×

DJ a Paradicsomban

Csuday Csaba

2013 // 05

„Don Juan [...] az eszmei létezés – azaz erő, élet – és az egyéni létezés között lebeg.”
Kierkegaard




„A szállásunkul szolgáló luxuskalyibától nem messze hasalunk, azon a bizonyos párjanincs kubai fövenyen, én, aki akkor a legszebb ifjúi éveimet, vagyis húszas éveim második felét taposom, és Lilian. A január végi, de nekem nyáriasan perzselő karibi nap még jó pár óra múlva ereszti csak bele vérét a kék minden árnyalatában pompázó tengerbe; egy méretes kókuszdió viszont mintha már lepottyanni készülne a fejünk fölé legyezős napernyőt borító pálmafáról.


Akkor, Varaderóba érkezésünk délelőttjén, mintegy az addig eléggé csenevész eredménnyel végződő összeborulásaink magyarázataképp, szerelmi és családi viszontagságaimat ecseteltem épp a lánynak, amikor Lilian, talán megelégelve a sok, idegen vágybéli alanyokra és tárgyakra tévedező-révedező beszédet, hirtelen a fürdőnadrágomba nyúlt, és középső ujjának bögyét a fenekembe mélyesztette. Mire én, mint akibe villám csapott (vagy inkább kígyó csípett), talpra ugrottam. ¡Tu eres maricón, coño!, nyilatkoztatta ki Lilian, ami keresetlen kubaisággal annyit jelent: »te buzi vagy, a francba!« S miután nekem, akinek halvány serdülőkori félelmeken kívül fogalmam sem volt a tomporális melegségről, földbe gyökerezett a lábam, és csak álltam ott tanácstalanul a világ legfinomabb homokján, szó nélkül, a lány durcás arcot öltött, majd lassan, kígyózó csípővel a nádfedeles kalyiba felé indult. Én meg visszaheveredtem a homokba, hasra (mondhatni planking-fekvésbe) vágtam magam, és megpróbáltam kibogozni, vajon mit mondhattam, amiből Lilian, ha nem is egészen váratlan, de az előzményekből egyenes módon mégsem következő ítéletét levonhatta.”



DJ, szokása szerint, Ádámnál és Évánál kezdte meséjét, ami, mármint az Ádám meg az Éva, konkrétan a gyermek DJ-t (becsületes nevén Donka Jánost) és Daisyt jelentette, egészen pontosan pedig a Daisy fehér bundáját. Mert DJ sóvárgásainak története, semmi kétség – emlékezetünk szerint legalábbis –, azzal a bolondítóan puha és ellenállhatatlan, talán nyúlszőrből készült ruhadarabbal kezdődött. Meg a mentaillattal.


A Pasarét fölé emelkedő, délre néző domboldalon álló villa mellett ugyanis, amely villának alsó, nem lakhatásra szánt szoba-konyhájában DJ gyerekkorát töltötte hattagú családjával, pihenőkkel megszakított szürke lépcső vezetett lefelé, a lenti szinthez meg az alsó kerthez, a mindig nyitva álló Rügy utcai kapu irányába. És felfelé, a ház voltaképpeni lakószintjének bejáratához, onnan pedig tovább, még feljebb, az Endrődi Sándor utcára nyíló felső kapuhoz, amely mindig zárva volt. S e lépcső mellett, középtájt, nyaranta sűrű, dús bokrokban fodormenta nőtt. Hogy akkor, azon a téli estén (december közepe lehetett), amikor a négy-öt csivitelő gyerekből álló kis csapat lefelé tartott a lépcsőn az odafent lakó Gffy-Pssy család születésnapi zsúrjáról, érződött-e mentaillat a levegőben, vagy sem, nyitott kérdés marad. Tény azonban, hogy a nyolc év körüli DJ akkor már jó ideje szerelmes volt Daisybe.


(„Kedves Dézi! Azt kérdezem tőled, tulajdonképpen szeretsz-e. Te olyan szép vagy, jó vagy. Úgy gondolok rád, mint egy angyalra. Sok szép van még ebben az életben, de a legszebb nekem te vagy. Szeretettel csókol: J.” A ceruzás gyöngybetűk alatt kis rajz: két csónak, evezőkkel, hozzá apró, elmosódó szöveg: „Az élet tengere; Két csónak úszik” stb. A foszló, megsárgult, nyolcrét hajtott papiros sarkában DJ apjának tintaceruzás írása: „1952. október hó”.)


Titkon imádta, mint szinte minden kiskamasz a domboldal iskolájában, hiszen alig akadt gyerekszív, amelyet hidegen hagyott volna a kislány koromfekete haja, a kőszén fényével sugárzó szeme és, legfőképpen, a hószín tüllruhácskája, amelyben csaknem minden iskolai ünnepségen balettozott.


Hasonlóan tényként kezelhető tehát az is, hogy a kis DJ, Daisy mögött lépdelvén lefelé azon a bizonyos kerti lépcsőn, annyira megszédült a szintén fehér (talán angóraszőrből) készült sapka alól kikandikáló fekete fürtök és a pihe-puha bundácska látványától (s talán a belőle áradó, átható naftalinszagtól), hogy majdnem orra bukott, s amint közel került a bundához, s mivel ő zárta a sort, és így senki sem láthatta, hirtelen belecsókolt. A futó mozdulat akár olyan is lehetett volna, mint mikor valaki, akit (tavasszal, nyáron, ősszel) balsejtelmek gyötörnek, lehajol, hogy letépjen egy mentaszálat. Hiszen mi egyéb a menta, ha nem tömény keserűség, bánat, komor sejtelem?


„De amikor bőröm a fehér bundához ért, a süppedős szőrme puhán magába szippantotta arcomat, majd egész lényemet. S noha egy pillanatig tartott csupán, e pillanat kitágult, és hosszú évek felgyülemlett fájdalma, szorongása szakadt ki a megnyíló résen.” De úgy is mondhatnánk, DJ gyermeki lényének minden sóvárgása, vigasztalásra vágyó keserűsége, rettenete zúdult bele abba a fehér szakadékba, ha ő maga, a kis DJ cseppet sem volt is ennek tudatában.



„Fülsiketítő reccsenéssel bomba robban, égszakadás-földindulás az óvóhelyre rohanás közben, a becsapódás nyomában sötétség: éjsötét a babakocsira hulló fekete papír, amelyre záporoznak a lépcsőház ablakának üvegcserepei; robban a gránát is a szomszéd villa kapuja előtt, és a villa pincéjében lakó hatgyerekes Grehmen családból a Gyuszi véres, széttépett mellkassal nyöszörög a földön, ahol szétkalapálta a kézigránátot; a kórház falán a mesebeli törpék hirtelen óriásokká válnak, vicsorognak, amikor arcomra szorítják az éteres vattát, és már zuhanok, hullok lefelé a mély kútba, mint már annyiszor, és mindig ugyanúgy; és látom a hullás körkörös örvényét, és kiabálni szeretnék, de nem tudok, csak nyögök, érthetetlen hangok jönnek a torkomból; a kút feneketlen, végre kitör belőlem a kiáltás, édesanya, meghalok; hiába csitítgat anyám, nyugodj meg, szívem, kisfiam, itt vagyunk, látod, itt vagyunk melletted; és tényleg, ott van mellettem az egész rémült család, apám, anyám, a bátyám, a két nővérem; csak rosszat álmodtál, nyugodj meg, semmi baj.” S az éter émelyítő szaga immár naftalinnal elegy mentaillat; Daisy meg a többiek pedig ott vannak ismét előtted, két-három lépcsőfokkal lejjebb, még szerencse, így legalább észrevétlenül kimorzsolhatod szemed sarkából a könnyeket.



„»¡Menta, menta! Lo que tú quieres, es un buen mojito, o mi ostrita mojada de olor de menta! (Még hogy menta! Neked valójában egy jó mojito kéne, vagy az én mentaszagú, zaftos osztrigám!)« Ezt mondta Lilian, kissé ingerülten, türelmetlenül és közönségesen, amikor én, némi lelkifurdalással, de még a bunda-élmény mélabús kábulatában utána somfordáltam a kalyibába, s kissé ügyetlen spanyolsággal ugyan, de megpróbáltam újra eldadogni neki valamit Daisyről, hogy talán ott lehet valami kutyuska (vagy nyulacska) eltemetve, abban a naftalinos mentaszagban, miközben, mintegy kárpótlásul, tétova, de egyre mohóbb ujjaim ruganyos, fémes-fekete fanszőrzetén matattak. Lilian ugyanis már meztelenül feküdt a behajtott sötétítőktől félhomályos szoba díványán, és lomhán elnyúló teste úgy fénylett, akár egy ívben görbülő kard.”



La única cosa de que tengo miedo son las armas blancas (csak egyvalamitől félek, a szúrófegyverektől) – Lilian ezzel a meglepő kijelentéssel keltette fel igazán DJ érdeklődését, két-három héttel a varaderói kiruccanásuk előtt, az első randevújukon. Havannában történt, a Malecónon, a Vedadót, vagyis, mint a neve (’tiltott’) is mutatja, a feketék elől régebben elzárt negyedet határoló tengerparti sétányon. A sétányt mintegy derékmagasságban hullámtörő szegély védte a fel-felfröccsenő víztől, s ez a csaknem két méter széles, kilométerekre elnyúló kősáv esténként a szerelmesek kedvelt találkahelye volt. A pár­kány felülete fényesre csiszolódott a hosszú évek során; a meleg éjszakákon alig lehetett szabad helyet találni rajta. Eme vonzó adottsága mellett ráadásul pár percnyire volt csak DJ lakhelyétől, az F utcai legendás kollégiumtól, vagyis a villától, amelyet egy gazdag orvos családja hagyott üresen a forradalom után, s amelyben akkortájt, a hetvenes években külföldi ösztöndíjasok laktak. Amiből máris kiviláglik, hogy egyfelől DJ a külföldi ösztöndíja­sok kiváltságos helyzetét élvezte az F utcai villában, másfelől... Másfelől viszont ebből még nem világlik ki, mitől is volt a ház legendás. Nos, a gazdag orvos olyan fejvesztve menekült el Fidel szakállasai elől, annyira biztos lehetett vereségükben, s vele maga és családja gyors visszatérésében, hogy ékszerekben, aranypénzekben heverő vagyonát sietve befalazta az emeletes villa személyzeti folyosóján. Ennek következményei képezték azután a legenda alapját és tárgyát. De nem ugorhatunk ennyire előre, pontosabban hátra.


Mi az, hogy „armas blancas”? – kérdezte DJ meglepődve, mire Lilian elmagyarázta. De miért fehérek? És hogy jön ez ide? – értetlenkedett még mindig DJ, hiszen birkózásba hajló ölelkezésük idézte ugyan a harci cselekményeket, de, benne legalábbis, Lilian vitathatatlan nyelvforgató tehetsége inkább örömteli képzeteket, vak gyönyörűséget keltett, mint bármilyen más, veszedelmes képzetet. Lilian azt válaszolta, hogy talán a fémes csillogásuk miatt mondják fehérnek a pengéket, majd elmondta, kissé sajog az oldala, mert előző este karateedzésen volt, és mestere a szúrófegyverek kivédésének gyakorlása közben akkorát dobott rajta, hogy az oldala a párnás csípője fölött, pontosabban a bordáinál alaposan bekékült, és nagyon fájt. Vagyis hogy az ölelkezés hevét mérsékelni kéretik. S amikor trikóját felrántva meg is mutatta, hol, majd meglepő őszinteséggel azt is elárulta mindjárt, mivel foglalkozik, DJ először csak csodálkozott, hogy a szobájában, az ágyon Lilian nem szólt, és ő sem vett észre semmit, utána elképedt attól, amit hallott, végül megerősítve érezte, amire addig csak gyanakodott, s ami feltárni látszott megismerkedésük igazi okát. Fidel és közvetlen munkatársai biztonságára vigyázunk, tudod? DJ előtt rögvest világossá vált, hogy egyrészt a telefon sem volt véletlen, másrészt hogy Vologyának igaza volt.


Tudvalévő, hogy Havannában ingyenes volt akkoriban a telefon. Ha az utcán valaki leemelte bármelyik nyilvános készülék kagylóját, azonnal kapott vonalat, és már tárcsázhatott is. Sem pénzérme, sem tantusz, sem semmi egyéb nem kellett a telefonáláshoz. Nem csoda, ha mint minden szolgáltatásért, a fagylaltért, az éttermekbe történő bebocsájtatásért és egyebekért, még a posadák, e sajátosan szocialista, nyilvános találkahelyek szobáiért is, a fülke nélküli, házfalakra szerelt telefonokért is hosszú sorokat kellett végigállni. Így lett a kubai leánykák egyik kedvenc szórakozása a külföldiek lakta kollégiumok hívogatása. Ezt DJ és vele a tíz-tizenöt orosz, cseh, szlovák, illetve bolgár bentlakó is tudta a kollégiumban, s ha az emeleti társalgóban megcsörrent a telefon, és a vonal túlsó végén felhangzott a megszokott ¡Hola!, ¿quién habla? (Halló, ki beszél?) kérdés, máris kezdődhetett a játék, a bentlakó kedvétől, idejétől, szókincsétől és leleményességétől függően. S bár DJ-t eleinte felettébb bosszantotta, sőt megvetésre késztette a látvány, amint a villa jobb napjaiból ottmaradt öblös fotelokban elterpeszkedő társai, ezek a huszonöt-harminc év körüli komoly mérnökök, biológusok és más tudósjelöltek gyerekes dadogással, rossz spanyolsággal igyekeznek legalább szóban horgukra kapni az alkalmi jelentkezőket, később, ha unatkozott, maga is el-elszórakozott a telefonnal. A játék többnyire e sokszorosan lefokozott produkcióra, a beszédgyakorlatra korlátozódott, hiszen a becadók, vagyis az ösztöndíjasok többsége valóban komoly ember volt, komoly feladatokkal, otthon hagyott családdal, menyasszonnyal, a „bennszülött” lányok pedig, bár örömest szöktek volna el Fidel „e földi királyságából”, s erre a külföldiekkel kötött házasság volt a kevés lehetőségek egyike, tudták, hogy a csak férfiak lakta diákotthonba nőneműeknek tilos belépni. Saját lakásviszonyaik pedig (európai mércével mérve) többnyire nyomorúságosak voltak, és a mindenütt jelen lévő forradalmi spicliszolgálat pokollá tehette az álszent szocialista erkölcs megsértőinek életét. De aznap, mintegy három héttel a varaderói hétvége előtt, DJ éppen unatkozott, szinte egyedül lézengett a házban, és már nyoma sem volt benne valamikori szigorúságának. Különben is rákapott a játék ízére: a hang alapján kitalálni, milyen a jelentkező, milyen magas, hány éves, mivel foglalkozik, csinos-e, eszes vagy butácska, vagy semmi különös. Ezért kíváncsian kérdezett vissza:


– És ott? Ott ki beszél?


Lilian. Soy Lilian. Lilian. Lilian vagyok, és Miguelt keresem.


– Miguelt, milyen Miguelt? Talán Mihályt, nem?


– Miguel, Miháli, nem mindegy?


Mihály DJ szobatársa volt korábban, nagy kujon, és a pénzcsinálás (erről később) bajnoka, így DJ okkal gondolhatta, hogy a lány őt keresi. De a lágyan dallamos név és hang, az a selymes, inkább mély fekvésű, puha, lassúdad ejtés annyira elütött a kubai nők szokásos, torokból feltörő hadarásától, hogy DJ belement a játékba, s a fotelba süppedve szabadjára eresztette fantáziáját


– Szóval Liliannak hívnak. Tudod, hogy te majdnem virág vagy?


– Majdnem? Virág? Miket beszélsz? Pero, ¿qué dices?


– Majdnem-liliom. Lirio az én nyelvemen liliom, érted? Casi-lirio, az majdnem-liliom, vagyis a Lilian majdnem virágnév. A hangod pedig majdnem virághang.


– Ó, ez szép! ¡Ay, qué bonito! Te költő vagy?


DJ pillantása a hallból lefelé vezető falépcsőre tévedt, amelynek fordulójában színes üvegmozaik törte, szűrte meg a szubtrópusi fényt; a színes üvegen pedig a páncélos Szent György tündöklött, amint ledöfni készül a sárkányt.


– Én? Nem. Ha te majdnem-virág, én majdnem-sárkányölő vagyok. Casi-matadragones. De még inkább Don Juan, rövidebben DJ.


– Ne mondd, személyesen? ¿El burlador famoso? A híres szédelgő és lemezlovas, aki mindenből csúfot űz? És egyenest Sevillából jöttél, vagy a pokolból?


– Hát, mit mondjak? Tény, hogy szédelgek kissé, és igen, ha az itteni meleget vagy Magyarországot vesszük, lehet mondani, hogy szinte a pokolból. Attól függ.


– Mitől?


– Tőled.


– Kifejtenéd?


– Hosszú.


– De engem érdekel. Szóval te is magyar vagy, meg mata-, mata-micsoda?


Matadragones. OK. Megmagyarázom. Hol? Mikor?


– Nálad. Ma este.


– Hogy mondod? Nem jól hallottam.


– Jól hallottad. Ma este. Nálad.


– Nálam? De hát azt se tudod, hol lakom.


– Dehogynem.


– Szóval tudod, honnan beszélek?


– Persze. Különben nem is beszélnénk.


– Hogyhogy?


– Hosszú. Majd elmondom. Most mennem kell.


– Jó, de hánykor?


– Nyolckor.


– OK. A tornácon várlak.


Lilian fuvolahangja még ott muzsikált DJ fülében, és szó mi szó, vitézünk zavarban volt. A társai sokat meséltek már arról, milyen könnyűvérűek a kubai nők, és hogy egy üveg kölni vagy bármilyen bóvli csecsebecse azonnal leveszi őket a lábukról (ennek a műfajnak, vagyis a lányok csecsebecsékkel való szédítésének és az olcsó kölnikkel, bizsukkal, napszemüvegekkel való üzletelésnek volt a nagymestere Mihály), de DJ tapasztalatai nem ezt igazolták. Persze nem is igen beszélhetett tapasztalatokról. Konkrétan egy nővel sem volt, amióta, csaknem fél évvel korábban, Kubába érkezett. DJ lényegi, mindig másra, valami újra sóvárgó természetét mintegy megtagadva folyvást hazafelé vágyakozott; Lillát, otthon hagyott kedvesét sehogy sem volt képes jelenbéli, valóságos szereplőkkel felcserélni. Emellett az a hang! Egyáltalán nem volt sem kacérkodó, sem kihívó. Egyszerűen varázslatos volt, kellemes, őszinte és természetes, s bár szellemeskedett, DJ inkább valami melankolikus árnyalatot érzett Lilian hangjában, mint ledérséget. (Ez már a játék komolyabb része volt: ha a telefon után találkozásra is sor kerül, összevetni a megérzést a valósággal.) Az egész mégis annyira váratlanul érte, annyira meglepte, hogy DJ lelke mélyén az újdonság örömteli varázsa mellett valódi nyugtalanság, komor sejtelem ébredt.



Áruló. Spicli. Provokátor. Majd meglátod. „Ya verás” – mondta Vologya, aki nem sokkal az eset, vagyis Lilian telefonálása és felbukkanása előtt, úgy december elején érkezhetett a házba; magas volt, izmos, kevés beszédű. Kopaszra nyírt orosz. Filozófiát tanított Voronyezsben, ám itt, a kollégiumban inkább azzal keltett figyelmet, hogy esténként magányosan gitározott a szobája teraszán (az övé lett a legjobb szoba: külön terasz tartozott hozzá), és alvilági kuplékat énekelt. Zseléznuju darógu v Szingapúre, na pure, ta tá, ta tá, ta tá, tá, atamán... – hallotta DJ egyik este a fülbemászó dalt; így ismerkedtek meg. Bekopogott, s mikor nem érkezett válasz, benyitott. A nyurga alak klottgatyában, atlétatrikóban sétált fel-alá a szoba előtti teraszon, s közben biztos, gyakorlott fogásokkal pengette a húrokat, kellemes hangon énekelve hozzá a lágy orosz szöveget. Később elmesélte, hogy mielőtt az F utcába küldték volna, a másik, külföldieknek fenntartott kollégiumban helyezték el, Miramarban, amely valóságos tömegszállás volt a vedadói villához képest. Vologya annyira utálta azt a helyet, hogy álló nap Nietzschét olvasott. Egyik délután kis időre kiment, hogy járjon egyet, s mikor visszatért, szobáját feldúlva találta. A Nietzsche-kötet nem volt sehol. Mint kiderült, a kollégiumban működő Komszomol aktivistáinak gyanús lett Vologya visszahúzódása, és kíváncsiak voltak, mivel tölti az idejét. A cukornádvágásra (zafra) jelentkező önkéntesek közé sem állt be. (Az 1970-es esztendő volt a híres-hírhedt „Tízmillió éve”, El año de los 10 milliones, mikor tízmillió tonna cukornádat kellett volna betakarítani. De a hősies vállalás csúfos kudarcba fulladt. Pedig a szerencsétlen kubaiak mindent megtettek, az ország csaknem belerokkant az erőfeszítésbe, hogy teljesítse a feladatot, amit vezére tűzött ki eléje. A külföldi fiatalok külön önkéntes brigádokban próbálták kivenni belőle a részüket.) Fegyelmi tárgyalás lett a dologból, Vologyát majdnem hazaküldték. Azzal sikerült kimagyaráznia magát, hogy otthon a német irracionalizmust tanítja, de mivel az alapművek többsége tiltott olvasmány volt a Szovjetunióban, még a szakos tanároknak is, megörült, mikor a havannai egyetem könyvtárában megtalálta a Zarathustra egyik példányát. Mivel pedig DJ eredendően, mondhatni, genetikailag nietzscheánus volt, s gimnáziumi irodalomtanára, a nagy BG hatására és biztatására minden hozzáférhető Nietzsche-könyvet elolvasott, mindjárt szívébe zárta a fura szerzetet. A szingapúri vonaton utazó atamánról szóló kuplé lett a kedvence Vologya repertoárjából; valahányszor a barátja előkapta gitárját, hogy méla, szláv temperamentumát belepengesse a forró havannai éjszakába, DJ rögvest mellette termett, és türelmesen várta a szingapúri vonat érkezését.


Spicli. Provokátor. Nekem elhiheted mondta Vologya. De DJ nem hitte, Lilian hangja még puha bársonyként burkolta be a lelkét, ami, mármint a bársony, meggátolta a gyanakvás mérgének belészivárgását, sóvárgása már szikrát fogott, s noha a lány rámenőssége Vologya feltevését látszott igazolni (az orosz orr és szem amúgy is jobb volt az ilyesmiben), DJ komor sejtelmeibe édes reménykedés is vegyült. Vajon milyen lehet? Dúsan, édesbúsan telt, mint a hangja? Határozott és célratörő, mint a stílusa? A termete? Kicsi? Magas? A szeme? A bőre, az alakja? Alig várta már az estét.


Ugye nem hitted, hogy eljövök? – kérdezte a lány, s egy mozdulattal belebújt krémszín trikójába. Vagy félórás simogatás, csókolózás volt már mögöttük DJ szobájában. Egy ideje alig négyen-öten laktak a kollégiumban, s így mindegyikük kedvére válogathatott a tíz szobából, ahol még júliusban, amikor DJ és társai – egy fiú, két lány – megérkeztek, húsz-huszonöt ösztöndíjas élte zajos életét, míg le nem telt idejük, s egyik napról a másikra ki nem ürült a villa.


Lilian csaknem egy órát késett. DJ addig Vologyával beszélgetett a ház utca felé eső, oszlopos-boltíves tornácán, a vasvázas hintaszékekben, mecedorákban szellőzködve. Vologya épp csak végigmérte a sietéstől kissé pihegő, de könnyeden belibbenő leányt, bemutatkozott, aztán elnézést kért, és bement a házba. Az utca csöndes volt, gyéren világított, a ház szintén. A két konyhalány, az indiános, kövérkés Isabelita meg a vékony, vénlányos, folyvást zsémbeskedő Teresa kevéssel Lilian érkezése előtt ment el; ők nem aludtak a házban. A fehér, rücskös vakolatú, boltíves tornácot a két villanykörte fénye élesen, de mégsem bántóan különítette el a kerítésig burjánzó örökzöld bukszussövénytől és az utca kövér lombú, árnyékba boruló fáitól.


DJ csak nézte a lányt, s alig bírt megszólalni. Lilian gyönyörű volt. Sötét, gesztenyeszínű haja a válláig ért, az egy szál vajszínű trikóban melle, csípője hívogatóan domborodott. Legmegkapóbb mégis a tartása volt: derekának homorú, büszke görbülete méltóságot, természetességet sugárzott. A szeme, a pillantása azonban akár a hangja. Egyszerre tükrözött mélabút és eltökéltséget. Egyáltalán nem volt zavarban, sőt. Mondhatni, otthonosan mozgott, mintha ismerte volna a terepet. Kecses mozdulattal huppant le a párnás hintaágyra, formás bal karját az ülőalkalmatosság kopott, fakókék támlájára fektette, jobbjával élénken gesztikulált. Bő, szürke szoknyája a térde fölé csúszott, amint átvetette egyik lábát a másikon. Pántos nyersbőr sarut viselt, combja sportosan izmos, bokája karcsú volt, s a bal fölött kétsoros, apró kagylókból rakott fűzér emelte ki bőre kreolos barnaságát. Az összhatás egyszerűségre, finom ízlésre vallott.



Szóval már tudtad, hol lakunk – mondtam, csak hogy mondjak valamit. Persze, sokszor voltam már itt. Meglepődtem. Hogyhogy? Akkor Lilian kertelés nélkül elmondta, hogy régebben a Forradalmat Védő Bizottságok (Comités para la Defensa de la Revolución, CDR) központjában dolgozott, és pár évvel azelőtt, amikor a híres kincs napvilágra került, többször is járt a villában. Még a Gran­má­ban is megjelentem. (A Granma volt a hivatalos kubai napilap.)



Majd elmesélte, milyen szenzációt keltett a mesés értékű lelet, milyen hihetetlen volt a véletlen; elmondta, hogy az elfalazott rejtekhely szabályos alakban repedező körvonala szemet szúrt a villa gondnokának, bizonyos Guillermónak. DJ-nek eszébe is jutott, milyen büszkén mutogatta egyszer Guillermo (még mindig ő volt a ház mindenese) az újságban megjelent fényképet, és DJ arra is emlékezett, hogy Guillermo mellett valóban volt egy lány is a képen. Lilian azt is elmondta, hogy őt mint hatósági személyt küldték ki a helyszínre. Nevetve tette hozzá, úgy tudja, az ösztöndíjasok azóta is reménykedve kopogtatják a villa falait, hátha újabb rejtekhelyre bukkannak.


Míg a lány beszélt, DJ nem igazán figyelt a történetre, helyette átadta magát lágy, érzéki hangja varázsának, amely már a telefonban is megbabonázta, és közben azon töprengett, vajon hogyan kerülhetett oda, és mit kereshetett egy ilyen pazar teremtés a félelmetes szervezetben, amely háztömbönként szerveződött, és mindenkinek minden lépését számon tartotta. Különösen a Lilian tekintetében tükröződő melankólia mondott ellent mindannak, amit csinált, mesélt. De DJ nem kérdezősködött, hanem felébredő sóvárgásának engedve felállt, kézen fogta, magához húzta a függőágyról, és megcsókolta. (A lány érkezése előtt Vologyával épp a női lélek rejtelmeit taglalták, s a kopasz filozófus egyik magvas, de nem túl eredeti tétele az volt, hogy a meglepetésszerű támadás már fél siker. Áruló. Spicli. Provokátor. Majd meglátod tette még hozzá.)


Lilian egyáltalán nem ellenkezett, és pontosan olyan természetességgel csókolta vissza, olyan lágyan és mégis parancsoló erővel, ahogyan DJ meg nem fogalmazott vágyában elképzelte. A parancsoló erő arra késztette, hogy kibontakozzon a csókból, kézen fogja a lányt, és elinduljon vele a ház bejárata felé. Lilian most sem tiltakozott, szó nélkül követte. De mikor már odabenn voltak, hirtelen megváltozott a viselkedése. Lépései lelassultak, s ahogyan felfelé mentek a lépcsőn, majd át a hallon, DJ szobájáig, tekintete apró, szinte észrevehetetlen ugrásokkal pásztázta végig a terepet, mintha csak fényképezte volna, s lovagunknak (apropó lovag: Szent György üvegmozaikja alatt elhaladva DJ úgy látta, a Sárkányölő hamiskásan rákacsint) határozottan az volt az érzése, hogy a lány, bár fogja a kezét, már egészen mással törődik. Ez a furcsa érzése az ágyban is folytatódott.


Lilian hagyta ugyan, hogy DJ lehúzza a sárga trikóját, amelyből ruganyosan buggyantak elő telt keblei, kúposan hegyesedő, az eszményinél egy árnyalattal sötétebb, csipkés kerületű mellbimbói; hagyta, hogy kiakassza a szürke szoknya kapcsait, sőt magától értetődő eleganciával emelte fel a fenekét, a derekát, hogy DJ fölébe térdelve megszabadíthassa a bő ruhadarabtól; látni engedte párnás, bársonyos hasát, köldökét, világítóan fehér bugyogóját, amelyen átsötétlett vénuszdombjának sötét bozótja, de a csókja, az ölelése már nem igazán odaadó, inkább gépiesen engedelmeskedő volt.



Mi a baj? – kérdeztem értetlenül, de Lilian megrázta a fejét. Semmi. Csak most nem akarom. Menjünk ki a Malecónra, jó? Olyan mesés az este (Es tan fabulosa la noche). Jó, menjünk mondtam, s noha semmit sem értettem, nem akartam erőszakoskodni.”



Lilian tehát légies mozdulattal visszabújt a sárga trikójába meg a szürke szoknyába, s egy perc múlva már az utcán voltak. Az éjszaka valóban mesés volt, s a buja, cinkos sötétség, a simogatóan meleg, enyhe szellő, az örökzöld fák, bokrok feketébe játszó mélyzöld árnyai és a föléjük magasodó csillagos ég barátságos, bizalmat gerjesztő díszletként vezette őket a parti sétány felé. DJ egy pillanatra Lilian mögé került, ismét megpillantotta derekának azt a feszes, méltóságteljesen büszke ívét, amely már a tornácon is annyira szíven ütötte, és a látványba szinte beleroggyantak a térdei.



Mit nézel? Tetszik a seggem? (¿Te gusta mi culo?) – kérdezte Lilian, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, érzéseimben. A durva reakción és a nyers kifejezésen kissé megrökönyödtem, hiszen odaadó csókjai, ölelése után egyáltalán nem volt logikus, és melankolikus, lomhán szomorkás tekintetének is szögesen ellentmondott. Fura egy nő, gondoltam. Egyik percben csinál, mond valamit, a következő percben meg agyonvágja egy másik gesztussal, egy oda nem illő mozdulattal, szóval. A természetesség, ahogy megjelent. Aztán az a különös ébersége a házban, ahogy gyors pillantással felmérte a terepet. A bánat a szemében, a kéretlen őszinteség, az önleleplező vallomás arról, hogy mit csinál, mi járatban van. Aztán ez a durva beszéd. Furcsa. Mondhatnám, ijesztő. Meg kell tudnom, mi a titka.”



– A feneked akár az éjszaka. Mesés. Tu culo es como la noche. Fabuloso. De engem a szemed jobban érdekel. Valami bánat leselkedik belőle, amit titkolni akarsz.


¡Oh, el poeta, otra vez! Ó, már megint a költő! Tényleg nem írsz verseket?


– Ne beszélj másról. Válaszolj a kérdésemre!


– Nem tudom… Majd, talán… De te sem válaszoltál. Szóval, írsz verseket?


– Jutnak eszembe furcsa dolgok, néha le is írom őket.


– Például?


– Például a múltkor kinyitottam a frizsidert, jeget akartam kivenni, és a mélyhűtő látványa mellbevágott. A kis jégbarlang fehérségéről eszembe jutott a hó. Annyira hiányzik! Te láttál már havat?


– Soha. És te, te mit kezdesz a hiányával? Verset írsz belőle?


– Még nem tudom. Azt viszont tudom, hogy le kell nyakazni a margarétákat.


– A margarétákat? De miért? És hogy jön ez ide?


– Nem tudom. A múltkor egyedül feküdtem a copacabanai playán, és hirtelen ez a két sor volt a fejemben, minden előzmény nélkül: „Ha látsz egy zöld mezőt, / és benne sok-sok margarétát…”, és azonnal tudtam, ha vers lesz, hogyan kell végződnie: „vedd elő a kést, és tőből vágd le mindet”.


– De miért? Mi rosszat tettek?


– Semmilyet. Talán épp azért. Mert szépek és ártatlanok. Vagyis hazugok.


– Furcsákat beszélsz. Megijesztesz.


– Te is. Miért jöttél? Mit keresel? Mit akarsz tőlem?


– Semmit. Nem tudom. Csak teszem a dolgom.


DJ-nek már a száján volt, hogy megkérdezze, voltaképp mi is a dolga, a nyelvforgatás-e, vagy a szem- és köpönyegforgatás, de nem volt rá alkalma, mert az amúgy sötétbe borult, kihalt F utcán, amelyen a Malecón felé andalogtak, egy sarokhoz értek, ahol fények és élénk zsivaj fogadta őket, majd váratlanul, brutális hangerővel zene szólalt meg, a rádió Nocturno című esti zenés műsorának egyik népszerű dala, amely különben DJ-nek is nagy kedvence volt, s bár az énekes, José José érzelmes, lágy számai közé tartozott, ott és akkor úgy érte az a zaj, mint égszakadás, földindulás.


Espera un poco, un poquito más… (Várj még kicsit, várj még kicsikét, / hogy boldogságom neked adjam, / várj még kicsit, várj még kicsikét, / meghalnék, ha most elmennél…) A zene nyomában a földindulás is megérkezett: az utcára nyíló kapun tizenéves lányok rontottak ki, mikor meglátták őket; a kis csapat körülfogta DJ-t és Liliant, és szinte erőszakkal magával sodorta, beljebb, be a házba, ahol egy tágas előtérben (valami leányotthoné lehetett) folyt a mulatság, a tánc. Lány lánnyal táncolt persze, s DJ sem tehetett egyebet, átkarolta Lilian feszes derekát, és már ringtak, forogtak is a szám ütemére, a leánycsapat ovációja közepette. Espera, aún me quedan alegrías para darte… (Várj, még sok örömet adhatok neked, / száz szerelmes éjszakát ajándékozok neked, / az életem adom cserébe, ha velem maradsz. / Várj, magamat sem értem meg, ha elmész, / elnézem azt is, ha szerelmed csak hazudod, / és akkor is imádlak, ha nem szeretsz.) DJ a következő szakaszt ked­velte igazán: Espera, aún la nave del olvido no ha partido… (Várj, a feledés hajója még nem futott ki, / ne ítéljük megfeneklésre, amit átéltünk, / a tegnapunkra, a szerelmünkre kérlek, / várj, maradt még tavasz a kezemben, / hogy még és még kényeztesselek, / de ha elmész, simogatásaim elhalnak a tenyeremen.)


DJ karja szinte már görcsbe merevedett, annyira ölelte a lányt. Lilian, DJ legnagyobb meglepetésére, szorítás nélkül is készségesen hozzásimult, párnás karjait a fiú nyakába fonta, úgy ringott vele bódultan, az érzelmes számok lassú ütemére. Előbb ismét Sandro következett a Penumbrasszal, majd Cristina énekelte az El país de los sueñost, amit DJ szintén nagyon szeretett. Si teneis una pena o sentís la melancolía / el país de los sueños devolverá vuestra alegría… (Ha bánkódtok vagy mélabúba estek, / az álmok országában ismét boldogok lehettek…) Alegri-hi-ja, hallotta közvetlen közelről DJ, Lilian ugyanis már dúdolta, susogta is a fülébe a szöveget, és selymes hangja ismét felborzolta DJ érzékeit. Lilian odaadása most teljes volt, semmi sem választotta el őket, annál is kevésbé, mert egy papírlap sem férhetett volna felhevült, összekapcsolódó testük közé. A lány húsos, ruganyos ágyéka DJ combjára tapadt, és Lilian most maga is leginkább két comb volt, amely harapófogóként fonódott a közéje furakodó harmadikra. De a kapocs hirtelen kinyílt, mert a zene gyorsra váltott: a slágerlista második helyén álló Venus következett a Shocking Blue együttestől: A Godness on a mountain top / was burning like a silver flame, / the summit of beauty and love / and Venus was her name. / She’s got it, yeah, baby, she’s got it, / I’m your Venus, I’m your fire / and your desire. És valóban: Lilian valóságos ezüst (vagyis a sárga trikóban inkább arany) lángként lobogott (Tiger, tiger burning bright / In the forests of the night – villant DJ agyába), hajladozott a szám kemény ritmusára; mindkettőjükről csorgott az izzadság, s Lilian szemében nyoma sem volt már a mélabúnak, és DJ is lazán mozgatta csípőjét, lengette karjait a shake ütemére. Boldog volt. Azért különösen, mert tudta (hiszen minden este hallgatta a Nocturnót, ha csak tehette), a Venus után Sandro jön, az Asíval, a lista első helyén álló lassú számmal. Csöpögősen érzelmes szám volt ez is, DJ mégis imádta. Así, como una rosa desecha por el viento… (Úgy, ahogy egy rózsát tépáz meg a szél, / úgy, ahogy egy levél szárad el a napon, / úgy, ahogy sárgult, gyűrt papírt dob el az ember, / úgy vetettem ki lelkemből képedet.) Así como se marcha la noche con el día… (Úgy, ahogy az éjszaka távozik a nappal, / úgy, ahogy egy vitorlás fut ki a nyílt tengerre, / úgy, ahogy a víz szökik el ujjaid között, / úgy hagytam, hogy elmenj, meggondolatlanul.) Oh, solo que estoy tan solo… (Ó, mennyire egyedül vagyok, milyen magányosan, / milyen kimerülten a sírástól, / szeretném tudni, visszajönnél-e hozzám, / hogy újra szeressük egymást; / talán már azt hiszed, nem is szeretném melegségedet, / amit kértem tőled valamikor, / s amit aztán eldobtam, elfeledtem…) A lassú szám után a She Wandered Through the Garden Fence szólalt meg a Procol Harumtól. A kemény, szinte bántó, de mégis kissé fájdalmas énekhangtól DJ ölelése váratlanul és érthetetlenül meglazult, ismét szorosan összetapadó combjuk szétvált; vitézünk tekintete a semmibe révedt. Egy halványuló nőalak rémlett ugyanis föl előtte, valahol messze, emlékei távolában, Budapesten. Egy buli az egyetemen, egy arc. S mintha valami hangot is hallott volna: „Őrület! Úgy ficánkolsz itt, mint valami eszement. Pedig máshol volna a helyed, más mellett. Lilla, Lilla! Vajon mit csinálsz most? Hová mégy, mire gondolsz, mihez kezdtél nélkülem? Cafka! Biztosan találtál már mást, akiért rajonghatsz, akivel hentereghetsz.”


Lilian azonnal észrevette a változást. Mi történt?, kérdezte. Semmi, felelte DJ, azzal kibontakozott az ölelésből, és fiestát, Sandrót, Procolt és saját önfeledtségét is odahagyva kicsörtetett az utcára. Lilian követte, s bár elképedt a váratlan fordulattól, nem kérdezett tovább, várta a magyarázatot. Csak a karját fonta a fiú derekára, mert az éjszaka fülledt volt ugyan, de csatakosra izzadtan mégis borzongtak kissé odakinn. Közben a Malecónra értek; a széles kősávon, vagyis a hullámtörő mellvéden szerencsére hamar találtak alkalmas helyet, kellő távolságra a többi, turbékolásba feledkezett párocskától.


Lilian a tenger felé fordulva ült le a párkányra, DJ pedig ölébe hajtotta a fejét, és kényelmesen befészkelte magát az otthonos mélyedésbe.


– Szóval? – kérdezte Lilian egy idő után, mikor a hullámtörés ritmikus zaja, a tengerillat és a lágy szellő már megtette a magáét, s kellőképpen lecsillapodtak mind a ketten.


– Szóval? – kérdezett vissza DJ. – Mi az, hogy armas blancas?


– Szúrófegyverek. Minden, amivel szúrni, vágni lehet.


– De miért blancas?


– Nem tudom, ez a nevük. Talán mert az igazi acél szinte fehér, különösen, ha csillog rajta a fény.


És hogy jön ez ide? – értetlenkedett még mindig DJ, hiszen a befészkelődést követő birkózás-ölelkezés, mint már mondtuk, idézte ugyan a harci cselekményeket, de, benne legalábbis, Lilian vitathatatlan nyelvforgató tehetsége inkább örömteli képzeteket, vak gyönyörűséget keltett, s így hamar ki is verte fejéből otthon hagyott kedvese kísértő képzetét. És Lilian akkor – mint már tudjuk – elmondta, kissé sajog az oldala. S amikor azt is elárulta, mivel foglalkozik, DJ megerősítve érezte gyanúját, és arra gondolt, Vologyának igaza lehet. De hogy ne maradjon adósa Liliannak, mielőtt vallomására reagált volna, maga is vallani kezdett:


– Rendben. Valamit valamiért. Akkor most én is mesélek neked a margarétákról.



„Elmondom, miért kell levágni a margarétákat. Hogy miért kell pusztulniuk ezeknek a kedves, egyszerű virágoknak, azokkal a hószínű csillag-fejecskéikkel. Mert azok, nem? Fehér csillagok, középen sárga napocskákkal. Mert hogy le kell vágni őket, az biztos. Méghozzá tőből. Valamennyit. Hogy miért? Hát, nézze, kedves doktornő. Mi most itt ülünk egymással szemben, maga az asztal egyik oldalán, én a másikon, és olyasmikről beszélünk, hogy honvágy, meg haza, meg hogy az, mármint a haza, voltaképpen nem más, mint azoknak az embereknek többé-kevésbé tág vagy éppenséggel szűk közössége, akiket legjobban szeretünk. Meg hogy van persze valamilyen földrajzi meghatározottsága is ennek a haza-fogalomnak: beletartoznak tájak, városok, fák, virágok – mint példának okáért a margaréták –, meg az illető vidék éghajlata. Én például, képzelje, micsoda abszurdum, itt, az Örök Nyár szigetén folyton a télről ábrándozom. Ami, ugye, azért érdekes, mert az itt és mostból, ami közérzetünket általában meghatározza, nekem épp ezzel az (ál)paradicsomi ittel van bajom. Halál a margarétákra! Arról is beszéltünk, ugye, hogy lennie kellene ebben a dologban valami általánosabb, magasabb rendű tartalomnak is. Kölcsey, Kossuth, Petőfi meg ilyesmi, de ahogy a doktornő mondta, ezzel manapság nemigen tud mit kezdeni az ember. És ez itt a bibi. Mármint az, hogy én ezzel nem egészen értek egyet, sőt határozottan az a véleményem, hogy igenis lehet, és nemcsak lehet, kell is. És meg ne haragudjon érte, de úgy érzem, az emberek nagy részének, s köztük talán magának is jobb, vagy talán kényelmesebb, ha nem tudnak vele mit kezdeni. Mert ugyan mit is kezdhetnének vele? Semmit. Akkor meg inkább meg se próbálják. Pedig kéne.”



DJ valami ilyesmit adott elő Liliannak, visszaidézve pár nappal azelőtti beszélgetését a magyar kolónia doktornőjével. Lilian megpróbálta követhetővé tenni DJ képi beszédét:


– Szóval a margaréták a hazával, a honvággyal, a szépséggel, mindennek az értelmével, illetve az értelem hiányával függnek össze. Ugye?


¡Exacto! La falta de sentido. Eres genial. Pontosan! Az értelem hiányával. Zseniális vagy. Én sem tudtam volna ilyen tömören megfogalmazni.


– De még mindig nem értem. Miért az ártatlan margarétákon kell megbosszulni valaminek a hiányát, amiről ők egyáltalán nem tehetnek?


– Nem tudom. Ez csak egy kép. De azt hiszem, a tisztító áldozat szükségszerűen összefügg az ártatlansággal. Agnus Dei, a Che, satöbbi. Mondom, ez csak egy kép.


– Na és Fidel? Mit gondolsz Fidelről?


– Nem tudom, még nem látom tisztán. Szeretem a hangját, a figuráját. Megbabonáz, ahogy babrál a mikrofonokkal, ahogy órákig szónokol. Lenyűgöző. Nagy színész. De nem tudom. Az igazi megváltók ritkán maradnak az élők sorában.


– Szóval, úgy gondolod, jobb lenne egy halott Fidel, mint az élő? És ezt nekem mondod, mikor tudod, hogy én őt védem, neki dolgozom? Tudod, hogy ezért lecsukathatnálak?


–Persze. A kubaiak kevesebbért is könnyen az Ifjúság Szigetén találhatják magukat. Vagy esetleg a kivégzőosztag előtt. Csinálj, amit akarsz. Tudom, ez a munkád. Nekem akkor is ez a véleményem.





Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben