×
Tovább a kapcsolódó galériához

Kép és mondat

Beszélgetés Tóth Ferencz festőművésszel

Kováts Albert

2013 // 05

Zsemlye vagyok,
kifli alakú,
ellenkezőleg
hajlítva

 

 

 

Különleges időszakban történik ez a beszélgetés veled. Egy nagyszerű és sikeres kiállítás után, ahol a legfrissebb olajképekből és kollázsokból állítottál ki vagy huszonötöt. Ezek a művek az eltelt évek munkásságát megkoronázó, legérettebb alkotásaid. Úgy gondolom, hogy te most csúcson vagy. Nagyon gyorsan értél ide föl, egyébként magadhoz képest igen gyorsan. Meglehetősen hamar érett be a termés. Ez most néhány év termése, csak amióta ismerlek.

 

Tizenöt év.

 

Már tizenöt éve ismerlek? Rohan az idő. De ezalatt te is rohamléptekben haladtál előre.

 

Bocsánat! Csak ez alatt a tizenöt év alatt tudtam festeni.

 

De te behoztad azt az időt is, amikor nem festettél.

 

Mert megengedte nekem a sors, a feleségem és a gyerekeim, hogy mániákusan ezt csinálhassam. Semmiben nem bízom, ami nem mániákus. Megszállottság.

 

Állandóan az a kifejezés tolakszik elő, hogy magasra jutottál, a tetőn vagy, amiben az a zavarba ejtő negatívum is benne van, hogy a csúcs után lejtő következik. Persze nem hinném, hogy így lesz, és egyébként sem tudjuk, mit hoz a jövő. De ez most annyira magas minőség, hogy lám, a magas szó mindenáron eszébe jut az embernek. Ezután már az elemzés következhetne. De úgy gondolom, kezdjük a kezdetnél. A Képzőművészeti Főiskola. Ez érdekes dolog, mintha magadat zártad volna, közösítetted volna ki.

 

Ez így volt. A nemtörődömségem, a nagyképűségem. Az utolsó években alig jártam be. Egy fiatal, bohém, csajozós, kicsit piálós fickót képzelj. Nem is biztos, hogy az első perctől valami nagyon nagy elhivatottságot éreztem. Ez akkor csak ösztön volt, nagy hebrencs mánia. A diplomamunkámat többször eladtam, aztán feladtam.

 

És akkor hogy folytatódott a bohémélet?

 

Sehogy, mert megismertem a feleségemet. Albérlet következett. És hogy kikerüljünk az albérletből, botcsinálta üzletember lett belőlem. Ez napi tizenhat-tizennyolc órát vett igénybe az életemből, a festés elfelejtődött. Nadrágvarrás, újságkihordás, szakácskodás és még sorolhatnám, mi mindenbe kellett fognom…

 

Egyáltalán hogy merült fel, hogy te szakács legyél?

 

Baráti összejöveteleken mindig én főztem. Egy elméleti fizikus barátom éttermet nyitott, s meghívott üzletvezetőnek és szakácsnak („mert te nem lopsz”). Ebben a vendéglőben töltöttem öt évet. Tulajdonképpen kényszerűen lettem szakács, mert az elődeim, a munkatársaim rossz munkáját kellett kiigazítanom, rendbe tennem. Végül is a séf adja ki az ételt, nem lehet akármilyen. Egy vendég egyszer megkérdezte, mitől ilyen puha, porhanyós a marhaszelet. „Mert nem zárom el alatta idő előtt a gázt.” Ez egyébként a „rakott marhafelsál” esete volt „sült vörösborral”, saját találmány. A főnök engedte, hogy új ételeket kreáljak, s ezek rendszeresen megjelentek az általam összeállított étlapon. Az egyik elődöm a hátam mögött panaszra ment a főnökömhöz, hogy „a brassói aprópecsenye nem ilyen”. „Mától ilyen” – válaszolta a főnök.

 

Vagyis a festői kreativitásod megjelent a szakácsművészetben is. De ezenkívül milyen készség, milyen adottság az, ami a nyálcsordító ízeket segíti elővarázsolni még ma is, ha barátaid megkérnek?

 

A férfiakbanvan ilyen adottság. Szikora Tamás szerint a festészet és a gasztronómia közös tőröl fakad. Ő egyébként rendszeresen bejárt a vendéglőbe hozzám. Telefonon bejelentkezett: „Készíts nekünk valamit!” Egyszer azzal köszönt el, hogy neki olyan nálam, mintha Párizsban a megszokott éttermébe ülne be. A jó társaság kedvéért olykor szívesen gyakorolja az ember a főzést, de mindez baráti körben is fáradság. Annak idején ez sokszor reggel hattól éjfélig tartó munkát jelentett. Gyakran az üzletben aludtam. Ettől egy idő után fizikailag, egészségileg tönkrementem. Egy polgári lakásban éltünk a feleségemmel, a gyerekekkel. Ha hétvégén lementek a Balatonra a nagyszülőkhöz, gyorsan elkezdtem festeni, s tudtam, hogy mire hazajönnek, el kell pakolni, hiszen perzsaszőnyeg fölött dolgoztam. A válás tovább súlyosbított a helyzetemen. De ezután kezdtem újból festeni. A feleségem egyetértésével egyébként, aki kedvelte a dolgaimat. Későn érő vagyok (éjfél, éjjel egy), bár régen felfogtam annak súlyát, fontosságát, hogy festeni mit jelent. Ahogyan Vojnich Erzsébet mondja, hogy festőnek lenni huszonnégy órás szolgálat. Mindig azt érzem, amikor egy kis, 40×30 centis képet megfestek, mintha megváltanám a világot. Azt sem értem, miért olyan fantasztikusan fontos ez nekem. Nem értem. Mert egyébként tisztában vagyok a világ érdektelenségével, de mégis úgy festek, mintha ettől történne valami. Ott bigyózok. Mindig azt kérdezte a feleségem, hogy egy ilyen izgága, nyugtalan pasi hogyan tud tökölni egy négyzetcentiméteren órákig. Mert meg akarod változtatni a világot. Ez a legnagyobb paradoxon: tudod, hogy nem lehet, mégis akarod. De aki feladja, az nem is tudom, hogyan lép tovább. A tragédia benne az, hogy azt is tudod: egy kalap szar, nevetséges olyan magasra tenni a lécet, és ennek ellenére nem adod föl. Hanem csinálod.

 

Belső kényszer. Szégyellnéd magad, ha nem tennél így.

 

Így van. Felmérem, mi van a világban, és megértem a hasztalanságomat, hogy ezt nem kéne csinálni, ennek semmi értelme. Igen, de ha nem csinálom, akkor ennyit tehetek: fekszem, és nézem a plafont, törölgetem a port és a csipáimat, vagy kinyírom magam. Nincs más lehetőség. De ez azért is paradox, mert tudom, hogy csak az én számomrafontos az egész…

 

De az is paradoxon, hogy miközben, mint mondod, mélyen átérzed, hogy csak a te számodra van értelme, mégis igazolásnak tűnik, ha valaki jót mond rólad, ha valakinek tetszik egy munkád.

 

Így van. És akkor elolvadok. Csak az a baj, ha valaki rosszat mond, azt is komolyan veszem. Akkor letargia. És jön az időleges leépülés, a gyomorgörcsös elemzés, hogyan, merre, és „mi visz rá egy embert egyáltalán, hogy valamit is csináljon” – ahogy Beckett mondja.

 

Itt az egyik képed azt a tapasztalatot igazolja, hogy nincs elrontott kép, muszáj tovább dolgozni, legfeljebb teljesen átfested. Mert azok a letett dolgok, azok a korábbi rétegek tovább élnek a képben, s valami módon megszólalnak, megjelennek. A végső képben hasznuk lesz.

 

Hálás vagyok ezért, amit mondasz, mert eszembe juttatsz valamit. Hosszú éveken keresztül rengeteget összeolvastam, írókat, filozófusokat meg persze művészettörténetet és csillagászatot. Sok mindent tanultam autodidakta módon. Mindenbe beleéltem magam, roppant komolyan vettem egyes mondatokat, gondolatokat. Töprengtem, rágódtam ezeken. S abban bíztam, hogy ez a tudás egy idő után az emberben megjelenik. Tök mindegy, egyébként mit csinálok. Ha festek, abban, ha írok, abban, de ha hátra szaltót ugrok, vagy hugyozok a hóba, szépet persze, abban is. Mert egy idő után a részemmé válik, és nem tudok másképp még fogat piszkálni sem, csak akivé lettem. Amikor kisméretű képeket festettem, lassan érlelve, az egyiknek az lett a címe, hogy Intelligenciateszt. Már akkor is úgy éreztem, hogy az olvasottak hatottak.

 

Tehát mint a korábbi rétegek a képben, úgy a régebben olvasottak, megéltek is hasznosultak a munkádban.

 

Hasznosultak, mert sohasem olvastam idióta vagy rózsaszín szöveget, de igaz, sok mindenbe belekezdtem a biztonság kedvéért, hátha egy kóbor szöveg váratlanul levesz a négykézlábamról. És az első oldalak után már tudtam, hogy kell-e vagy nem. Mert a nyelv számomra a legfontosabb. Ha nem olyan a nyelv, nem köt le a történet. Egy kóstoló csak: Joyce Ulyssese, Beckett, Bernhard Mészégetője, Kafka, Sylvia Plath és még harminc kedvenc. Ők az omlás útjait járták, megbabonáztak. Mintha mazochista lennék, önsanyargató, van bennem hajlam.

 

Visszatérve a képhez, amiből kiindultunk, ez tehát olyan kép, ahol régi rétegek is szerepet játszanak a végső hatásban, hasznosulnak, méghozzá elég nyíltan. Mintha a motívumok rá lennének festve, pedig kihagyással keletkeztek.

 

Úgy van, kihagyásos a kép. Ugyanakkor egyes esetekben tovább dolgozhattam a kihagyásokon is, azokat is továbbfejlesztettem.

 

Van a festészetben valami olyasmi, ami kézmíves tulajdonság, régi mesterségekből megörökölt vonás. Egyfelől a manuális munka élménye, másrészt a kézzelfogható eredmény öröme. Gyökeresen más gondolkodás. Mintha egészen más fej kéne hozzá, vagy az agynak egy másik területe jönne működésbe. Mindezt azért hozom elő, mert ez az egész kérdéskör éles ellentétben áll a filozofikus, az irodalmi gondolkodással. Éppen ezért érdekes nekem, hogy nálad mind a kettő intenzíven jelen van.

 

Én ezt nagyon együtt érzem. „Bigyófestő” vagyok. Megjelenik a képen ez a mag, mint valami esszencia. Egy festőnövendék kifejezése volt, hogy én bigyókat festek… Erre nagyon büszke vagyok. Ezek nem önkényes motívumok. De gyakran a kép kezdeményei, melyekhez igazodik később a kép többi része. És ha festek, és van egy képrészlet, aminek a megoldására törekszem, az a célom, hogy olyan intenzív és tömör legyen, mint egy erős mondat. Például Esterházy: „Sötét van a számban, félek.” Erre a mondatra évekig gondoltam. Nagyon érdekel a nyelv. Sokaktól tudnék idézni. Szerelmes vagyok mondatokba. Amikor megfog egy mondat, az éppen olyan intenzitással érint, mint amikor megpillantok egy nagyon tömör, nagyon erős képet. Olvasol, és egyszer csak szembetalálkozol egy mondattal, ami gyomron vág. Rengeteg ilyen élményem volt. Kafka írja, mint mikor egy sűrű sötét erdőben eltévedsz, és remény nélkül kóvályogsz.

 

Izgalmas dolog, hogy kit mi ösztönöz alkotásra, és milyen „ideálkép” dolgozik benne munka közben.

 

Látsz itt egy kamion könyvet. Egy irodalmár barátom folyamatosan a szívéhez kapkod, hogy szamárfülezem a könyveket, aláhúzogatok sorokat, és jegyzetelek golyóstollal, több színnel.

 

Megjegyzem, én se tudtam a kölcsönkapott Orlandódat elolvasni a sok firkálástól. Ám amit erről elmondtál, az speciális megközelítése az irodalmi-filozófiai érdeklődésnek, inkább textológiai vonzalomnak mondanám. Mert attól nem lehet eltekinteni, hogy az irodalmi szöveg folytonos valami, időben zajlik. Te pedig kiragadsz belőle motívumokat, és ezeket mint önálló, statikus jelenségeket, szinte mint tárgyakat dédelgeted. Ebben a tekintetben valóban rokonítható a képzőművészeti gondolkodással, amely tárgyias, és a te esetedben a hagyományos táblakép a műfaja.

 

Nem a regények érdekeltek elsősorban, hanem a kritikák, irodalmi és szövegelemzések, a belelátás több agy szemszögéből. A belemélyedés. Valahogy mindig az esszencia volt a fontos. Egy-egy mondatban mint sűrítményben láttam a lényeget. A történet, a cselekmény általában hidegen hagyott. Én abban látom, ha látom az összefüggést, illetve a párhuzamot a lényegi mondatok és a „bigyóim” között, hogy amikor festek, akkor ezekben a motívumokban az esszenciális festői lényeget szeretném megtalálni, s megfelelő környezetbe illeszteni. Hasonló intenzív élményre és eredményre törekszem festéskor, mint amit a kiemelt mondatok olvasásakor éltem át.

 

Van-e előtted valami belső kép, amikor festeni kezdesz?

 

Egyszer azt olvastam, hogy valaki azért kezdett el egy képet, mert kitalált egy színkombinációt, és az érdekelte, milyen lenne a színek kölcsönhatása. Bennem, amikor festeni kezdek, van egy hangulat, egy nagy éhség és étvágy, szín- és elmeömlés, ezekkel kell igazságot tennem a vásznon, de a következő hetekben, hónapokban már higgadtabbá válok. Persze nagyon nehéz. Van egy homályos kép, elő akarom hívni, lássam, mennyire bicebóca… Sokszor átfestem, a végén lehet, hogy más lesz, de fontos, hogy valami miatt, valami ok miatt kezdjek festeni. Nem mondom, hogy a végére teljesen eltűnik az eredeti kép, de sokszor nagy százalékban megváltozik. Gyakran alakul másképp a dolog, a kép is hat rám, olyan ötletek jönnek, amiket a kép sugall, s akkor abba az irányba kell menni. A mun­kafolyamat olyan, hogy ami közben van, arról nem is érdemes beszélni, nagy része belül zajlik. Akkor is festek, amikor a villamoson utazom. El is tévedek, és visszafelé újra, mert ismét túlmegyek. Csak én szállok át, a téma marad. Arról lenne érdemes beszélni, amiről azoknak kellene, akik nézik, kritizálják, de ahhoz én nem férek hozzá. A lényeg ismét csak az, hogy úgy ébredjek, hogy semmi mást nem akarok, csak festeni. Semmi mást nem akarok, csak festeni.

 

De, ugye, ebben a stádiumban már el van indítva a kép, tárva vannak a lehetőségek, fel van vetve a probléma? Tehát a vonzerő abból adódik, hogy várnak a megoldandó kérdések, izzó erővel. De ez már egy boldog stádium?

 

A boldog stádium azzal kezdődik, hogy kényszerítő erővel oda kell menni, festeni. Ha közben mást kell csinálni – hiszen annyi minden körülmény adódhat, ami miatt nem tudsz festeni. Mondjuk, beraksz egy mosást, de az agyadból ez nem megy ki, megy a történet tovább, visszamész festeni. A mosógép lejár, ezt hallod, de te festesz és festesz. Nem lehet kivenni a ruhát, tudod, hogy ott rohad meg a gépben, hát elindítod újra a mosást. Milliószor eljátszom ezt. Már nincs tiszta tányér, de nem érdekes, nem állsz föl, nem hagyod abba a festést.

 

Vagyis nemcsak a végeredmény fontos. Úgy látszik, mintha maga a munka, a „képcsinálás” lenne számodra a legfontosabb.

 

Minden éjjel, minden hajnalban végiggondolom, hogy ezt miért csinálom. De amikor egy általam is becsült kolléga – sok van ilyen – azt mondja, ez jó, és dicsér, s ami a legfontosabb: olyan dolgokat vesz észre a képen, amiket beleraktam, amiért megfestettem, és még itt nincs is szó világszabadságról, akkor látom az értelmét – percekig. Percekig boldog vagyok. Ha nem látja az apró rezdüléseket, festői megoldásokat, akkor az összes dicséret egy kalap szart sem ér. Akkor ott valami sántít.

 

Amit észre kell vennie, az egy gesztus, egy bizonyos festői megoldás, egy képrészlet, amire gondolsz, de aztán lehet ennek többféle jelentése, más és más értelmezése. A festő ambíciója, hogy pontosan az a probléma váljon világossá a néző számára, ami őt foglalkoztatja. De természetesen nem kiemelve a műből, hanem a kép egészével összefüggésben, hiszen a képnek minden része egyformán fontos. Törekszel arra, hogy a kép látványos legyen? Dekoratív, „a szem öröme” kép az ideálod?

 

Erre csak azt tudom mondani, hogy mindig magamnak festek. Ebbe bele is bukom mindig, ez kétségtelen, mert sokkal kevesebb a rajongóm, kérőm, mint más festőknek. Viszont az értők, a türelmesek, akik képesek elemezni, kicsit belebújni a festékbe, tőlük mindig jó visszhang érkezik. Vagy leköt valakit a kép, és oda tud menni közel, hogy kicsit bogarássza, vagy nem kerülhet hozzá tartalmilag se közel. Kis képeket festek, és én is közelről, aprólékosan dolgozom. Látni akarom, hogy mit csinálok. Az alkatom kis képekre és kisfröccsökre determinál. Ebben a módszerben az is benne van, hogy rákényszerítsem a nézőt: menjen közel a képemhez, éljen a képolvasás adományával. Ideális találkozás, együttállás az, ahol a kép odavonzza magához azt a nézőt, akinek a szemlélete, tudása, érdeklődése épp erre rezonál. Egy galéria tulajdonosa mondta el, hogy az ő kiállításán, ahol a kisméretű képeim neves művészek nagyobb munkái közt függtek, főiskolások érdeklődve, alaposan megnézték a dolgaimat, és több fiatal festőnő megjegyezte, hogy „pont ilyen bigyókat” szeretne festeni. Ugyanakkor a neves művészettörténész elsétált a képeim előtt, és messziről odavetette, hogy az ott mind gaz. Nem ismerte föl, ugyebár, a trendet…

 

Ezen a ponton rengeteg problémát érinthetnénk, amelyek elkanyarítanak a lényegtől. Olyanok, mint a művész megmutatkozási lehetőségei, az általános vizuális műveltség hiánya meg a művészettörténészek és a művészek közti gyakori kiáltó nézetkülönbség, és az a vágy, hogy olykor igazán értő és érdeklődő művészettörténésszel találkozhasson a művész. Azért is olyan revelációszerű és üdvözlendő, amikor értő képolvasó mutatkozik, mert elmaradott nálunk a vizuális kultúra. A vizuális nevelés nulla. Tényleg csak az megy közel a képhez, az tudja ízlelgetni, akiben ez a képesség születésétől fogva megvan, vagy ő maga kifejlesztette magában.

 

Vagy kikopott belőle a harmincéves rutin során. Vannak művészettörténészek, akik teljes joggal válnak híres, elfogadott tudósokká, akikre odafigyelünk, más példák viszont közönyre, a valódi mély érdeklődés hiányára mutatnak, mint a gyászhuszár részvétlensége a százegyedik temetésen. Számomra fantasztikus volt, amikor Szekszárdon, a Farkas István emlékezetére rendezett kiállításon éppen te közölted velem, hogy S. Nagy Katalin a képtöredékekből összekollázsolt olajfestményemet szúrta ki. Azt mondta, hogy meg akar velem ismerkedni. S aztán többször eljött hozzám, és mindig vett képet. Ez fontos volt nekem, hogy egy művészettörténész, aki korábban nem ismert, egy képemre fölfigyelt. Biztos, hogy más festők is ilyesmire vágynak.

 

Vannak, akik különböző feltűnő módszerekkel próbálják felhívni magukra a figyelmet. Törekszel a képeiddel valamilyen hatásra?

 

Nem, ez nem érdekel. Nem más szemének csinálom a képet. Nem akarok elérni valamilyen hatást. Olyan megoldásra törekszem, ami engem kielégít. Amit el akartam érni, ami engem is megdöbbent (ilyen persze még nem történt), de dolgozom, hogy… sokat! Utóbb olyan nagyképű lettem, hogy festem a képet, festem, és amikor elkezdenék vívódni azon, hogy ez jó kép vagy sem, akkor azzal biztatom magam, hogy én már tudom, milyen a jó kép. Van egy biztos jel. Amikor jó irányba indul a kép, erekcióm támad. A libidó jelez. Ha nincs támadás, nincs jó kép, nincs jó irány, nincs színömlés.

 

Biztosan te is találkoztál azzal az érdekes jelenséggel, amikor valami kulcs-dolog sikeredik ki az ecset alól, amire nem számítottál, természetesen nem is volt tudatos. Azon a sínen mentél, amin addig, de valahogy más lett: olyan ez, mint a mutáció. Valami váratlan új születik, ami neked is meglepetés. És nehéz ilyenkor megmondani, jó-e a kép, mert nincs összehasonlítási alap. Mi a helyzet ilyenkor?

 

Van válaszom erre. Ez az erekció. A szervezeted zsigerileg érzi, hogy itt most valami fontos dolog történt. Az okos, érzékeny kémia a képről is beszél, még ha sokszor ribanc is a mű. Egy tizedmásodperc alatt történik meg, addig is tart, de meglett a biztatás. Egy picit meg is áll a szívműködésed, és tudod, hogy azt az újat meg kell óvni, és mindenáron meg kell tartani. De munka közben nem gondolod végig. Húzod az ecsetet, figyelsz, csinálod, festesz eksztázisban, és ha egy adott pillanatban nem kapod vissza az ecsetet, akkor áthúzod a jót (olyan ez, mint Puskás Öcsi visszahúzós csele), ami téged továbbvihet. A képnek hirtelen megint nincs semmi értelme. Csinálod ezt a folyamatot, folytatod a festést. Máskor viszont, ha nem tudod köré festeni a kép többi részét hasonló értékben, akkor vége. Nekem sajnos az a módszerem, hogy mindent fölfestek egy felületre, minden érzelmet, minden gondolatot, gesztust az adott hangulatban, és utána kell belőle képet csinálni.Vagyis szelektálsz. Pontosabban: kihúzol dolgokat, selejtezel. De hogy mit húzol ki, az nagyon nagy rizikó. Azért készül a kép olyan nehezen, mert vívódom, vacillálok. Figyelem a képet: szóló csönd, s ha nem jön válasz, elharapóznak a különféle harapózások… Ha túl sokáig ragaszkodom egy-egy eredeti részlethez, egyszerűen nem jön létre a kép. Roppant nehéz döntés lemondani arról a részről, ami eredetileg zseniálisnak tűnt. Végül is a kép jobb lesz. Persze ha átfestem, azért benne marad a képben az az élmény, az az energia, amivel megfestettem, akkor is, ha eltűnik a felületről. Hogy mikor van készen a kép? Csak azt tudom mondani, hogy soha. Hogy mikor hagyom abba, az a kérdés. Hány hónap vagy év? És minden képet pihentetni is kell, a falnak fordítani, akár hónapokra. Tudom, hogy van a képben valami jó nyugtalanító, de ki kell várni azt a pillanatot, amikor ránézek, és bevillan: csak egy pötty kell oda, amivel elengedhetem a képet.

 

A hagyományról is szeretnélek kérdezni, elsősorban a magyar hagyományról. Mennyire fontos neked, mennyire érint a gondolat, hogy akár akarod, akár nem, benne vagy a magyar művészetben?

 

Vannak és voltak magyar művészek, akikért odavoltam. Csontvárytól kezdve, Tornyai, Hollósy Simon, Mednyánszky és a spachtlival festett tájképei, a Nyolcak. Azt az ember nem tudja elfelejteni, hogy volt egy Vajda, egy Bálint Endre. Voltak ilyen rajongási korszakaink, mindannyiunknak, kamaszkorunktól kezdve. Amikor egy-egy festő vagy csak egy műve, már akit és amit egyáltalán meg lehetett ismerni, rettentő fontos tudott lenni egy ideig. Persze annak örülnék, ha én is benne lennék a magyar művészettörténetben – nemcsak a művészetben. De az a helyzet, hogy a nyugati festészet valamiképpen sokkal jobban megragadott. Az impresszionizmus kezdetben nagyon vonzott, de aztán tágult az érdeklődésem, amikor Magyarországra is besomfordáltak olyan könyvek és dokumentumfilmek, melyekből meg lehetett ismerni a háború utáni nyugat-európai és amerikai festészetet. A nyugati festészet lenyűgözött, és háttérbe szorította a magyar festészetet, néha elementáris élmény volt. Az absztrakt expresszionizmus, Pollock, Kooning, Franz Klein, Clyfford Still, Motherwell. Aztán Newman, Rothko. Különösen Rothko. „Retrothko”, még van vele tervem,

 

Igen, a kiállításodon ott volt a Rothko-sorozatod.

 

Az európai művészek közül Morandi volt rám nagy hatással. A sallangtalan stílusa, koncentráltsága, tömörsége és az intimitása. Párás tárgyszélei, a háttérrel összeboruló dundi színei. Nagyon közel érzem magamhoz. Van persze Morandinak szentelt képem is, de nem mutogatom. Nagyon sok festőt szeretek a modern nyugatiak közül, de természetesen ők mind nem tudnak megjelenni a festészetemben. Ezek hatása nem a képeimen látszik, hanem abban, hogy valami módon ott vannak bennem a mélyben, és rejtetten hatnak. Remélem. Végül is, ami fontos, lerakódik benned. Akiket megemésztettél. Nem kell, és nem is szabad, hogy mindez a felszínen megjelenjen. Remélem, hogy az a sok nagy festő, akiket szinte naponta „hallgatok”, akik nagyon mélyen sziporkáznak bennem, nem engedik meg, hogy tőlem idegen képeket fessek. Ne legyen árulás!

 

Árulás? Mi az árulás?

 

Hogy eladom magam, engedményeket teszek. Nem azt festem, ami én vagyok, eltérek stílusban, minőségben magamtól. Hogy behódolok valami másnak. Elmozdulok egyik vagy másik kedvencem felé, mert nem jut eszembe más, vagy semmi. Ilyenkor nem kell festeni. A trend szó jelentését nem is igazán értem, mindenesetre utálom. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy kiváló kortársaimat figyelmen kívül hagyjam, de nem fogok „stílust lopni”. Nincs árulás, mert egy festő, akit komolyan becsülök, például Konok Tamás kortársunk, stílusban élesen eltér az enyémtől, mégis néha egész délelőtt nézegetem az albumait, olvasom a képeit. Meditálok a képei felett, emésztem a munkáit. Töltődöm velük, de ettől még nem fogok Konok Tamás-képeket festeni. Ha festenék, az lenne a behódolás. A tanulságuk mélyebben van, áttételesen mutatkozik. Például a művészi és etikai tartásban, következetességben, festői invencióban. Mások munkáiban is nyakig, de szügyig biztos benne vagyok, előálmodom a napot velük reggel. Attól tudsz egyéni lenni, hogy a hatásokat nem veted ki magadból, hanem feldolgozod, átszűröd magadon. Szerencsés esetben összegződnek, és egy más szinten hasznosulnak.

 

Mindenképpen kell a kollázsról is beszélnünk, hiszen ha rólad van szó, megkerülhetetlen téma. A festészetedet szintén áthatja, az olajképeid is nagyrészt a montázs-elv alapján készülnek, s az irodalom–festészet szokatlan Tóth Ferencz-féle tárgyias kapcsolata is ide vezet. Szeretném, ha visszamennénk a gyökerekhez. Nagyon érdekel, hogyan kezdődött, hogyan merült fel a gondolat, miért kezdtél kollázst csinálni. Ez azért nem magától értetődő, mint, mondjuk, a festés, mert a kollázs nem volt a felszínen, hosszú évekre eltűnt a köztudatból.

 

Én nem is tudtam, hogy van kollázs a világon, de a levegőben lehetett, amiért hozzáfogtam. Szégyellem, hogy hiányzott a műveltségemből – és nem hiányzott. De így volt. Elkezdtem papírokat, anyagokat, szövetdarabokat, szétszakított képrészeket, elhajított gyerekrajzokat, szóval ezt-azt gyűjteni. Mostanra már felhalmozni. Felfigyeltem arra, milyen érdekes kombinációk vannak a repedezett járdán, beletaposott rágógumi, eldobott villamosjegy, sáros keréknyom egy elszórt nyomtatványon. Még arra is emlékszem, hogy néha próbáltam megjegyezni a járda ráncait, a szürke beton szétrajzolt repedéseibe beleázott, beletaposott rózsaszín buszjegy hulláját. Ezek az alig-színharmóniák és formák is dolgoztak bennem.

 

Vagyis pont úgy kezdődött, mint Schwittersnél. És hogyan kezdesz egy kollázshoz?

 

Amikor kollázst akarsz csinálni, teljes a mámor. Próbálom a szemetemet, a fecniket összerakni valami egységgé. Ezek a már itthon szunnyadók is kívánják, taszítják egymást. Ez nagyon izgalmas. Meg tudnám mutatni, több zacskó, több tízezer apró papírrészletem van itthon, itt is egy csomó különféle doboz, még a szekrényekben is. Ha elkezded, nem egy dobozt veszel elő, hogy majd ennek a tartalmából összeraksz egy kollázst, hanem mindjárt az összeset, és azokban turkálsz könyékig. Ez a nagy asztal egy perc alatt megtelik forma- és színviszonylatok lehetőségeivel. Aztán lassan rájössz, hogy az első borítás nagy része nem bírja egymást, elveted. A vizuális memóriád valameddig eljutott, emlékszel egy-egy sokatmondó fecnire, tudod, hogy mi kell, hova. És akkor megőrülsz, hogy hol találod meg, melyik dobozban, mert valamikor csak visszadobtad azt a korábbi képből kiesett maradékot, hogy majd később jó lesz, és a többi befogadja. De tudod, hogy még van négy-öt doboz, amit elő kell venni, mert bajban vagy. És amikor kollázst csinálsz, ezerszer válogatod, hogy mi mennyire illeszkedik a környezetébe. Ha egy fecni remekművet találsz, a környezetet változtatod meg, írod át. Nem mindegy, hogy milyen bigyó, mint a festésnél, és nem mindegy, hogy hová, „ki mellé” kerül a képben.

 

Úgy emlékszem, egyszer négy sorban megfogalmaztad magadnak a kollázs lényegét.

 

Igen: „A madárnak is négy lába van, / mégis kettő szárny abból, / a lovak meg ezért / négykézláb szállnak.”

 

Ezekről a sorokról jut eszembe, hogy a könyvszereteted, olvasási mániád, úgy tetszik, „grafomániát” indukált nálad. Vagyis titkos író is vagy.

 

Kilencéves koromban, ’56-ban szüleim biztonságos helyre menekítettek, édesanyám keresztanyjához. Unatkoztam, és nem kezdtem magam a földhöz csapkodni, ceruzát kértem és papírt, hogy én könyvet írok, mire megjönnek a szüleim. Pedig se otthon, se a néninél nem volt egyetlen könyv sem. Ez a mániám, a könyvírás azóta se múlt el, de előbbre se jutott. Olyan szöveget akarok írni, ami visz valahová, de nem ér oda. Egy könyvet mindenképpen szeretnék megírni: az édesapámról. Mindig tiszteletteljes félelemmel néztem föl az apámra; briliáns hentes volt, zongorázott, nagyon tudott rajzolni. És itt jön a rossz fiú: nagy verekedő és nagy ivó, rémületes lump is volt. Ha már mindenkit az asztal alá ivott, kifizette a számlát, és hazasétált anyuhoz. Volt persze, hogy nővel. Folyamatosan mérem magam hozzá. Gyerekkorom óta ez a legfontosabb megörökítendő témám, egykönyves író szeretnék lenni.

 

Van már valamennyi ebből a könyvből?

 

Egy-két bekezdés. A könyv kis, különálló bekezdésekből fog állni. Bekezdésmániás vagyok.

 

„Aput hazaengedték két hétre a halálból. Nem fürdik, nem mos fogat. Megpróbál egy oldalt összehozni azokból a szavakból, melyeket elfelejtett már. Először akadozik, majd egyre jobban belejön, száz oldalt hagy üresen, hát ennyi szóra nem emlékszik már. Szeretne teljesen üresen távozni, ne legyen meg az anyag, amibe az emlékeit ágyazza, hogy ne legyen mivel kimondania, még ne. Azt reméli, egy láthatatlan életművet sikerül majd hátrahagynia. Okvetlenül emlékművet akar állítani magának, és ezt eszelte ki.”

 

Ahogyan én most ezzel a beszélgetéssel szeretnék a feleségemre emlékezni. Az ő elvesztésével új időszak kezdődik az életemben. Félek magamtól. Hogy írni tudjak, innom kell majd megint. Csak langsam, óránként két cent, ahogy Petritől tanultam. „Közép-Európában jobb nem kijózanodni.” Vagy absztinensnek maradni, hogy festhessek tovább. De nincs kőbe vésve semmi.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben