A második világháborút túlélő generáció; Kettős megtöretés; Istálló volt

A második világháborút túlélő generáció

Képalkotás, fényképek, képek,
emlékeim közt élő arcok,
mintha egy lenne test és lélek,
még nem gyötörték szellem-harcok.

Szabó Zoltán és Mészöly Miklós,
Cs. Szabóval Lengyel Balázs.
Egyszerre érdes is és síkos
pálya az itthon-maradás.

Aki tudott, még jó időben
futott, már aki futni bírt,
egy szál ruhában, egy cipőben,
és nem vitt névjegyes papírt.

Más mezőkön, Végh és Mándy
megpróbáltak lábon állni,
megint más, mint szűkszavú Ottlik
kártyaszobában könyvén kotlik,

és a szikár, lányrabló Jékely,
aki pecázó, parti bugrisok
nyelvén magát helyükbe képzeli –
és önfeledten harsogott.

Varázsköpenyből rajzó osonások,
a tyúkapó csipogta számosak,
akik kergettek délibábot,
lettek egy konyhán áldozat.

Csak a kezem, e közhely-mondat
korunk fonák-lelkét mutatta meg,
telítve száz-szám üres kockás oldalt,
az élethez-jog drágán drága lett.

Kik túljutottak minden aknazáron,
feledni tudták a lezárt légkört,
azt is: tilos az otthon-tájon
könyvet kapni Párizsból, Bécsből.

Az, aki itthon nem felel meg
a mindennapi elvárásnak,
Kepe Bálintos Feleletnek
örül, vele más ellen lázad.

Árnyék-ügynökök alvilága,
sötétek között legsötétebb,
csendben soroznak más világba,
a póráztartók máig élnek.

Világok között felfüggesztve,
kötélpályán zenél a szél,
a lanovkától lendületre
tehet ma szert, ki még remél.

Kettős megtöretés

Megtöretünk, mint tiszta szavaink
(a jelzett szó és jelző nem hamis,
bár annak mondja, akit elvakít
természetének gőgje, rangja is).

Ma minden szó, akár az oldott kéve,
hangokra hullik szét, lesz értelmetlen,
szertefoszlik a jelentés emléke,
maradékuk vacog a jégveremben.

Vitéz Mihály és kimért Berzsenyi,
Balassi számos nyelve közt ez egy,
Arany, aki Will Shakespeare-t véste ki
angolhoz méltón, Hamlet herceget.

A fatáblákkal elégett rovások,
az elveszett múlt lassan támad újra.
Feheruaru meneh utun járók
között Petőfi új idők tanúja.

Nyelvünktől lobbant lángra, tőle, nyelvünk,
ahogy zsidók és tótok, svábok nyelve,
a Segesvárnál, országúton eltűnt,
ki öröklétét nyelvünkön kereste.

Nyelvünkön lázadt zsarnokságok ellen,
és szenvedélyes-józanul lett bíró,
elveszhet-e a kopár idegenben,
ha hűtlen ágon holttá lesz a sípszó.

A parlagon csak parlagi teremhet,
és parlaggá lesz olykor a szalon,
ahol kinéznek minden olyan embert,
ki nincsen otthon kártyaasztalon.

E titkos nyelv, akár a tőzsde nyelve,
a krupiék és brókerek világa,
zsibvásárok túl ékes márványterme,
hol többet mond a szemek villanása.

A tolvajnyelv, a bő-taláros argó,
mint száműzés kipróbált eszköze,
az egyívású mindig részre hajló
(ki nincs a körben, ahhoz nincs köze).

Ha megtörik a nyelvünk, megtörünk,
a csont ropog, a gerinc szétesik,
álságból ácsolt mondat: börtönünk,
pöröly csorbítja szavak éleit.

Istálló volt

Eső veszi ölbe a házat,
az istállószag eleven,
amit a lovak kipárálltak,
szemem lehunyva képzelem.

Vályogfal, értékes trezor,
szagokat őriz, nyerítést,
éles fül kell és éles orr,
múltba kell vágni rajta rést,

Csikóellés fal túl felen,
remegett gyönge lába,
akár a gyerek, meztelen,
ezt anyja bugyolálja.

Amazt a kanca nyalja már,
előbb böködi orra,
nógatja. Rázul, talpra áll
szerelmes kiscsikója.

A hogyan lettről semmi szó,
mező, fák, ég is néma.
Körbebávul a kiscsikó.
A cserfa langaléta.