Két moll-variáció; Képzelt nyár; Ahol szőlővesszők

Két moll-variáció

Pusztulás szívében
hajlékra találtam:
lesz-e még napkelte,
hol test-hevű éjben,
gyermek-boldogságban
várok számkivetve?

Ahogyan volt régen,
susog ez az ág is,
mutat égre, földre:
mintha volna más is,
mint az, ami éppen
eltűnik örökre.

Képzelt nyár

Képzelt nyár van a kiolthatatlan
október merev szemében:
tenger, mezítlen virágzás, áldott
és kifosztott lét sugárzik.

Ahol szőlővesszők

Ahol szőlővesszők leveles áradása átcsap
kerítésen, dombon: roskadt terpeszben állnak
a gesztenyefák, s néznek, s néz minden minket,
szív alakú csöppek, pillák, miközben lassú
bimbóként nyílik jövendő baleset, szelíd
erőit szervezi levél, buzgó kehely, így készül
fölgyűlt áramok fékezhetetlen iramában minden
eleven s mind ami hullásra szánt, ilyenkor
különös illat, kékes fény csorog végig a fákon.
S levendula-fakón ez vonja be a tej
színét centi vastagon, míg mi eliszonyodva
mondataink dallamától sejtjük: szennyezett kút
csöndje van torkunk mélyén, hiába lebeg
egy félszeg pillantás: metró-jegy lilán a friss
bokrok közt, kihűlt kezeket kell kulcsolni
hallgatásba, hanyatt dőlve kert-koporsónk alján
száradó fatörzsként tűrni az itt feledett
sötét holdfény-vigaszát, fényképbe préselt
tétlen mosolyt, amikor ezüst égbolt telepszik ránk,
és egyszerre közeli erdő, föld, felhő szakad le
a kálium-jodid szorongásban, még látjuk a hajladozó
ágak lányos vonaglását, a nyírfatörzs égő, test-csupasz
rettegését és meggyaláztatást, mint a torkából
darazsat öklendő liliom, mint a fölösleges színeket,
szirmokat elszórt lugas, mely vidáman vallja meg
létünk vesztét: s te azt kérded, hova lett a szeretet
innét? – egyedül az pompázik, tüzel még itt
a labdarózsa-bokor fehér gyászában.