×

Vadnai Bébi

Részlet a szerző azonos című, készülő regényéből. 1.

Bereményi Géza

2013 // 04
Vadnai Éva platinaszőke hajacskával született. Az apja, egy közkedvelt, életvidám egyetemi orvosprofesszor Bébinek becézte, és aztán ez a név felkapott lett az Andrássy út környéki palotákban. Az úri társaság, amelyben kicsi korától kezdve olyan sokat forgott, viccelődve Budapest szépének is aposztrofálta. Egyetlenke volt. Nem várt ajándékként, a bátyja csecsemőkori halálát követőleg jött világra, és az öregedő apa, amikor csak tehette, büszkén magával vitte látogatóba, zsúrokra, még táncestélyekre is a gyönyörű, okos kislányt. Kezdetben Vadnainé is elkísérte őket, de később, ahogy Bébi egyre divatosabb lett, az anyja hízásnak indult, inkább otthon maradt a Vadnai család öröklött neoreneszánsz palotájában, és engedte, hogy elhatalmasodjon rajta a depresszió. Tout Budapest ismerte őket, az Operaházzal szemközt laktak, és – dicséretére legyen mondva a házitanítóknak – apa és lánya németül, franciául társalgott egymással, ezért Bébin még úgy is ironizált a társaság: a Várkisasszony.

Közelben volt még a Moulin Rouge nevű mulató a maga világszínvonalú műsoraival. Apja halála után végleg az lett Bébi törzshelye, ott fogadta rajongóit, és azok éjszakánként ott vártak rá, ha éppen másfelé járt.

Ahogy múltak az évek, az érdekesnél érdekesebb emberek és az örömteli fürdőhelyek, Bébi haja alig sötétedett valamit. Erősen rúzsozott, viszont alig használt púdert, hogy vakító bőre szabadon érvényesülhessen. Mert számos büszkeségének tenorja a bőre volt. Bébi abban volt nyerő, hogy fénylett. Szeme, haja, bőre. Igyekezett is, hogy mindezt matt alaptónusú ruhákkal fokozza. Amikor elsőáldozóként fehérben a templomba indult, a tükörben nézegetve magát elhatározta, hogy na, ilyet soha többé. Apja széles körű, drága temetésekor már valamivel kevésbé találta előnytelennek a gyászfeketét, mert az a szemét, a tekintetét hangsúlyozta ki, viszont azt, amiben Bébi first class volt, a sugarakat aljasul magába temette. Véleménye szerint, mint egy karikatúra, keshedt arc nézett rá vissza a tükörből. Akkor még nem tudta, mennyire sugárzó az arca is.

Megengedhette magának, hogy felvetett fejjel járjon. Még hátulról nézvést is szembetűnő volt lényének az az önveszélyes tulajdonsága, hogy ő nem ismer hazugságot. Arra az élete árán sem volt hajlandó Bébi. Nem. Még el­képzelni sem tudta magáról. Márpedig olyan korban született, amiben az ő csodafegyvere, a női vonzerő is fokról fokra smafu lett, és aligha biztosította a legfontosabbat, a túlélést a hatalmi mániával szemben a sárm.

Apja haláláig, 1942 végéig kizárólag három fiú volt Bébi életében, bár a közvélemény jóval többet sejtett, mert sok volt a jelentkező.

Lulu, a gyerekkori játszótárs volt az első. Aztán jött Carl, a svéd attasé, majd Tipsi, az erdélyi menekült ügyvéd. Hódolók voltak mind a hárman. És – talán nem tartozik ide, de mi nem tartozik most ide? – jóképűek, és remek táncpartnerek. Egymást követve jöttek, szimplán, mint egy-egy flört, majd a szakítások után, az évek múlásával egyre mélyebb benyomást tettek. Közülük még a középső, Carl is, aki gyorsan jött, hamar eltűnt, idővel mégis végzetesnek bizonyult. Nem engedték, hogy Bébi elfeledje őket.

Lulu apja Vadnai professzornak egyik jó barátja volt. A két család összejárt. Az apák remekül vették egymás humorát, legalább egy évszázad óta kikeresztelkedett, gazdag famíliából származott mind a kettő. Kereskedők, gyárosok, katonatisztek, orvosok, bohémek és költők az elődök sorában, akikre márványkripták vártak a nemzeti temetőben. Kitűnő kapcsolatokat ápoltak, az információkat megosztották egymással, és nem ismertek kikalkulálhatatlan történelmi szituációt. Hangversenyre, színházba jártak, vérükké vált a szellemi izgalom. És szeretetre méltók voltak. Lulu is imádta az apját, pedig ő nagy kritikus volt. És szintén egyetlenke, mint Bébi. Talán az anyák hibájából történt ez így, jóllehet mindkét család sok gyerekről álmodott.

Nagy házat vitt mindkét család, de a két gyerek igazából az intim baráti összejöveteleket élvezte. Olyankor, míg egymásnál pompás szobákban látogatóban voltak, és a személyzet épphogy elkezdte a szervírozást, a két gyerek azzal állt elő, hogy akkor ők most elmennek játszani. „Jó, jó, menjetek csak” – biztatták őket a derűs szülők, akik tudták, miről van szó. És Bébi és Lulu valami búvóhelyre kézen fogva elmehetett orvosost játszani. Már abban a korban voltak. A szülők pedig cinkosan összenéztek, mintha büszkélkednének kicsinyeik nemi érettségével, elővigyázattal meg akarnák óvni őket a természetellenes bűntudattól és a más kultúrájú személyzet rosszindulatú véleményétől. Bébi és Lulu szülei ebben függetlenek voltak a korabeli erkölcsi nézetektől. A két családban nyílt, hasznos és derült játéknak minősült a nemiség, gondolták, jót tesz a gyerekeknek némi előgyakorlat. Meg hát vágytak is az unokákra. És abban is reménykedtek, hogy Lulu és Bébi közt az érzékiség által életre szóló bizalom szövődik. Egyszer a szülők a gyerekek lelkére kötötték, jól bújjanak el az értetlen személyzet elől.



Hogy mindebben mennyire játszott közre az akkoriban bontakozófélben lévő háborús légkör? Bébi későbbi véleménye szerint semennyire. A háború gondolata akkor még halvány flört volt, egy a többi közül, messzi hatalmak bizonytalan előjátéka, még csak készülődés sem a nagyobb aktusokra. Nemzetközi találgatások egyike. De Budapesten még az sem. Bébiék világában még tudat alá sem volt képes behatolni. Magyarország – állította később Dobrovicsnak Bébi – a maga speciális semmijében lebegett akkoriban.

És ami a két gyerekszobában a cselédség elől a szekrény mögé bújva, egymást nézegetve, tapogatva történt, abban, mint a későbbiekben kiderült, az életre szóló kölcsönös bizalom megteremtése volt a lényeg. Lulu és Bébi egyszerre és ugyanolyan örömmel csodálkoztak a másikon és önmagukon is. Együttérzéssel fedezték fel a vad szagot árasztó nedveket, és nem idegenkedtek, ha görcsbe rándult a másik. Rövid szavakkal biztatták egymást, kölcsönösen kielégítettek minden kíváncsiságot.

Azután kezet mostak, megfésülködtek, úgy mentek vissza piros arccal a nagy lakás legfényesebb szobájába a felnőttekhez. Azok meg, mintha gyermekeik egy nyaralásból érkeztek volna haza, humorral örvendeztek nekik. Bébi pedig felkapta az üveget, és obligát francia konyakot töltött az apjának. Azt mindenki tudta, hogy Vadnai professzor rettentő nagy konyakbolond.

Később Luluék kitelepültek Argentínába. Ez már az első európai hadüzenetek után történt, és szakadatlan levelezés követte.

Bébi azt is megírta Lulunak, hogy a Moulin Rouge-ba jár, és hogy mennyi ismerőse, barátja van mindenfelé Pesten. Külön-külön jellemezte is őket, mint egy büszke gyűjtő. Majd Lulu rákérdezett, mi igaz a Buenos Airesbe kijutott pletykából, miszerint Bébi a svéd követség ifjú attaséjával szűrte össze a levet, és ezt neki miért kell mástól megtudnia. Csak nem komoly a dolog? Erre Bébi úgy referált, hogy semmi szívügy, csak táncpartnerség. De mire kiért a levele Argentínába, már komolyabb lett a dolog, pontosabban egy száguldó hóbort. Legalábbis Bébi részéről, Carl, a Budapestre akkreditált svéd fiú annál inkább forszírozta. Az egyik autós kirándulás alkalmával meg is kérte partnernője kezét. „Édesanyám el van ragadtatva tőled. Áprilistól Londonba szól a kinevezésem. Mit szólnál egy ottani esküvőhöz?” „Nem baj. Akkor sem. Miért? Túl szögletes vagy nekem, Carl. Mások az álmaim. Mik? Apám sírhelye is itt van. Maradok, Carl.”

Bébi egy levélben úgy nyugtatgatta Lulut, hogy ennek a kapcsolatnak a reprezentáció a tenorja, egyszerűen jólesik neki Carllal fellépni. Ugyanis azt mondja mindenki, hogy ő és a svéd fiú egy álompár, ahogy Pesten mondják, ők isteniek együtt. Újságok írtak róluk fényképekkel, vakítóan elegáns megjelenéseikről divatlap is tudósított.

Saját bevallása szerint Bébi affektált volt akkoriban. Anyját súlyosbodó kedélybetegségével együtt különféle szanatóriumokra bízta. Könnyen megtehette, mert Vadnai professzor halálával nagy örökség zuhant rá.

Mielőtt Carl elment, és Tipsi befutott volna, Bébi még utoljára eljátszott a gondolattal. Végül is már huszonkét éves. De nem tudta beleélni magát a diplomatafeleség szerepébe. A legutolsó cabriolette-kiránduláson Carl szokása szerint fényképeket készített a lányról, méghozzá ahogyan szerette, tájban. Exponált és exponált, közben azzal állt elő, hogy gyereket akar, méghozzá sokat, és Bébitől. „Nem, Carl, értsd már meg. Miért? Azért, mert nem szeretlek. Meg ne bántódj, nem te vagy az oka, hanem én.” Németül társalogtak. „Én egyetlen embert szerettem eddig, az apámat. Mást képtelen vagyok. Nekem sem könnyű, hidd el. Nem tudtad? Mert nem mutatom ki. Jó, akkor hideg vagyok, beleegyezem. Ha neked így konveniál. Én nem fogom opferolni magam, szívecském.”

Megírta Lulunak a lánykérést, a kosarakat, és azt is, hogy Carl elutazott Budapestről, hogy mégsem Londonba, hanem Berlinbe akkreditálták, ahonnan a hírek szerint egyszer csak nyomtalanul eltűnt a svéd.

Közben a Moulin Rouge-beli megszokott társaságban felbukkant Tipsi. Jobban mondva nemcsak ott, hanem előzőleg az Andrássy úton, a palotában tette meg az első belátogatást mint divatos ügyvéd, az örökségi eljárás garantált kezelője, és Bébi meghívta még aznap estére a Moulinba, az ő törzshelyére. És ott fényesen kiderült, hogy Tipsi nagyrészt jó nexusban van a társasággal. Cabriolette-je volt neki is, akárcsak Carlnak, Bébi szőkesége tovább loboghatott.

Tipsi eredetileg Temesvárnál jött át Pestre, és itt remekül sikerül megvetnie a lábát. Nagyon tudott alkalmazkodni ez a tapadós olajszemű srác, brillantinos, mélyfekete hajában a néhány hullám mintha oda lett volna nyomva. Jó modorú, mégis nyegle. Ám nem is lehet tudni, esetleg Bébi kedvéért vett magára cinizmust, hogy megfeleljen neki. Mert Bébi akkortájt veszettül kezdett viselkedni, amint az el is terjedt róla az éjszakában.

Jópofa eset volt, ahogy Tipsi a mulató nyilvánossága előtt „legyen a feleségemet” játszott Bébivel, és a lány azzal vette fel a kesztyűt, hogy jó, Tipsike, de csak az eljegyzésig, amire Tipsi helyben előhúzott a zsebéből két jegygyűrűt, mondván, hogy azokat elhalt szülei örökítették őrá. Ugyanis Tipsit egy tragikus kettős halál után az anyai nagynénje nevelte fel, örök hála neki ezért.

Óriási szertartást csaptak még azon éjjel a Moulin Rouge-ban. A zenekar nekik játszott hajnalig. És azután, tán még aznap, Bébi teherbe is esett Tipsitől. Ezt követte néhány hét múlva a „megtartsam, ne tartsam meg” játék. Persze ugyanott, ugyanazok előtt, a mulatóban. A törzsszeparéban felvillanyzott, röhögő vita robbant ki. A társaság az aznap esti műsor zenei lármáját is túlkiabálta, és a jegyesek királyi pár módjára, udvari nyilvánosságtól övezve igyekeztek döntésre jutni.

A többség – korabeli aranyifjak és úrilá­nyok – Bébi pártjára kelt. Adott helyzetben a leghelyesebb küretre menni.

Tipsi mindvégig megőrizte jópofaságát, ebben mindhalálig adott magára, mégis valami fájdalomhoz hasonló komolyság húzódott meg a viselkedésében, amikor ellenkezett. Maradjon meg az a gyerek.

– Gondolja meg, dárling. Micsoda szépség lenne a mi kettőnk gyermeke. Hát már a vére sem szólal meg?

– Mim nekem? – nevetett Bébi a képtelenségen. – Micsoda ez a védőbeszéd?

– Igenis, a vére magának. Végül is, akárhogyan nézzük, maga zsidó. És azoknál szentség a leszármazás.

Az ovális asztal két végében ültek, ki-ki a maga társaságával. Bébivel a lányok, Tipsivel meg a szmokingos fiatalemberek, közöttük a pezsgőspoharak, az üvegek is két külön tükröző vederben.

– Legalább kifejtené, szívecském. Indokolja meg. Én, az apa nem smakkolok magának? Akkor küldjön világgá, de akkor is függetlenítse tőlem ezt a magzatot, és hagyja meg élni. Ne legyen olyan, akibe nekem fájnom szerelmesnek lennem. – Közben úgy grimaszolt, hogy röhögést robbantson ki vele. – Vagy az édesapja halála miatt lett ilyen? Hisz unokát vágyott ő is. Nem? Milyen boldogságos érzés lenne a túlvilágon neki! Vagy a politika aggasztja? Hogy a németek már Bécsben vannak? Fél? Maga sosem szokott félni.

Erre Bébi is áthajolt a poharak fölött az angol jazz band ricsajában, és kifejtette, hogy ő sosem mond indokot. Mert az indok az mindig csak adott pillanatnyi rögtönzés. Mert évek múlva úgyis rájön az ember, hogy nem azért döntött úgy, ahogy képzelte évekkel azelőtt, hanem valami más miatt. Aztán újabb évekkel később kitalál egy harmadik belemagyarázást, és így tovább. Végül aztán homályban marad a miért. És az nem is érdekes. Így hát ő, Bébi nem hajlandó itt miértet magyarázgatni, csakis kijelenti, hogy mi a meggyőződése. Ő, Bébi küretre akar menni, és kész. A miért, neki, Bébinek is legyen homály. Vagy most hazudjon itt gyorsan valamit? Ezt még Tipsi sem akarhatja őtőle.

Minden jelenlévő tudta, hogy a vőlegénye le fogja tenni a fegyvert Bébi előtt. Nemcsak akkor, ott, a Moulin Rouge-ban, hanem bármikor, bárhol.

– Szerez orvost nekem, vagy más szerezzen? De sürgősen.



Dobrovics végeláthatatlan esőben tartott hazafelé. Akkoriban a Rózsa utcában lakott. Nem sietett, élvezte az esőt, engedte, hogy bebugyolálja. Látta, hallotta, az arcán érezte a cseppek egyformaságát, kellemes, szapora neszben gyalogolt. Sehol semmi veszély, gondolta Dobrovics, miközben mindegyik érzékszerve részese volt az esőnek. Olyan ez, mint a korszak, amiben élek. Tudni való, hogy majdan úgyis eláll ez az eső, pedig most végeláthatatlannak tűnik. Gyengül, erősödik, ahogyan a cseppek száma ingadozik, de szanaszét fog hullani ez az eső, nyom nélkül eltűnik a földben, még az emléke sem maradandó. És könnyű ellene védekezni, ameddig tart. Nincsen most ideje az özönvíznek, túl vagyunk azon.

Akkoriban ilyen volt Dobrovics. Könnyedén és szaporán általánosított abban az időben, az ezerkilencszázhetvenes évek első felében, amikor is ő huszon-egynéhány esztendős volt.

Ment az esőben városszerte, és alig várta, hogy hazaérkezzen a Rózsa utcába, mégsem sietett. Mondatokat vagy inkább szófüzéreket fogalmazott magában, mert akkoriban kezdett el írni. Novellákat. Ment az esőben, magában fogalmazott: „abban az égből rá hulló sokszoros jelenségben”, és úgy érezte, hogy mint minden természeti jelenségben, az esőben is ott lappang egy jelkép. Méghozzá annak a korszaknak a jelképe, amiben ő, Dobrovics éppen akkoriban élt, és hazafelé tartott. Az eső végeláthatatlan egyformaságában, aminek az összes érzékszerv a részese, miként az időnek. És ami igazából csak ritkán veszélyes. El is határozta, hogy amint hazaérkezik a Rózsa utcába, újabb novellába kezd, aminek a címe az lesz, hogy Eső. És benne lesz kora érzékszervileg felfogható egész valósága.

Alig várta, hogy hazaérkezzen, mégsem sietett. Van idő.



Ajváz vitte be őt a törzsbe. A törzs tagjai, miként Ajváz, három vagy négy fontos évvel idősebbek voltak, mint ő, akit a személyi igazolványa szerint Dobrovicsnak hívtak. Ott majdnem mindenkinek volt valami ragadványneve. A törzsben rövidesen Mohónak kezdték szólítani Dobrovicsot, már senki sem emlékszik, hogy miért. Ló azt mondta egyszer neki:

– Ugyan, Mohó. Te az a típus vagy, amelyik vigyáz a zakókra, míg verekednek a nagyfiúk.

És ez igaz volt, csak a verekedés nem, mert a törzs tagjai elméleti figurák voltak, egy-egy pofozkodást leszámítva. Agymenésekben utaztak, de csak úgy, különc módon.

– Meg ne mondd nekik, hogy én írok – mondta Ajváz. – Legyen az titok.

– Miért?

Kicsit töprengett, hogyan is magyarázza ezt el Dobrovicsnak.

– Hát nem figyeled? Őket nem érdeklik a körülmények. Leszarják ezt a világot. És aki ír, az tülekszik.

Mielőtt elhagyta az országot, hogy eltűnjön New Yorkban, Ajváz Dobrovics mestere lett. Elolvastatta vele a néhány novelláját, amit egyenesben írógépbe fogalmazott. Szédítőek voltak. Ajváz beléjük tudta vinni a titokzatosságát.

– Gondolom, írnod kéne neked is. Olyan vagy.

– Jó – mondta Dobrovics.

És ő is írni kezdett, de ő kézzel. Golyóstollal A/4-es lapokra.

Élménynovellákat, három-négy oldalasakat. És boldoggá tette, hogy Ajváz elégedett volt velük.

– Mostantól te is író vagy.

A kijelentés Ajváz szüleinek lakásában, egy kis szobában hangzott el. A fa­lon fényképek Sztálinról, amint családi, baráti körben viccelődik.

– Akkor én most felavatlak. – A térdére csapott Ajváz. – Ülj ide rá!

És amikor Dobrovics oldalról odaült a két térdére, Ajváz ringatni kezdte, közben dúdolt, mint egy dajka. Négyszer ringatta meg ide-oda.

– Jó, felállhatsz. Mostantól író vagy. Látod? Az írógépen hat üres leütés egy bekezdés. Így állítsd be a sorközöket. Szerezz egy írógépet magadnak.

És Dobrovics az anyja révén szerzett egy nagy irodai gépet, ugyanolyat, mint amilyen a mesterének volt. Csehszlovákot. Lepötyögte a három élménynovelláját. Így már nem volt elégedett velük. Esetében ez nem gátlás volt, inkább erős önkritika, így hát később is megtartotta ezt a tulajdonságát. Nevelni kezdte magát. Írt egy kilencoldalast egy baljós albérlőről, aki tönkreteszi a főbérlő házaspár életét. Azt a címet adta neki, hogy „Linczényiéknél voltam a minap”, és erős hangulatot sikerült keltenie. De valami még ebből is hiányzott, nem úgy, mint Ajváz novelláiból, aki azt mondta, miután elolvasta:

– Remek. Ezt te már gépbe fogalmaztad?

– Igen – hazudta Dobrovics.

– Azt javaslom, maradj a kézírásnál, és csak aztán vidd be a gépbe, amikor letisztázod. Így kétszer átmehetsz rajta.

Tehát Ajváz is észrevette, hogy valami hiányzik. Dobrovics majdnem csüggedni kezdett, amikor egy váratlan szerelmi csalódás érte. Elhagyta egy szőke lány egy harmincöt éves, kétgyermekes aggastyán miatt. Hosszú diákszerelem volt, és a váratlan szakítás olyan magányba taszította vissza Dobrovicsot, hogy egy halálközeli élmény lett belőle. Viszont a tudatalattija nekiszabadult. A világ mintha kilökte volna magából. A várost járva szikrák úsztak előtte a levegőben, azok vezették el jelentőségteljes helyekre, ahol, bárkivel is találkozott, mellbevágó szavak hangzottak el, csupa célzás. Akkoriban költözött el anyjától a Rózsa utcába, tíz négyzetméter, amit az előző lakó játszott át neki, mint később kiderült, szabálytalanul, és pénzügyileg is becsapva Dobrovicsot. Ott mindenesetre magányba süppedhetett. Írt is két novellát, egy huszonöt és egy huszonnyolc oldalasat. És ezekben már ott volt, ami mindaddig hiányzott, az a bizonyos vércsík, ahogy magában nevezte. Kézzel megírta, írógéppel letisztázta őket. És elvitte a mesteréhez.

Becsöngetett az első emeleten, a Moszkva térhez közel, és sokáig kellett várnia, míg a házigazda ajtót nyitott. Fésületlen volt Ajváz, valahogy álmatlanságról tanúskodott a szeme.

– Túl sokat aludtam – mondta. – És alvás közben is érzem, hogy gondolkozom.

– Min? – Dobrovics hozzátette: – Ha szabad kérdezni. – De semmi válasz. Leültek.

A falon az idilli Sztálin-képek mellett most már egy versidézet is megjelent fekete betűkkel:

„Hát csak makkot nevel itt a makk és haraszt?

Hát csak kanásznak termett a somogysági paraszt?”

– Mutasd őket. – Átvette a mappát.

Nyár volt, a nyitott ablakon túl gesztenyefák, villamoszörgés. Dobrovics irigyelte Ajvázt ezért a környékért, miközben az olvasott. Ez a szoba, az egész környék fontos hely, sorsdöntő körzet volt, telizsúfolva apró jelekkel, mint az a szombat délután is. És az kölcsönzött mélységet neki, hogy azt érezte Dobrovics, ha Ajváz nem volna, ő végleg egyedül maradna. Hogy kutya sem ugatna utána. Nem is tudta addig, hogy az elmúlás jóleső is lehet. Hálás lett Ajváznak.

– Hány példányban gépelted ezt le? – kérdezte, miután végzett az olvasással.

– Háromban. Mind a kettőt.

– Akkor hagyd itt nálam ezt a kettőt.

– Melyik jobb?

– Más és más. Ez lesz a te két irányod. Te már olyan jól írsz, mint én.

És még a délután folyamán kábultan visszavillamosozott a Rózsa utcába, be a kapun a földszintes nyomortanyára, kulccsal nyitott ajtót a zárt, sötét folyosóról, gyorsan rádőlt az ágyára, és azonnal aludni kezdett. Három óra hosszáig. A félálombeli szakaszokban gondolkozni próbált.



Aztán buszon zötyögtek Ajvázzal. Hátul álltak, visszafelé néztek a Rákóczi útra, egy keresztrudat markoltak mind a ketten.

– Nézd – kezdte Ajváz, bár ezt a szót nem szokta használni. – Nézd, én beadtam az útlevélkérelmemet.

– És?

Fojtott hangon beszéltek, háttal az utazóközönségnek, meg ne hallja senki. A bérházak ugrándoztak, ha megállt a busz, az ajtaja fújva kinyílt, majd csattanva csukódott vissza. Dobrovics sosem felejtette el azt a beszélgetést, csak arra nem emlékezett később, mi is volt az úti céljuk. Talán egy uszoda? Mert néha oda is el-elmentek együtt.

– Megadták. Itt van a zsebemben.

– Hova?

– Párizsba. Harminc napra.

– Aha. És?

– Ott megkérem a szürke kártyát.

– Disszidálsz?

– Onnan majd átmegyek New Yorkba. Ott vár a Nagykovács. Az két éve kint van.

– És fogsz írni?

– Nem fogok levelezni. Senkivel.

– Novellákat.

– Nézd! Én elintéztem itt mindent. Képzeld, beadtam itt egy éve a kiadóhoz a novelláimat.

– Tényleg? Te?

– Várj! – Innentől Dobrovics füléhez hajolva suttogott, mint akkoriban többen a helybeli lakosságból.

– Elfogadták mindet. Hogy legyen egy kötetem náluk, azt mondták.

– Megbeszéltük, hogy mi sosem publikálunk. Te mondtad. Hogy ezeknek.

– Várj! A héten elküldték nekem a kefelenyomatot, hogy javítsam át, és megy a nyomdába.

– De hát ha disszidálsz.

– Telefonáltam a Szalai Zsoltnak, ő ott a szerkesztő, hogy letiltom a kötetet. Mert meggondoltam magam.

– Mit szólt?

– Á, hülye volt. Azt mondta, hülye vagyok. Viszont előtte, mikor még úgy volt, hogy nem kapok útlevelet, odaadtam a te novelláidat is Zsoltnak.

– Miért?

– Tudod, most az a kampány, hogy fiatal írókat kell fölfedezni. És a Zsolt kérdezte, hogy kiket ismerek. De te is letilthatod a megjelenést, ha bevesznek a kampányba. Tedd próbára őket.

– Vagy kérjek én is útlevelet?

– Naná. Lehet, hogy az is kampány, hogy most fiataloknak is megadják. Bár a te apád ült már börtönben, ugye?

– De én az anyám nevét viselem.

– Utánanéznek.

– Mikor indulsz?

– Nem mondom meg.

– És levél se lesz.

– Az neked a jó. Nem fognak figyelni.

Mikor jött a hír, hogy Ajváz kint maradt, a törzs egyik tagja és jelképe, Pasztelkó azt mondta Dobrovicsnak:

– Te tényleg nem tudtad, hogy Ajváz örmény?

– Hát. Elég fekete a haja.

– Erdélyi örmény a családja. Onnan jöttek ide.

– És?

– Azok mindig titokzatoskodnak. Mindig továbbmennek mindenhonnan. Lefogadom, Ajváz New Yorkból is tovább fog menni. És mit gondolsz, hova? Hát neki a világnak.



A Kárpátiában az igazoltatás már a söröző közepe táján tartott. Novák, háta mögött az egyenruhás rendőrökkel, kezében az utolsó személyi igazolványt lapozgatva faggatott egy kiskorú lányt a szomszédos boksznál, amikor Pasztelkónak feltűnt valami. Oda is szólt a törzs karéjában.

– Mi van, Doxa?

Doxa maga elé bámulva az asztalra halkan beszélt vissza.

– Mi van?

A hosszú eljárás akkor már annyira elnyűtte a vendégeket, szinte teljes lett a csend a Kárpátia patinás termében. Csak a cigarettafüst terjengett.

– Olyan vagy, Doxa – mondta Pasztelkó.

– Miért? Milyen? – kérdezte a Ló.

– Mint egy készülődő fing.

– Miért? Az milyen? – A Ló is nemtörődöm volt, ahogyan az egy törzstaghoz illett, pedig volt rá esély, hogy az egész igazoltatás főleg őmiattuk való színjátéka a szerveknek, hiszen a rengeteg vendég közül mindaddig csak egyetlenegyet vittek ki az utcára, az is visszajöhetett.

– Milyen egy készülődő fing, Balaskó?

– Kiszámíthatatlan. Doxa, ne akarj megőrülni. Ha bevisznek minket, hát bevisznek. Nálam itt vannak a tilos verseim.

– Dobd őket a pad alá – javasolta a Ló.

Novák százados a szomszéd boksz asztalára pakoltatta egy lány táskájának tartalmát. Végigszemlézte.

– Ez minden?

Doxa azt mondta maga elé:

– Eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged.

Halkan beszélt, Dobrovics tisztán hallotta a szavakat.

Azután Doxa két tenyérrel az asztallapra csapott, hogy mindenki felfigyeljen, és felugrott. Odafordulta a helybeli lakossághoz. Kiabált nekik a teljes csöndben.

– Kihez hasonlítsam e nemzedék tagjait? Kihez is hasonlók ezek?

Dobrovics látta, hogy Novák a szomszéd boksz asztalára teszi az igazolványt, közben a szemét le nem veszi Doxáról.

– Hasonlók azokhoz a gyermekekhez, akik a piacon ülnek, és azt kiáltják egymásnak: „Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok.”

Novák intett a rendőreinek, azok Doxára tódultak.

– „Siratót énekeltünk, és nem sírtatok.”

Doxa a harsogó beszédet olyannyira végig akarta mondani, hogy a támlába kapaszkodott, nehéz volt kihúzni onnan. De még akkor nem használtak gumibotot.

– Mert eljött Keresztelő János, aki nem eszik kenyeret, nem iszik bort, és azt mondjátok: ördög van benne.

Dobrovics valahonnan tudta, hogy Doxának János a keresztneve. Talán az utcán szólították egyszer így. Egy öreg tanár?

Kitépték a bokszból, az asztalba kapaszkodott. Tenyérrel kapott is egyet.

– Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és azt mondjátok: Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja.

Novák hátralépett, hogy Doxát előtte a rendőrök elrángathassák.

– De minden gyermekében igazolódott az ő bölcsessége.

Senki sem állt fel a bokszokban, hogy jobban lásson, a többség az asztalára meg a levegőjébe nézett. Nem fognak feltűnősködni egy piszkos csavargó miatt.

Doxát vitték el a bokszok előtt.

Novák azt mondta Dobrovicsnak:

– Maga ilyenekkel barátkozik, Dobrovics Péter?

És máris a dulakodó csoport után sietett.

A kijáratnál Doxa megint megkapaszkodott. Sikerült visszafordulnia a nála alacsonyabb rendőrök hullámzásában.

– Figyelmeztetem a helybéli lakosságot: vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok.

Tarkójára vertek, és kivitték a hóesésbe.

Dobrovics ment utánuk. A Kárpátia előtti estében fenyőfával, ajándékcsomagokkal siettek el a hóban gázoló emberek. Doxát a járdaszélnél várakozó rendőrautó felé cipelték. Az egyenruhások már nem nevettek, komolyan megharagudtak egyre csak nehezített munkájuk miatt. Dühből ütötték Doxát. Az meg a kintieknek is prédikált. És azok se néztek oda. Siettek hazafelé.

– Miért mentetek ki a pusztába? Nádszálat nézni, amit a szél ingat? Ugyan miért mentetek ki?

Az URH-s autó nyitott ajtajánál még volt egy utolsó huzakodás. Akkor már Novák százados is dühös lett az üvöltő Doxára.

– Én elvégeztem azt a munkát! Azt a munkát, amit rám bíztál, hogy elvégezzem! És most te dicsőíts meg, Atyám!

– Majd én! – szóld oda embereinek a százados.

Ököllel bevitt egy gyomrost, amitől sikerült Doxát az autóba lökni. Majd a százados bevágódott a sofőr mellé, és azonnal elindultak a kerületi kapitányságra.



Doxában volt valami vadság. Főleg megérzésekben utazott. De hát ki nem a törzsből? Kiskorú tanítványai, még a törzs tagjai is, valamiféle szabadsághősnek vélték. Viszont Dobrovicsnak ez meg sem fordult a fejében. Azt gondolta, vagyis inkább úgy érezte, hogy Doxa az ő védelmében verette meg és vitette el magát a Kárpátiából. Hogy a razzia során a törzs meg ne tudja, kicsoda is Dobrovics, a kigúnyolt kis induló tehetség. Mert ilyen kettősek voltak az ő érzései abban az időben, ugyanakkor az a sejtése támadt, hogy ő is tévedhet. Talán Doxa összevissza rögtönöz, és kész. Már másnap keresni kezdte a városban.

Tavasz lett, mire megtalálta. Addig csak legendákat hallott, hogy Doxát kényszergyógykezelés alá vetették, melynek során az agyát sokkolták, börtönbe csukták, száműzték vidékre, amnéziásra verték, sőt eltették láb alól, és névtelen sírba kaparták el. Mert sokáig senki sem látta Doxát.



– Na akkor. Ha legközelebb elmész. Kérdezd már meg tőle, hogy te meg én… – Elhallgatott.

– Jó – mondta Dobrovics, bár nem értette. De hát ez előfordult, ha Doxá­val volt.

Nem akart kapkodni. Majd tisztázódik. Vagy nem. Magyarázni tilos.

– Hogy mi ketten esetleg nem vagyunk-e testvérek. Kérdezd meg az apádtól.

– Jó – mondta erre Dobrovics. – Az is előfordulhat. Hogy is hívják az anyádat? – Pedig emlékezett.

– Vadnai Éva. Bébi.

És akkor elbeszélte Doxa, hogy három nappal ezelőtt reggel elment Dobrovicstól egy húszasért az anyjához. Becsöngetett: „Adj egy húszast, Bébi!” Bementek a szobába a pénzért. Ott ült egy meglehetősen részeg férfi, aki valószínűleg ugyanazzal a céllal jött oda látogatóba. Egy húszasért. Hogy folytathassa az éjszakát. Az anya régi barátja volt a múltból. Doxa is régről ismerte azt a férfit.

– Mi a neve? – kérdezte Dobrovics.

– Maknics Berci. Egy grafikus. Egy társaság voltak a vénasszonnyal, mikor az bujkált az ostrom idején. Szerintem az apád is ismeri. Lehet?

– Az apámhoz nem járnak régiek.

Amint Doxa belépett, Maknics Berci azt mondta:

– Bébikém, nem gondolod, hogy most már itt lenne az ideje megmondanod a Jancsinak, hogy ő egy Oszkay? Már megvan vagy harminc. Hát nézz rá, tiszta egy Oszkay pofa a srác.

Doxa másodszor hallotta ezt a nevet néhány órán belül. Előzőleg Mohó mondta ki.

– Bercikém – mondta erre Bébi –, jól tudod, hogy mikor én összeálltam az Oszkayval, Jancsi már nyolc hónapos volt.

Doxa már régről kitapasztalta, mi is a legfőbb célja a vénasszonynak. Hogy Doxának nem szabad megtudnia, ki az apja. Ehhez a nő mindig is görcsösen ragaszkodott. Meg is mondta: ne akard tudni, hogy ki az apád.

– És akkor te hogyan vagy anyakönyvezve, Doxa? – kérdezte Dobrovics.

– Hogy minden nyom el legyen mosva. Az öreg kurva a saját anyjának a lánykori családnevét bélyegezte énrám. Azt választotta.

– Az mi?

– Most fontos ez? Na jó. Halász. Halász Jánosnak nevezett el engem. De születésemtől.

Mivel tudta, hogy az anyjából úgysem húz ki semmit, Doxa rátapadt a grafikusra. Együtt távoztak, és különböző kocsmákban ittak mindkettőjük húszasából. Maknics Berci mindig ugyanazt mondta, mikor Doxa faggatta: „Nem tudom, hogy anyád minek ragaszkodik. Nem akarok beavatkozni, de te Oszkay vagy, és kész. Ezt már egyszer valakinek ki kellett jelentenie. Ezt nyugodtan tudomásul veheted, kisöreg.”

Előrenéztek az utca felé a kertben, a padon, előttük az őszibarackok gömbjei. És beszéd közben Dobrovics maga elé idézte Doxa arcát a levegőben. És meg kellett állapítania, hogy ők vészesen hasonlítanak egymásra. Jó, anyáikban különböznek, Doxa magasabb, mint ő, vastagabb a hangja. De lényegében, az arccsontjaik elhelyezkedésében ott van az a közös valami. Sőt, a színeikben, a bőrük szöveteiben is.

A bal válla mellett ült a másik, és beszélt. Dobrovics először csak a szemét fordította arrafelé, aztán egy kicsit a fejét is, hogy észrevétlen megnézhesse magának. Egyidejűleg Doxa is, nyilván ugyanazért. Villanásnyi ideig egymásra meredtek, aztán visszarándultak a levegőben lévő fontos pontjaik felé. Nyomták a közönyt. Adtak magukra.

– Jó – mondta Dobrovics. – Majd fölmegyek apámhoz. Valamikor. Még nem tudom. Mikor ráérek, Doxa.

Doxa felállt. Dobrovicsnak kellett mondania még valamit.

– Aztán megkereslek. Majd szólok.

– Jó.

Doxa elindult felfelé, a kapuhoz. Dobrovics nézte, ahogy elmegy. Tetszett neki a dolog, hogy ez a testvére. Utánaszólt.

– Nem akarsz egy kis pénzt, Doxa? Maradt nekem tegnapról.

Doxa meg se fordult, csak ment.

– Már adtál, amennyi jogomban áll.

– Nem lehet, hogy most már többre van jogod?

– Majd ha beszéltél az apáddal.

– Nem alszol itt egyet?

– Na csá.

Elköszönt fentről. Megemelte a törött kertkaput. Elment. Úgy ment el, hogy a kertkaput nyitva hagyta.

Dobrovics percekig várt a padon, nehogy csorba essen a méltóságán.

Kivárta, hogy az a másik az utcából is eltűnjön, megtapogatta zsebében a tantuszt, közben magában számolt, nehogy Doxa meglássa, amint kirohan a kapun a közeli telefonfülkéhez, és kapkodva feltárcsázza az apját.

– Halló.

– Mi van, fiú? Jó, hogy hallak. Mikor tolod ide a képedet?

– Ismersz te egy Vadnai Éva nevű nőt?

– Bébit? Harminc kiló volt vasággyal együtt. Eljössz?

– Most otthon maradsz?

– Juli halála óta csak meredek ki itten a parkettából. Hozz egy pár bögre bort. Már gondoltam is, hogy lemegyek ide egy Fradi-körre, tudod. A három csehó.



Végül lecövekelt a Fiatal Művészek Klubjában. Várta, hogy Doxához eljusson ottlétének a híre. Eleinte semmi, csak a szokásos. A Fiatal Művészek Klubja egy régi, nagy villa félig a föld alá süllyedt, tágasnak mondható pincéje volt. És mikor Dobrovics második alkalommal ült egymagában a falnál, magasan a feje fölött a nyitott ablakkal, Doxa a rácson túlról lesziszegett neki. Az egyik szemén egy akkora monokli, egy fekete ütésnyom, hogy alig látott ki belőle. Ott fent guggolt, markolta a vasat, miként hajdan Ajváz azt a rudat a robogó busz hátsó ablakánál.

– Fizethetsz nekem egy felest – engedte meg Dobrovicsnak odafentről.

Akkoriban Doxa kevertet szokott inni. A pultnál a pincér figyelmeztette Dobrovicsot, hogy tudja, kinek viszi a felest.

– Ezt az egyet is csak rád való tekintettel, Mohó – mondta a pincér, hogy Doxa is hallja, meg a törzsközönség is értsen belőle.

Dobrovics az asztalára állt, Doxa meg lenyújtotta hosszú karját.

– Unikum nem volt?

Dobrovics gondolta, most kéne benyomnia neki a hírt.

– Voltam apámnál.

Lenézett azokkal a nagy zöld szemekkel, a balon a monokli, aztán ledobta az üres poharat, amit Dobrovics elkapott a levegőben.

– Csak hogyha hozol még egyet.

Dobrovics mehetett a pulthoz megint.

– Miért van kitiltva a Doxa?

– Botrányt csinált – így a pincér. – A Ferit például patkánynak nevezte. Engem meg farizeusnak. Üvöltözött, bunyózott. Tudod, milyen tud lenni a hangja.

– Vannak csajok, akiknek tetszik.

– Igen, a zsíros hajúaknak.

– Te csak az ápoltakat bírod, Lacus?

– Nekem egy nő legyen jó szagú. És nem akarjuk, hogy kijöjjenek ide a rendőrök.

– Bevágtatok neki a Ferivel?

– Jól meg is rugdostuk. Miért? Inkább mi, mint a rendőrség. Köszönje meg.

– Meddig van kitiltva?

– Jövő hétfőig. Mert akkor zárva vagyunk.

Dobrovics visszakacsintott a pincérnek, és fizetett. Még maradt némi pénze.

– Harmadikra már ne számíts – szólt fel Doxának. – Nem lesz nekem több leves attól még, hogy az unokatestvérem vagy.

– Gyere már fel!

Kint állva fogadta Dobrovicsot. Álltak, várták, hogy a másik megszólaljon.

– Mik vagyunk mi?

– Az a helyzet, Doxa, hogy te meg én nem testvérei vagyunk egymásnak, hanem unokatestvérek. A te apád az én apámnak a bátyja, a Lurkó bácsi.

– Az ki?

– Erdélyben él, festő.

Erre Doxa a szeme elé tartotta a kezét, és mozgatni kezdte az ujjait.

– Festő. – Kereste az atavizmust.

Dobrovics pedig azt mondta neki, hogy most már teljesen a végére kell járni ennek, azonnal menjenek el az öregasszonyhoz. Így találkozott Bébivel először.

Folytatás itt

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben