×
Tovább a kapcsolódó galériához

Tükrök tükreiben

Varga-Amár László „önművészete”

Novotny Tihamér

2013 // 04

„Minden ember mikrokozmosz. A világot csak saját nézőpontjából tudja értékelni. A nagy dolgok felett gyakran elsiklik, de a kis dolgokat is drámaként éli át.” Ezt a bölcsnek mondható gondolatfüzért Varga-Amár László a közelmúltban megjelent, Önművészet című könyvében olvastam.1 A nagyon tetszetős, kis formátumú albumban a festő saját ars poeticáját fogalmazza meg igen tömör, összegző jellegű, sallangmentes stílusban, Szenyán Erzsébet kérdéseire válaszolva. Magyarán szólva – ismervén Amár csapongóan gyors, felpörgött élet- és beszédstílusát – meglepett letisztult szemlélete, amellyel elrendezi, helyére teszi több mint harmincéves alkotói pályáját. Elgondolkodtatott, vajon milyen tapasztalatok érlelték meg benne a mára kikristályosodó karakteresen emblematikus, absztrakt figurális „önművészetét”.

Ugyanitt azt írja, hogy tizennégy éves korától tudatosan készült a művészi pályára. S azt meg műterem-látogatásomkor mesélte el nekem, hogy vadászpilóta édesapját hatéves korában veszítette el, mert egy téves navigáció következményeként nekivezették őt a Bakony valamelyik ormának. Meghalt, mert nem saját nézőpontjából „értékelte” a világot…

Ezek után nem csodálkozhatom azon, hogy a nyolcvanas évek második felében, festészetének az új szenzibilitás jegyében születő, felívelő, lendületes korszakában a svájci német szimbolista festő, Arnold Böcklin Holtak szigete (1880) című mitikusan titokzatos alapművét persziflázsolta. Azon viszont igen, hogy miért nem azt az Önarcképét (1872) „gúnyolta” és „csúfolta ki”, tette heves gesztusaival nevetségessé, amelyen a szürrealista festők eme nagyszerű romantikus elődje és példaképe a halál hegedűsének muzsikájához hajoló, bátor és elmúláskísértő pózban ábrázolta magát. Mert ha másnak nem, hát Varga-Amárnak volt oka a halál előtti „erőfitogtatásra”, bohóckodásra, a csak azért is hencegő színtobzódásokra, a kézlendület-parádékra, a trónfosztó tréfálkozásokra.

Aztán a halálhoz, az elmúláshoz, a beletörődéshez, a magányhoz, a melankóliához fűződő gyógyíthatatlannak tűnő viszonya – a mindennapokban „ellenpontozatként”felmutatott pörgés és élethabzsoló szenvedélyesség ellenére – a későbbiek során mesteri önvizsgálattá alakult át, és fokozatosan megkomolyodott, leegyszerűsödött. Erről vall például a nyolcvanas évek végén keletkezett „szarkofág-sorozata”, amely a tarnówi lengyel–magyar Bem-kegyhelyet dolgozza fel (Nagy Szarkofág, 1997), vagy az ’56-os mártírok névtelen sírhelyét, a 301-es parcellát megidéző nagyméretű képekből álló festményciklusa, amelynek egyik darabján egy bárány legelészik az elíziumi mezők „röghöz kötözött”, mennybe emelkedő elégtételt nem remélő, metaforikus változatán (Bárány a temetőben, 1989).

„Varga-Amár László legjellemzőbb vonásaként a szemérem és a gátlástalan feltárulkozás zavarba ejtő kettősségét tartom számon” – írja róla Szemadám György, majd így fejezi be jellemrajzoló gondolatmenetét: „azon önkínzó festők közé tartozik, akik egyfajta örökké elégtelen monomániával térnek vissza újra és újra régi témáikhoz, hogy korrigálják, átértelmezzék, átfessék, sőt néha eltüntessék régi énjük lenyomatait a képfelületről”.2

„Főállású szorongó vagyok, önmagammal elégedetlen, ezért soha nem tudok letérni a nekem kijelölt útról” – fogalmazza Varga-Amár László.3 Talán innen eredeztethető a marokfegyverek és a célba lövés iránti érdeklődése és ragaszkodása, hiszen – maga mondja – „képtelen” a konfliktuskezelésre. Persze ez csak amolyan művészi hóbort, érthető mánia lehet: a feszültségek és szorongások levezetésének „fehér mágiája”, a lelki folyamatok tolerálható magyarázat-komplexusa.

Varga a kilencvenes évek végétől többek között saját fej- és testképeinek háromdimenziós sziluett-változatait alkotja meg tengernyi módosulásban – azokat veszi célkeresztjébe. Hovatovább mára – a női testkép-torzók és sziluettek mellett – jóformán csak önmagát tematizálja. Nagyon is helyesen mondja ő, hogy szigorú és következetes „önművészet” az, amelynek azonban legfőbb képi toposza egy színes fényképfelvétel, amelyen a karján ülő gyermeke felé emeli, fordítja oldalnézeti arcát és rácsücsörített apai ajkát. Tehát innen eredeztethető önarcképének az a prototípusa, amely egyre inkább egy saját morfológiájú „önfejjé” – akárcsak teljes alakos testképe –, emblematikus absztrakciójává, „térfestmény” és „síkszobor” emblémájává vált. Erről az ikonikus képtípusról írja Feledy Balázs, hogy „arcéle mindig felfelé tekint, egyfajta öntudat és bizonyosság sugárzódik belőle, de áttört kompozíciói, nyers, szinte brutális anyaghasználata és kemény festésmódja egyaránt vezet a tudat mélységeibe és az irónia – számára mindig fontos és nélkülözhetetlen – szükségességéhez”.4

Aztán többek között Sinkó István hívja fel a figyelmet arra, hogy ezek az emblematikus fejek és figurák ismétlődnek, s az ismétlődésük által valami kikerülhetetlenül szomorú „társas magány” fogalmazódik meg bennük és általuk. „Az egymásnak vagy épp egymástól eldűlő alakok, a láncként, esetleg kötésként összekapcsolódó figurák [fejek] sablonjai, körvonalai idézik ezt a fojtogató magányosságot.”5

S ugyanezt az amári világot Szemadám György is felfejti egy másik írásában: „az ember félig háttal áll, kissé lehajtott fejjel, arctalanul. Rajta jellegtelen zakó-nadrág-cipő. Egyedül van. Egyedül van akkor is, ha klónozott példányai benépesíteni látszanak a teret. Egy láthatatlan kéz sakkozik bábuként vele. Egy kéz, amely összerakható-szétszedhető puzzle-ként, perverz ember-szövedékként vagy hasábfaként használja.”6

Ugyanakkor a „klón-figurákon” túl érdemes megfigyelnünk, hogy az említett „önfejeken” – amelyek a legkülönfélébb anyagokra és anyagokból és a legkülönfélébb ábrázolással készülhetnek – lecsukódik az a bizonyos szem, amely a fotón még nyitva van.

Ijesztő „önimádat”, „önszeretet” ez, amely játszik a halállal, az elmúlás gondolatával, s ezen oknál fogva már nem is annyira narcisztikus, inkább melankolikusan és rezignáltan filozofikus, szakrális és transzcendentális tett: feloldódási vágy a kozmikus, az isteni „ÉN”-be, az idő gyermekeként az anonim örökkévalóságba, a végtelen osztódásból az oszthatatlan egyetemességbe.

„Művészetem letisztult. Azt vallom, hogy a kevés a sok, a monokróm a színes, az egyszerű a gazdag. Bizonyos korszakokat egy-egy motívumra építettem fel…” – vallja magáról a tobzódó festőiség fecsegő bőbeszédűségéből az összegző korba lépő, elemi jelekből és jelképekből építkező, az ismétlődés vizuális nyelvében szűkszavúvá váló Varga-Amár László.7

Legutóbb a Boltíves Galériában8 találkozhattunk a művész legfrissebb és kevésbé új „önfejeivel” és testképeivel, röntgenfilmekkel applikált ön- és nőtorzó-sziluettjeivel s az úgynevezett Retro sorozatának egyes darabjaival, amelyeken régi festményreprodukcióinak síkfilmjeit dolgozza át és fel új műtárgyakká. Az Átvilágítás című ciklusának darabjaiba – mondhatni, korpusztöredékeibe – pedig természetesen a saját testéről készült röntgenleleteit applikálta, ragasztotta.

Végezetül Varga-Amár László művészetével kapcsolatban meg kellene említenünk azokat a szellemi rokonokat is, akik „emblematikus-ikonikus” mivoltukból fakadóan (véleményem szerint) nem gyengítik, inkább erősítik, és egy tágabb összefüggésrendszerbe helyezik alkotónk nehezen besorolható törekvéseit. Példának okáért Deim Pál, ef Zámbó István, Szurcsik József, Regős István és az elhunyt Matyófalvi (Matyó) Gábor „fogalmazásmódját” hozhatnánk fel ebben az összefüggésben.

Vagy mégsem? Ennek eldöntését talán ne erőltessük annyira, bízzuk a jövendőre.

Jegyzetek



1 Szenyán Erzsébet, Varga-Amár László művészete, avagy egy önművész önvallomása, Pauker Collection, Budapest, 2011, 6.

2 AMÁR, katalógus, Godot Galéria, 2000.

3 I. m., 5.

4 Önművészet, MAKtár, 2006. december, 20.

5 Sinkó István, Jelenetek a bábuk és beszélgető vasak világából – Varga-Amár László és Móder Rezső kiállítása, Új Művészet, 2001/5, 43.

6 AMÁR, katalógus (a budapesti Vigadó Galériában elhangzott kiállításmegnyitó részlete), 2001.

7 I. m., 6.

8 2012. október 27 – november 29.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben