×

Vadnai Bébi

Részlet a szerző azonos című, készülő regényéből. 2.

Bereményi Géza

2013 // 04
Hármasban mentek a klinikára, mert Lulu ragaszkodott ahhoz, hogy a küretre ő is elkísérje Bébit. Az autóban még egyszer összevitatkoztak, hogy Lulu venne majd egy lakást Buenos Aires-ben Tipsinek, aki átjárhatna hozzájuk, mint egy nagybácsi, játszani a gyerekeikkel, ha Bébi megtartaná ezt, és megszülné Lulutól azokat.

Tipsi jöhet, de a többi része kizárt, jelentette ki Bébi. – Én nem akarok semmiféle gyereket. Ti ketten is elegek vagytok nekem, Lulu meg te.

Aztán Bébi a két vőlegényébe karolva ment a második emeleti folyosó sürgés-forgásában. Jól öltözöttek voltak a többi ember között. Az üvegeken át éles napfény zúdult be, a kertből madarak csiviteltek, sokan, vékonyka hangocskával, szaporán. Metsző, téli világításban mentek hárman.

A reggeli vizsgálatra váró emberek fojtott hangon társalogtak egymással, a hanghullámok megemelkedtek, lecsitultak, egy-egy ajtó csapódott, behívó nővérek kiáltottak különféle neveket, Bébi magas sarkú cipője csattogott, a nagyon is hosszú folyosót fürdőszobába illő kőnégyzetek borították, rajtuk spirálos római mintázat, Tipsi jópofáskodott oldalról, és – bár minden éles tisztasággal emlékezetes maradt – azt, hogy Tipsi miket mondott akkor, nem is lehetett érteni, mintha valami belső moraj elmosta volna Bébiben, mintha a közeli Tipsire megsüketült volna, csak egyedül Tipsi lett volna kikapcsolva, a többi minden nagyon is bevésődött. Majd Bébi egy lendület közepén hirtelen leállt, kísérőit visszatartotta.

– Ki az ott?

Egy fehér köpenyes alak volt ott, hátát és tarkóját mutatva Bébinek. Elég messze állt, a távolságot nem lehetett felbecsülni. Bal kezének középső és mutatóujja között égő cigaretta volt, a füle magasságában mozgatta, a csuklóján egy szép, téglalap alakú karóra, úgy magyarázott egy szembenső másik orvosnak, az meg készségesen hallgatta őt. Egyenes vonalú volt a válla, és a nagyító látásban hófehér az ingnyak sávja a köpeny fölött. A tarkója alatt világosszőke pihék, és maga a tarkó annyira vonzotta Bébit, hogy ott helyben azonnal, lecsukott szemmel is le tudta volna rajzolni a formája körvonalát, azt a hívójelet. Később ezt számos alkalommal meg is tette, amikor a férfira várakozott egymagában.

Tipsi hangja, mintha torokból jött volna, gargarizált.

– Hol? Nem tudom. Már látom. Az ő.

Aztán, ahogy odakiáltott neki, fülsértő tenor:

– Zoltikám! Doki! Bubi! Bubi!

A férfi bosszúsan megfordult. A szeme a haragtól sötétzöld lett. Elindult, hogy rendre utasítsa Tipsit, aki sietve előtte termett.

– Elhoztam a menyasszonyomat, kérlek.

És akkor Bébi először hallotta a férfi hangját.

– Kérlek szépen, van nekem tisztességes nevem, és egyáltalán, én itt legfeljebb Zoltán vagyok teneked.

– Jó, jó, már megbocsáss. Bébi! Gyere csak! Zoltán, kérlek, láttál te már ilyen szépséget?

Most az orvos ránézett a lányra.

Bébi elindult feléje, egyik lépés a másik után. A két szem zöldje világosodni kezdett. Bébi még sosem tapasztalt ilyen nehéz boldogságot. Az ujjongó érzést, hogy minden egyes lépése alatt megolvad a kövezet. És ettől az érzékcsalódástól nagyon hosszú lett a férfi felé vezető útja. És hosszú a csodálkozás.



Ez a – kimondva a szót – csoda saját bevallása szerint a későbbiekben még kétszer fordult elő Bébivel.

Másodszor egy év múlva, egy megállóban. Mikor a villamosról leszállva megint csak elindult a rá ott mozdulatlanul várakozó férfi felé. Az már egy randevújuk volt Budán, a Farkasréti temetőnél, ahonnan ősszel csak úgy sétálni mentek. Akkor Bébi a száját kínálta neki, az meg kapva kapott rajta, és a csókban mind a ketten benne maradtak.

Utoljára pedig úgy volt, hogy Bébi egy bérház kapuja előtt már olyan hosszú ideje leste, merről fog jönni, hogy végül azt hitte, talán rossz házszámot adott meg neki a telefonban, amikor megpillantotta. Ott közeledett a hosszú, kopár Damjanich utcában márciusban, és mikor látta, hogy a lány észrevette, a férfi megállt. Az egyik kezében egy fehér virágcsokor, a másikban orvosi táska, abban pedig, mint kiderült hamarosan, Bébinek szánt gyorsan ölő méreg. Rég nem látták, és akkor újra felfedezték egymást a Damjanich utcában. Bébi eléje ment. Harmadszor lágyult meg lépésenként a kő, aztán rákövetkezett a kemény érzés, hogy ilyen már nem lesz soha többet.

Kórházi folyosó, villamosmegálló a Farkasréten, Damjanich utca a megszállás után. Ezek voltak.



A kórházi folyosón először álltak szemben egymással. Dr. Szemző még mindig bosszús volt Tipsi udvariatlansága miatt, ráadásul ott volna a muszfeladat, hogy baráti szívességből majd ki kell kaparnia őnagyságát.

Tipsi locsogott.

– A páciensed, Zoltán. Na mit szólsz? Bébi dárling, bemutatom neked a tejtestvéremet, gyerekkori barátomat, iskola- és horgásztársamat, a világ leghumortalanabb emberét, igazmondó pokrócot. Szerintem fél tőled, de attól még first class marad mint orvos. Doktor úr! A menyasszonyom. Vadnai Bébi.

– Csókolom a kezét – mondta a férfi.

Bébi, mintha fájna, felemelte manikűrözött kezét. A férfi megfogta. Az övé száraz volt, biztonságosan, tisztán meleg.

Aztán Bébi félrenézett, mert félt, hogy belefárad, pedig még érezhetően hosszú lesz a folytatás.

Lulut is bemutatták dr. Szemzőnek mint argentin barátot. Ekkor a zöld szemű orvos végre némi érdeklődést tanúsított.

– Mi a helyzet ott politikailag? – kérdezte. Erre Lulu elmagyarázta neki, hogy Argentínában a felső középosztályba tartozó emberek jórészt angolbarátok, az alsó középosztálybeliek ellenben németbarátok mostanában odaát.

– Érdekes – mondta erre az orvos, miközben rágyújtott. – Romániában ugyanez a megoszlás. Tud erről?

Az öngyújtója is, a mozdulata is gyönyörű volt. Bébi lesütötte a szemét, majd ismét dr. Szemzőre nézett, hogyan gesztikulál, miközben folytatja Luluval az élénk eszmecserét.

Majd egy alorvos is bemutatkozott. Hogy majd ő megmutatja, hol lesz a hölgynek fenntartott különszoba. Bébi Tipsivel odament, Dr. Szemző és Lulu tovább politizált a folyosón.

Egy ideig kettesben voltak a kórházi különszobában. Bébi a segédorvos utasítását követve átöltözött. Előbb Tipsi szeme láttára meztelenre vetkőzött, majd belebújt a hálóingébe. Úgy viselkedett, egyetlen szót sem szólt, mintha egymagában lett volna. Egyre messzebbre távolodott a férfitól, aki azzal védekezett a szándéktalan, már-már szórakozott mellőzés ellen, hogy végül rákuporodott egy alacsony zsámolyra közvetlenül a kézmosó, a mozdulatlan, hűvös porcelán mellé. Azt még el tudta fogadni, hogy Bébi elmenekül Európából, meg is értette volna, csak azt nem, hogy mi ez a lehangoló, kifejezéstelen némajáték.

Aztán Bébi, már hálóingben, leült az ágy szélére, és felfedezte, hogy Tipsi is ott van. Rámosolygott, mint egy messziről érkezőre.

– Helló – mondta. – Lulu merre van?

És a nevezett máris kopogtatott, belépett hozzájuk azzal, hogy Szemző doktorral közös véleményük szerint az elkövetkező háború is olyan lesz, mint az előző, amit tévesen aposztrofáltak világháborúnak, mivel lényegében csakis Európára szorítkozott. A mostani is körülhatárolhatóan itt fog maradni, és aki innen elmegy, mind kimaradhat belőle.

Bébi azonban félbeszakította.

– Rendben van, Lulu. Nézd. Valami olyan történt, hogy nem akarlak becsapni. Én nem megyek veled, én itt maradok. Ne is mondj semmit, ez szilárd meggyőződés.

Akkor Tipsi ültő helyében, fejét forgatva nevetni kezdett ezen az újabb képtelenségen.

– De én már miattad visszamondtam a vonatjegyemet – dadogott Lulu, mert mást nem tudott hirtelenjében.

– Akkor elutazol holnap. Vagy amikor lehet. Az a helyzet, hogy én itt közben beleszerettem valakibe. Ebbe a Tipsi barátjába.

Bár mind a két férfi azt hitte, kiismerte Bébit, Lulu most Tipsire nézett, hátha az előbbre tart, mint ő.

– Az orvosba. Az előbb. A folyosón – segített neki Tipsi nevetgélve. – Meg kell mondjam neked, Bébi, hogy az én barátom egy kardot nyelt valaki. Menyasszonya is van, a húgom. Mit szeretsz rajta?

– Az az én dolgom.

– Ti megőrültetek itt Európában? – kérdezte Lulu. – Ezek itt mind készülődő gyilkosok. Ez az orvos szintén. Honnan tudnád, kicsoda ez? Ez utál téged, látszott rajta.

Gyors kopogást követően dr. Szemző jött be, mögötte az alorvosa műszerekkel.

Bébi élénken, mint egy kislány, akit rajtakaptak, befeküdt az ágyba, és magára húzta a takarót. Pajkos és rosszcsont gyerek. Élvezte? Vagy már azt sem tudta, mit csináljon? Tipsi szorosra zárta a szemét, és fejet hajtott.

– Most fáradjanak ki, megkérem az urakat – rendelkezett az orvos. – Megvizsgálom a kisasszonyt. A hölgyet. A kis menyasszonyt.

Ránézett, egy még pontosabb meghatározást keresett a vidám, magabiztos nőre.

– Nekem mindegy, minek nevez – mondta Bébi. – Ne menjetek ki.

Le akarta húzni az ujjáról a karikagyűrűjét, rángatta.

– Azt akarom, hogy ők is felfogják. Képzelje, hogy mi van. Szakítottam a maga barátjával. Megmondanám, hogy miért.

A gyűrűt az éjjeli szekrényre tette. Dr. Szemző lehajtott fejjel kuporgó barátjára nézett, és rá való tekintettel utasította a segédorvost.

– Elnézést, Zádor, maga most legyen szíves, fáradjon ki ebből a bolondokházából. Majd én.

– Tipsivel maga miatt szakítottunk – folytatta Bébi ellenállhatatlanul. – Mert én beleszerettem magába.

– Ragyogó – mondta az orvos. – Zádor! Jöjjön vissza, kérem. Én a világért se érek hozzá a hölgyhöz, maga csinál diagnózist. De azt is csak a te kedvedért, kérlek alássan, Tipsi, esküszöm, mert én szívem szerint szóba nem állnék a nagyságával. Ezt a bolondot most már tényleg ki kell kaparni, hogy te megmenekülj. Hát. Hát gratulálok a menyasszonyodhoz, édes öregem. Örülj neki, hogy megszabadítunk a gyerekétől.

Tipsi egyelőre csak annak tudott örülni, hogy Bébi mégis Magyarországon marad. Végre fel tudott nézni rájuk.

– Hagyd el – mondta. – Ő az én választásom.

– Nem akarom azt mondani, hogy olyan is. Na, akkor engedjenek minket a dolgunkra, megkérek mindenkit, aki nem idevaló…

Dr. Szemző gyorsan felemelt egy széket, és Bébi ágyának végéhez ült, háttal neki, köpenye zsebéből előrántotta az aznapi újságot, és belemerült a hadüzenetekről szóló hírekbe, Tipsi határozatlanul felállt, Lulu viszont odament az elégedettnek tűnő Bébihez.

– Bébi, halott édesapád nevében mondom…

– Énrám most nem szabad haragudni – mosolygott Bébi. – Majd meglátogatlak, Lulu.

– Telefonálj – szólt oda Tipsinek az orvos –, hogy mikor viheted el a hölgyet. Ha mered addig szabadlábon hagyni, öregfiú.

Tipsi kiment. Lulu is, aki két napon belül elutazott haza Argentínába. Elment Bébi akkori életéből. Küldött ugyan leveleket, de választ csak egyszer kapott, amiben gyerekkori barátnője arról értesítette, hogy végre megtalálta a boldogságot, jól van az édesanyja is.

Akkor már – a hadi helyzetet a nemzetközi sajtóból ismerve – Lulu biztosan tudta, hogy az utóbbi állítás nem lehet igaz. De az előző – latolgatta Buenos Airesben –, hogy Bébi boldog volna, abban talán lehet valami. Amilyen ferdén, kiszámíthatatlanul, öngyilkos módon bolond tud lenni.



Míg az Andrássy úton a Fiatal Művészek Klubjától az Oktogon felé mentek, hogy találkozzanak Bébivel, Dobrovics önfeledten fecsegett, Doxa hallgatott. Maga elé nézve hallgatta a másik csapongó beszámolóját az apjánál tett látogatásról, hogy miket süketelt össze az öreg – mert Dobrovicsnak minden harminc év feletti ember öregnek számított még akkor –, és hogy milyen ravaszul kiszámított időpontban tette fel neki Dobrovics a Doxa származására vonatkozó kérdést, nehogy már mellébeszéljen szokása szerint az apja – ami azért volt hencegő hazugság, mert valójában maga Oszkay Artúr tért rá erre a témára –, és hogy ez a Lurkó bácsi, akiről így kiderült, hogy ő Doxának az apja, milyen híres festő Erdélyben, bár Dobrovics mindössze egyszer találkozott vele, de akkor három napot együtt töltöttek, és van neki egy lánya meg egy nagyon rendes felesége, és az a Lurkó egy stramm, jóképű ember, igazi nagy dumás Oszkay – nagyképűsködött Dobrovics.

Aztán egyszer csak elszégyellte magát, és ő is elhallgatott. Még az arca is égni kezdett. Tudniillik sosem volt szokása törzstagoknak fecsegni, jelenlé­tükben inkább tartotta a száját. Doxa előtt pláne meghúzta magát. Maga sem értette, mi ütött belé nagy hirtelen. Hogy mitől lett ilyen hülye. És már akkor gyanakodni kezdett, majd később, még azon az estén egyre inkább megbizonyosodott róla, hogy maga Doxa váltotta ki belőle az ügybuzgó szóáradatot és vele együtt azt az arcpirítóan kicsinyes viselkedést.

Mert Doxa, miközben az anyja, a vén kurva lakása felé mentek az Andrássy úton, az egész Doxa, úgy, ahogy volt, a járása cammogó lett, a testtartása, mindene teljesen megváltozott. Valahogyan beszürkült a srác. Behúzódott. Nem volt jelen. Ott se volt. Figyelt ugyan, de nem oda figyelt. Csak engedte, hogy menjen minden. Eltűnt belőle az addigi. A számon kérő, független nagy vagány, az összes harsány, halálmegvető ítélőerő, a különvélemény. Rábízta a többiekre magát, csináljanak vele, amit akarnak. Mint egy tárgy, olyan volt Doxa, mialatt az anyja, a vén kurva felé tartott Dobrovics oldalán. Csak nem egy boszorkányhoz megyünk? Vagy meghülyültem attól, hogy teljesen ráálltam Doxára? – kérdezte magában Dobrovics.

Hangosan pedig azt kérdezte:

– Anyád mit fog szólni, hogy ménkű tipli van a szemeden?

– Majd azt gondolja, én csináltam magamnak, úgy kell nekem.

A harmadik emelet után Doxa hátramaradt, a lépcsőfordulóból mutatta, melyik a kérdéses ajtó. Dobrovics becsöngetett rajta. Motoszkálás, kulcszörgés. Onnantól ketten intézték a dolgokat, Doxa kivonta magát. Nem akart kiszolgáltatott lenni, márpedig óhatatlanul az volt.

Az asszony látható lett. Hatalmas, sötéten úszkáló szemek rengeteg dioptria mögött. Megkopott a keskeny koponyára feszített ősz hajzat, hátul dús lófarok, ami egy gimnazista lánynak elment volna, de nála kétértelmű volt. A nőiességéről leköszönt vagy nem? A kérdést majdnem eldöntötte a slampos, vastag hálóköntös, meg az, ami alóla kilátszott a kombinéból, viszont a kulcscsontján, a vállgödörben fiatal volt a bőre. Nem is húzta összébb azt, ami hanyagul volt megkötve, csak némán visszanézett Dobrovicsnak. Nem örült neki.

– Kezicsókolom. A Jancsival jöttem.

– Gondoltam – kedvetlenül mondta.

Félreállt, a szinte láthatatlan Doxa csatlakozott. Odasuhant csehszlovák tornacipőjében.

Az előszobában Dobrovics kezet nyújtott, hangsúlyozta a nevet:

– Kezicsókolom. Oszkay vagyok. Oszkay Péter.

A nő hirtelen fordult el, és előrement. A szobában már megkérdezte:

– Te melyiknek a fia vagy? A Lurkóé vagy az Öcsié?

– Én az Öcsié.

Dobrovics kínálás nélkül leült.

– De a Jancsinak miért nem tetszik megmondani, hogy ő meg a Lurkónak a fia?

Doxa is leült hátrébb, de mindvégig úgy volt ott, mint egy idegen, sárga arcú, ölbe tett kezű szellem. Zajtalanul létezett odébb.

A nő matatott, rágyújtott, amíg kiválasztotta, hogy mit mondjon.

– Én addig erről semmit sem mondok, amíg nem beszéltem a Lurkóval.

– Lurkó bácsi most Romániában él. Ide messze.

– Tudom.

– Akkor ez időhúzás. Lehet, hogy a Jancsi tud még várni, de nekem az apám határozottan állította, és én már tudni akarom a Bébi nénitől is, hogy mi a helyzet.

– Tegezz! – mondta a nő. – Most már miért ne.

– És lehetsz nekem te Bébi?

– Még az is. Apád hogy van? Ő hol él? Az Öcsike.

– Fölhívhatom. Itt, a Baross utcában. Menjünk el most hozzá.

– Jó. Ott a telefon.

Taxival mentek a Baross utcába. Előzőleg Bébi átöltözött, bodorított, púderezett, kirúzsozta a száját. Így már jobban nézett ki, csak hát a rettenetes szemüveg.

Dobrovics fizette a taxit. Velük volt Doxa is. Hangtalan, világossárga folt.

A kapualjban Dobrovics szólt Bébinek.

– Nem akarod levenni?

– Mit?

– A szemüveget. Vagy anélkül nem látod az Öcsit?

– Megpróbálom. Jó, hogy szólsz. Kösz.

És belekarolt Dobrovicsba. Még szebb lett. Doxa nesztelen követte őket a rengeteg lépcsőn. Dobrovics szerint nyilván azt gondolta: ravasz a vén kurva. Neki, Dobrovicsnak viszont az tűnt fel, hogy ebben a régi társaságban mindenki rém magasan lakik.



Dobrovics apja feltárta a hatalmas ajtót, és hátratántorodott. Nézték egymást Bébivel.

– Hogy vagy, Öcsi?

– Évikém! Nahát! Azt ne hidd, hogy azért könnyezem, mintha olyan gyönyörű volnál, mint régen, hiszen egy repedtsarkú, vén kuruc lett belőled, csak hát, Évikém, az emlékek! Az emlékek!

És hogy ezzel felvegye a régi fonalat, megölelte a nőt, aki láthatóan – Dobrovics és nyilván Doxa éber tekintetétől is követve – nem szerette az ilyesfajta színészkedést.

– Na mutasd, hogy laksz, Öcsi.

– Ne is kérdezzed! – Követték a házigazdát, át a hosszan húzódó előszobán. – Tudod, magam vagyok, rozoga marha, mióta Julika, ő volt a második feleségem, meghalt, egyébként fiúk, nektek adom ezt a világot úgy, ahogy van, és hát igyekszem. Igyekszem talpon maradni, ha megengedi a pia. Másrészt, fiú, nem hoztál magaddal valamit?

– Nem – mondta Dobrovics. – De nem is megyek le. Csak rövid időre ugrottunk fel.

– Majd én – szólalt meg Doxa, és indult máris.

– Adok – mondta Dobrovics, de Doxa intett, hogy van neki, és elviharzott.



– Gyanún felül vannak – mondta Tipsi egy átlagos bérház előtt. – Földszint, balra az udvaron. Házmesterlakás, ki van írva. Az apósé. Hármat kopogsz, akárki nyit ajtót, én küldtelek. Ezt a pénzt a végén odaadod nekik. Garami Ferencné lesz a neved. Tetszik? Én találtam ki. Én itt kint sétálgatok a babával, és cinkelek. De nehogy elkezdj teázgatni velük, bárhogy kínálnak. Rettentő fecsegők.

Bébi bement a kapun. A keramitkockás udvaron a legbelső ajtó előtt néhány férfi és egy női lakó állt körben, és cigarettázva traccsoltak. Csak egy pillanatra néztek oda, aztán nyugodalmasan folytatták a közös témát. Bébi is nyugodt volt, valahogy az egészben nem volt érdekelt. Nem is gondolt volna. Mindig máshova gondolt akkoriban, és ez hűvös fölénnyel töltötte el Bébit. A világban ő azokban a napokban csak mozizott – azt állította Dobrovicsnak. Nem köszönt oda a lakóknak azon az udvaron, a lakók sem neki, pedig akkoriban még személyesebbek voltak a városban a kapcsolatok. Észre kellett volna vennie, hogy ez a részvétlenség legalábbis különös. Hogy meg sem kérdezik, kit keres, fiatalasszony. Csak egyszerre odanéztek, aztán folytatták a halk beszélgetést egymás között.

Három lépcső vezetett fel a házmesterlakáshoz, az udvarról Bébi hármat kopogott, majd várakozásba kezdett. Nagysokára vékony, idős férfi nyitott ajtót, rajta lelógó pulóver. Üres szemmel egyre csak bólogatott, igen, ismeri Selmeczi Tibort, már várta Garami Ferencnét, behívta a látogatót, a sötét konyha jobb felől volt, azután a férfi ráintett a szobaajtóra, tessék, arra, Bébi belépett a szobába, és az első pillantásával egy nagy létszámú társaság lemészárolt tagjait pillantotta meg a szőnyegeken, a padlón, ahogy a halál érte őket. Egyikük a falnak dőlve ült, másik véresen az asztalon, hárman egymásra zuhanva, szétszórt holmik, egy durva kutatás nyomai közt. Az élők odébb ültek, úgy várták a hamis papírért érkezőket, felnéztek, az egyikük, egy civil ruhás, kinyitott bőrkabátos szélesen elmosolyodott, és egy német nevet kiáltott, valakit hívott, fiatal volt. Kinyílt a belső szoba ajtaja, és egy idősebb gestapós nézett be. A fiatalabbik Bébire mutogatott boldog örömmel, hogy itt van, akit annyira vártál, odanézz. Az idősebbik végre felismerte a rég várt vendéget, intett neki, hogy fáradjon be, és Bébi akkorra már úgy azonosította őket, hogy az a két nyomozó Bécsből, akik a régmúltban kihallgatták és táncolni hívták a főkapitányságon.

Akkor Bébi átment a másik szobába, az idősebbik kettőjükre csukta az ajtót, de mégsem maradtak kettesben ott, abban a szobában is feküdt egy hulla, egy rókabundás nő hason, érintetlen, ondolált frizurával. Bébi mellette állt meg, és várakozva nézett az idősebbikre.

Mindeddig ésszel felfogható, összeállítható volt minden, még az is, ami ezután következett, hogy a férfi – a neve alapján: Kurt – odament hozzá, két kézzel feltérképezte a melleit, megfordította, ráhajlította az asztalra, majd rövid úton hátulról bevágott neki, még az is érthető volt, hogy ezzel régi óhaját teljesíti, de ami azután jött, hogy a pasas orgazmusa meglett, abban már volt valami olyan, ami az értelemre végképp veszélyes, Éva már régóta feladta, hogy töprengjen rajta. Az illető ugyanis azt csinálta utána, hogy lehúzta a rókabundát a halottról, a hóna alá csapta, Bébit meg karon markolta, áthurcolta a másik szobán is, onnan a kijáratig, ott lelökte a lépcsőn az udvarra, a bundát meg utána hajította. Kvázi fizetségnek szánta? Bébi mindenesetre magához vette, mialatt felkászálódott, azt a kabátot, a lakók meg sietve eltünedeztek, erre a pasas helyeslőn bólintott, és bevágta maga mögött az ajtót. Eltűnt. És ahogy eltűnt, Bébi menni kezdett, kifelé a házból. Egyre gyorsabb lépésekkel.

Az utcán futva csatlakozott Tipsihez, aki menekült a babakocsival, amint lehetett, bekanyarodtak, és csak néhány sarok után tisztázták a dolgot.

– Papírok? – kérdezte Tipsi, és majdnem rohant a zagyva kis utcákon.

– Már nem élnek. Senki. Gestapo.

Megint befordultak. Siettek.

– Mi volt? Kié ez a kabát?

– Majd – mondta Bébi, aztán meggondolta magát. – Soha! – jelentette ki határozottan.

– Mit soha?

– Nem akarom, hogy ő megtudja.

Tipsi minden türelmét elvesztette, mégsem állt meg.

– Ő? Ő?

– Még ezt is a rovásomra írná.

Éva menet közben lerángatta magáról a tavaszi kabátját, és a kövön hagyta, és dacosan belebújt a bundába. Ez is részben érthetetlen, de valahogy ez volt az ő első fellázadása Dr. Szemző ellen. Azóta is megvan az a kabát.



Tízen voltak, közülük az egyik Dobrovics. Zavarban voltak.

„Beállok a tablójukba. Belemosódva egy csoportképbe. Meg vagyunk tisztelve. Nem is én vagyok. Nem fontos az egész, benne én sem. Hova lett az, aki én írás közben szoktam lenni? Hova lett az, aki közben a kezemnek szokott súgni? Vérig sértettem azzal, hogy idejöttem. Itthagyott. Elment, vissza sem jön többet.”

Dobrovics még az öltözékét sem tartotta megfelelőnek. Különösen a kalapot, amit ez alkalomra tett fel. Álkülönc népfi lett belőle. Csak most vette észre. Mosolygós, pillogó kisember állt fel az egyik fotelból.

– Idetaláltatok, fiúk? Én vagyok a ti lektorotok.

Bemutatkozás. A pici ember minden egyes névnél azonosította novellájával az illetőt. Mutatta, hogy alaposan tanulmányozta a beküldött írásaikat. Dobrovicsnak meg kellett ismételnie a nevét, mert a lektor rákérdezett.

– Á! – mondta jelentőségteljesen. – Dobrovics Péter. Szóval te vagy az.

És mélyen a szemébe nézett. Felcsillant, de az alján üresség volt.

Leültek.

– Mindjárt – mondta a pici nyakkendősen, mielőtt kiment a kiadó társalgójából.

– Ugye, türelemmel lesztek, míg szólok a Zsoltnak?

– A Szalai Zsoltnak? – kérdezte a csoportképből az egyik rajongással.

Dobrovics ezt a nevet Ajváztól hallotta azon a súlyos buszon.

– Ő a ti szerkesztőtök – mondta a lektor. – Együtt választottuk ki az írásaitokat. Gondolom, életetek végéig nem fogjátok elfelejteni a nevét. És talán az enyémet sem.

„Viszontszolgálatra számít, mert bevettek minket a brancsba. Életem végéig. Mindaddig nem jön vissza az, aki súgott a kezemnek. Mert részt veszek ezen az avatáson. Ahol legyek megtisztelve, mert hatalmat osztanak. Most ők bevesznek az elitbe, és majd benyújtják érte a számlát.”

– Szép antológia lesztek tízen – nézett a lektor a teremtményeire. – Rajban könnyebb fölrepülni, azt mondta nekem a Zsolt. Majd meglátjátok.

Kiment egy oldalajtón.

Miközben Zsoltra vártak, egy másik férfinak is be kellett mutatkozni. Az idősebb, csinos arcú, papírvékony alak a halántékán deres volt, az egyik fotelból állt fel egyszer csak, ahol mindeddig láthatatlan volt.

– Tegezzetek vissza – mondta.

Kezet fogott a raj egyik járatosával, és egy sokfelől hallott költő nevét mondta hangsúlyosan. Csinos volt a neve, a hangja is, barna a ruhája, a szeme. A bőre viszont túl fehér, hófehér, veszélyesen fehér, pedig valahogy annak is barnának kellett volna lennie. Nem volt az fehér magától.

Újabb bemutatkozások, kézszorítások. Nevek.

Dobrovics nőktől koszorúzva tudta elképzelni ezt a költőt. A férfiakat képviseli a nők, a nőket a férfiak között. Kedvesen közvetít. Ütött ember. – Ez jutott eszébe, míg a költő kezére várt.

„Meg fogom bántani. Meg kell bántanom, hiába nem akarom. Ő is gyors szövetségeket akar kötni, azért van itt.”

– Nem lesz könnyű dolgotok – engedte el Dobrovics kezét a sor végén a költő. – Nektek gazemberek jutottak ennél a kiadónál. Vigyázzatok velük. Legyetek ti csak saját magatok találmánya, ne az övéké.

– És te? – hallotta saját hangját Dobrovics.

A költő szép, falfehér arca feléje fordult.

– Mi van velem?

– Te ki találmányának érzed magad?

A költő elmosolyodott.

– Az én fölemelkedésem álomszerűen gyors volt. Én régi vagyok. Az én időmben még nagyok voltak a mesterek. Látnokok és szentek. Nagyok voltak.

– Te miért nem vagy nagy? – Dobrovics szükségtelenül beszélt. – Akkor a mesterem lehetnél. – Mégis beszélnie kellett.

A költő mosolygott.

– Én csak azt szeretném, ha ti újba kezdenétek. Én már… – legyintett. – Én a korom logikája szerint a vacakot védtem a még rosszabbtól. De nem ezért akartam találkozni veletek. Hanem hogy megmondjam, mi kell legyen a ti nemzedéketek feladata.

– Mi? – kérdezte Dobrovics.

– Amire égető a szükség. Akkora a hiány, hogy senkik lesztek, ha nem pótoljátok. Nektek kell újra felfedezni Istent. A programotok csak ez lehet. Hát… Kíváncsi voltam rátok, fiúk.

Ott akarta hagyni őket.

– Várj csak!

A költő visszafordult, Dobrovics meg odament hozzá, mert szükségét érezte, hogy azt mondja neki:

– És mi van, ha én nem akarok nagy lenni?

– Mi van, Zoli? – kérdezte a lektor, aki közben visszajött az oldalajtón. – Mit mond a srác?

A költő nevetett, és átkarolta Dobrovics vállát.

– Azt mondja, nem akar nagy író lenni.

– Pedig másképp nem lehet – nevetett a kisember is. – A jelentős írók minálunk, a kiadónál készülnek.

– Te is nagy akartál lenni? – faggatta Dobrovics a költőt.

Az lenyomta a kilincset.

– Én az vagyok. A régi nagyok egyike. Az utolsó. Kérdezd meg őket. –
A lektorra mutatott, és eltűnt.

Dobrovics meg is kérdezte.

– Te jól ismered ezt a költőt?

A kicsi elkomorult.

– Szegény Zoli. Rákos. Napjai vannak hátra, folyton itt üldögél nálunk. De hát hova is menne. Ne törődjetek vele. Ő a mi bajunk. Ránk maradtak. Zsolt! – kiáltott ki a tapétaajtón. – Jöhetsz. Elment végre.

Zsolt köszönés nélkül állított be, szemüvegesen, szigorúan. Végignézte a rajt, közben halk köszönéseket kapott. Dobrovicson megállt a szeme.

– Melyikőtök a Dobrovics?

– De nem ez az igazi nevem, ez csak az anyai. – Mi mást mondjon Dobrovics?

– Pedig úgy nézel ki.

– Mert az anyai. Ezt kell viseljem. Úgy alakult.

– Gyere be hozzám egy kicsit. Beszélni szeretnék veled, Péter. Ugye, Péter a keresztneved?

Meg se várta a választ. Elindult a tapétaajtón túli sötétségbe. Dobrovics utálta, ha hivatalos személyek a keresztnevén szólítják, amióta egyszer egy rendőrségi kihallgatáson folyton Péternek nevezte egy százados. Méghozzá a legveszélyesebb mondatokban. Amikben csapdát vetett Dob­rovicsnak.

Az íróasztal nem volt közöttük. Az irodájába érkezve Zsolt átemelt rajta egy széket. Úgy ültek szemben egymással, hogy a térdük csaknem összeért. Ráadásul Zsolt előrehajolt.

– Hol bujkáltál eddig? – kérdezte halkan.

– Hogy érti?

– Miért nem találkoztam én eddig a zsengéiddel? Az lehetetlen, hogy egyszeriben ilyen remekül írjon valaki.

„Itt mindenkinek lelkifurdalása van.” És Dobrovics elhatározta, mindent meg kell tennie, hogy ezennel ne utálja meg önmagát, mert az a stílusát elrontaná.

Zsolt susogott.

– Azt kérdeztem, mi a tudatos programod. A távlati terveid. Mert nekem a novelláidból úgy tűnik, célszerűen haladsz valamerre. Mondj nekem valamit magadról. Vagy rólatok, Péter? Többen vagytok?

„Beszámolót kell írnia. Gyűjti az adatokat. Feljelent.” Hallotta Zsoltról, hogy ült már börtönben. Az ilyeneket szabaduláskor általában beszervezik.

– Én még bizonytalan vagyok – mondta kisvártatva, mint egy rendőrségen. – Csak egyet tudok, hogy egyedül a tapasztalataimban bízhatok. Várakozó állásponton vagyok. Egyelőre. Most még nem kell velem törődni. Én alakulóban vagyok.

Zsolt várta a folytatást. Aztán hátradőlt.

– Tehát a tehetség? Ez a teendő?

– Úgy van – rögtönzött Dobrovics, hogy mondjon valamit. – A tehetség olyan, mint a lézersugár. Áthatol a kulcslyukon is.

Erre Zsolt felugrott.

Dossziét kapott fel az íróasztaláról, a haja szétszóródott.

– Leközöljük ezt a novelládat az induló tehetségek antológiájában. Aztán majd a másikat. A többit. Behozod?

– Nem akarom, hogy ezt közöljétek. Egy kis időt kérek. Még dolgozni szeretnék rajta.

– Bízd csak rám – mondta Zsolt. – Hidd el, hogy tudom, mi mennyit ér. Közöljük így, ahogy ez van.

Dobrovics elhalászta előle a dossziét.

– Inkább a másikat. A „Játékok a vadászterületen”-t.

– Jó az is, csak azon még egy kicsit… Azon még dolgozhatsz. De ezt sürgősen hagyd itt nekem. Kell egy húzónovella az antológiába.

Zsolt rángatta a dossziét, Dobrovics nem engedte ki a kezéből.

– Nem adom oda. Egyiket sem.

– Ide figyelj – hadarta Zsolt. – Ebből nem szállhatsz ki. Miért írtál, azt mondd meg, ha nem azért, mert azt akartad, hogy tégedet olvassanak? Nem érted, hogy új hangra van szükség? Azt akarom, hogy kihúzzuk ezt az országot a szarból. Történjen valami végre. Meg kell mozdulnunk.

– Ajváznak is ezt mondtad?

– Ajváz gyáva. Ő elbaszta, és meglátod, még a disszidálásból is disszidálni fog. Én tudom, hogy ki kicsoda, és mit ér. Ha ti nem fogjátok helyrehozni azt, amit mi elrontottunk, akkor senki. Kiröhögsz? Nem baj. Ha neked ez kell, röhöghetsz. Majd el fogsz te komolyodni.

Néhány nap múltán Dobrovicsnak fogorvoshoz kellett mennie, mert egyszerre több foga is elromlott. Hátul.



Lelkére kötötték, hogy ne keltsen feltűnést, mégis arra tért magához, hogy a közeli játszótéren üldögél egy padon rókabundában, a délutáni forgalom fényben tündököl, feje lehajtva, keze laposan a combján, mint a nagybetegek, akik arra várnak a kórházi folyosón, hogy behívják őket az orvoshoz. Fel is állt onnan, és a járdán ide-oda sétálni kezdett. Fél év múltán először kezdte el értelemmel követni az érzelmeit. Felébredt, hogy folytatódik, ami szünetelt benne, mert eljön az orvos. kiderült, hogy a járókelők és az autók a dolgukra mennek, napos délután van, verebek ugrálnak a lócitromok között, csak azt nem lehetett tudni, hogy a várt férfi jobbról jön-e, vagy bal felől. Mert ha villamosra szállt, akkor onnan, ha gyalog jön, akkor amonnan. Hol ide, hol oda figyelt Éva. Újra megszerette magát, mert olyan lett, mint régen, például amikor a klinikai különszoba ablakából hosszan lenézett a sötétedő kertre, és látta dr. Szemzőt pelerinben, ahogy a két nőnek élénken magyaráz.

Hirtelen látta meg a férfit, abból az irányból sietve, ami azt igazolta, hogy villamossal érkezett, vagyis minél előbb ide akart jönni hozzá. Az egyik kezében fehér virágcsokrot hozott, a másikban orvosi táska. Már messziről felemelte üdvözlésül a virágokat. Nem mosolygott.

Bébi elindult feléje, és ugyanúgy érezte mindegyik lépését, mint mikor először találkoztak a kórházi folyosón. Visszaébredt a régire. Várta őt, és ő megjelent. Álltak a járdán a kapu előtt egymással szemben.

– Gyere, menjünk fel. Van itt egy lakás.

– Tudom. Beszéltem Tipsivel, referált nekem.

– Gyönyörű virágok. – Mélyen beleszagolt a csokorba. Azóta sem felejtette el. Nagy kár, hogy az illatokat nem lehet megfogalmazni. Az ízeket még valahogy csak-csak. – Köszönöm. Gyorsan vízbe akarom tenni, hogy megmaradjon ez az illat. Gyere.

– A kisasszony azt állította, hogy ez szagtalan fajtájú.

Éva megint a csokorba temette az orrát.

– A kisasszony tévedett. Próbáld ki te is.

– Minek? Én nem érzékelem a szagokat. És öröklötten fázni sem tudok. Degenerált vagyok. Nem emlékszel?

– Dehogynem. – Éva nevetett. – És te nem emlékszel arra, amit meséltem neked a svédről.

– Tudom. Köröznek. És el fognak kapni. Ezek nem viccelnek.

– Nem jössz fel, hogy nyugodtan dumálhassunk?

– Gyere, üljünk le arra a padra.

A játszótér tele volt gyerekekkel, a kislányok élesen sikoltoztak. Ők leültek, a férfi az ölében tartotta a barna, hosszúkás táskát, világos ballonkabátot viselt, és olyan kalapot, ami nagyon jól illett az arcához.

– Meg fogok menekülni – mondta Éva. – Temiattad fogom túlélni. Akkor már miért ne te lennél az, aki elbújtat?

– Várjunk csak, várjunk – állította meg dr. Szemző. – Vedd már észre, hogy te vagy az, aki halálra ítéled magadat. Mondod, hogy menjünk fel azokhoz. Meg se fordul a fejedben, hogy mit szólnának, ha most beállítanál velem, egy vadidegennel a titkos helyükre? A konspiratív lakásukba?

– Akkor hadd menjek hozzád. A gyerekkel.

– Soha.

– Akkor vigyél minket bárhova. A kórházba. Találj ki valamit nekünk. Utazzunk el mi hárman.

– Én, hölgyem, csak mérget ajánlhatok. – Megemelte az orvosi táskát. – Itt hoztam magammal. Ampullás, van hozzá reszelő. Villámgyors. Semmi diszkomfort érzés. Sok zsidó könyörög érte mostanában. Használd ki, hogy neked protekciód van nálam.

– Jó. Add ide.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben