×

Gere István: Nem beszélünk csúnyán

Pienták Attila

2013 // 05
Szeretnénk pontosan fogalmazni, ha úgy kezdenénk: Gere István legújabb novelláskötete kitűnő. Ám ennek csak a fele igaz: a Nem beszélünk csúnyán kitűnő, sőt feltűnően kitűnő könyv, éppen csak nem novelláskötet. Ez némi magyarázatra szorul.

Gere itt közölt írásait jobb híján kénytelenek vagyunk szövegeknek nevezni. Némi pironkodással, mert véletlenül sincs szándékunkban követni egyes kortárs irodalomtörténészeket, akik valamiféle álságos neutralitás kényszeréből minden irodalmi művet „szöveg” gyanánt említenek munkáikban (mint­ha nem lehetne leírni egy szonettről, hogy szo­nett, egy regényről, hogy regény stb.). Szó sincs erről. Gere István munkái szövegek, abban a tekintetben például, hogy ha a gimnáziumban vagy akár az egyetemen szövegtant kívánnánk tanítani, keresve sem lehetne alkalmasabb szemléltető­eszközt találni nála a kortárs magyar irodalomból. (S e szempontból szívesen ajánljuk is a pedagógusok figyelmébe is a kötetet.) Az író egyformán mestere az egyes szavak megválasztásának, a szintagmáknak, a mondattannak, de a szövegtagolásnak is. Megérdemli, hogy kimondjuk: nagymestere a magyar nyelvnek. (Egy kézen meg lehet számolni, hányszor érezhetni apróbb stílusficamlást a kötetben.)

Erről van szó tehát. A szövegek nem novellaként működnek – olvasásukkor rögtön az első mondatnál beszippant a nyelv végtelenül bravúros kezelése, és mondatról mondatra, sőt szóról szóra csak ámulsz. Hol nevetsz, hol meg sírsz, de erről később. Van a magyar irodalomnak egy lappangó patakja, mely ezt tudja, s most hirtelen két, látszólag távoli mestert említek: Szomory Dezsőt és Hajnóczy Pétert. Úgynevezett novellisztikájukban ők sem elbeszéltek egy történetet, szabályos csattanóval, miegyébbel, ami az elbeszélés műfajának konszenzuálisan elfogadott ismérve. Helyette ráfeküdtek a szó mágiájára (Szomory, mint tudjuk, egészen extrém módon), és bevonták az írásba olvasóját, amint a nem túl gyakorlott úszót szokta veszedelmesen magába húzni az óceán. Így Gere is. Minden szava csiszolt, és végtelenül meglepő. Recenzensnek folyamatosan az jutott eszébe: hát ez meg hogy juthatott az eszébe? Ennek a könyvnek minden szava trouvaille. (Talán meglepő tanács: éppen ezért érdemes lassan olvasni a kötetet, nem egyszerre befalni az egészet. Napi egy írás ajánlott – így azután az élvezet is tovább tart.)

Gere István tehát nem történeteket mesél. Inkább életképeket vagy életszeleteket kapunk. És itt jöhet a kérdés: nevetés vagy sírás? Az írónak briliáns nyelvkezelése mellett kétségtelenül lefegyverző humora is van – olykor (és nem ritkán, hanem laponként többször) hangosan kell (elnézést) röhögni egyes szófordulatai olvastán, mégis megmarad valami fanyar íz, ha letettük a könyvet. Előbbi két példánkhoz visszakanyarodva: Szomorynál minden nyelvi zsonglőrködése mellett valami opálos fény idéződik fel, Hajnóczy esetében afféle téli-nyári tompaság. Gere István, akárha gyermek volna, a gyermekekre jellemző felelőtlen álomvilágba ringatja olvasóját. Mintha folyamatosan valamivel a föld felett járnánk. És ezt már nem a nyelvkezelés teszi. Teljesen mindegy a témaválasztás (néhány markánsabb darabtól eltekintve), a szerző azonnal megemeli kissé, sajátos látásmódjának köszönhetően.

Persze ehhez nagyban hozzájárul néhány ál­talánosabban értendő prózapoétikai jelesség is. A szö­vegek elejét emelnénk ki. Ott vannak mindjárt a címek. Majd mindegyik önállóan kis irodalmi remek, és megkockáztatjuk, ha valaki a könyvbe lapozva először csak a tartalomjegyzéket nézi át, máris kedve támad az egészet végigolvasni. Az­után: feltűnő, hogy minden egyes írás rendkívül erős felütéssel indul. Tehát az olvasó meg van fogva – csakhogy azután úgy alakul, hogy az erős felütést erős folytatás követi. Vagyis az írások úgy működnek, mint egy igazi sláger zenemű: elkezdjük hallgatni, de jó, az­után tovább is de jó, és már vége is van.

Nem lehet nem kiemelni a kötet szerkezetét sem. Az írások kitűnő sorrendben, remek ritmusban követik egymást, pillanatnyi kihagyás nélkül, ami persze nem meglepő, hiszen egyetlen rossz vagy akár gyenge szöveg sem került beválogatásra. Itt jegyezzük meg, hogy szándékosan nem idéztünk vagy említettünk címet ebben a rövid recenzióban (amelynél a kötet természetesen hosszabb tanulmányt érdemel) – ezt a prózakötetet kézbe kell venni, elolvasni, és lehet örülni, hogy olvashattuk.

Gere István kiváló művének egyébként még a címadása is telitalálat: bizony, Nem beszélünk csúnyán. És ez pontosan így van. (Felsőmagyarország, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben