Üres tükörbe pillantva; Ő; Amilyennek álmodlak
Hartay Csaba
2013 // 05
Üres tükörbe pillantva
Amit valaha
Elvesztettem
Megvan mind
Párnám alatt
Elhagyott kulcsok
Ajtó nyílik
Elém tárul
Az érintetlen
Emeleti lakás
A sarokban
Ott az elgurult
Csapágygolyó
Parkettán parkol
A nyoma veszett
Camaro Matchbox
Kinőtt ruhák száradnak
A rozoga fregolin
Lefordított mélytányér alatt
Kihűlt palacsinták
Az üres tükörbe pillantva
Én hiányzom egyedül
Ő
Mintha látná a forgalmat.
Felszisszen veszélyes előzéskor.
Ismeri a csavaros fagyi ízét,
amit az Árpád sarkán mértek,
még a nyolcvanas években.
Elmondja tíz év múlva.
Vagy húsz.
Ilyen vagy, közli majd.
És én nem fogadom el.
Harcolunk.
Felfedezem régi fotókon.
Mintha állna valaki a tuja mögött.
Ott volt velünk, a telken.
Ő hagyta égve hátul a lámpát.
Elvitte reggelre a csónakot.
Halat pucolt a parton.
Azok az apró csukapikkelyek.
Bevetőst dobott az akadóhoz.
Visszajárt hajnalonta.
Világom volt az öröme.
Amilyennek álmodlak
Néztem, ahogy az urnádat leengedik a sírba,
majd a felhőkön túlra pillantottam.
Továbbszállás, tovább minden anyagon, és tovább
a leütött másodpercek riasztó koppanásán.
Már csak éjjelente találkozunk. Kézfogásod erőteljes,
levezetsz a partra, s együtt bosszankodunk
a haltartóból megszökött ponty miatt.
„Majd hozzászoksz a holtakhoz, ahogy öregszel.”
– Ilyen tanácsokat osztogatsz.
Nem lehetne csak némán várni a kapást?
Víztükör, s a merülő emlékezet rajzolja földi megjelenésed.
Nem öregszel, olyan vagy, amilyennek álmodlak.