A kötet organikusan egybeszőtt ciklusai (Szövetminták; A sík tranziton túl; Minden belül van; Előkészületek egy ciklushoz, Gyöngykavics, Suttogás mindvégig, Nyitva felejtett melléknap, Magukkal sodornak; Mostantól szonettet írok; Olvadó üvegkorlát; Időhurok tegnap; Szövetminták II.) részben a tartalomra, megélt élményekre, különös tekintettel az én időélményére, időfogalmaira s ezzel szoros kapcsolatban helyszínekre mint az érzéseket magukba szívó objektumokra és az ezekkel jelképezett élethelyzetekre vonatkoznak. Másik részük viszont a költői mesterség kérdéseit veti fel. Az alakítás, formálás, egyáltalán a technéhez való viszony e lírában is világképet kifejező összefüggéseket mutat. A vers szöveggé válása – a magyar líra utóbbi évtizedeinek posztmodern fordulata –, amely a személyiségét kereső, avagy már nem is kereső én magánbeszédeként írható le, nehezen kikerülhető kérdéseket vet fel. A legfőbb kérdés, hogy mi lett a személyiséggel, avagy, Pilinszky szóhasználatával, mi lett az állítmánnyal. A szöveg mint öngerjesztő folyamat a semmire és senkire sem vonatkoztatható általánosság szintjén, a pontos és célra tartott fogalmazás híján dekonstrukciós rögtönzéssé vált, amely a nyelv művészi alakítása helyett beéri a mechanisztikus alapon működő gyártási eljárással. Ezek után az olvasóra vár az a feladat, hogy mindennek dacára beleérezzen valamit a nyelvi produktumba. Akár saját magát is. Filip Tamás tisztában van ezekkel az éppen csak vázolt, az elidegenedés kontójára írható költői, nyelvi, illetve nyelv alatti folyamatokkal. Szükségesnek érzi tehát, hogy a maga lehetőségei szerint visszahelyezze a lírai alanyt verseibe. Ezt célozzák az én (úgy is mint ő) helyzetére utaló megállapítások: „Még tart a száműzetésem / Ölelkezünk a kényszerzubbonyommal / Hogy tudnám mégis elvakarni a sebeimet?” (Törékeny levegő); vagy: „Végig a forró mákmezőkön / Valahogy rávettél erre a sétára / csakhogy én izzadok a bódító napsütésben / visszahúzódik rejtekébe a vadon…” (Elvesztett visszavágó).
Tagadhatatlan, hogy a megállapítás és a reflexió a képzelet síkján mozog. Egy elképzelt lélektani helyzet nyer ezúttal is képi kifejezést. Ennek megfelelően az olvasó a szó szoros értelmében nem a „valóság vendége” (Rába György), hanem a rejtélyesnek tetsző belső valóságban, az én világában bolyong, a képpé transzformált vízióban, amely mégsem leng ki mindenestől a megfoghatatlan és önkényes, napjainkban virágkorát élő spekulációs líra ködképei közé. Többek között azért nem, mert a megidézett történelmi félmúlt köti a szöveget. Így: „Parázzsal töltött serpenyővel játszanak a / háború-parkból jött gyerekek / Figyellek csalsz / aranyból mért csinálsz bizsut? / Leomlasztod a sikertornyokat / A holnap országát beteríti a poruk / az operabál is elmarad!” (Elvesztett visszavágó) Az olvasó ezekben az esetekben már képes kontrollálni a költői műveletet, hiszen a kijelentésnek objektív valóságalapja van. Vonatkozási rendszere. Filip Tamás a vonatkozási rendszer megteremtésével követhetővé teszi a költői mozdulatot.
Érvényes ez az Ámokfutás költőképére is, amely ha el is tér a megszokott ars poeticáktól, mikor modern korunkba helyezi hősét, de mégis jól követhető logikai láncot képez: „A költő kreatív könyvelő / trükkök százait ismeri, nem téved el a / nagyvárosi hangyabolyban / ő a csúcsragadozó: / nyakában csillog a tápláléklánc…”
A költő mint tömegember jelenik itt meg, aki képzeletében szabad igazán. A képzelet mint közegellenállás nélküli repülés, a veszély nélkül megélt helyzetek és helyszínek (tranzit, mosókonyha, a kórbonctan auditóriuma, múzeum, városi forgalom stb.) az ént folytonos mozgásban ábrázolják. Ugyanakkor a külső világ mégis megfoghatatlan, mert „minden belül van”. Mi több, minden csak viszonylagosan létezik (Idő van). Fix pontok híján a létezés elveszti komolyságát, súlyát, történelmi kiterjedését, „mintha-létté” válik.
Filip Tamás ezt a veszélyt is érzi. Aligha véletlen ugyanis, hogy a látszólagosan könnyed, a szó- és mondatferdítések, klasszikus szókapcsolatok és mondatok ferdítésével, ki- és átforgatásával, illetve betűcserével előállított stiláris trükkökkel is élő, a paronomázia lehetőségeit kutató közlése (polip-büró, szögesdrót-posta stb.) minduntalan a drámai abszurd irányába leng ki. A látványpékség mögött a kibeszélhetetlen valódi dráma történik, amely messze túl van az általános fogalmakon, a civilizáció nyelvi hordalékát jelentő kliséken: „Valahogy túléltem megint, most / csak egy fő- és sóhajtás telik tőlem. / Fény munkásai, igyekezzetek / bevilágítani a reggelt. Székemet / a szakadék szélére tettem…” (Annyian vagyunk) A közlés hatását a drámai alaphelyzetet finoman lekicsinylő, néha humorosan eufemizáló hétköznapi nyelv hitelesíti. Más kérdés, hogy erről a létmegértésre utaló pontról a vers azonnal átkapcsol. Klipszerűen változó képekkel operál ugyanis. Nem fejleszti a képi szituációt életmagyarázattá. Lemond a létszövevény kibogozásáról. Talán azért is, mert vetített képeinek tarkasága, ez a képfolyam önmaga magyarázata, kép mögötti kép, az információ mögötti információ, mely döbbenetes tömege miatt már feldolgozhatatlan, már semmit sem jelent, csak a civilizáció sokkját, színes vibrálást, amelyben az én engedelmes tömegénné válik. A képszuggesztió bénító ereje, melyben a virtuális valóság az igazi helyébe lép, szükségképp és megint a megoldhatatlanság hangulatát árasztja (Középkor; Meddig?; Baleset; Suhintásra várva; Mágikus száműzetés stb.).
A szerző, mint ez az eddigiekből kitűnik, a „saját erődből” kilovagolva, önmaga és a valóság lehetséges olvasatait keresve nem lát kiutat, szenvtelen bölcsességgel összegez. A Melléknapban így: „Irány a szekta, amelyhez tartozom – / most még egyszemélyes. Önnön / mutánsaimmal szeretném / benépesíteni, de félek, hogy / nem lesz rá elég időm…” A mesterség gondja, a hiteles versnyelv megtalálása feltételezi az elődökhöz való viszonyulást Füst Milántól Szabó Lőrincig. Filip Tamás mindezzel együtt némi gyanakvással közeledik hozzájuk: „Nem tudom, mit tennének manapság, / nem kéne-é csalódnom bennük? / Hálát adok, hogy / tiszták maradtak.” Az idézett vers (Párhuzamos vélemények) az erkölcsi kérdésekkel vívódó Parancs János hangján szól. És természetesen a jelenből szemlélt klasszikusok is feltehetik a kérdést, hogy nem kell-e csalódniuk az utánuk jövőkben. Vajon van-e elég erkölcsi erő a mai költőnemzedékben, amely alighanem épp „herme-tiszta” jellemzői miatt (Történet), azaz konfliktuskerülése okán túlságosan is belterjes líravilágot képvisel?
Örvendetes, ha ez az álláspont mégis módosul. Filip Tamás számos versében kritikai álláspontot foglal el. Érzékeli a gigabájtokkal támogatott globalizmus csapdáit, a gyökértelenedés, az elvándorlás következményeit, hogy napi gyakorlattá vált az „írástudók ájulása”, hogy a „szeretet hajó megtorpedózva” (Ájulás). A posztmodern konformizmusnál mélyebb valóságismeret, mint ezt a Gyorsabban olvad című verse is tanúsítja, létmagyarázattá válik: „A szavak hadrendbe állnak egy pillanatra, / hogy aztán szerteszéledjenek azonnal. / Rémisztő ügyletekről hallok megint. / Lassan a vörös riasztás következik. // Talán növesszek páncélt ezen / a kiszipolyozott gyarmaton, / ahol a fákat őrült görcsökbe gyűrte / pusztító viharok katatón pantomimje?” Az idézet azért fontos, mert sok szempontból árnyalja a költőről kialakított portrét. Mi több, e líra elmélyülésének lehetséges útját mutatja, ahol a személyes élettapasztalat találkozik a korszak közérzetét meghatározó tényekkel. (Magyar Napló Kiadó, 2012)