×

Levelezésem Nagy Gáspárral

Gömöri György

2013 // 05
Számos más íróhoz, illetve folyóirat-olvasó magyarhoz hasonlóan, Nagy Gáspár nevére akkor figyeltem fel, amikor 1984 májusában megjelent egy rövid verse a tatabányai Új Forrásban. Ennek a lapnak egyetlen korábbi vagy későbbi száma sem keltett akkora feltűnést, mint az, amelyik közölte Nagy Gáspár Öröknyár című versét: ebben az igék végződései azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy a „NI” nagybetűs rímként ismétlődött. Nem kellett nagyon éles szemű cenzornak lenni, hogy valaki megfejtse, itt az 1958-ban kivégzett magyar miniszterelnökre, Nagy Imrére emlékezik a szerző. Nagy Gáspárt ezért elbocsájtották állásából (a Magyar Írószövetség titkára volt), de egyéb retorziók, azt hiszem, nem érték – egészen a következő „botrányig”, a Tiszatáj egyik 1986-os számában közölt Egy fiú naplójából című verséig, ami miatt (többek között) a szegedi lapnak ezt a számát be is tiltották.

Nekem, Petri György korai hívének és angol fordítójának politikai szerepvállalása miatt tűnt fel a még Petrinél is jóval fiatalabb Nagy Gáspár, akit egy budapesti látogatásom során meg is kerestem – alighanem Kiss Gy. Csaba révén kaptam meg a címét és telefonszámát. Valahol egy budai cukrászdában találkoztunk, és hosszú eszmecserét folytattunk a hazai fiatalok gondolkodásáról, illetve a nyugati, úgynevezett „demokratikus” emigráció tevékenységéről. Ezután 1986 áprilisában írhattam neki (ez már hónapokkal a Tiszatáj-ügy után volt), s abban a levélben elküldtem egy Zbigniew Herbert-fordításomat, amit aztán ő 1986. április 30-án írt levelében lelkesen köszönt meg („Herbert mester igencsak a lényegre tör és tapint” –irja). Ez a Nagy László halálára írt vers volt, amire Nagy Gáspár egy később hozzám írt levelében még visszatért. A verssel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, sokáig azt hittem, Herbert valahol külföldön találkozott Nagy Lászlóval, de budapesti látogatása során egy interjúban elmondta, hogy bár személyesen nem ismerte a Deres majális költőjét, de látta a fényképét, és olvasta verseit lengyel forditásban. Nem mondta ki, de utalt rá, hogy rokon léleknek érezte a kortárs magyar költőt, innen a méltóságteljes gyászvers.

A következő, elég részletes, kézzel írt Nagy Gáspár-levél már 1988 februárjában született. Ebben a levelében Gazsi beszámol az 1987-es Bethlen Gábor-díj átadásáról, amit (az erdélyi Király Károly és Szabó T. Attila mellett) Herbertnek adtak, és arról, hogy a Nagy László-gyászverset Sinkovits az én fordításomban mondta el az ünnepségen. Alighanem a BBC magyar adásában beszéltem Herbert magyar díjáról vagy általában a Bethlen Gábor-díjakról (erre már pontosan nem emlékszem) – Nagy Gáspár azt írta, gyűjti és szeretné megkapni az erre vonatkozó dokumentációt. Számomra különösen fontos volt, hogy a levélben megerősítette olvasatomat az Egy fiú naplójából című versét illetően, mivel lefordítottam a verset angolra, és a fiút son-nak, nem boy-nak értelmeztem. (Fordításom megjelent még ugyabban az évben az Index of Censorship századik, 1988. májusi számában.) És ugyanebben a februári levélben kaptam egy verset is Nagy Gáspártól, ami később bekerült egyik kötetébe: ez a nekem ajánlott Előbb és aztán, ami összefügg azzal a történettel, hogy 1957 elején a magyar posta még viszonylag cenzúramentesen működött, és anyám feladta rendes küldeményként Oxfordba egyetemi indexemet, ami hasznosnak bizonyult angliai minősítésemhez és továbbtanulásomhoz. Ezt az epizódot, úgy látszik, első találkozásunk alkalmával elmondtam Gáspárnak, s ez lett versének „ihlet”- vagy inkább ötletforrása. Ennek a rokonszenves versnek természeti utalásai szerintem mind jól „ülnek”, viszont a negyedik versszak utolsó sora jelzi a nemzedéki különbségeket. A „diáksapkákat ásunk” lehet Gazsi nemzedékének sajátos élménye – de az én nemzedékem sohasem hordott diáksapkát, sem a középiskolában, sem az egyetemen! Persze lehet ezt jelképesen is értelmezni, ez esetben a hazai tanulóélmények „temetésére” utalhat ez a tőlem idegen kép.

Van még valami ebben az 1988. februári levélben, amit meg kell magyaráznom. Ha tudtam volna a lakiteleki találkozóról, szívesen elmentem volna rá, hiszen már korábban is jelen voltam egy olyan összejövetelen (Fóton), amit főleg a népiek szerveztek a velük (is) rokonszenvező nyugatiaknak. Vagyis ekkor még nem volt olyan heves a később felmelegített urbánus–népi ellentét, mint amilyen később lett. Nagy Gáspár azt irja nekem, az angliai emigránsnak: „Sajnálom, hogy nem találkoztunk Lakitelek előtt, mert akkor hívtalak volna.” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár valamikor 1989-ben beléptem az MDF-be, az 1990-es választások két fordulója között hamarosan ki is léptem, és azóta nem csatlakoztam egyetlen magyar párthoz sem, jóllehet politikai véleményemet sohasem rejtem véka alá.

1988 a sűrű levélváltás éve volt. A fent említett februári levél után még kétszer írtunk egymásnak, az ő következő (június 13-án kelt) levele már jelzi, hogy részt vett az Európai Protestáns Szabadegyetem rendezvényén, ahol irodalmi estet is tartott, és hogy meghívást kapott az amerikai Itt-Ott Kör találkozójára is. Kitér egy olyan cikkre, ami az Amerikában kiadott Szivárvány című folyóiratban jelent meg. Ebben Z. L. (akiben én az azóta rendszeresen fasisztoid, rasszista szövegeket gyártó Zas Lórántot gyanítom) úgy dicsérte meg Nagy Gáspárt, hogy közben P. J.-t (Parancs Jánost?) támadta. Ez nagyon nem tetszett Gazsinak, aki mindig középen kereste és látta az igazságot. „Az irodalmi, személyeskedő csaták sosem voltak inyemre – írja ebben a levelében –, ezt a »kritikaírónak« is tudomására hozom.”

Miután időközben kedves dedikációval elküldte Kibiztosított beszéd című, „sokáig jegelt” kötetét, 1988. augusztus 3-án Gazsi újabb levelet írt – ezt talán érdemes egészében idéznem. A lap tetején „Gömöri György úrnak” címzés áll, s a levél szövege a következő:

„Kedves Gyuri!

Remélem, hogy legutóbbi, június közepén írt levelemet megkaptad. Abban is közöltem, de ismételten köszönöm, hogy az Index on…-ba1 lefordítottad versemet, s küldted is ennek fotómásolatát. Azóta a folyóirat is elkerült hozzám. Imponáló szám!

Most küldök egy kis »Nagy Gáspár-irodalmat«. Az egyetemi, főiskolai lapok (ef.Lapok) idei 2–3. és 4–5. számában jelentek meg ezek. Talán az interjú is érdekelhet, meg amit Herbert versének elemzéseként elmondtam (ez a 2–3. szám); aztán Filep Tamás írása rólam és Kiss Gy. Csaba ironikus jegyzete egy valóban otromba támadásra. – S amiért igazán küldöm, itt láthatod azt a bizonyos verset, melyen az ajánlást pontosítottam (így szólhat már Gömöri Györgynek [4–5. szám]). Fogadd még egyszer szeretettel.

Barátsággal köszönt,

Nagy Gáspár

P.s. aug. 18-án utazom Amerikába az ITT-OTT-ra (kb. 2 hónapig kint leszek).”

A fenti levélben természetesen a már említett Előbb és aztánról van szó, aminek cím alatti dediká­ciója szó szerint ez: „Gömöri György egyetemi polgárnak, rég elhagyott indexe ürügyén – Cam­bridge-be”. 1988 közepén tehát már megjelenhetett ez a dedikáció, ami (ezt később meglepve vettem észre) Nagy Gáspár későbbi válogatásaiból kimaradt.

1989-ben indult a Hitel – Gáspár lett az egyik szerkesztője. 1989. július 20-i levelében megköszöni két versemet, amiket be is tett a lapba, és megírja a szerkesztőség új, kőbányai címét. Számítottam rá, hogy augusztusban Gazsi lejön az Anyanyelvi Konferencia kecskeméti közgyűlésére, de „valami közbejött”. Következő levelét már a Hitel levélpapírján írta, s bár az keltezetlen, de van benne egy félmondat – „ez a helyzet ma, szept. 12-én” –, ami a keletkezés idejére utal. Gazsi „melegen javasolta” az 1956. október 6-i diáktüntetésnek szentelt emlékezésemet, ami korábban csak németül, egy Gosztonyi Péter által szerkesztett antológiában látott napvilágot. A levélből látom, hogy akkoriban forradalmi versantológiát terveztem – ebből aztán nem lett semmi, bár természetesen Nagy Gáspárt bele akartam venni több verssel. Ami saját ügyeimet illeti, az 1990. február 12-én kelt levelében azt írja, kár, hogy egy újonnan küldött versemet későn kapta meg, beletette volna az évi első két szám valamelyikébe, mert aktuális „a zsarnokság megszűnte okán”. Kéri, hogy küldjek még az újabbakból, s akkor „csinálunk egy szép oldalt”. És hogy akar adni példányt új verseskötetéből, amit személyesen szeretne átnyújtani.

1990 elején majdnem zavarba hoztam Gazsit egy kettős közléssel. Bár ez nem szokásom, véletlenül két lapnak is elküldtem ugyanazt a verset, és Gazsi „szentségelt”, amikor a neki is eljuttatott Kézcsókot meglátta a Tiszatáj márciusi számában. De nem baj, mondja rögtön, így a Hitel 1990/8-as számában „két szép oldalon, kiemelten, illusztráltan jön négy Gömöri-vers”. Újra egészében (a politikai verseimet is belértve) olvasható lettem a Honban, s ez, mint látjuk, részben Gazsi érdeme.

Ugyanebben a (géppel írt) levélben Gazsi nagyon borúlátóan nyilatkozik az erdélyi helyzetről: „Erdélyben megint rosszra fordult minden, s ha a világ nagyhatalmai nem segítenek, nem tudom, mi lesz. Sütő itt fekszik kórházban.” Mivel ezt a levelét csak mintegy két héttel a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után írta, pesszimizmusa legalábbis indokolt ebben a pillanatban. Ebben az ügyben egyébként én is léptem: mindjárt a hazug Reuters-jelentés után felhívtam egy budapesti barátomat, megtudni, mi az igazság, majd levelet írtam az angol lapnak, ahol ez megjelent. Helyreigazító levelemet azonnal közölték, majd a lap hamarosan különtudósítót küldött Hodákra – abba a faluba, ahonnan teherautóval szállították be Vásárhelyre a felheccelt románokat a „közönségszervezők” –, s helyére tette az ügyet.

Bár 1991. február 11-én kelt levelében Gáspár arról ír, átadta a versrovatát Döbrentei Kornélnak, de mivel én Döbrenteit csak futólag ismertem, továbbra is elődjének küldtem a Hitelnek szánt anyagokat, amiket aztán ő továbbított a megfelelő rovatvezetőnek. Ennek a levelének utolsó bekezdése egyébként méltányolja munkámat: „Tanulmánykötetedet2 nagy élvezettel olvasgattam, épp legutóbb Miłoszról szóló írásod segített sokat, de a régi magyar irodalomról szóló tanulmányaid is igen fontosak, eligazítóak.”

Pár évvel később egy újabb közös témát találtunk Gazsival (aki már 1991-gyel kezdődően többnyire így írja alá leveleit): Horváth Elemért. Hatvanadik születésnapjára írtam egy kis verset, elküldtem a Hitelnek – ezt Gazsi nagy örömmel fogadta. Mivel Elemér a Graves-díj átvételére Budapestre készült, Gazsi keltezetlen, de a kontextusból 1993 tavaszára datálható levelében ezt írja: „Nagyon szeretem a hatvanéves ifjút, kötetéről is írtam a régi Hitelben, s tudom, most Elemér elküldte, hogy Te meg egy rangos angol nyelvű lapban írtál róla – nagyon kitűnően.” A következő, 1993. július 1-jei levélben Gazsi már arról számol be, milyen jól érezte magát Horváth Elemér Budapesten. A levél második felében viszont a lap súlyos anyagi gondjairól ír: „A minisztériumi alapítványi támogatás fél évre elég, most szponzorokat kell keresnünk a második félévi nyugodt megjelenéshez.” Ehhez Csoóri Sándornak kell pénzt szereznie, s bár Gazsi „borús fellegeket” lát „Óbuda felett”, mégis reménykedik. Ehhez csak azt a megjegyzést fűzném, hogy a lap fenntartásának anyagi gondjai később is, több ízben előjönnek levelezésünkben. S ha 1993-ban kevés pénz volt laptámogatásra, most, húsz évvel később megint (vagy most is) sanyarú a helyzet. Úgy látszik, ilyen Magyarország, ahol a politikusoknak általában mindenre van gondja, kivéve a kultúra hatékony támogatását.

1994-ben lettem hatvanéves, és Gazsi április 21-én kelt levelét meleg gratulációval kezdi: nem akarja elhinni koromat, de hát „az újságok hírelték”, hogy ennyi idős lettem. Elnézésemet kéri, hogy nem tudott eljönni az Írószövetségbe, ahol ekkor felléptem – „betegségem miatt”. Ez a két szó mintegy állandóan ismétlődő motívum lesz levelezésünkben, voltaképpen a személyes találkozás ezekben az években főként emiatt maradt el. A levél második oldalán megírja, hogy mivel új kiadó vette át a Hitelt, mostantól a Hegedűs Gyula utcában lesz az új szerkesztőség (egyszer jártam is ott), és a lap ezután „talán vonzóbb köntösben jelenik meg”. Gazsi megemlíti, hogy az áprilisi számban Fejtő Ferenctől közöltek írást – gondolom, azért, mert tudja, hogy minden emigráns író közlése érdekelhet. Egyben biztosít arról, hogy két kis vers, amit újabban küldtem a Hitelnek, jönni fog a júniusi számban.

A következő levél újabb operációról számol be, és Gazsi mint „gyakorló invalidus” írja alá levelét. Ezúttal erősen megigéri, hogy két újabb könyvéből küld nekem – be is tartja a szavát, mert már 1994 szeptemberében megérkezik a Lakitelken kiadott Fölös ébrenlétem csakúgy, mint az Orpheusz gondozásában megjelent Mosolyelágazás. Mindkettő szívélyes dedikációval, az utóbbiba e sorokat írta: „Gömöri Gyurkának barátsággal küldöm ezt a cukiss »mosolytalan« kötetet, de tán ismerős nevek fölvidítják, Nagy Gazsi, Budapest, 1994”. Nem tudom, így van-e, de az az érzésem, a kezdeti lelkesedés után Nagy Gáspár is elszomorodva élte meg a rákövetkező éveket, beleértve a „médiaháborút” és a ’94-es választásokat. Ehhez persze romló egészsége is hozzájárult, de 1995–1997 közötti levelei szűkszavúbbak a korábbiaknál.

1995 júniusában Gazsi azon sajnálkozik, hogy megint nem tudtunk találkozni. Ugyan előadásomat3 nem tudta meghallgatni, de pár percre látott az áprilisi Nagy László-emlékkonferencián, ahol az utolsó este műsora, a Vallomások úgy elhúzodott, hogy én elmentem, nem tudtam kivárni a végét. Ugyanebben a levélben értesít arról, hogy ki kellene javítanom egy hosszabb Miłosz-fordításom néhány sorát, tehát visszaküldi a szöveget értelmezésre, illetve javításra. (A javított változat azután meg is jelent a Hitelben.)

1997-ben újabb változás történt a Hitelnél: Ágh István vette át a versrovatot, tehát akkoriban küldött verseimet Gazsi neki és Döbrenteinek adta át. Ugyanebben a kicsit rosszkedvű levélben furcsállja, hogy a cambridge-i egyetemi könyvtárnak nem jár a Hitel – korábban megírtam neki, nem látom rendszeresen a lapot –, csak azt felejti el, hogy míg a nyolcvanas években szinte vita nélkül rendelhettem meg minden magyar és lengyel könyvet és folyóiratot a könyvtárnak, a kilencvenes évek közepére itt is nehezebb lett a helyzet. Viszont igértem Gazsinak egy esszét az általam nagyra becsült Zbigniew Herbertről, s erre, mint írja, számít. Következő (1997. május 15-i) levelében már közli, hogy „a Z. Herbert-tanulmányt és a három versfordítást már kiszedték, tehát hamarosan bekerül a lapba”. Ugyanitt ír Horváth Elemér újabb budapesti látogatásáról és arról, sikerült elérnie, hogy Elemér József Attila-díjat kapjon. Hoztak Elemértől „nagyon szép” verseket a lapban, és együtt ebédelt a díjnak örvendező költővel, aki ezzel „hazatért”.

Az utolsó, Gazsitól kapott levél keltezetlen, de egész biztosan 1998 után (1999 elején?) íródott, mert 1998. július 28-án halt meg Zbigniew Herbert, és ezután jelent meg – sajnos csak pár hónappal később – verseiből az Orpheusznál Az ízlés hatalma című válogatásom. Gazsi e levélben megköszöni a Deák Lászlótól átvett kis kötetet, és megint elnézést kér azért, hogy betegsége miatt nem tudott eljönni a könyv decemberi budapesti bemutatójára a Lengyel Kulturális Központba. Levelében újra felmerülnek a lap anyagi gondjai: „Még vagyunk. Már túl a tízéves koron, talán 2000-ig is elérünk, de a koldulás nehéz. Várjuk mi is a kuratóriumi döntéseket. (A szerzők meg várják a honoráriumokat.)” És szokása szerint a margón, keresztbe írva még egy megjegyzést fűz Herbert magyarországi fogadtatásához: Gazsi sajnálja Esterházy Péter negatív megjegyzéseit Herbertről az Európai Utasban. „Egy kivételes nagyságú költőről van szó, akinek csak köszönettel tartozunk!” – írja. Én ezzel a mondattal teljesen egyetértettem, viszont próbáltam megérteni a már hosszabb ideje betegeskedő és a hajdani kommunista rendszer hívei és haszonélvezői ellen kirohanó Zbigniew Herbert lelkiállapotát, ezért „védtem meg” Esterházy nyilatkozata után egy írásomban régi barátomat, Herbertet.

Utoljára a Hitel a 2001/2-es számában közölte két versemet, s úgy emlékszem, Gazsi ezt a két verset még nyugtázta, de lehet, hogy ez csak egy rövid telefonbeszélgetésben történt. Utána még ajánlottam egy recenziót a lapnak egy angol nyelvű, 1956-ról szóló könyvről, s kaptam is rá egy felkérést egy 2002. február 28-án kelt levélben. Más elfoglaltságom miatt ezt az ígéretemet azonban nem tudtam betartani. Ebben az utolsó tőle kapott levélben Gazsi elnézést kér, hogy nem tudott eljönni (nem volt Pesten) a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett szerzői estemre, ahol Zalán Tiborral beszélgettem.

Tizenkét éven át váltottunk leveleket, s úgy éreztem, Nagy Gáspár, sokunk „Gazsija” barátjának tekint. Mint ahogy én is mindvégig becsültem az ő tisztességét, józanságát és költészetének nyitottságát a kor nemcsak magyar, de egyetemes problémáira.

1 A londoni lap teljes címe Index on Censorship volt, az utolsó szót Nagy Gáspár nem akarta kiírni.


2 Itt a Nyugatról nézve című, a Szépirodalmi Kiadónál megjelent kötetemről van szó.


3 Szövege megjelent a Tasi József szerkesztette „Invokáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról című kötetben (PIM, 1996).

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben