×

Az angyalokra nyitott ablak

Gutai Magda (1942–2013)

Szakolczay Lajos

2013 // 05
Elment a csönd. Csendesen. Ahogyan élt, ahogyan dolgozott. Gutai Magda orvosként is és költőként is a lélek doktora volt. Tíz verseskötete – közülük hadd emeltessék ki a 2004-es Fiam könyve és az 1996-ban megjelent Van itt egy hely még – a kortárs magyar líra kitörölhetetlen értéke. Életpályáját József Attila-díjjal (1999) jutalmazták. Ám a szenvedés – a megtestesült szófájdalom – „fejére”, jóllehet a költő nagyon is megdolgozott érte, alig illik babérko­szorú. Saját maga fonta verskoszorú azonban igen, hiszen a benne lévő, ama sötéten kínzó helyről származó „golgotavirágok” nemcsak a kereszthalálra emlékeztetnek, hanem a föltámadás fényére is. A látó tehát ekkor már látott.

Csönd és fény – ez utóbbi visszafogottan – jellemezte pályáját. Kényes szavai abból a szótárból valók – megnevezve: a szív szótárából –, amelyeknek érvényességét a kortárs magyar líra klasszikusa, Pilinszky János már kijelölte. Ahol Dosztojevszkij viszi a zászlót, ott a bűnbánat is életelixír lesz. A szenvedés apoteózisa így válik szavak, szótörmelékek és szóképek kényes egyensúlyában az életet elviselni segítő örömmé.


Ugyan fátylazott ez az öröm, de az égnek támasztott létra – nem csupán lefelé van út, ám fölfelé is – mindig valaminő reményt adott. A borzalmak elviselésén túl ott a megnyugvás kicsi sávú, de lélekpólyaként ható ösvénye. A bibliai jelképek erejével rá lehet lépni, s ha költő az ember – márpedig Gutai Magda kitűnő költő volt – a szenvedés, a megtisztulás ígéretében (?), többé már nem magánügy. Egyetemessé válik.


Mária elveszítette a Fiát. Ölében fekszik – anyák, értitek-e eme irdatlan fájdalmat? –, a baleset áldo­zataként kifeküdt gyermek. Még csak tizenhat éves Dávid, a kamasz Krisztus, de már nincs előtte kék ég. Az összetört csont drámai sötétséget vetít a szenvedő anya elé: a nemlét kazamatáját. A Szmog és passió című nagy vers erről a megemészthetetlen fájdalomról szól. A csöndről, amely jégcsapfegyverével nagyobbat szúr, mint a leggyilkosabb tőr. „Megkezdődött a passió; / nem állhatja az útját senki. / Tessék mélyeket lélegezni; / ózondús itt a levegő. // Elődereng a léten túli ország / címere, a golgotavirág. / Emlékezz! INRI. Megostorozták. / És Isten odaadta egyfiát. // »Agnus dei.« A fiú engedelmes. / Itt egy báránynak vére folyhatott – / Az áldozatot Isten elfogadta. / Az Úr kegyelmes. / A fiad: halott.”


A fájdalom csöndverse kiált. Mert ebben a csöndben tarló ég, lovak patái dübögnek, kígyók sziszegnek, a hajnalt az éj borotválja. Nincs menekvés, és ezt a költő is tudja. De békülékeny, lelke vihara fölé a Radnóti szent szavával megigazult béke von sátrat. „Rendet kell itt rakni. A gépfegyverekre / szárnyat ragasztok. Szálljanak / a hómezők felett // Mert béke lesz / országomban. Csak meg ne haljak. / Tank helyett majd tavaszi virágok / nyomulnak szobámba; fölmentő sereg. / Múltam roncsait eltakarítják. / És hatalmas / hátitáskával, tornazsákkal / belép az ajtón egy kisgyerek” (Utóirat).


„Hogyha világgá mennénk, Mamácskám, / az angyalokra nyitnánk ablakot?” – így a Játszó-tér, januárban kezdése. Ám ez a Kortársban megjelent szintén nagy vers sem tudja meg nem történtté tenni a gyalázatot. Mária elveszítette fiát, s az Ég és Föld harangja bármily ünnepien kondul is, erre nincs – és sosem lesz – bocsánat.


Elment a csönd. Csendesen. Elment, mert ott várták. Gutai Magda, a Magyar Írószövetség nevében búcsúztatlak, légyen megnyugtató a találkozás.







Szigethy Gábor


Főhajtás LV.


Tamás, a hívő


Történetünk régen kezdődött, lassan harminc éve. Először, és hosszú időre utoljára, 1985-ben találkoztam Kárpáti Tamással a Magyar Televízió stúdió­jában. A Szó, kép, zene című műsor vendége Rutt­kai Éva volt, aki barátait hívta maga köré vendégkoszorúnak: Fodor Tamás színész-rendezőt, Fazekas István színészt, Szoboszlay Sándor színészt, Perényi Miklós gordonkaművészt, Kárpáti Tamás festőművészt és mint íróféle embert – és családtagot – engem.


Korábban többször említette Kárpáti Tamás ne­vét Éva, dicsérte csodálatos képeit, de többet a fes­tőről nem tudtam, munkáit nem ismertem. A stú­dió falait Kárpáti Tamás festményei díszítették: megbűvölten bámultam képkeretek közé kordázott sejtelmes álomvilágát.


Éva hamar halála 1986-ban eltörte dédelgetett álmát, s aztán feleségemmel mi is csak álmodoztunk arról, hogy egyszer majd otthonunk falán Kárpáti Tamás-festmény ékeskedik.


Múltak az évek.


Erre-arra kacskaringózott a világ, kettőnk élete is közös boldogságban, közös gondban hullámzott hol fent, hol lent.


2011 szeszélyes tavaszán egy színházi munkám befejezetlenül félbeszakadt, hirtelen sok lett körülöttem a baj, betegség, a laposodó pénztárca, és épp ezt a pillanatot éreztük asszonyommal alkalmasnak arra – „Emeljük fel lelkeinket!” –, hogy huszonöt év után telefonon felhívjam Kárpáti Tamást, és emlékeztessem negyedszázaddal korábbi találkozásunkra. Kértem, mondja meg, mikor látogathatjuk meg műtermében, mert feleségemmel szeretnénk képet vásárolni. Nem, nem vagyunk gyűjtők – dadogtam –, csak szeretnénk, ha otthonunkban minden reggel egy Kárpáti Tamás-festményen villanna meg először a napfény – és a tekintetünk.


Időpontot egyeztettünk, és néhány nap múlva kikocsiztunk Szentendrére, barátságos remetelakába.


Rakosgatta elénk a képeket. Gyors egymásutánban végignéztünk vagy húsz festményt, tíz perc múltán döntöttem – és hallgattam.


Tamás a már látott képeket most újra szép komótosan az állványra helyezte, feleségem járkált, nézelődött, töprengett, egyik-másik képet újra és újra az állványra rakatta.


Néha besütött a napfény.


Boldog szemlélődéssel telt el majd két óra. Tamás mesélt, magyarázott, a lámpákat igazgatta; feleségem hosszan gondolkodott; én boldogan hallgattam.


Aztán a második óra vége felé asszonyom rám nézett, és rámutatott az állványon fénylő festményre.


– Ezt szeretném!


Azt választotta ki, amelyiket lélekben én már két órája hazavittem.


– A címe – mondta Tamás – Szelíd sebek.


– Szerintem Angyali üdvözlet – replikáztam.


Őrző angyal – döntötte el a kérdést feleségem.


Már csak a vásárlás formális része volt hátra. A festmény ára után érdeklődtem, Tamás mondott egy összeget, elfogadtam.


– Természetesen – kezdtem magyarázkodni – most nincs nálunk ennyi pénz, és csak két hónap múlva tudjuk megvenni a festményt, de kérjük, őrizze addig, komoly vevők vagyunk, május végén jelentkezünk.


– Jó, persze, nem gond – mondta halkan, magától értetődően Tamás –, vigyék el nyugodtan most, majd májusban kifizetik.


Így kezdődött barátságunk Kárpáti Tamással, akit negyedszázaddal korábban ismertem meg, és akinek második találkozásunk után örökre adósa maradtam. Nem pénzzel, természetesen.


A festményt boldogan hazavittük, 18. századi gyönyörű parasztbarokk pohárszékünk fölött azonnal megtalálta a helyét, s ha délutánonként karosszékeinkben üldögélve teázunk, mindig boldogan pillantunk fel Őrző angyalunkra. Sötétszürke gomolygásban felsejlő titokzatos angyalarc – mint fehér füst dereng körülötte a végtelen: Angyali üdvözlet.


Elmúlt egy év.


Boldogan válogattam Tamás műtermében a képeket: kiállítást rendeztem és nyitottam meg húsvét hetében a győri katolikus gimnáziumban. Semmi előzetes elképzelésem nem volt. Tamás rakosgatta elém a képeket. Ez igen, ez nem – amely kép első látásra megérintett, azt választottam ki, tizenhét festményt. Amikor a kiállítás megnyitása előtti napon a helyszínen kicsomagoltuk a képeket, arra gondoltam: fénysorrendbe állítom Tamás keretezett álmait. Két alapvető tónus uralkodik Tamás képein: szürkén-feketén-barnán gomolygó köd és narancssárga-vörös izzású fénycsóva.


A hosszú fal elé támasztottam a képeket, az első a legsötétebb, az utolsó a legfényesebb; tizennégy kép. Akkor már tudtam: ez a tizennégy stáció. A szemben lévő rövid falra került még két kép. Egy kép „visszamaradt”. Fölkerültek a képek a falra, és este kezdtem sorrendben papírra vetni a képek Tamás adta címeit.


Van csoda: a címek – anélkül, hogy erre egy pillanatig is gondoltam volna – szép sorrendben kiadták a stációk szimbolikus címeit. Csak a tizenharmadik festménnyel volt gondom. Eredeti, Tamás adta címe: Zsálya. Nem tudom, milyen a zsálya, Tamás azt mondta, e szó hangulatát érezte rokonnak a képpel. Feleségem szerint a kép címe: Kalapos hölgy egy útszéli kereszt előtt. Számomra ez a kép akkor és ott az utolsó előtti stációt jelentette: A hatodik óra. Ideiglenesen ez lett a festmény címe. Aztán örökre: a kép – állandósult boldogság – egy éve már otthonunk falán hirdeti mindennap a feltámadás bizonyosságát.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben