×

Hartay Csaba: A jövő régészei

Balázs Géza

2013 // 05
A százoldalnyi vers (három ciklus: A levendula árnyékában; Óda a hétköznapokhoz; Visszavont mozdulatok háza) és versféleség (három részre szabdalt Szemhunyások című költői próza) első összegzéseként ezt mondhatjuk: lassan múló idő, mozdulatlanság, statikusság, szemlélődés („Arcomat nézem…” Megmaradt), nem közhelyes nosztalgiázás, hétköznapiság, a hétköznapiságba belelátott költészet. Ez a költészet a hétköznapiságot, a semmiséget, olykor az unalmat valamiféle csöndes elfogadássá, megelégedéssé, talán boldogsággá avatja. Legpontosabban a Sohasem a mostani című versben: „Sohasem a mostani kell / Néha pár sör után eljut a tudatomig / Milyen szerencsés vagyok / Hogy jobban meg kellene becsülnöm / Mindazt, ami körülvesz.” Tudjuk, de megvalósítani nehéz. Részben miattunk, részben mások miatt, akik nyugtalanítanak: „Próbáld meg élvezni a bosszúságot” (Képtelen nyugtató). Gyakorolni kell a jelenélményt. Ha mélyebbre ásunk, fölfedezzük a boldogtalanságot okozó örök ellentéteket: „Mindenki mást akar valójában”; „Mindenki, aki él többre hivatott.” Kamaszos költői hasonlattal: „Szívesebben pisilnél hányás helyett. / […] Behugyozol, majd mindent összehánysz.” (Zenélnél nagyon) Vagy másutt: „Szedd össze magad, szórd szét magad” (No fear).

Hartay Csaba verseiben ez a fölfedező, őszintén bevallott hétköznapi, semmilyen boldogság a megragadó. Illetve az örök boldogtalanság: Óda a hétköznapokhoz. Merthogy a boldogság csak személetmód. A boldogtalanság beállítódás. Sürgetés, türelmetlenkedés, sietés, siettetés, kapkodás, örökös megjegyzések, divatos szóval és „műfajjal”: beszólások, egyre durvuló hangnemben: „Kapd össze magad gyerünk / Nem érek rá szarakodni / Jó lesz az a kabát tök mindegy / Mittudomén’ hol van a vastag zoknid…” De lesz még „hülye szél”, „bazmeg”, „köcsög” és „buzi” is, ahogy azt már megszokhattuk a mindennapokban.


Semmi nem utal arra, hogy megérintették volna a keleti filozófiák, esetleg Ázsia levegője, nyugalma, akár csak olvasmányokon, Hamvas Bélán keresztül is, nála ez ösztönös: mélyről fakadó és őszinte, szinte gyermekies. Abból is kitetszik, hogy nem fedezhető fel intertextus, hatás, másolás, nem követ költői divatot. Egyszer említi Adyt, a sor kétféleképpen értelmezhető: beszél egy közelebbről be nem mutatott „haverbarátnak”, Atinak, meg is szólítja, illetve netalántán fölsorolásról van szó, és az Ati egy bizonyos költő lenne, Ady előtt? Mindenesetre Ati és Ady kapcsán a versírósdi rím a tiszteletlen ósdit hívja elő („Ne várj tőlem költeményt, / ott van Ati, Ady, és többi ósdi” Ati, Ady).


Hartay Csaba verseit besorolhatnánk az intellektuális-tárgyias költészet hadrendjébe, van azonban benne némi rokokó finomság, halvány, mélázó szentimentalizmus is, s mintha tovatűnni látszana az általam korábban látott, színekben, árnyalatokban pompázó szecesszió. De nincs egyértelmű kategória, költészete a legjobb értelemben véve naiv, egyszerű, őszinte, tiszta, ráadásul meglepően egységes. Tájak és tárgyak, szemlélődés, jelenközpontúság. Kimondható, hogy van senkit nem követő, divatoknak nem hódoló Hartay-stílus. Ez a hetedik verseskötete.


A versekben a végtelen, örökös jelen ural­kodik, ez is ugyebár az említett ázsiai életérzés. A múlt csak árnyal, a jövő tompa. A múlt elveszett, csak rekonstrukció: „felépítettem újra, korhűen”, a „múlt-makett” otthonos, de pontatlan (A mása), olyan, mint a mostanában divatossá váló „kiterjesztett valóság”. Másutt meg a jelen méltó helyét keresi: „Alig van helye a jelennek. Nem férünk az időtől” (Fásli). Kicsit kosztolányisan, belekomponálva az elmúlást: „Van lakásom…”, de a földön átutazók vagyunk: „Nem tudom, hol vagyok, milyen napszakban. / Álomból rekedt önkívület ez. Aztán vissza. / Alkohol nélkül elviselhetetlen. Alkohollal / elviselhetetlen. Nélkülem elviselhető.” (Nélkül, nélkülem) Nincs menekülés, se előre, se hátra, persze közben beszivárog a múlt, és kérdez a jövő. Itt maradt például az elmúlt, igazából nem is volt nyár néhány attribútuma, a következtetés: „Megmaradt a nyár. / Nem volt minek elmúlnia. / Megmaradt, / mégsem maradandó” (Megmaradt). Mi ez, ha nem az örökös jelen? Ittlét. Ittlétünk környezete és nyomai. A címadó vers: A jövő régészei. Elsőre oximoron. Lehetet­lenség. A világ folyamatosan küzd a hagyományőrzésért (mu­zeo­logizálás), másik részről rohamosan felejt. A múlt–jelen–jövő egybefolyásában egy funk­ció­ját vesztett épület folyosóján vagyunk. Ráadásul vezetnek. Nem lehet nem gondolni arra, hogy hány épület kapott a történelem viharaiban új funkciót, például az iskolából lett kínzó- és megsemmisítő­telepek, vagy az istállóvá alakított templomok, vagy a lepusztult barnaövezetek, amelyekbe vállalkozások akarnak életet lehelni. Temető helyén lakótelep, cementgyár helyén élménypark. A jövő régészei kapcsán akár Vajda János is eszünkbe juthat: „Ha majd kiásnak a hamu-özönből / Álmélkodó késő évezredek, / Találnak ott – s majd rám ismernek erről – / Egy fölemelt főt s egy üres kezet!” (Sodoma) A jövő régészeiben egy nem tudható, mikori háború előtti, nem tudhatni, milyen gyár emlékei körvonalazódnak (villanymotorok, varrógépek), de furcsamód bálterem is volt benne, ma fehér ajtó, jelöletlen szoba, egyetlen ágy. Nincsenek játékok, szórakozni nem lehet, táncolni nem ajánlott. Riasztó, szignál, őrzésre rendelt portás (aki meghalt hetvenkettőben, de ki meri elhinni), tehát valamiféle zárt hely, társak nélkül, ridegség, magány, félelem. Mi lehet ez? Nekem Tarr Béla Werckmeister harmóniák nyomasztó kórházjelenete jut eszembe. De ez ennél titok­zatosabb és talán szelídebb. Mit látnak majd, mit értenek majd, mit magyaráznak majd az átértékelt tereken, helyeken a jövő régészei, a jövőből visszanézve a mába? Hogyan értelmezik a mát? Emlékezzünk csak az ötszáz éve eltűnt maja vagy khmer birodalomra, vagy ne menjünk messzire: a besenyőkre, jászokra, kunokra. Csak a tegnapba, a mi múltunkba. Már mi is elbizonytalanodunk a saját magunk által látott tegnap, a tegnap maradványai, roncsai kapcsán. Majd a technika. A leírás, a rögzítés! A könyvtár. No meg a média és az internet. Az adattárak. Az internet vagy a média információtömege nehezen lesz a segítségükre. A majáknak könyvtáraik voltak. És mit tudunk? A megértéshez művészetre, költészetre van szükség, apró versnyomokra, verslábakra a homokban.


Az örök jelenlét az ugyancsak ázsiai lassúság, európai megközelítéssel az unalom érzésével párosul, s leginkább a gyermekkorunkból, különösen gyermekkorunk nyarai kapcsán idézhető föl. Kamaszkorunk hosszú nyarait idézi a Leszoknom című vers: lépcsőfok, szotyolázás, cigarettázás: „A délelőtt a délután / Mintha napokig tartana”. Vagy felnőttkori változata a mesteri párosvers, a Fénymásolt napok. Három versszak a hétköznapi sivárság, költészetnélküliség, majd ugyanazon hétköznapi, sivár táj, életérzés tele költészettel. Tanítani kellene: ez a költészet, így teszi láthatóvá a látnivalókat, élhetővé az életet, vagyis így tesz boldoggá. Bontsuk le konkrét esetre, apró emberi civakodás, játszma: A faültetés problematikája. Aki ültetett már fát, ismeri ezt az érzést. Ne ide, hanem oda, ha ott van, nem jó, majd meglátod. A megoldás: „Marad ott, ahova tettem. / És bocs a baz­megért, de kicsit beidegesedtem” A jelenvalóságot tagadó totális média egyenarcúságát a modern tömegfilm már-már didaktikus kritikájával illeti: „A film tükrében akarom látni, milyen egyszerűen / működöm” (Filmműködés).


Vissza az életprogramhoz, a jelenkereséshez, önmagunk megtalálásához. Az egyik hiteles út, a látomásosság, amely apró hétköznapi események kapcsán bukkan elénk. Például a szekrényben való keresgélésnél (Szekrénylakó): mindannyian éreztük már, valaki, ismeretlen, bosszantani akar. A másik, a jobbik, szerényebbik, serényebbik én kívánalma. Aki segít, de nem tolakodik (Fej és írás). A halál elgondolása: „[v]alami köztes halál kéne” (Naplementézem). Vagy a tömör, visszavonhatatlan kijelentés egy mozdulatlan, statikus (nominális) vers, felsorolás végén: „[a] másvilág nem másolható” (Mélyre). Itt jegyzem meg, hogy a másol, másolás szavak többször visszatérnek a kötetben, ne feledjük, hogy a másolás voltaképpen utánzás, mímelés, ami a kulturális evolúció, a nyelv, a művészet alapmozzanata. Minden másolható, másolandó, és másoljuk is, kivétel csak egy van: a másvilág.


A kötet három ciklusból áll, élükön három Szemhunyások-sorozat, képzelődések, magánlíra, minilíra, esetleg nanolíra, félperces. A szemhunyás az apró, pillantásnyi idő mértékegysége.


A szemhunyás apró ideje alatt, amíg a szemhéj eltakarja a szemet, nem látunk. És ezt észre sem vesszük, vagyis úgy érezzük, hogy látásunk folyamatos. A szem nem lát, de az agy kipótolja, kiegészíti a pillanatnyi sötétséget. Ez is bizonyítja, hogy nemcsak a szemünkkel, hanem az agyunkkal látunk. Láss, ne csak nézz! A szemlélődő költő fontos terepe a szemhunyás. Mert mi azt látjuk: „Táj betonkeverővel”. És ezt látja a költő: „A domboldalon áram nélkül forog. / Benne piros sálak tekergőznek.” A költészet voltaképpen félrelátás, kiegészítés, mást látás. Az életünk is az, de nem vesszük észre. A költő, a vers erre hívja föl a figyelmet. A Szemhunyások néha csak verskezdemények, szösszenetek, szemantikai csavarok, paradoxonok, szürreális látomások, blőd szentenciák („Még mindig olyan erőteljes a kézfogásod, / pedig januárban átálltál a holtakhoz”), máskor szikár, bölcs, őserejű haikuk: „A ház mögötti körtefák alatt járok. / A földön darazsak és körték. / A szúrós és az édes együttese ez.” Verses kispróza. Kisprózai költészet.


A témavilághoz illeszkedik a forma: Hartay Csaba egyszerű versbeszédben szól, tényleg úgy, mintha régi barátok lennénk, félszavakkal is, két sör között. Mindig tartogat meglepetést, sőt olykor meghökkentést egy-egy képpel, hasonlattal, szokatlan, ritkán hiányos mondatszerkezettel. Sorai többnyire rímtelenül sorakoznak, ritkán keresztrímesek, s láthatóan nem hajtja rímkényszer, nem törekszik semmiféle nyelvi újításra, sem archaizálásra. Szokatlan módon még csak nem is ironizál, maximum annyit, hogy elhagyja a hasonlatot, félbehagyja a mondatot, rosszul nem verselünk ugyanis. Poétikai summázata: „Mellé jártam a versnek, kerültem mint. / De minden hasonlat eleve ócska.” (Mellé jártam a versnek)


Hartay Csaba nyugodt, intellektuálisan „naiv”, őszinte, kiérlelt, tiszta, egységes világa és stílusa megérdemli a figyelmet. Kiváló lehetőség a versekhez vezető út megtalálására vagy akár a versekhez való visszatalálásra. Többször idézgettem egy-egy sorát kisebb-nagyobb közösségekben. Azt tapasztaltam, hogy mindenki rákapott. (Palimpszeszt – Prae.hu, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben