×

A tiszta fotográfia és a blues

Beszélgetés Benkő Imrével és Benkő Zsolttal

Bornemissza Ádám

2013 // 05
Benkő Imre (1943) Balázs Béla-díjas, Pulitzer Emlékdíjas fotográfus, Érdemes művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Képeiből hat albuma jelent meg. Fia, Benkő Zsolt (1967) gitáros sok éve folyamatos szereplője a magyar és a nemzetközi blues-pódiumoknak. Saját produkciói mellett rengeteg meghívást kap vendégzenészként is. A muzsikálás mellett gitároktatással foglalkozik, blues-történeti zenés előadásokat tart.

A fotó és a hangszeres zene nélkülözi a szavak segítő erejét. Ez nálatok valamilyen közös tulajdonságra vezethető vissza, vagy csak egyszerűen úgy alakult, hogy mindketten olyan tevékenységet folytattok, amiben a szóbeliség nem kap szerepet?

Benkő Imre: Azt hiszem, nem véletlen az, hogy különböző emberek életük során hová jutnak el. Nem véletlen, hogy valaki zenész lesz, író, vagy a vizuális művészeteknek valamelyik ágát fogja művelni – vagy akár oroszlánszelídítő válik belőle. Nem véletlen, de valójában mindnyájan mégis véletlenek során jutunk el valahová – ahogy jómagam is eljutottam a fotográfiához.

Benkő Zsolt: Én például nagyon hamar rájöttem arra, hogy nem tudok táncolni. És gondoltam, hogyha az ember nem akar táncolni, a színpadon van a hölgyektől a legnagyobb biztonságban. De félretéve a tréfát, nem mondanám, hogy véletlenül kötöttem ki a gitárnál. Nálam sokkal tudatosabb volt ez a választás. Tulajdonképpen amióta vissza tudok emlékezni, leginkább a hangszerek, az élőben látott és hallott hangszerek bűvöltek el. És közülük a gitár mindig is kiemelkedett. Már akkor is, amikor még gyerekként az ABBA dalait hallgattam, ami azért a delta bluestól igen messze áll. És aztán később, mikor rátaláltam a saját műfajomra, akkor már egyértelmű volt, hogy ennek a hangszere a gitár lesz. A szavak nélküli tevékenység kérdésére a válasz az én esetemben eléggé prózai, már a beszédhangomon is hallatszik, hogy nem éneklésre termett. Úgyhogy mindenképpen úgy akartam kitalálni a gitározásomat, hogy az megálljon a saját lábán szavak nélkül, ének nélkül.

Benkő Imre a napokban lett hetvenéves, és szinte napra pontosan ekkor került bemutatásra egy portréfilm róla, amit Simonyi Balázs készített. Ebben rengeteg képsor látható, ami őt munka közben, akció közben mutatja. Akkor jutott eszembe, hogy az egész valami olyasmi, mint egy vadászat.

Mennyire áll előre össze a fejedben, hogy mit szeretnél fotózni? Vagy valóban portyázol, jársz-kelsz csőre töltött géppel, és az adott pillanatban kattintasz, tüzelsz?

Benkő Imre: Az egy hosszú folyamat, amire az ember eljut oda, hogy művei alapján már céltudatosnak látszik. A fotográfia egy kifejezési forma, számomra a való világ vizuális értelmezését jelenti. Ebben a folyamatban haladok előre, és ezen keresztül ismertem meg a világot. Éppen ezért a személyes jelenlét megkerülhetetlen. Dokumenteristaként nem azért készítek képeket a Szigetről vagy bármelyik témáról, hogy ítéleteket mondjak. Maga a küldetés, amit az ember érez, amikor elkezdett valamit, és azt folyamatában szemléli, talán a naplóírással rokon. Én mindig szemlélődve, kétségekkel telve járok-kelek a világban, keresem azokat a dolgokat, amik érdekelnek. A gyakorlatban persze van elképzelésem, mindig tudom, mit érdemes megörökíteni, de ebben a vadászatban, ha lehet így mondani, nagyon sok az üresjárat, amikor csak járok-kelek-nézelődöm. És egy kívülállónak elképzelhető, hogy ez egyfajta vadászat benyomását kelti.

A filmben volt tanítványaid is megszólalnak. Az egyik fiú említette, hogy látta a képeidet, és azonnal kedvet kapott a fotózáshoz. És lám, a film elkészítésének pillanatában már ő is kitanult fotográfus. Bennem is megfogalmazódott a filmet nézve, hogy de jó lehet ilyen szinten fényképezni. Nyilván egy hosszú folyamat, mire az ember a családi fotóalbumtól eljut a komoly képekig. Meg lehet fogni egy olyan pontot, ahol az amatőr hobbitevékenység átvált egy profi, művészi alkotómunkába?

Benkő Imre: Azt hiszem, hogy nincsen egy ilyen pont, mert a fotográfiának rengetegféle értelmezése van, és túl a műfajok különbözőségén, a fotográfusok is sokféleképpen fejezik ki magukat. Szinte országonként egészen másképpen értelmezik a fotográfiát, és a megértését az is nehezíti, hogy – bár régen is sokat fényképeztek – ma már mindenki fényképez, és eléggé változékony a színvonal. A múlt század elején Edward Steichen úgy fogalmazott, hogy a fotográfia a legbonyolultabb dolog a világon, de ugyanakkor olyan gyermeteg, mint egy zsenge palánta. A fotónak az általam művelt dokumentarista műfaja is elég összetett – ne csak arra gondoljunk, hogy valami létezik, ezért fogja az ember a fényképezőgépet, és megörökíti. Ez számomra egy végtelen játéklehetőség, és abban hiszek, hogy a fotográfiával ki tudom fejezni ezt a kort, és amit én gondolok róla. De létezik a képzőművészeti szemléletű fotográfia is, amikor a fotót mint anyagot vagy kifejezési módot használják. És ezen belül is sok árnyalat, sok átmenet megfigyelhető. Én úgy szoktam mondani, hogy „tiszta fotográfiával” foglalkozom, ami mentes a képzőművészeti effektektől. Emiatt különbözőképpen is értelmezhetik, mert a közhiedelem szerint a fotográfia akkor kezd művészetté válni, hogyha közelít a képzőművészethez. Én ellenébe megyek ennek a felfogásnak, és képeimmel a magam módján próbálom igazolni, hogy a fotográfia tud valamit, amit más ábrázolási lehetőségek nem tudnak. A tér-idő lenyomat tiszta formáját használom.

A képeim tulajdonképpen felvázolnak egy konstrukciót, amire a néző ráhangolódhat, és beleültetheti a saját élményeit. Azt hiszem, a fotónak ez az egyik feladata, hogy felébressze az élményeket. A jó fotó képes erre.

Zsolt, zenében el lehet csípni egy olyan fejlődési pontot, ahonnan már művészet egy muzsika? Van egyáltalán értelme ilyet keresni?

Benkő Zsolt: Lehet definiálni. Mi, emberek úgy lettünk megalkotva, hogy mindent szeretünk felcímkézni és rangsorolni. És ha valami nem illeszkedik a saját kialakult rendszerünkbe, akkor ez nekünk nem esik jól. A zenében is így van, és a közönség – különösen a mai fiatalság – a számítógépes, internetes őrületből adódó rettenetesen nagy és színes kínálatban el is van tájolva egy picit. Az összehasonlítási, rangsorolási kényszer miatt a zenét ma már sokan sportnak fogják föl, objektíven mérhető paramétereket keresnek az értékítélet megfogalmazásához. Kinek mennyire gyors a keze, hány nap alatt tanulja meg valamelyik nótát? Ebből adódóan úgy tekint a zenészre – adott esetben önmagára –, hogy ha el tudja játszani, akkor nyilván van köze a dologhoz. Ez egy teljesen téves irány. Én azt szoktam mondani, hogy az embernek az a feladata, hogy egy koncerten vagy felvételen az előadónak a zenén átszűrve meg kell tudni mutatnia a gondolatait. Ha erre valaki képes, és kifejező az a dolog, amit csinál, akkor ez nincs mérhető tudáshoz kötve. Erre az összes népzenészünk példa. Ők többnyire csak a zene egy kis szeletével foglalkoznak, de azt felkutatják teljes mélységében. Én is így kezdtem a blues-zal foglalkozni, és lényegesen jobban ismerem a műfajt, mint az egyéb irányzatokat, ami nyilván hasonlóan izgalmas lehet annak, aki abba ásta bele magát. Szerintem az a fajta megközelítés tesz valamit művészetté, hogy van-e kifejezőereje, és ez igaz fotóra, festményre, irodalmi alkotásra. Amikor túllép az öncélúságon, a szakmai eszközök bemutatásán, és képes valamit közölni. Gondolom, hogy van ilyen pont, de ez minden területen más színben tűnik föl.

A dokumentarista fotográfiában mennyire fontos, hogy tudjuk, mikor volt az az egy kiragadott pillanat, ami a képen látható? Netán az elkészült kép teljesen időn kívüli, időn felüli, időn túli dolog? Az ember azt gondolja, hogy ha már dokumentum, akkor fontos a ki, mikor, kivel, hol, de nekem az az érzésem, mintha a képek kilépnének ebből a rendszerből, és bármilyen időben érvényesek.

Benkő Imre: A képeimmel kapcsolatban nagyon fontosnak tartom, hogy objektíve a valóság tartományában maradjak. Ezért ragaszkodom mindig ahhoz, hogy a fotóimnál szerepeljen, hogy hol és mikor készültek. Viszont azokat a képeket szeretem talán legjobban, amik az aktuális dolgokon túlmutatnak. Én sokat és leginkább embereket fényképezek. Nem a hírek érdekelnek, hanem a hírek mögött az ember. Azokat a képeket bizonyos szituációkban készítem, de az a jó, amikor úgy érzem, hogy valami miatt a képek túllépnek ezen, és talán átkerülnek valamiféle időtlen állapotba, amikor már valóban nehéz visszakövetkeztetni, hogy az melyik év, esetleg már nincs is ennek nagy jelentősége. A budapesti életformáról szóló Szürke fények sorozatomban az ezredfordulót megelőző harminc év képeiből válogattam, ott azért már jó néhány olyan fotó van, amelyiknél lehet érezni, hogy igen, ez valamikor a múlt században készült. Minden kornak megvannak a jellegzetességei, ízei.

És egyedül a fotográfia az a művészeti ág, amelyik ezt meg tudja valamilyen formában ragadni. Henri Cartier-Bresson, a világhírű fotográfus nagyon szépen fogalmazta meg ezt a dolgot, szerinte egyedül a fotográfia képes arra, hogy valami látható nyomot hagyjon a világban történő változásokról. E változás lényegét a fotográfusok látják igazán – leginkább azok, akik egy életet tesznek fel arra, hogy a saját korukat vizuálisan értelmezzék.

A már említett Edward Steichen meséli, hogy mikor elkezdett érdeklődni a fotográfia iránt, azt a képzőművészet egy ágának tekintette, később pedig azt mondta, hogy már egy fabatkát nem adna érte. Ez is leginkább arról az oldalról igazolja a fotográfiát, ahonnan én is megközelítem, hogy a lényeg tulajdonképpen az a tér-idő pillanat, ami a valós világgal szoros kapcsolatban van.

Kunderának van egy nagyon jó meglátása, szerinte a rockzene egy eksztatikus pillanat megnyújtása. Te hogy látod, a bluesra is igaz ez? A zene időbeli dolog, mégis lehetséges, hogy egy dalon belül tényleg megállhat az idő?

Benkő Zsolt: Különösen érdekes, amikor írók beszélnek a zenéről – megfigyeltem ezt már több alkalommal –, a messziről jött ember meglátásával nagyon találó dolgokat tudnak mondani. A rockzenével kapcsolatban egyetértek ezzel a megfogalmazással, a blues esetében viszont nem. Azt gondolom, hogy a blues több mint zene, az maga az élet. Ez a muzsika nagyon speciális körülmények között született. Eredetileg afroamerikaiak népzenéje volt elsősorban, de mára már a blues életérzése és a zenei-kifejezési formája teljesen elterjedt a világban. Ma már Grönlandon ugyanúgy lehet blues-zenekart hallani, mint Ázsiának bármelyik felén, Észak-Afrikában vagy bárhol. Albert King 1968-as San Franciscó-i koncertjén mondott mondatával élve: Everybody understands the blues – mindenki érti, tudja, mi a blues. Természetesen különböző módon reagálunk erre, vannak, akiknek csak formai elképzeléseik vannak, mások netán előítéletekkel viseltetnek. Vannak, akik tulajdonképpen abszolút blues-arcok, de nem is tudnak róla, hiszen más kategóriákban gondolkodnak. Amikor Salamon Beáék a Méta együttessel kint voltak Erdélyben, és népzenét gyűjtöttek, ott találtak olyan hetvenéves bácsikat, akik tulajdonképpen ugyanazt csinálták, mint a blues-zenében a régi egy szál gitáros főhősök: pálinkát ittak és hajnalig mulatoztak, és óriási sztorijaik voltak. És az egész életük az a zene volt, amit játszottak. Úgyhogy én azt gondolom, hogy a blues esetében az idő az összeolvad magával a létidővel. Nem gondolom, hogy akár a daloknak, akár a dalok bizonyos részének lenne kiemelt időbeni szerepe. És számomra pontosan az volt a zseniális ebben a felis­merésben, hogy az is blues, ha kimegyek a fürdőszobába, vagy ha csinálok egy teát. Nem kell feltétlenül gitározni hozzá – ha az ember tudja, hogy mi a blues, és az megvan benne, akkor tulajdonképpen ez egy időtlen kapcsolattá alakul. Úgyhogy az időnek e műfaj esetében nem tulajdonítanék ilyen kiemelt szerepet. A rockzenében a hangosság, a csúcspontra kihegyezettség miatt, mind a vizuális, mind a hangeffektusok előtérbe kerülése miatt igen.

Miért van az, hogy egy bő száz-, de nem több mint százötven éves és ennyire egyszerű, ilyen kevés eszközből álló, kevés dallamocskából összerakott zene azóta is ilyen népszerű? Ahelyett, hogy az emberek már megunták volna, mondjuk, az 1920-as évekre, töretlenül hódít, és közben a hasonló korú muzsikák, a ragtime, a dixieland mára lényegében teljesen marginálissá váltak.

Benkő Zsolt: A blues egy nagyon meghatározó műfaj volt azoknak az embereknek, akik nyitottak voltak más, a tömegkultúrától különböző dolgokra. Amikor leülünk azokkal a világsztárokkal beszélgetni, akiket szívesen látunk a sportcsarnokokban, majdnem mindig kiderül, hogy ők alapvetőnek tartják a blues ismeretét. Nyilvánvalóan Amerikában, ahonnan származik a muzsika, az oktatási rendszer is tett arról, hogy ne menjenek feledésbe olyan nevek, mint Jimi Hendrix. Nálunk, egy európai kultúrkörben ezt tantervbe foglalni erőltetett dolog lenne – ez nem a mienk, örülünk, ha Bartók Bélát megtanulják a fiatalok. Ami nagyon fontos dolog, hogy az igazán nyitott blues-előadó befogad ezekből az általad említett marginális műfajokból is. Vannak, akik a rockzenével szövetkeztek, vagy funky zenével, vagy egész egyszerűen visszatértek a gyapotföldes, tradicionális előadásmódhoz, egy szál gitár, szájharmonika stb. Tehát én abban látom a blues erejét, hogy nincsenek pontosan körvonalazott határai. Sem megjelenési formájában, sem hangszeres összetételében, sem stilisztikailag – amit bluesnak hívunk, az ennél sokkal nagyobb, erősebb vonulat. Mindenkinek megvan a maga bluesa, és az mindenkinek egy kicsit mást jelent, mindenkinek megvan a teljesen egyedi, személyre szabott elképzelése. És ez nem baj, ez mind gyönyörűen megfér egymás mellett, mert mindegyik képes igazi blues lenni. Vannak olyan műfajok, ahol a formai kritériumok vagy a zenei matéria meghatároz egy bizonyos keretrendszert. A blues nem ilyen.

Fekete-fehér fotók és blues, mindkettő némiképpen a múlt felé fordulást sejteti. A ti esetetekben igaz ez? És ha igaz, jelent-e ez valami ellenérzést a jelennel szemben?

Benkő Imre: A fekete-fehér fotográfia nekem olyasmi életérzés, mint amit a blues-zal kapcsolatban szokás emlegetni. Emellett – ha egy kicsit történelmi távlatokban nézem – én a fotográfiának ebben a színvilágában nőttem fel. Már létezett a színes technika, és én is sokat fényképeztem színesben is, de úgy éreztem, jobban ki tudom fejezni a korral kapcsolatos észrevételeimet a fekete-fehér technikával, ez a világ áll hozzám közelebb. Amikor fotóriporterként dolgoztam, és elég zaklatott életem volt, mert reggeltől estig jártam Budapestet, az országot, vagy a világban utazgattam, és nagyon keveset pihentem, a zaklatott álmaim mindig egyfajta szürke fényben jelentek meg. És méghozzá mélyszürkében, amiben mégis nagyon jól láttam a távlatokat. És egész véletlenül valahogy a fotóim is kezdtek később erre hasonlítani.

Ma már, amikor a digitális fényképezés meghódította a világot, és minden színes, a fekete-fehér fotózás – attól függetlenül, hogy mit és hogyan ábrázol az ember – valóban tűnhet egy lejárt, elavult dolognak. De én úgy érzem, hogy ha valami fekete-fehér, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a fotográfus egy évszázadot hátralépett, bár valóban van egyfajta régies hangulata.

Benkő Zsolt: Az én esetemben van némi szembenállás a jelenlegi állapottal. Az a muzsika és azok a muzsikálási körülmények, amikben én elkezdtem zenélni, teljesen megváltoztak. A legnagyobb kihívást számomra az jelenti, hogy ebben a megváltozott világban továbbra is azokat a dolgokat képviseljem, amik elindítottak a pályán, és amiket végig szeretnék vinni. Ebben a tanítás nagyon sokat segít, hogy átadhatom az újabb generációknak az üzenetet, még ha csak egyesével is, „Mindnyájatoknak, egyenként, külön” – ahogy Karinthy írta. Ezen munkálkodom, ezt a letűnt értékrendet, ezt a világot szeretném megismertetni. Mindenki ragaszkodik a maga korához, és aztán jön egy olyan időszak, amikor azt érzi, hogy kisiklottak a dolgok.

Woody Allennek az Éjfélkor Párizsban című filmje döbbentett rá egy fontos dologra. Csodálatos a mozi alapötlete: egy művész, egy íróember egy csoda folytán visszakerülhet abba a korba, amit ő Aranykornak gondol, személyesen megismerkedik Párizsban Hemingwayjel, és együtt mennek az éjszakába… Woody Allen fantasztikusan rátapint, hogy valószínűleg mindannyian azt a kort hisszük Aranykornak, amiben nem lehetett részünk, de úgy gondoljuk, hogy rettenetesen nagy idők voltak. Itt ülünk a Hadik Kávéházban, engem teljesen áthat Karinthy Frigyes szelleme, ő nagy hatással van rám kamasz korom óta, és belegondolok, hogy hej, de jó lett volna a húszas években itt beszélgetni vele meg a többiekkel. Igazából ez egyfajta romantikus visszavágyódás egy általunk Aranykornak elképzelt szituációba. Igen ám, de ha akkor itt lettem volna, és ugyanígy nincs pénzem egy kávéra, vagy a pincér eltessékel, hogy most itt az író urak tanácskoznak, vagy látjuk, hogy a sütemény tavalyi – ilyesmikre nem is gondolunk. Amit Aranykorként emlegetünk, ugyanazokat az emberi élettel járó apró mozzanatokat hordozta magában, mint a mostani életünk. És ez az, ami mindig megerősít a napi tevékenységemben, hogy az embernek Aranykorrá kell tennie a saját idejét. Úgy kell éreznie magát benne, mintha Hemingwayjel vacsorázna, mintha Miles Davisszel muzsikálna este egy dzsesszklubban. Úgy kell éreznie magát, különben az egész élete csak sóvárgással telik el. Én így találtam meg a megváltozott korban a feladatomat. Alkalmazkodni kell, most egy ilyen világot élünk, most ennyit lehet muzsikálni, ennyi embert érdekel a dolog. A megváltozott korban az állandóságot az jelenti, amit az ember képvisel. És ha ennek az állandóságnak egy szakaszon részei tudunk lenni, akkor betöltöttük azt a szerepet, ami nekünk lett rendelve.

Lehetséges, hogy a régebbi korok fotográfiájával való folytonosságodat szeretnéd a fekete-fehér színvilággal megéreztetni?

Benkő Imre: Feltétlenül. Mivel köztudottan hosszú távú versenyző vagyok, a sorozataimat hosszú évekig, évtizedekig készítem, az olyan sorozataimat is, amikből már könyv jelent meg. Az Arcokból az első tíz év már megjelent, de már a huszadik éve fényképezem. Akár a Szigettel, akár az Ózddal kapcsolatos tanulmányaimra gondolok, azt szeretném, ha ezek túlmutatnának az adott témán, és fel tudnák mutatni a kor jellemzőit. A Sziget kapcsán elsősorban azt a generációs átértelmeződést, amit a hosszú évek során meg lehet érezni. Én fiatal koromban a tabáni koncertekre jártam, akkoriban az volt a fő zenei esemény, a képeimet is ott kezdtem készíteni. És amikor ’93-ban elindult a Sziget, kimentem első alkalommal mintát venni – de nálam a mintavétel is mindig fényképezéssel jár. Az első év után kezdtem ráérezni erre a dologra. Húsz év távlatából visszatekintve a zenei műfajok különbözősége, sokszínűsége és a hozzájuk tartozó generációk színessége talán megjelenik a képeimen is.

Végignézve a képeidet feltűnt, hogy – egy-két kivétellel – senki sem mosolyog rajtuk. Valóban ilyen világban élünk, hogy ritka a mosoly, nincs min mosolyogni, vagy nem is tudunk? Vagy ez csak véletlen?

Benkő Imre: Nem véletlen, hogy ilyenek az arcok. Például a Szigeten a sok derék ember nem zárkózik el attól, hogy lefényképezem. Sőt, a legtöbben odajönnek, és irdatlan nagy mosollyal átadják magukat a fényképezkedés élményének. De én a portréknak azt a régi értelmezését szeretném megvalósítani, amikor még nem ebben a rohanó világban éltünk, hanem volt ideje a fotográfusnak letenni az állványt, a gépet, volt valami kendő is, alábújt, igazgatta. És a modellek olyan méltóságteljesen tudtak ülni ott a kamera előtt. Nagyon szeretem ezt a hangulatot, amikor az ember, a modell maga van az ő adottságaival, és nem visel maszkot. Mert tulajdonképpen az, ahogy manapság meg akarunk jelenni a fényképeken, az többnyire maszk, és én a maszk nélküli embert szeretném megörökíteni. Nem érzem úgy, hogy ez a szomorúságról szólna, inkább az emberi méltóságról. Úgy jelenítem meg az emberi figurákat, hogy fotográfusként nem élek vissza azzal a lehetőséggel, hogy van egy fegyver a kezemben, amivel tényleg vissza lehet élni. Mert ez egy arc megörökítése – e szempontból lényegtelen, hogy egy nagyobb konstrukcióba helyezem be a figuráimat.

A legtöbb képemen van egy-egy olyan szempár, ami szinte behúzza a tekintetet a képbe. A fényképezéskor a háromdimenziós térbe bebújva rendezem, szerkesztem a képet, de ennek nagyon sokféle lehetősége van. A sakkjátékhoz szoktam hasonlítani – ott is van egy szituáció, de nagyon sokféle lépés lehetséges. Megtalálni a legmegfelelőbbet: számomra mindig ez a feladat. És ez még mindig csak a technikai keret, mert ráadásul én nem vágom a képeimet, és egy pillanat alatt kell eldöntenem, hogy milyen legyen a kép kivágása, ami számomra egyáltalán nem mindegy. Ez egy nagyon jó játék – nevezhetnénk küzdelemnek is. De a konstrukció csak az egyik része a dolognak, a legfontosabb, hogy a rajta szereplő emberek hogyan jelennek meg.

Melyik a jobb találkozási pont a képeiddel, otthon könyvben, kényelmesen vagy inkább elmenni a kiállításra és kinagyítva megnézni?

Benkő Imre: Ma már a digitális technika lehetővé teszi – és most ez a trend –, hogy a galériákban óriásira nagyított képeket mutassanak be. Az én képeim ehhez képest nagyon picik, mert hagyományos technikával készülnek, így a méret is ehhez igazodik. A könyv és a kiállítás két különböző dolog, és mind a kettő fontos számomra. Egyrészt örültem, hogy ennyi év alatt el tudtam készíteni néhány könyvet, ami talán jobban jelzi, hogy fotóesszékben gondolkodom. A könyvnél, albumnál érzem azt, hogy a több képpel az időt kicsit jobban lehet érzékeltetni. A fotóesszéimet ugyanúgy építem fel, mint ahogy ti kitaláltok egy dallamot. De nem hinném, hogy van olyan ember, aki képes a könyvemet végiglapozni, hogy egy zenei darabhoz hasonló élményhez jusson, mert ma már egy gyors világban élünk, amikor az ember csak belenéz, és úgy hiszi, már érti is az egészet. A kiállításoknak is van előnye, hiszen minden egyes kiállítás egy új játék, ahol hangsúlyokat tud adni az alkotó bizonyos dolgoknak. Ehhez persze kell egy jó kiállítótér, ahol ezzel lehet is élni, nem csak sorban kitenni a képeket. Úgyhogy a könyv és a kiállítás két teljesen más dolog.

A gitározással kapcsolatban nem lehet megkerülni, hogy ma, illetve már Jimi Hendrix óta a gitáros frontemberek mintha átvették volna a mesebeli hős szerepét, aki egy szál karddal küzd meg a világgal, és győz. A gitárosok talán pont ezért kerültek ebbe a szerepbe, mert van egy karakteres eszköz a kezükben. Valóban ekkora szükségünk van hősökre, legyen az Robin Hood, Chuck Norris vagy Jimi Hendrix?

Benkő Zsolt: Igen, van ilyen megközelítése a dolognak. Játszom az Amelie kávézóban havonta egyszer, és az a sorozat számomra pontosan arról szól, hogy szépen, módszeresen lebontom ezt a hős-ideált – az egyszerű ember játszik az egyszerű embernek. Mert én azt gondolom, hogy a számtalan film és egyéb által is feldolgozott hősi ideálok mind hamis képet mutatnak. Elfogadható, hogy kellenek a hősök, hogy álmodozzanak az emberek, hogy a kis nyomorúságos életüket valahogy végigcsinálják. De ezek a hősök a legtöbbször nem igaziak. A hős ugyanúgy az Aldiba jár kenyérért, mint te, vagy ugyanannál a benzinkútnál tankol. És innentől fogva meg nem hős.

Aranyos sztori, nyugodtan elmesélhetem nevekkel, mert nem bántok meg vele senkit: Frenreisz Károly annak idején a Skorpió együttes tagjainak autót vásárolt, vagy pénzt adott külön arra, hogy taxival érkezzenek a koncertre – egy Skorpió-tag ne a hatos villamossal jöjjön fellépni, mert ott együtt van a közönséggel. És az milyen dolog, hogy ott csápolnak neki, aztán együtt szotyoláznak vele a villamosmegállóban? A zenekarvezető pénzt költött arra, hogy egy sztár, egy zenész autóval érkezzen a koncerthelyszínre, a sajátjával vagy taxival. Ez egy édes történet, és nagyon jól mutatja azt a világot, amelyben az embereknek szükségük van ezekre a hősökre. Szerintem most is van szükség hősökre. Micsoda nimbusz övez színészeket, sportolókat. Mikor felhúzzák a nemzetiszínű lobogót, és a fél ország zokog a nagy tévék meg a kocsmai kivetítők előtt, micsoda kebeldagasztó érzések jönnek elő. Ezekre szükségünk van. És mindenki a hősre vetíti ki az álmait, „na, ez a gyerek megcsinálta azt, amire mi nem vagyunk képesek”. De ez a hősi szerep kétélű fegyver. Sok sztár, aki a pályája csúcsán van, befutott, gazdag, és látszólag teljesen indokolatlanul drogozni kezd, kisiklik az élete – mind azt mutatja, hogy súlyos szerep, ha valaki magára veszi. Hősnek lenni, mutatni valamit, képviselni valamit, ami nem is létezik igazán. Nekem van gitárom, tudom vele szórakoztatni az embereket, talán a hős-szerepre is képes lennék, viszont pont az ellenkező irányba haladok, azt szeretem, amikor az emberek meggyőződnek róla, hogy én ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint ők, csak van valami közlendőm, amit valamiféle elvonatkoztatáson keresztül át tudok adni neki.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben