×

Szerémi szerelem

Domonkos László

2013 // 05
A szerémségi bor: fogalom. Legalább úgy és annyira, mint a szabolcsi alma, a makói hagyma vagy éppen (háromszáz éve) a tokaji aszú. Probus császár nyilván maga sem tudta, hogy telepítési akciójával csodát indított útjára, legalább másfél ezer évre. Sőt, tovább is. Az egész középkorban nemcsak a legeslegjobbnak tartják, de egész Európában az éllovasok egyike. (Igen valószínű, hogy a „dobogós helyezések” valamelyikét mondhatja magáénak.) Hírét-nevét legendák őrzik, a néphagyományban és a népi emlékezetben éppúgy helyet kapott, mint a szakirodalomban. (Legalább a 18. századig, tehát több mint ötszáz éven keresztül.) Kiváló pályatársam, Sarusi Mihály, a magyar borok nagy kedvelője azt írja, „az első magyar bor vala a törökjárás előtt a szerémi, …melyet a tokaji helyettesít”. És felidézi „alföldi magyar nótáját”, mely „indít ígyen a Krisztus születése utáni 16. században: Hozd el gazda, hozd el az Szerémnek borát…”.

„…ha nincs is pénzem, vagyon emberségem…” – folytatódik az ősi népdal. Sarusi pedig hozzáteszi:

„– Hallja, ez régön vala!

Véle vala a legjobb.

Út, Igazság, Élet.

Utóbb a karlócai ürmöst említik még.

A rómaiak Alma mons-ából lett magyari Álmos-hegy, melyet a helyünkre húzódó rácok Fruskagorának becéznek, hogy mi most Tarcalhegyezzünk.” Ahol, gondolhatjuk, van most is bortermelés. „Bornak bor, csak hát…”

A lázadó Petúr bán földje egyben a szerémségi bor példátlan karrierjének bölcsője is: említettük már, hogy a mai Újvidék helyén állt eredetileg Pétervárad, amely a meráni Gertrudison elégtételt vett Petúr birtoka lévén, az eredetileg Petunvárad nevet viselő földvár volt. A királyné gyilkosának elkobzott szerémségi birtokait az egyház kapja meg; az Árpád-korban nagyszámú idegen (főleg francia, vallon és olasz) szerzetes kerül magyar vidékekre, a keresztény hit terjesztését segítendő. Petúr egykori földjén is legalább egy évtizeddel a tatárjárás előtt, az 1220-as évek végén, a ’30-as évek elején már fehér ruhás, furán beszélő barátok hajladoznak a domboldalakon (fehér ruhájuk gyorsan szennyeződik, ezért a nép szürke barátoknak nevezi őket – de hívják a jó ciszterciket „paraszt fráteröknek” is). Jámbor és igen dolgos népek: Kalapis Zoltán azt írja róluk, hogy „idejük nagy részét kint töltötték a földeken, az ideiglenes szálláshelyeiken, s csak vasár- és ünnepnapokon mentek haza a monostorba, istentiszteletre, tisztálkodásra.” (Róluk kapja nevét Nagyolaszi, sőt, a már említett módon a Tarcal szerb változata is.) A királyról elnevezett, a jelenlegi Pétervárad helyén, tehát a szerémségi oldalon állott bélakúti apátság szerzetesei ültetik el a környékben azokat a bizonyos hun vesszőket, melyek itt aztán elemükben vannak – Probus halhatatlanságát őrizvén, a lehető legjobb helyre kerülnek… Az apátság virágzó szőlőtermelést honosít meg a Szerémségben – ahol a magyar honfoglalás óta ugyan itt-ott már korábban is van bortermelés, de szervezett, komoly, „nagyüzemi” módon, és főleg: arányokban, nagyságrendben! – így és most indul csak meg…

A barátok nemcsak a termelés megszervezésében jeleskedtek, olvashatjuk Kalapisnál, hanem a kereskedésben is. Döntő mértékben nekik köszönhető, hogy „Szerémnek bora” a középkori Magyar Királyság legelső exportcikkévé vált. Raguzai kereskedők szállítják délre az adriai tengerpartra, szekérkaravánok viszik fel északnak Krakkóba és tovább. Egy korabeli királyi leirat szerint „szerémségi, délvidéki borok oly mennyiségben és szünettelenül feljutnak a Felvidékre, hogy lengyel kereskedők és ruthén személyek azt vásárolják”. Keményen meg is sarcolják-vámolják a konvojokat (hiába tiltják később királyaink): fennmaradt, hogy a Szerémségből – ezúttal nyugatra – indult, 40 hordós szállítmányból Sopronig 13 hordó ment rá a különféle „illetékekre”. (A borok a Dunán Esztergomig hajón, onnan szekereken, illetve végig a Tiszán jutottak el a megrendelőkhöz. Már „a 12. században dunai gályák hordták a városok, főleg Buda város piacára a Szerémségnek »arannyal felérő borát«”, írta Reneszánsz bor – reneszánsz élet című tanulmányában Csoma Zsigmond.) Eljut a szerémi bor oda is, ahova más bort nem engednek be. Az 1403-ban kelt „Sajószentpéteriek végzése boraik kiárulása felől” című rendelkezésből tudjuk: idegen bort tilos volt a városba bevinni. Ellenkező esetben „a hordót mindiarost kyvonattiuk és az város közepeth az fenekéth kivágattiuk és az bort a földvel megemésztettiunk”. Kivétel a „Zerémi” bor, mert „ezek mindenütt kedvesek mi sem akarjuk megalázytani”.

A belföldi borkereskedelem is igen jelentős: a barátok és üzlettársaik elsősorban az Alföld északibb területeinek partnereivel tartanak fenn szoros és jövedelmező kapcsolatokat – a Tarcal hegyeinek levét (amit ugyanúgy a borok királyaként emlegettek, mint ma a tokajit) tekintélyes részben szegedi borkereskedőknek adták el. „Nem csoda, ha a szegedi kereskedők maguk is szereztek szőlőket a péterváradi és kamanci szőlőhegyeken, és az apátságtól boraik részére a dunai réven megszerezték a révmentességet” – írja egyik legnagyobb néprajztudósunk, Bálint Sándor. „Ez az apátság [a bélakúti – D. L.] közvetve is előmozdította a Szerémség szőlőtermelését azáltal, hogy a saját szőlősgazdáinak adott kiváltságokkal példát adott az idegen, szegedi és budai szőlősgazdáknak a termelést annyira előmozdító kiváltságok megszerzésére.” Bálint Sándor (és Blazovich László) számol be arról is, hogy sok szegedi lakosnak volt szőleje a Szerémségben: Péterváradon, Kamancon, Karomban, Szalánkeménben, Szerlökön (ma: Ledinci). Az 1577. évi adóösszeírás 77 olyan szegedi polgárt említ, akinek birtoka volt Szerémben. (Kivétel nélkül vagy a belvárosi Szent Demeter-templom, a mai Fogadalmi templom környékén vagy a jómódú, iparos, kereskedő, hajózó polgárok negyedében, Felsővároson laktak, a Szent György-, vagyis a Felsővárosi templom körüli, többnyire máig meglévő utcákban. A legnagyobb hasznot hozó távolsági kereskedelem ágazatába ily módon bekapcsolódó szegediek között különben akadt főbíró és iparos, scholasticus-diák és ötvös egyaránt.) Képzeljük el, amint szerszámokkal, ilyen-olyan cókmókokkal, gyerekekkel-asszonyokkal bőven megrakott szekerek ballagnak alá dél felé a Tisza mentén, keresztül a végtelen bácsországi rónán, hogy aztán napok múlva, végül – mint ama réges-régi lovasnak – nagy sokára feltűnjék a várva várt ígéret földje, a célt megjelenítő, ama bizonyos kéklő hegylánc a déli szemhatáron… Külön izgalmas kérdés, amit Bálint Sándor felvet: mi maradt meg mindebből a kései szegedi korok emberében – és emberének? „A homoki szőlőtelepítés első szegedi szakaszában, ismereteink szerint már a múlt század [a 19.század – D. L.] elején egyik legkedveltebb borszőlőfajta a magyarka volt, amelyet azonban népünk eredeti szlankamenka nevén, sőt együttesen szlankamenka­magyarka, rövidebben pedig szlanka alakban is emleget. Ez világosan utal a fajta szerémségi, pontosabban szalánkeméni eredetére. Reizner szerint Szeged népe a szőlővesszőket közvetlenül hozta a Szerémségből. Népünk egy másik régi szerémi eredetű szőlőfajtát is emleget, bár ez nem terjedt el annyira, mint a magyarka. Ez a bakar [ma: bakator – D. L.]. Az a gyanúnk, hogy a kövidinka néven emlegetett és a szegedi homokon közkedvelt szőlőfajtának hazája szintén a Szerémség. A szó így értelmezendő: kövi dinka, azaz Kövi helységben, hajdani nevén Kőszent­mártonban [Kő híres monostorának – Bánmonostora, „Bánostor” helyén levő település – D. L.] honos szőlő.” Mellékesen, Szeged és Bélakút, pontosabban Szeged és az egész Szerémség kapcsolatának volt egy másik, Kalapis Zoltán által felemlegetett, nem elhanyagolandó velejárója is: az apátság sójárandóságát a szegedi elosztóközpont királyi raktáraiból szállították, „egyenesben” – közvetlenül Ópétervárad kikötőjébe…

A középkori Magyarországon a királyi udvarok lakomáinak lelke a szerémi bor: úgy az Árpád-háziak, mint Nagy Lajos vagy Zsigmond idejében ez viszi el a pálmát, messze a budaiak, a pozsonyi ürmös vagy a baranyai pecsenyebor előtt. Nagy Lajos az, aki a legkomolyabban tiltja a szerémségi borok megsarcolását, II. Ulászló az esküvőjére Vingárti Geréb Péter kalocsai érsek pincéiből száz hordó szerémi bort hozatott, II. Lajos király asztalára naponta egy pint (kb. 6 dl) szerémit szolgáltak fel. Az egyik krónikás megemlíti, hogy a kassai püspök lakomáján csak szerémi bort kínáltak. És már nagyjából Zsigmond király ideje óta (1387–1437) szivárog be Itáliából az az eszmeáramlat, az a világlátás, stílus és szemléletmód, amit reneszánsznak neveznek. Gyökeresen új szellem ez, ami a hagyományos középkori egyházi műveltségtől és a régi magyar hagyományvilágtól egyaránt különbözik. Mégis van benne valami izgalmasan vonzó – újszerű és mélyen emberi, szokatlan és nagyon is nemzeti egyszerre. Egyáltalán nem véletlen, ha a nemzeti királyság, ez a fényesen és a legmagasabb szinten sziporkázó, csúcs-európai magyar világ olyan aranykort ér el Mátyás idején, amit évszázadok múlva, olykor még ma is emlegetnek. (Hát hogyne: nemcsak Bécsnek büszke vára nyögi hadainkat – Magyarország európai hatalom, lakossága annyi, mint Angliáé, a népesség több mint nyolcvan százaléka színmagyar. És ugyan hol van az a kor, ahol – feljegyezték – az ország első embere például ilyesmiket mond, „csak úgy”: ne nevessétek ki azt, amit tudatlanságotokban nem vagytok képesek felfogni… Mily észveszejtően hosszú az út innen a Csermanek János-i lumpenproletár bölcseletig, miszerint „a krumplileves legyen krumplileves”…) Nosztalgikusan és legendákba veszően, a népi képzelet gömöri urakat megkapáltató Mátyásával – kinek halálával tudvalevően oda az igazság – sejtetni lehetett, hogy ez az igazság kimondatlanul bár, de alighanem az örök emberi Szépséget, Bölcsességet, a Hamvas Béla-i megélt aranykort is jelentette. Borral… Borral bizony: ez a ragyogó világ, amelynek fényéből, mondjuk, Visegrád palotája csillog a szemünkbe, a Szerémség borától is csillog – Hunyadi Mátyás elválaszthatatlan a szőlőműveléstől és a bortól, nagy pártfogója a borkultúrának is. Ő is a szerémit kedveli a legjobban, udvarában ez a – mai szóval – sztár. Galeotto Marzio, Mátyás fő társalkodója és mulattatója azt írja: „Nem tehetem, hogy a Szerémség boráról hallgassak. Annyira kellemetes ez, hogy nehéz lenne párját találni a földkerekségen.” Bonfini vagy Vitéz János hasonlóképpen vélekedik. Így aztán nem meglepő, hogy csodájára járnak Visegrádon annak, ami Oláh Miklós nevezetes leírása szerint így fest: „A kaputól száz-egynéhány lépésnyire… négyszögletes függőudvar van, boltozatokra, illetve borospincékre támaszkodik… a kellős közepén remekbe készült forráskút emelkedik, vörös márványból faragták, a múzsák alakja domborodik rajta, s a csúcsán egy Cupido-szobor márványtömlőre telepedve nyomja ki a jóízű, hideg vizet… Ebből a kútból, a híres Corvin Mátyás király parancsára… diadalünnepei idején bor folyt, ahogy az idősebbektől hallottam, hol fehér, hol vörös; fentebb, a hegy lábánál engedték bele ügyesen a vezetékbe.” Mondani sem kell: szerémi nedűről van szó… És máris itt az idill, amiről Hamvas Béla beszélt. Ilyesmi, valljuk be, csak borországban lehetséges.

„A Tarcal-hegy, bár nem magas, mindenképp védelmet biztosít az északi hűvösebb levegővel szemben, déli oldalai pedig komoly mediterrán-szubmediterrán hatást kölcsönöznek a régiónak. Speciális adottságot jelent továbbá a Duna és a Száva közelsége, amely ártereivel együtt megfelelő páratartalmat biztosít a közeli szőlőknek.” A szerémi bor hordója után 2 forintot fizetnek, nagyjából még egyszer annyit, mint más borokért. (A kiváló vörösborok mellett a fehérek még jobb árat érnek el.) Tudni kell: „a Szerémségben nem aszúbort, hanem ürmösöket készítenek. Különösen híres a karlovici pezsgőürmös (Tropf-Wermut).” Szerém vármegyének 71 121 hold a szőlője, és fontos körülmény, hogy „a szerémségi borok néhány hónap alatt tökéletesen megérnek, s óbornak tűnnek”. Csoma Zsigmond szerint „a szerémi kicsit a mai tokaji szamorodnihoz is hasonlítható, esetleg az aszúhoz, amelyek természetes gyógyboroknak tekinthetők… Jó okunk van feltételezni, hogy… az aranyló szerémi fehérbor szamorodni típusú – tehát aszús szőlőszemeket tartalmazó – lehetett.” Mindezeket a szakvélekedéseket egészíti ki II. Ulászló igen sokat mondó kifakadása: a király, midőn hírét vette a Szerémség mind nagyobb méreteket öltő, folyamatos pusztulásának, elkeseredetten felkiáltott: „immár most nagy baj köszöntött reánk, elesett Szerém, arra kényszeredünk, hogy tokajit igyunk…!”

Az elűzött szőlőbirtokosok „jelentették az első nagyobb idegen birtokos-hullámot a középkori magyarországi borvidékeken”, írja Csoma. „Valószínűleg így terjedhetett el a furmint szőlőfajta is országszerte, mert ez a fajta a Szerémségbe a középkori francia-vallon, északolasz kapcsolatok révén kerülhetett be. Több helységnév, sőt szőlővel beültetett dűlőnév is jelzi a Szerémség és Tokaj-Hegyalja kapcsolatát” – és máris a Tarcal név valószínű magyarázatánál is vagyunk…

A török hódítás elsőként érintette ezt a térséget, így az 1521-es, Nándorfehérvár elvesztésével járó hadjárat, majd az 1526-os mohácsi katasztrófa gyorsan lerombolja az évszázados fejlődést. Pár évtizedig még említik az itteni borokat, amelyhez nehezen ugyan, de hozzá lehet jutni, a század derekára azonban a szőlőskertek, dűlők elnéptelenednek, a tőkéket kivágják, a borral, szőlővel foglalkozók északi borvidékekre költöznek – itt rejtőznek a Tokajjal felvett kontaktus és a további kontinuitás gyökerei: a szőlőfajták átvitele, az aszúkészítés ottani „váratlan” megjelenése és a többi… A török kiűzése után a vidék újratelepült, tudjuk, főleg rácok, horvátok, kisebb részben németek és – kevés számban – magyarok érkeztek, utóbbiak nagy részben a Bácskát is feltöltő Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből. A szerémi bor akár újra jelentőssé válhatott volna, azonban részint jött a filoxéra, részint pedig – ami utóbb döntő jelentőségűnek bizonyult – az újonnan érkezetteket nem igazán érintette meg a borkultúra (sem), a világháborút követő békediktátum pedig véglegesen elszakította a Szerémséget Magyarországtól. A hajdani borvidék hagyományos piacaitól elszakadva, visszafejlődve bár, valahogyan persze tovább élt, a zömében szerbek lakta régióban még úgy-ahogy meg is maradt a borkészítés hagyománya (ezért látni sok „vinara-winery” táblát az utak mentén), ám a színvonal odáig romlott, hogy a legutóbbi évtizedekben már itt is meg kellett, és ma is meg kell küzdeni az egykori rossz minőségű jugoszláv borok miatt kialakult előítéletekkel. (Jelenleg Szerémségben körülbelül ezer hektárnyi szőlőültetvény található.) És ki kell mondani: ha nincs ebben a Kárpát-medencei siralomvölgyében egy, idén negyvenedik életévét betöltő bácskai magyar férfiú, minden valószínűség szerint nagyon rövid időn belül végérvényesen keresztet lehetett volna vetni az ősi magyar szerémségi borra – és mindarra, amit számunkra mindez jelenthet…

A nagy megmentők, a kimondatlanul is megváltói szerepre ítéltetett kiválasztottak megjelenése legtöbbször szinte észveszejtően hétköznapi – ha úgy tetszik, sajátságos kifinomultsággal rejtőzködő, majdhogynem megtévesztően a szürke észrevétlenségbe álcázott. Maurer Oszkár megjelenése is ilyen. Ez a csendes, visszahúzódónak tűnő, kevés szavú fiatalember az alföldi homoki borok egyik központjában, a Horgos-Palicsi borvidéken, az Ásotthalom melletti – a trianoni határ túloldalára került – Királyhalmán született, és a titói kirakat-Jugoszláviában felcseperedvén, gyerekként egyáltalán nem állt közel a szőlők és borok vilá­gához. „Megvoltak persze a fontos talál­kozási pontok, súrlódások és érintések, amik mindig is a szőlők között tartották a gondolataim egy részét, s amelyek ké­sőbb elő is törtek belőlem, és segítettek abban, hogy úgy döntsek, mégis borter­melő leszek” – mondja.

Hogy a rendelt időben érkező kiválasztottak valódi jelentőségét megérthessük: Oszkár esetében is némi történeti visszapillantás szükségeltetik.

„A második világháború után… majdnem halálos tőrdöfést kapott a szőlő és bor ágazat – írja kitűnő szociográfiájában Nagy Ervin. – A kommunista diktatúra erőszakkal alakította át a tulajdonviszonyokat, és vezette be a mennyiségi szemléletet. Ez pedig a több száz éves hagyomány és szakértelem erodálását okozta. A család, a nemes és ősi oikosz mint termelőegység megszűnt létezni. A föld, a rajta termő szőlő és a belőle készült bor mind-mind az állam tulajdona lett. És egy kicsit persze azé, aki megitta azt. De a tréfát félretéve: a családi gazdálkodás megszűnésével, a gazdák és parasztok kolhozba erőszakolásával pusztulni kezdett a hagyomány. Csak a mennyiség számított. Ha belepillantunk bármelyik ebben az időben íródott szakkönyvbe (esetleg nem röstelljük, és nem alszunk el, ha egy korabeli gazdasági tanulmányt olvasgatunk), kitűnik belőle, hogy a tervgazdálkodás parancsszava alatt kizárólag mennyiségi mutatók állnak. Persze nehéz szakmailag leírni, de kóstolni már meg lehet. És belekortyolva a tsz-ek által megtermelt tömegborokba, bizony-bizony sok esetben minőségi romlás érezhető. Tehették, persze tehették. Mert piac az volt. A bort, bárhogy sikerült, el lehetett adni a KGST hazugságokra épített piacán. Megvették a szovjetek vagy akárkik, akik cserébe másvalami ócska, használhatatlan terméket exportáltak. A mennyiségi szemlélet és a tsz tulajdonviszonyai, a tömeges közösségi művelés, a gazdák erkölcsi és szakmai legyilkolása, érdektelenné tétele tovább rontotta a borvidék lehetőségeit. A világ közben elment mellettünk. Ahogy elment a kapitalizmusra épített nyugati típusú piacgazdaság az állami tulajdonlás alapjaira helyezett, hazug és erőszakos kommunista diktatúra mellett.”

„Volt… ami gyerek­ként nehezítette a jövőről alkotott kép kialakítását” – vallja meg Maurer Oszkár, hozzátéve a szociográfia délvidéki vonatkozásait: „A titói Jugoszláviában magánszemélyek nem termelhettek bort – hivatalosan. Tilos volt árulni a bort. A sző­lőt, ha szüretelt valaki, le kellett adni az állami gazdaságokba. Ez nem tett jót a bornak, mert [lám, természetesen a »független-kommunista Jugóban« is – D. L.] a mennyiség határozta meg a piacot, nem pedig a minőség, de akkori­ban nem volt más lehetőség.” A család viszont szőlővel és borral foglalkozott: édesapja az állami borkombinátnál dol­gozik egy ideig; nagyapja vincelléris­kolát végzett, dédapja pedig szőlész-bo­rász mérnökként egy 340 holdas birtok szakmai irányítója volt. Oszkár szülőföldjén, Hajdújáráson van egy 1909-es telepíté­sű ültetvény, szerémi zöld és bakator van benne. „Dédapám e borvidék szőlőiből készí­tette el a régió első pezsgőjét, még az 1920-as években. Ezt az ültetvényt most mi gondozzuk, és azt tervezzük, hogy hamarosan újból pezsgőt is palackozunk…”

Sok egyéb mellett az úttörő Maurer Oszkárnak köszönhető, hogy a Szerémségben – legalább néhány termelő erejéig – a magyar borhagyomány megmaradt. És mondjuk ki: néki köszönhetően reneszánszát kezdi élni. Ő maga az etalon: hosszú évek óta, 1994-től kezdve életcélja feléleszteni, megismertetni és elterjeszteni az itteni ősi magyar borkultúrát. „Nemcsak visszaadja az egykoron híres szerémi borvidék rangját, de olyan szőlőfajtákból készült borokkal lép a piacra, amelyekért a középkorban fejedelmek és királyok küldtek futárokat, no és erős szekereket persze, amelyek elbírják a hordókat” – írták róla nemrégiben. Elmondja: nem is olyan egyszerű feladat visszahozni a szerémségi borok jó hírét. A többségi nép turistái elkerülik pincéjét, inkább valamelyik – többnyire horvát – bortermelőhöz mennek, de ez Oszkárt nem nagyon izgatja. „A szerbeket nem érdekli a szerémi bor, őket nem szólította meg a hegy. Engem igen… Volt négy olyan év az életemben, amikor minden hétvégémet a Szerémségben töltöttem; olyan szórvány területeken, ahol nincs magyaroktatás, s ahol még ma is horvátul miséz­nek. Az egyik barátommal létrehoztunk egy cserkészcsapatot – nem is annyira burkoltan azzal a céllal, hogy visszama­gyarosítsuk az itt élő embereket, vagy­is megtanítsuk írni-olvasni a gyerekeket magyarul, felépítsük az emberben a ma­gyart. Felújítottunk egy magyar művelő­dési házat, aztán a helyi gyerekek, akik korábban alig szólaltak meg őseik nyel­vén, a Himnusszal és a Klapka-indulóval nyitották meg az átadó ünnepséget. A Jó­isten pedig, cserébe a négyévnyi küz­delemért, megajándékozott azzal, hogy alaposan megismerhettem a történelmi szerémi borvidéket, ami az életem egyik meghatározó eleme ma már.” És hogy mindezt miért? „Amiért Szabó Dezső leírta, hogy minden magyar felelős minden magyarért. Ez alaptézis. Azért mentem a Szerémségbe, mert oda vitt a felelősségtudatom. Most így néznek ki a feladatok. Ma a magyar­ságnak nem hősi halottakra van szük­sége, hanem hősi életet élőkre, ahogyan Wass Albert remekül megfogalmazta… Aki a borral foglalkozik, értenie kell a természet törvényeit. Éreznie kell a föld szagát, ismernie a hegy hangját. Nem szabad gyűlölnie a tőkék között fel­törő gazt, sem a jeges esőt és a fagyos szelet; és tudnia kell azt is, hogy bár a tőkék nem tudnak beszélni, érzelmeik mégis vannak. Ahogyan a szőlő is gyökeret ereszt a mélybe, mert élni akar, úgy ereszt az ember is gyöke­ret a tájon, ahol él. Nem azon kell mun­kálkodni, hogyan tépjük ki ezeket a gyö­kereket, hanem azért kell dolgozni, hogy ápoljuk és tápláljuk azokat. A bor a ma­gyar kultúra része. Isteni eredetű, szak­rális ital. A magyar embernek a vérében van a borkultúra, éppen ezért vigyázni kell rá. Őrizni kell és át kell adni a tu­dást. Azt is fontosnak tartom, hogy az apa tanítsa meg a fiát bort inni. Egyéb­ként Szekfű Gyula is a bortermelőben lát­ta a magyar ember igazi lényét és erejét. A dolgos földművest látta benne, a föld­jét szerető, a szülőföldjéhez ragaszkodó embert – aki ráadásul még örömét is leli a borivásban… A lélek gyakran keveredik vitába a józan és­szel, ami abban segíti az embert, hogy helyes döntéseket hozzon. A bor ilyen szempontból fontos ital. Aki nemes bort iszik, egy kicsit maga is megnemesül általa. A nemesedés pedig nem más, mint a tökéletesedés felé vezető út, amin ha járunk, közelebb kerülhetünk Istenhez is.”

Aki így beszél: többszörösen megkülönböztetett figyelemre méltó. Maurer Oszkár amellett, hogy – mint mondja – legszívesebben magyar embereknek készít magyar bort Szerbiában – de ahogy ő fogalmaz, „a Szent István-i Magyarország területén” –, a szerémségi történelem élő lexikona, aki gyermekeit az elveszített haza izzó szeretetére neveli. Hiteles történelemtanítás a hegy levén keresztül – írták róla. Helytállóan. Minden felmerülő nehézséget megoldva, szülőföldjétől 120 kilométerre is gazdálkodik: a Szerémségben mindenhová ugyanolyan sző­lőket telepített, amilyenek min­dig is éltek errefelé. És ami talán még ennél is fontosabb: a területre jellemző, úgynevezett karós bakművelést alkalmazza, a bo­rokat pedig a lehető legtermészetesebb módon készíti, hordókban érlelve, ada­lékanyagok nélkül. A 20. századra jó néhány szerémségi fajta teljesen eltűnt: ezek egy részét igyek­szik visszatelepíteni. A fejébe vette, hogy ennek a rendkívüli tájnak vissza kell szereznie ősi rangját-helyét a borvidékek térképein. „Büszkék va­gyunk arra, hogy nálunk található a vi­lág legrégebbi őskadarka-ültetvénye, a tőkéket még 1880-ban ültették, és van egy 1912-es telepítésű kadarkaültetvényünk is. Ezekből szedjük a szaporító­anyagot, az oltócsapokat, és ezeket az őskadarkákat telepítjük vissza a Szerém­ségbe, ahonnan amúgy a kadarka elter­jedt anno Villányban, eljutott a ménesi és az érmelléki borvidékre, majd az Al­földre. A szerémi szüretelésű első kadar­kánkkal 2011-ben aranyérmet nyertünk a Ka­darka Nemzetközi Borversenyen, és az élen végeztünk hat másik kadarkameg­mérettetésen is. A kadarka kiváló szőlő, remek bor készíthető belőle – meggyő­ződésem, hogy már rövid távon is meg­felelő válasz lehet a pinot noirra.”

A Mauer-féle, ma már hungarikumnak számító borok között találni a legkiválóbb szerémségi borok egyikét, a már említett bakatort. Öt-hatszáz évvel ezelőtt – a szerémi zölddel és az úgynevezett mézes fehérrel együtt – ezek valamelyikét ihatta a budai vagy a pesti nép. Sőt: nagy valószínűséggel e fajták egyike folyhatott a kútból Mátyás visegrádi palotájában is… „Csiszolt savú, szép arányú bor, aromavilága szintén kissé a múltra utal: a fahordós (nem új fahordós) érlelés nyomja rá bélyegét az illatra és az ízre, amiben a diós jelleg a legerősebb” – imigyen a szakleírás. Meglehet, ez a Maurer-bor (sem) a mai ízlésvilághoz illeszkedik, a lényeg azonban más: nekünk kell (kéne) alkalmazkodnunk ehhez a különleges és nagyszerű alapanyagból készült italhoz. Meg a többihez. Például a feltámasztott szerémi zöldhöz, amit Oszkár szerint „kirobbanó illatok, gyönyörű ízek és ásványosság” jellemez, és amiről azt mondja Ambrus, dicsőség dolgában a furminttal együtt ez fogja megvívni a Szerémség új fajtacsatáját. Vagy az eredeti, az igazi, az ős-kövidinkához, az itteni cabernet sauvignonhoz és rozéhoz – vagy éppen a legújabb szerémségi borkirályhoz, a sárgamuskotály, olaszrizling és rajnai rizling házasításából született cuvée-hez, amelynek neve alighanem a legtöbbet mondja (és távolról sem csak borászati „Maurer Oszkár-összefüggésekben”): szerémi szerelem. Nagy és végzetes vonzalom ez, kezdet és végállomás, mélyen egyéni és szíveket nyitogatóan közösségi, ősiségében izgalmasan korszerű, és a legmagyarabb módra történelmi. Akár azt is mondhatjuk itt a Szerémségben, amit a modern emberiség alighanem leggyönyörűbb szerelmes versének költője az Ódában: „minden mosolyod, mozdulatod, szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld”.



Kapaszkodunk felfelé a hegyoldalon Maurer Oszkárral. Karlóca fölött vagyunk, odalenn ki-kivillan a Duna kanyargó ezüstszalagja. A forróságban felkavart sárga porból kibontakoznak a lankán a végeláthatatlan szőlősorok. Megrendülten állunk meg a hatalmas földrögök között, a szőlőtőkék özönében; a lélegzetem elfullad, mintha egész testemben lüktetne a szívem, a vérem. Gyaníthatóan nem a nagy meleg és a leküzdött meredély miatt.

Ez a Nagy Krisztus-dűlő, bizonyíthatóan a legrégibb magyar szőlőtermő helyek egyike: innen származott Mátyás király legkedvesebb szerémségi bora. Oszkár magyaráz: a nagy jelzővel használt dűlők borai voltak a királyi borok, adottságaik alapján ezeket is felosztották, így készült ezekből nagy bor, középső bor, esetleg kis bor. „Ez a besorolási szisztéma 400 évvel előzte meg az elsőnek tartott burgundi osztályozást.” Errefelé elsősorban a helyi fajtákból vegyes borok készültek, igen okosan, mert ezek a fajták nem önállóan, hanem házasítással adják a legjobb minőséget – kipróbáltuk. A 291 literes űrtartalmú szerémi hordókban „a szerémit” ezek a tulajdonképpen házasított borok jelentették. A bakatort, a szerémi zöldet és a mézes fehéret, vagyis a legősibb fajtákat, amelyek tehát nem „vegytisztán”, hanem, mondjuk, „nagy” vagy „középső” száraz borként kerültek az asztalra.

Hatalmas 15. századi szöcskék ugrándoznak mindenfelé, Oszkár azt mondja, az adalékanyagok nélküli művelés, a gyom- és rovarirtó szereket nem használó, műtrágya nélküli „öko-borászat” miatt vannak ennyire elszaporodva. Tizenkét emberrel dolgoztat, amott lenn, a dűlő aljában távoli bódéfélék, felvonulásiépület-szerű alkotmányok: a munkálatokhoz szükséges traktorok, gépek, szerszámok tárolására szolgálnak. Műanyag ládákba szüretelnek, maximum 15 kilót ládánként, hogy ne legyen nagy súly, a szőlő jó két óra múlva, Hajdújáráson már pincében van, feldolgozásra. A munkások Királyhalmáról és Hajdújárásról járnak le ide a birtokokra kisbusszal, személyautókkal. Maurer Oszkárnak 2006 óta három helyen van szőleje a szerémi tájakon, mintegy tíz hektáron: Karlóca mellett (az itt termesztett 2009-es kadarkával – „csitri” hároméves tőkékkel – nyerte el Szekszárdon 2011-ben a bolgárok elől a világ legjobb kadarkája címet). Túloldalon a Kárász-dűlő, egy holdon, mézes fehérrel, és a nagy jelző nélküli Krisztus-dűlő, továbbá Dobradópuszta és a régi Sátoros (Satrinca) között, valamint Sid fölött, Erdővég közelében (itt már furmint is van).

„Saját lelkiismeretünk szerint csináljuk.” Mint minden valamirevaló ember mindent ebben az árnyékvilágban, villan át rajtam, miközben a dűlő végébe érünk, kisebb hegyi túrának beillő kapaszkodások-mászások után. Állunk a tőkék között, nézegetünk le- és fölfelé, a meredeken sorjázó szőlősorokra meg a fölöttünk, a hátunk mögött emelkedő láthatatlanok felé. Már jó ideje a házasított bor rejtelmei járnak a fejemben, s a név visszhangzik bennem egyre: szerémi szerelem. Igen, ebben a helyhatározós szerkezetben, ebben a két rövidke szóban tényleg minden benne van. Oszkár úgy mondta, ez a Tarcal tetején, Újlak és Erdővég határában termett műremek egyenlő arányban tartalmaz – említettük – sárgamuskotályt, olaszrizlinget és rajnai rizlinget. „A házasítás célja az egyensúly és a szerethetőség volt.” Egyensúly és szerethetőség. Talán csak ennyi az egész. Mindenféle egyéni és kollektív szerelemben.

(Részlet a szerző Elsüllyedt földön – Szerémi szerelem című könyvéből, amely az Unicus Műhely kiadásában jelenik meg az idei könyvhétre.)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben