×

„Milyen csoda a tollat a markomban fogni”

Napló, 1960

Witold Gombrowicz

2013 // 05

Kedd



A művészet velejéig arisztokratikus, mint egy született herceg. Az egyenlőség tagadása és a felsőbbség dicsőítése. Tehetség, sőt zsenialitás kérdése, vagyis a rendkívüliségé, a kiválóságé, az egyszeriségé, ugyanakkor az értékek szigorú hierarchiáját jelenti, kegyetlenül viszonyul ahhoz, ami népszerű, a ritkaság, a helyettesíthetetlen kiválasztását és tökéletesítését tekinti feladatának, a személyiség, az eredetiség, az egyediség gondozását. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a népi demokráciák bőkezűen dotált művészete az a hegy, ami egeret szül. Súlyos milliókba kerül, és amit „termelnek”, az merő locsogás.


A locsogás. Ha sikerül a fülemet a hazai hangokra ráállítani, ezt hallom, a locsogást. Mindent agyonbeszélnek. A könyveik olyanok, mint az irodalmi sajtójuk, az irodalmi sajtójuk olyan, mint a kávéházuk, mindenünnen árad a locsogás, minden szétfolyik a locsogástól. Nem ismerek egyetlen hazai alkotást sem, amelyről azt lehetne mondani, hogy hallgatásban fogant. Nem ismerek egyetlen olyan írót sem (két kivétellel), akiről nem jelenthetném ki, hogy járdafirkász, még ha a járdára nyíló kávéházban ül is. A korábban egymástól meglehetősen elkülönült szerzők művei is magukon viselik ezt a sajátos társaságiasságot, ami azokat szokta jellemezni, akiknek nincs saját otthonuk (szellemi értelemben; itt most nem a konyhával és fürdőszobával ellátott lakhelyről beszélek). Belehallgatva ebbe a kávéházi zsongásba, amit produkálnak, nyugodtan kijelenthetem, hogy többé-kevésbé minden hangot ugyanaz az erősség jellemez, ugyanaz a „szín”, ahogy a zenészek mondják. A hangok és a hangszerek oly mértékig összemosódtak, hogy szinte már a trombitát és a fuvolát sem lehet megkülönböztetni egymástól, a nagybőgő egybefolyik az oboával. És úgy szól az egész, akár egy zenekar, bocsánat, egy kávéház; igen, semmi kétség, a mai hazai irodalom nemcsak hatalmas locsogás, hanem egy „lokál”, süteménnyel, feketével és lelkekkel.


Vághatnék egy grimaszt, és odakiálthatnám nekik, hogy „no fene”, utóvégre annak idején, a háború előtt én voltam a szánalmas kávéházi író a heroikus lengyel baloldal szemében… mára aztán megváltoztak a szerepek. Jól látni, akár a tenyeremet nézném, hogy az igazságaikat egy szimpla mellett (hej, így mondják még, barátaim?) ötlötték ki, a verseiket teával öblítik le, az esszéik rakott palacsinták, a regényeik „franciarémesek” (hej, ismeritek még ezt a kifejezést?). Csak nehogy túl édesek legyenek. A kérdés bonyolultabb. Az ember ugyanis másképp érzi magát, mondjuk, egy sötét erdőben, egy gondosan nyesett francia kertben vagy egy amerikai felhőkarcoló negyvenedik emeletén. Nos, aki ért hozzá, mint én (a kenyerem javát efféle lokálokban ettem meg), annak nem kétséges, hogy a közérzetük maga a kávéházi lebzselés. Ráadásul van bennük, hogy is mondjam, bizonyos mellékíz… a személyiségük épp addig terjed, amennyi asztal és asztal közt a távolság. Hiába is keresnénk bennük a szent vadont vagy a mezők végtelenjét. Nyoma sincs bennük a Kant- vagy Proust-szerű nagy magányosok drámai bestialitásának. Hiányzik belőlük az intenzív csönd metafizikai nyugtalansága. Hiányzik az égő csipkebokorban kinyilatkoztatott vallás. Hiányzik a módszeresség, a higiénia, a fegyelem, ami a tudományos laboratóriumokat jellemzi. Egyik sem terjed túl azon a ponton, ahol a szomszéd birodalma kezdődik, nagy sürgés-forgásukkal egymást korlátozzák. Természetesen tudatában vannak ennek az egésznek, és meg is tesznek minden tőlük telhetőt, hogy ne legyenek kávéház; épp azért vannak tele szellemi görccsel, mert nem akarnak kávéház lenni, amiből is következik, hogy nagyon is az lesznek, csak a fonákjáról. Bűvös kör.


Már a háború előtt is aggasztó volt, ahogy az irodalom belakta magát a Ziemiańskába, az Ipsába, a Zodiakba stb. A kávéház veszélyes, mert saját világot teremt, a kávéház, akár a párizsi is, lokalitás, provinciális. Sandauer érdeme, hogy rámutatott az egyik ismert hazai író munkásságában a kávéház, következésképp a provincializmus elburjánzására; habár szerintem ezt az írót inkább dicsérni kellene, hogy ilyen messzemenően tipikus és reprezentatív a munkássága. Hogy lehetne ebből kigyógyulni? Csak egy segítség van. Azonnal átlépni a határt, akármilyen határt (csak át lehessen lépni). Igen ám, csakhogy a hatóságok kreálta útlevél-mizéria miatt ez aligha időszerű; de ne feledjük, hogy az író a könyvével, akár a seprűnyélen ülő boszorkány, bárhová eljuthat. Értitek, mit tanácsolok? A lengyel művésznek, ha valamit el akar érni, muszáj elindulnia, lélekben útra kelnie, akár minden helyváltoztatás nélkül, de menni, menni, ráadásul a hegyekbe. A lengyel alföld minden mennyiségben megható, de a művésznek sokkal inkább csípős hegyi levegő kell, jó csípős, amihez még a talajegyenetlenségek is hozzájárulnak, így hol lentről fog valakire feltekinteni, hol felülről le, világos? Lépjetek hát rá (lélekben, anélkül, hogy mozdulnátok) arra az áldott terepre, ami a lábatok alatt duzzad, feszül, nő és emelkedik a magasba. Azaz más szavakkal: ha művészetet akartok művelni, neki kell vágnotok az európai művészet csúcsainak, annak természetében meglelni a saját művészi természeteteket, és azzal szövetkezni…


Nem akarnék én mindenáron ilyesmit sugallni, ha a kommunizmus nem mutatkozna a művészet és az irodalom vonatkozásában messzemenően szklerotikusnak… de el kell ismernünk, hogy bár a kommunizmus korántsem minden tekintetben szklerotikus, épp e „kultúrpolitikai” anyagot illetően gyógyíthatatlan merevségben és érelmeszesedésben szenved. Lehet, hogy más téren új lépéseket tesz, de ebben nehézkes, vak, unintelligens. Ha a kom­munisták kevesebb brutalitással és érzéketlenséggel akarnák megközelíteni a művészetet, meg kellene érteniük, hogy nem lehet megváltoztatni annak lényegét, hogy a művészetnek, akár bizonyos fáknak, magas, sudár törzse van. Kevés olyan önfejű emberfajta létezik, mint a művész. A legbölcsebb hát a művészeket nem háborgatni, és hagyni, hogy afféle régimódi arisztokraták legyenek, ami a hivatásukból következik. Ez a fajta arisztokrácia Marx rendszere szerint is elképzelhető és elfogadható. De a kommunisták inkább „egyenlősíteni” kívánták a művészetet, széttaposva az arcát. Hiába, a mostani „kultúrpolitikai” viszonyok közt csak egy marad, a lehető leggyorsabban elutazni lélekben; ezt azonban csak annak a kettőnek-háromnak ajánlom, akit az isteni kegyelem autentikus herceggé tett, a maradék harmincezer tollforgató demokrata csinálja, amit jónak lát, úgy sincs különösebb jelentősége.




Kedd


A kommunisták minden (rémes) balfogása a művészettel kapcsolatban onnan ered, hogy nem értik, a művészet mire való.


A művészet ereje, önfejűsége, örökérvényűsége, folytonos megújulása abból fakad, hogy az individuum nyilvánul meg benne. Az ember. Az egyes ember. A tudomány kollektív ügy, hisz az értelem és a tudás nem magántulajdon; az absztrakt, értelmi igazságok nemzedékről nemzedékre öröklődnek, és a tudós olyan, akár az építőmester, aki egy újabb téglával gazdagítja az elődei által emelt épületet. A filozófiai, fogalmi igazságok többnyire nem kevésbé absztraktak és nem kevésbé kommunisták, így szintén kollektívek (hacsak közben, ami gyakran előfordul, a filozófus nem válik művésszé).


Ha viszont a művészet térfelére léptek, vigyázzatok, kommunisták! Mert ez magántulajdon, a lehető leginkább az, amire az ember valaha is szert tett. A művészet oly mélyen személyes ügy, hogy valójában minden művész elölről kezdi, mind maga műveli magának, egyetlen egzisztencia, egyetlen sors, egy önálló világ kitárulkozása. Az eredményeiben, a hatásmechanizmusában – társadalmi, fogantatásában és szellemében – individuális, személyes, konkrét, egyedi.


Mi történne, ha felszámolnátok a művészetet, kommunisták? Azt mondjátok, semmi? Az emberiség haladása nem lassulna le, nem támadna se űr, se csönd, továbbra is dörögne a Tudomány, a Filozófia, a Párt, sőt talán a Vallás hangja is, minden napnak meglenne a maga újdonsága. Nyilván… De felkészültetek-e a legszörnyűbb tényállás megfogalmazására? Attól kezdve soha többé nem tudnánk, mit gondol az ember. Az egyes ember.


Ami elviselhetetlen lenne. De miért nem akarja a kommunizmus megadni a művészetnek az őt megillető helyet és tiszteletben tartani szükségleteit? Egy ilyen rezervátumra nekik is szükségük van, megengedhetnék hát (másoknak, de maguknak is) ezt a privát szférát és ezt az arisztokratizmust. Akkor miért nem teszik? Nem tudom. A séma nem engedi?




Szerda


Podsrocki tanácsos a Transz-Atlantikban, annak az illetőnek a véleménye szerint, aki nekem ezt előadta, némileg hasonlít egy komikus figurára, bizonyos Korczyński tanácsosra. Ez a Korczyński 1947 táján a Varsóból Szumowski miniszter vezetésével Buenos Airesbe delegált követség titkára volt. E bürokrata-diplomata titkár ráadásul a maga galíciai származásával hamisítatlan, vaudeville-be illő alaknak bizonyult. Egyébként nem ő volt ott az egyetlen, aki felszította az ember humorérzékét.




Csütörtök


Ó, hát irodalmár! Amikor válaszoltam Grabowski uramnak, csupán zsurnalisztának néztem, noha volt valami szimatom, hogy irodalmárral van dolgom. És az előérzetem nem csalt meg, öntudatosan visszavágott ugyanis, hogy ő egy (irodalomtörténész) professzor fia, és lám, ez a felbecsülhetetlen, bájos, jellemző kitétel is tanúsítja, hogy ő a műalkotásokat módszeresen szokta értékelni, három aspektusból is (ez utóbbira már nem emlékszem, de nagy élvezettel olvastam).


Alicja Lisiecka, aki a Nowa Kulturában (Kritikai jubileum) Sandauerről áradozik, szintén irodalmárként fut. Kissé tudálékos, professzoros, és ahogy egy professzorhoz illik, eltalálja szarva közt a tőgyét. (P. S. Furcsa. A Życie Lite­rackiéban, még januárban, egy másik cikk Sandauerről, szintén kioktató és tanáros, de nem Lisiecka írta, hanem Lisicka, és nem Alicja, csak Teresa. Mi a csuda, ugyanaz a professzorság két személyben? Csak nem osztódással szaporodik, mint az amőba?)




Péntek


Byron és Debussy. A régi idők forradalmárai irigylésre méltóak. Tudták, mi ellen lázadnak, határozott, ünnepi ellenféllel rendelkeztek, akivel meg lehetett verekedni. A mi időnkben mindent átjárt a forradalom, és már semmin sem rökönyödünk meg. A botrány kipurcant.


De Byron levelei ma robbanékonyabbak a Childe Haroldnál vagy A kalóznál, vagyis eleve forradalminak szánt műveinél. És Debussy? Konzervatív konoksága, sajátos klasszicizmusa nem játszik legalább olyan szerepet a partitúráiban, mint a „modernizmusa”?




Vasárnap


„Guitarrát” besorozták a „colimbába”. „Guitarra”, mint maga a név elárulja, egy gitárművész, akit Tandilban ismertem meg, amikor Bachot játszott, és a Suite en re-t, aminek talán Visée a szerzője. A „colimba” pedig a katonai szolgálat. Későbbi találkozásaink alkalmával aztán leolvashattam az arcáról e tortúra minden borzalmát, amely Argentínában több mint egy év katonaságot jelent, és két év tengerészetet.


Összeegyeztethető-e a kaszárnya a demokráciával? Az egyén szabadságát és méltóságát szavatoló alkotmánnyal? Az emberi jogok kiáltványával? Egy húszéves fiút, aki nem követett el semmiféle bűncselekményt, bezárni ebbe a koncentrációs táborba, amely rosszabb, mint a börtön (mert a börtönben nincs őrmester, aki hajt; mert a börtönt nem arra találták ki, mint a kaszárnyát, hogy megtörje az egyéniségedet; mert a börtön bezárást jelent, de nem reggeltől estig tartó üldöztetést). A legszebb egy-két évedet az Őrmesternek kell ajándékoznod. Kész szerencse, ha sérülés nélkül megúszod (a kártérítés nem éri meg). E fenyítés elkerülhetetlensége megmérgezi az egész ifjúságodat, már jóval a végzetes nap eljövetele előtt.


Mi a magyarázat arra, hogy bizonyos Dreyfus nevű egyén vagy más szerencsefi sérelme lelkiismereti kérdéssé válik, és kis híján polgárháborúhoz vezet, évente tízmillió fiú megfosztása elemi jogaitól (néha az életétől is) viszont oly simán lecsúszik humanitárius torkunkon? Miért nem tiltakozik senki, se a szülők, se ők maguk, se az emberiség ama érzékeny lelkiismeretei, akik mindig készek megszaggatni köntösüket?


Ha kíváncsiak vagytok, kinek a bűne ez, nézzetek szét… igen, az hát, az… életkor (a társadalmi élet rejtett rugója). Húsz esztendő! A „colimba” az a terep, ahol testet ölthet mind a két erőszak, ami a társadalom alapját képezi: a felvilágosultabb erőszaktétele a kevésbé felvilágosulton és az idősebb erőszaktétele a fiatalabbon. Itt a tiszt, aki a tudatosabb, kiosztja a félanafalbétákat, az idősebb kiosztja a fiatalokat. Kifinomult életünkben, a tiszteletkörök világában nyilván kell lennie egy helynek, ahol a fenti a lentivel, az idősebb a fiatallal szembenézhet, nos, igen… minden kertelés nélkül.


Flor, Marlon, Goma és mások, akik már szabadultak, tegnap „colimbai” történeteket meséltek, égnek állt tőle a hajam!


Mi lenne, ha hoznának egy törvényt, hogy mindenkinek, aki, mondjuk, betöltötte a negyvenet, egy évre be kell vonulnia a börtönbe? A tiltakozás egy szempillantás alatt forradalomba torkollna? És a „colimba”? Persze, az emberek évszázadok óta megszokták. Egyébként is ez az életkor… a teljes fizikai készség ideje, amely azért még gyerekkor, ami megkönnyíti, lehetővé teszi… hogy egybetereljék, és egy tiszt, egy félisten markába adják őket!




Kedd


Ma arra a gyönyörűségre ébredtem, hogy nem tudom, mi az irodalmi díj, hogy nem ismerem a hivatalos honoráriumot, a publikum és a kritika dédelgetését, hogy nem vagyok a „miénk”, hogy arrogáns és gúnyolódó erővel törtem be az irodalomba. Az irodalom self made manje vagyok. Jó páran sopánkodnak, hogy milyen nehéz volt az indulásuk. De én háromszor debütáltam (egyszer a háború előtt odahaza, majd Argentínában, majd lengyelül az emigráció­ban), és egyik debütálásom sem takarékoskodott a megalázásommal.


Köszönetet mondok a Magasságbélinek, hogy elszakított Lengyelországtól, amikor irodalmi helyzetem javulóban volt, és az amerikai kontinensre vetett, idegen nyelvi közegbe, magányba, friss anonimitásba, egy olyan országba, amely gazdagabb tehenekben, mint művészetben. A közöny jege kitűnően konzerválja a gőgöt!


Köszönet Neked, Magasságbéli, ezért a Naplóért is. Tíz évvel ezelőtt tör­ténetem egyik legdrámaibb pillanata volt, amikor a Napló első bejegyzései megszülettek. Ó, hogy remegtem akkor! Levetettem addigi műveim groteszk nyelvét, ahogy a páncélból bújik ki az ember, és nagyon védtelennek éreztem magam naplóírás közben, elfogott a félelem, hogy e közönséges szavakkal gyengének bizonyulok! Nem ez volt-e a negyedik, a legkockázatosabb debütálásom? De aztán! Micsoda bizonyosság, amikor kiderült, hogy szükség esetén képes vagyok kommentálni magamat, amire igényem volt, így a saját magam kritikusa, glosszistája, bírája, rendezője lehetek, megfosztva amaz elméket az ítélethozatal hatalmától… akkor született meg a függetlenségem!


Sokat köszönhetek más tollaknak, akik támogattak, kezdve a ma már nevezetes Bruno Schulzcal. De csak amikor elmélyültem a Napló írásában, éreztem meg, milyen csoda a tollat a markomban fogni, amit nem kaptam meg se a Ferdydurkétől, se más regényeimtől, amelyek mintegy önmagukat írták… akárha nem is lenne beleszólásom… Ettől a pillanattól viszont a tollam elkezdett engem szolgálni… Olyasformán, mintha épp azon a ponton szegődne társul a művészetemhez, ahol az belevész más, idegen létezésekbe, és ellenem fordul.




Kedd


Gombrowicz úgy vélte, ritka rosszindulatú tényezők kényszerítik rá, hogy a Naplóban így rendezze meg a saját személyes drámáját (habár ezt munkásságának szellemével is indokolhatta volna, amelyben elég gyakran feltűnik a rendezés ideája, a rendező alakja), és hogy ezért senki sem tehet neki szemrehányást. Hisz fojtogató körülmények között írt, odahaza befogott szájjal, elszakítva a nagyvilágtól, egzotikus lengyel nyelven, később fuldokolva az emigrációs léghiánytól. Így keletkeztek szerencsétlen művei, utóvégre nehéz, végtelenül nehéz, ha még Párizs szívében is keményen meg kell harcolni az elismerésért.


Hogy milyen hihetetlen sivárság uralkodik azokban a lengyel fejekben, amelyekkel a léghiányos emigrációban összehozta a sors, jól mutatja, hogy többnyire még e nagyon egyszerű Naplót sem voltak képesek felfogni. Ráragasztották az »egoizmus« címkét, és kész. Ezek az emigráns olvasók és kritikusok – irodalmárok, költők, írók, értelmiségiek – még csak fel sem tételezték, hogy az ember különbözőképpen beszélhet önmagáról, hogy a Napló »én«-je nem a triviális önző »én«, nem is a naiv Narcisszusz, hanem az, aki számot vet magával… és ha ez egoizmus, akkor módszeresen, fegyelmezetten, nagyfokú és józan objektivitásról tanúskodóan az. Csak a banalitást látták benne. És fennhangon zengték: – Egoista! Öntelt! Tapintatlan! Idegesítő, rossz, ellenszenves!


Az igaz, hogy Gombrowicz nemegyszer tudatosan tört borsot mások orra alá. – Ingerlem, nehogy rám vesse magát – így fogalmazott annak idején; vagy kijelentette, hogy a Butaság sajátos bestia, nem tud harapni, ha a farkát húzzák.”



(Pályi András fordítása)



Witold Gombrowicz (1904–1969) a húszas–harmincas évek lengyel avantgárd prózaírói triumvirátusának harmadik tagja Stanisław Ignacy Witkiewicz és Bruno Schulz mellett, a lengyel önismeret nagy individualista faggatója. 1939-től haláláig emigrációban élt, előbb Argentínában, majd Franciaországban. „Egyszerre vagyok nagyon antilengyel és nagyon lengyel, és talán épp azáltal annyira lengyel, hogy oly nagyon antilengyel” – írja Naplójában, amely legnagyobb hatású műve, eddig azonban csak első kötete jelent meg magyarul (Kalligram, 2000); a jelen részlet a második könyvből való. Transz-Atlantik című regénye (Kalligram, 2006) Argentínába érkezésének fikciós paródiája, a karikírozott figurák modelljei nemegyszer mégis jól kivehetők. Zbigniew Grabowski (1903–1974) lengyel emigráns író, a londoni emigráns lengyel kormány munkatársa, a BBC lengyel szekciója, a Kontynenty folyóirat szerkesztője. Artur Sandauer (1913–1989) a hivatalos hazai irodalompolitikához párton kívüliként is közel álló irodalmár, aki odahaza többször is védelmébe vette az emigráns Gombrowiczot. – P. A.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben