×

Ház

Sajó László

2013 // 05
(részlet)

Mert minket mintha
titkolna minden. A fák, ugye, vannak; a házak,
melyekben laktunk, még állnak. Csak mi
sodródunk el mind mellett, kilehelt levegőként.
(Rilke: Második elégia. Tandori Dezső fordítása)



(szobák)


Akkora ez a lakás, eltévedek.
És harmadik emelet!
Szuszogva
alszotok, átmegyek
a nagyszobán, benyitok a gyerek-
szobába. Aztán ki a folyosóra,
a végén a konyha,
mire odaérek, leizzadok.
Ablak, gang, háztető, csillagok.
Hajnali gyümölcslevem megittam.
Aztán a vécé – persze, megint a
spájzba nyitok be, ráncos
lesz a celofán, kompót koccan lekvárhoz,
túlcsordul a méz.
Színtiszta éden.
Hogyan kerültem ide, nem is értem.
Cselédszobám (az is van!) a grundra néz,
míg be nem építik.
Először a konyhafal reped meg egy picit,
aztán a folyosón zuhan le a vakolat.
Rohadjon meg ez a center, vagy mi, lakópark!
Elvette tőlem a Napomat.
Megsüllyedt a ház, pedig szilárd alapokon
állt, hittük; százéves, tégla, nem bauxitbeton,
de nem köti össze a cement.
És ez a kapcsolat is tönkrement.
Na, megyek a vécébe.
Mire megtanulom, melyik a spájz,
és melyik a vécé, már vége.
Ne kiabálj.
Persze megértelek.
Úgy járkálok itt, mint a kísértetek.
Visszafekszem. Te is már a gyerekszobában alszol.
Megszólal egy riasztó.
Ma is másnap, nehéz lesz, az első sörig.
Elalszom, még hallom, ahogy a troli, az első, elsüvít.

Két fénykép




Ködös nap. Budapest, 1920. november 19.


Ez elég szabatos, ennél több nem is kell.
Ennél több nem is tudható.
De azért mégis. Mi van, lehet még?
Két sétány kereszteződése.
Ez se pontos, hiszen lovaskocsi a képen.
Meg egy nő, ő sétál. Vagyis inkább siet, mondom én,
ebben a nyirkos hidegben.
Ezt honnan veszem?
Köd, nyirok, hideg. Vagy nem? És a puha köd?
Ez nem puha, vizes. Látszik az úton,
bár az út nem látszik – macskakő vagy aszfalt?
És miért tettem gondolatjelet?
Mit tettem.
Talán az utóbbi.
A nő megy, a lovaskocsi jön.
A bakon két férfi, kalapban. Az egyiké széles karimájú,
a másiké nem. Vagy csak úgy látszik, mert a másik
elfordult? Odafordult a széles karimájú kalaposhoz.
Akinek a kezében ostor. Vagy ez csak egy fa a háttérből?
Tizenkét fa látszik, megszámoltam. És a háttérben még
fák elsatírozva, vagy hogy.
Az egész kép mintha satírozva lenne, a köd mögött.
Az alakoknak – nő, férfiak, lovak – is csak a sziluettje.
A nőn kendő (?), keszkenő (?), szoknya (?).
Mert nő, az biztos.
Mint ahogy a férfiak férfiak, a lovak lovak.
Ez az, ami biztos.
A nő egy lámpaoszlop mellett halad el.
Az elmondhatatlan lámpaoszlop.
Talán a Népligetben, talán a Városligetben.
Elsőre ez jut eszembe, persze.
Vagy máshol.
Az egyik ló fejdísze (?) látszik, a másiké nem.
Ez a ló is odafordul a másik, fejdíszes (?) lóhoz, mint mögötte a nem széles
karimájú kalapos férfi a széles karimájú kalaposhoz.
Van a képen valami ládaféle is.
Valami ládaféle.
Szemetes? Az avart gyűjtik benne? Nem is láda,
csak egy fát kerítenek el vele. Mivel?
De, láda. Egy hulla fekszik benne, hanyatt.
Belelátom a ládába, a képbe.
Engedtessék meg nekem, unalmas ez a köd.
Nem történik benne semmi.
Dehogynem. Lovaskocsi, két férfival, jön, nő megy.
Mi történjen még?
Ez van.
Meg a hulla a ládában.
A nő tette bele az előbb a csecsemőjét.
A lovaskocsiról nem láthatták, később érkeztek.
A csecsemő él, ha sírna, meghallanák, akkora csend van a ködben.
Csak a lovak patájának zaja az aszfalton.
A nőt hívják Erzsébetnek, Erzsébet-nap van, ez tudható.
A fényképész (André Kertész) szerelme is Erzsébet, nemrég ismerkedtek meg.
Ez is tudható.
Talán nem véletlen a kép címe, időzítése, exponálása.
Ez az Erzsébet, a képen, nem az az Erzsébet.
Nem is Erzsébet.
A csecsemőnek nincs neve.
A férfiak és a lovak nevét nem tudjuk.
Sem tudjuk.
A nő és a lovaskocsi, ellenkező irányban, majd kimennek a képből.
Majd.
Nem látjuk.
Nem látok semmit.
A kereszteződés, a fák, a lámpaoszlop, a láda maradnak.
A köd felszáll.
De továbbra sem tudunk semmit.

Tavaszi zápor a Kálvin téren. Budapest, 1921 tavaszán


Fél évvel később.
Az eső itt sem látszik, fényes a macskakő, ennyi.
Hirtelen jöhetett a zápor, sehol egy esernyő.
Néhány (három) ember siet, tehát esik.
De itt a sarkon egy nő, kabátban, mintha ácsorogna.
De azt mondja a fényképész, esik, higgyük el neki.
Az égen is felhők, a templom, a háttér is elmosódott.
Biztos az esőtől.
A templomot csenevész fa takarja
(igen, takarja),
csupasz, mintha nem is tavasz lenne.
(Miért írtam le, hogy lenne?)
Pedig az van, azt mondja a kép, meg zápor. Nem zivatar,
zápor. Biztos úgy volt.
Lovak, lovaskocsi, hintó (?), lóvasút (?).
Egy férfi valami furcsa szekéren?, furgonon?
Nyolc lámpaoszlopot számoltam meg, de lehet, hogy néhány fát
lámpaoszlopnak néztem.
A tér közepén szobor, legyen Nepomuki Szent János szobra.
Ő szokott ilyen magasan állni, egyedül.
Meg lehetne keresni, milyen szobor, de ez már kívül van a képen.
Oldalt (mihez képest?) faépületek?, cirkuszi kocsik?, hatalmas postakocsik?
Biztos egyik sem.
A kép előterében (megint ez az előtér) sebhelyes (költői kép!) az út,
pontosabban: hiányzik néhány kockakő. Mennyi? Pontosan?
Érdekes, nem áll benne,
a hiányzó kockakövek helyén,
a kátyúban,
kis gödörben
víz.
Nem is esik?
Esett?
Könnyű kis eső?
A lovaskocsi föl van pakolva nagy, fehér (?) zsákokkal.
A Nagyvásárcsarnokból jön? Vagy az Üllői útról?
Most jár a szobornál.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben