De te falod az időd; Kilencszer lobbanva égig; Legismeretlenebb, legsötétebb

De te falod az időd

Addig falod az időt,
míg nem marad belőled semmi.

Fölmerevednek az évek oszlopai,
ezeket kell gondolataid hajával beszőnöd,
kedvesem, bazalt tövüktől a fej-mintájukig.

Nem fény az ég, hanem
kézfogások sugárzása őszből a tavaszba,
mikor már nem ver a szíved,
csak sír, felesel a csönddel.

Virág-éjeken papírra szállva színesednek
a nappali pávaszemek, és a csattanó maszlag
fehérré gyújtogatja villás kelyhét.

Száműzöttként laktál az árboctalan
kertben, már csak nő-férfi álruhában,
kedvesem, mit műveltél, hogy
ilyen ösztövér lettél a köszönettől?

Falod az időt és elragadtatását
annak, ki szeretett és libidó-lobogássá
sújtotta elérhetetlenségedet,

szívem, tegnapok és születések előtti
szívek szíve, hol van a szomorú páros lángod,
rám hajló tüskés agancsod, kedvesem?

Az eső tiltakozása hol van? Az ördögcérnabokor,
ahol föltámadsz? De te falod az időd,
míg nem maradsz többé megfejthetetlen és én sem
görbíthetem föl a hidakat

istenek és fétisek fölé.

Kilencszer lobbanva égig

Mióta nem hallottam a sárgarigót
s nem tártad nyakam köré a karod,
olyan az életem, mintha sehol se lenne,

mintha soha nem szorultam volna ágyék-bilincsedbe.
A vadon, a víz nekem tömjénes istentiszteletem
volt, és a te szentképed is meztelen.

Néztek rám a csatáros fenyők, akácok,
ó csak temetkeztem volna el alájuk!
De ember vagyok, ki a jégkorszak óta eljött

a házak közé, jaj, sirassatok erdők,
sirassátok kipréselt szívű gyökereim
a kormos aszfalt magtalan repedésein.

Csak az maradt a vers, a szerelem,
a legfölkoncoltabb történelem, a filozófia,
minden, minden, amivel máig se sikerült

kísértő hím-sorsomnak megbirkóznia.
Ám burjánzik a szó, a száz fajú magyarázat,
örökös, eltévedt, ájult ellenkezés

azzal, aminek síksági alkony-hazámnak
minden aranya is kevés, kevés, kevés,
hogy legyen elég fénye igazi föltámadásaira,

ahogy elröpül a hajnalt-követelő madárhad,
ha már az irigy sivatagi szél orgonázhat
és lezuhan a parazsas futóhomokra, amint

én is egyszer az ördög-szemöldökű éjszakán
elfelejtetem, hogy volt egy „Kis-mennyországom”, akit
nem tudtam áthurcolni a bedűlt sírok gazán,

és csak az erdő, az erdő, a hirtelen sárgarigó
fáj már, nemcsak eszemnek, de az ölemnek is.
Mi tartja még a vadságot, ha már a fodrozó

céltalanság Amazonasz-anakondája visz,
ki tudja, merre, milyen éj-zátonyok
törik össze rosszul összeháncsolt tutajom,

és ha egyszer a Nagy Ütközéstől alábukok,
megértik-e egy hulla titkát az égi rokonok?
De ez a tetszhalott még él, él, él,

hangosabban dübörög szívem a világ minden vízesésénél,
és hiába, hogy a semmi harasztja össze-összerezzen,
a Nap fia vagyok, kilencszer lobbanva égig szerelemben.

Legismeretlenebb, legsötétebb

Félek az esőtől, félek „a napmelegtől”,
félek, hogy magamat ismerem föl,
ha becsattan szobámba a villám,
ahol a vihart hallgatom.

Ne félj, iszonyodó, a felhőszakadástól,
ne félj, megmenekülsz akárhányszor
is az ismeretlentől és a sötétségtől:
te vagy a legismeretlenebb, legsötétebb.

Az éjnek apja vagy, az apa gyermeked,
hálódtól a mindenség mindene remeg,
idő nincs és a csillagok
zenéje bimbózik fejedből.

2013. március 15-én a Kortárs régi szerzője Kossuth-díjban részesült. Szeretettel gratulálunk.