×

A Medáliák és az Eszmélet

Nyilasy Balázs

2013 // 04
A Medáliák és a tiszta költészet

(a két versciklus rokonítása és a tiszta költészet elve)

A Medáliák és az Eszmélet rokon vonásaira kíváncsi botcsinálta József Attila-kritikus – amilyen jómagam is vagyok – végül ambivalens érzésekkel hagy fel a szakirodalom olvasásával. Mert igaz ugyan, hogy analógiafelfedő észrevételekkel úgyszólván minden professzionális elemző szolgál, de ezek jobbára rövidek, futólagosak; az értelmezők többnyire beérik a leginkább szembeötlő hasonlóságok megállapításával, jelzésével. „József Attila már máskor, évekkel korábban is írt egy olyan 12 versből álló ciklust, amelynek darabjai, a szándékosan csonkán hagyott utolsó vers kivételével, nyolcsorosok, kétszer négy sorba tagolva. Ez a Medáliák ciklus. Azt gondolom, az Eszmélet verseszményének mintáját ebben az 1927-ben kezdett és 1928-ban befejezett ciklusban fedezhetjük föl” – érzékeli a két versciklus rokon vonásait a legnagyobb tudású József Attila-kutató, Tverdota György 2003-as, Tizenkét vers című tanulmányában.1 „Az 1934-ben született nagy versciklus, az életmű egyik csúcsteljesítménye, a 12 nyolcsorosból felépített Eszmélet felfogható az ifjúkori költészet csúcsteljesítménye, a tizenkét kétszer négysorosokból álló Medáliák ciklus vállalkozásának megismétlése gyanánt […] megváltozott körülmények között” – utal a költemények hasonlóságára ugyanő a Cseke Ákossal közösen írott kötetben, A tisztaság könyvében.2 A megváltozott körülmények között végrehajtott megismétlés gondolata erőteljes, sokoldalú összekapcsolási lehetőségeket sejtet, ám Tverdota az észrevételben rejlő lehetőségeket korábbi írásaihoz hasonlóan a 2009-es kiadványban sem aknázza ki. A Medáliák és az Eszmélet rokonsága (a ciklusforma evidens azonosságának észrevételezése mellett) olyan – konkrétnak, kifejtettnek éppenséggel nem mondható – elképzelésekre szorítkozik nála, mint a mikrokozmikus modellalkotás szándékának feltételezése vagy a tiszta költészet Valéryhoz és Baudelaire-hez kapcsolható válfajainak felismerése, „beazonosítása”.3 Az alaposabb, többoldalú egybevetés elmaradása már csak azért is különös, mert a rendkívül alapos irodalmár más területeken általában hangyaszorgalommal gyűjti egybe (és intelligensen, körültekintően aknázza ki) mindazokat a tényeket és összefüggéseket, amelyek a József Attila-költészet szempontjából fontosak lehetnek. A hiány okát keresve, azt hiszem, a poésie pure fogalmánál állapodhatunk meg – azt a szívós ragaszkodást érdemes számba vennünk, amellyel Tverdota György a terminust több mint egy évtizede övezi.

Az 1928-as versciklust már a kutató század végi kismonográfiája is a tiszta költészet korszakához kötötte; olyasféle komprimált, végletekig sűrített műegyüttesként tartotta számon, amely emberlétünk költőietlen ballasztjait félredobva a mellékcélok és mellékgondolatok nélküli „abszolút költészet” elérésére törekszik. A könyv sugallatai szerint a Medáliákból nemcsak a társadalmiság lúgozódik ki, de a vershez kapcsolt mimetikus megértési kísérletek is értelmetlenek. Az állítás igazolásához az elemző a költemény hetedik strófáját hívta segítségül. A „Lehet, hogy hab vagy cukrozott tejen, / lehet, hogy zörej, meredt éjjelen, / lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt, / lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad –” versszak szerinte „közvetlenül nem érthető, mert vagy homályos, előttünk rejtett értelme van, vagy pedig nincs is értelme”, s a sorok a szabad asszociáció merészségével kapcsolódnak egymáshoz, hiszen „a hab a cukrozott tejen és a zörej meredt éjjelen semmiféle összefüggésben nincsenek egymással”.4

Tverdota György „tiszta költészet” iránti elköteleződése a harmadik évezredben sem gyengült, sőt tovább erősödött. Az irodalomtörténész mind kiterjedtebb, áthatóbb megvilágító lehetőségeket látott bele a fogalomba, s a Medáliákhoz is egyre határozottabban társította a visszavezethetetlenség, „értelmezhetetlenség” elvét. „A tömény vers vagy közismert idegen szóval komprimált vers megalkotásának szándéka lebegett a szeme előtt, amikor a Medáliák ciklus darabjait írta. […] az én számára is csak ugrópont volt ahhoz, hogy a világ egészét versébe idézze […] azt akarta elérni, amit Valéry is, a költeményt a világegész szemléleti helyettesévé avatni” – szögezi le 2004-ben megjelent könyvében.5 „Se érzelmek, se politikai elköteleződés, se buzdítás, se meggyőzés, se tanítás, se erkölcsi ítélkezés, se életrajzi támpontok, se témák...”; „nemcsak a szenvedő, hanem a cselekvő, a magánéleti gondokba bonyolódó, terveket dédelgető vagy a közösség problémáinak képviseletére elszánt, programokat, meggyőződéseket hangoztató ember megnyilatkozásai is hiányoznak a ciklus darabjaiból” – teszi még kontúrosabbá a tiszta költészet értelmezői vízióját a 2009-es kiadványban, minden eddiginél teljesebb hiánylistát közölve, „a közvetlen vallomásosság” esélyét elutasítva, s a világmodell-alkotást mindegyre előtérbe helyezve.6

(a poésie pure és a Medáliák társadalmi lelke)

Hogy József Attila szeme előtt mi lebegett a Medáliák írásakor, azt nem tudhatjuk, mindenesetre úgy tűnik, hogy a tiszta költészet bűvöletétől (s a Németh Andor-i, Vágó Márta-i szándéktulajdonító észrevételektől) lenyűgözött kutató ezúttal túlságos vehemenciával bizonygatja a világegész-irányultságot, és fölöslegesen óv attól, hogy a képzelet szeszélyes csapongásai mellett társadalmi emberképet, „referenciális” mozzanatokat, tematikus koncepcióelemeket is számba vegyünk a költemény vizsgálatakor. Az elsietettség nyomait már a fentebb idézett konkrét értelmezői megjegyzések is mutatták. A hetedik versszak alapképzetei igazában nem olyan esetlegesen kerülnek egymás mellé. A modern verseken iskolázott olvasó az egyes sorok közt éppen elégséges összetartást érzékel; a meredt éjjel s a zörej, az ónos víz alatti kés, a leszakadt gomb és a cukrozott tej tetején megülő hab képzetei között a szorongó önmeghatározás-igény, a feleslegesség és kiszolgáltatottság szuggesztiója, azt hiszem, éppen elégséges kapcsolatot teremt..

S az irodalomtörténész a későbbiekben, A tisztaság könyve sokirányú, nagyobb szabású elemzésében is túlzó vehemenciával óv attól, hogy rendezőelveket gondoljunk bele a Medáliákba, s voluntarisztikusan feltételez valamiféle föltétlen, teljes tematikus „ürességet”. A nyilvánvaló életkori beágyazás és a versvégi, emberiség léptékű utalás Tverdota György eligazító víziójában csak valamiféle hamis nyom, a kötött forma erős hangsúlyai s a szimbólumhelyzetbe állított képzetek csupán „áltartalmakat” szuggerálnak. Útmutatásai szerint a kicsinyítések-nagyítások játékos, groteszk hálózatát (a frusztrációk és az önbizalom-teremtések folytonos ellentétezését) sem szabad kom­pozicionális iránymutatóként kezelnünk, s igazából nem szükséges eltöprengenünk a szerzői összerakás és az „üresség” ellentmondásán sem. Az egyszerű eszű ember pedig el-eltöprenghetne – ha a medáliák összerendezéséhez semminemű intenció, értelem nem társul, akkor mégis miért gyűjtötte egybe, számozta meg és rakta sorrendbe József Attila ezeket az érmecskéket...

De nem akarnék túllőni a célon. Tverdota tiszta költészeti észrevételei e sokféle problematikussággal együtt sem mondhatók haszontalanoknak. Az értelmező több korábbi egyoldalú értelmezést korrigál, amikor az 1928-as ciklus játék- és szabadságelvű különösségét feltárva a versben megnyilvánuló képalkotás szabadságát, „szertelenségét” hangsúlyozza, s a közvetlenül szembeötlő, logikai kapcsolatrendszer hiányára utal. Még csak azt sem vitatnám el, hogy ehhez a szabadsághoz itt-ott a közvetlen mimetikus lehetőségeken túllépő képfantáziát is odaérthetjük. Nem téveszthetjük szem elől azt sem, hogy a tiszta költészet címkéjére a monográfusnak tágabb, korszakolási okokból is szüksége van, s a poésie pure valóban segíthet megérteni, megjeleníteni József Attilának az avantgardizmus és a proletárversek közé ékelt időszakát.

A lendület azonban Tverdota Györgyöt kissé messze viszi. Az irodalomtörténész a Medáliákat elsietetten avatja e korszakreprezentáció letéteményesévé, egyoldalúan mutatja be úgy, mintha benne tematikusságnak, szociális relációnak, személyes vallomásnak nyomát se látnánk, mintha a vers a tartalmaktól megszabadult tiszta költészet s az absztrakt világmodell-alkotás mintapéldája volna. Holott a poésie pure tanulságai a műre csak részben alkalmazhatók. A társadalmi és a „személyes-emberi” relációk egyáltalán nem hullanak ki a költő rostáján. A whitmani, kassáki evidens kollektivizmus, igaz, felszámolódik, a monumentális távlatok helyén játékos, groteszk miniatúrák jelennek meg, de a medalionokból kikukucskáló vershős mégiscsak a világban való részvételre, szabadító tettekre készülődik. E részvétel jegyében méri, latolgatja mindegyre a maga erejét és a világ (túl)erejét, eleveníti fel traumáit, kicsinyíti parányira vagy növeszti óriásivá magát, szól hatalmasakat, s vallja meg kisebbségi érzéseit meglehetős öniróniával. És e kontrasztokból, kiegészítésekből, feltárásokból, ha nem is a megszokott (logikailag, grammatikailag jelölt) következéselvek szerint, de végül mégiscsak kompozíció teremtődik: a költeményt olvasva nem „a képzelet szeszélyes csapongásának termékeit”7 konstatáljuk, hanem eszmélkedések mozaikegyüttesét, körképét érzékeljük.

A Medáliákról meditálva a tiszta költészet és a modellalkotás jegyében különíti el Tverdota György a „világegész ént” a „személyes éntől”. A költeményben megjelenő lírai én szerinte „nem apró-cseprő ügyeiben, nem szenvedéseiben, panaszaiban mutatkozik meg, hanem a világegésszel való kontak­tusában vagy konfrontációjában”.8 De vajon az elválasztás lehetséges és értelmes-e? A versben minduntalan felbukkanó, sebekre, mély frusztrációkra utaló költői szókapcsolatok vajon hová, melyik énhez tartoznak? S e világegészben hol szoríthatnánk helyet a vershős társadalmi, szolidaritás-effektusainak? Hiszen traumakibeszélésként csak a költői attitűdök egy részét tarthatjuk számon. A versbeli én az elszigetelt, önmagára korlátozott létszférákkal, úgy tűnik, egyáltalán nem elégszik meg. A jéglapba fagyott, elvált levélen lebegő világ riadalmával, a „szörnyű fülekkel legyezem magam” groteszk tanácstalanságával szemben sok-sok medáliadarab idézi föl a beleélés, szeretet, empátia attitűdjeit, a szolgálat, képviselet, megváltás gesztusait: „a cselédlány könnye a kovászba hull”, „szeresd a lányt, ki meztéláb söpör”, „az ég fölött, mint lent a fellegek, / egy cirógatás gazdátlan lebeg”, „és őszi esték melege leszek, / hogy ne lúdbőrzzenek az öregek – –”. A megváltó hivatás keresése a hatodik versben egyenesen kozmikus méreteket ölt,9 s az elköteleződést nyomatékosítja a verszárás is. A töredékes, konstatáló, érdekesen igétlen utolsó (fél) strófa a nyomatékos összefoglalás gesztusát elutasítja ugyan, az emberi faj négy nagy csoportjának megidézése azonban mégiscsak a szolgálat, hivatás, képviselet-keresés gesztusaira utal vissza, a nyugtalanító jelzők és a provokatív, kihívó igevárás a feladat, cselekvés, beavatkozás képzeteit implikálják. „Az eltaposott orrú fekete, / a sárga, kinek kékebb az ege, / a rézbőrű, kin megfagyott a vér / és a lidércként rugódzó fehér – –”



Az Eszmélet és a Medáliák

(az 1928-as és 1934-es költemények konstrukciója és eszmélkedő jellege)

A tiszta költészeti koncepció meggyengítésével a Medáliák és az Eszmélet szemlátomást közelebb kerülhet egymáshoz, a Medáliák a leghíresebb, legtöbbet elemzett József Attila-vers tejtestvérének tűnhet. A két versciklus alapvető rokonságát, úgy tűnik, immáron nemcsak a ciklikus felépítésben és a laza kapcsolásban érhetjük tetten, de a nagyszabású, összefoglaló eszmélkedés gesztusában is. Az eddigiekhez képest erőteljesebben tudatosíthatjuk, hogy mindkét költeményben a világba vetett egzisztencia dilemmaegyüttese s a társadalmi környezet túlerejével szembesülő ember problematikája sejlik fel, bárha az egyikben a hivatását kereső huszonhárom éves „férfipalánta” birkózik a roppant teherrel, a másikban pedig az „érett férfi” emlékező, mérlegelő, leszámoló és útkereső gesztusaival találkozunk. Közös a két műben a változás, változtatás szorítása, a valamitől elállás kényszere is: az 1928-as szöveg az avantgárd evidens kollektivizmusát váltja fel többirányú költői attitűdökkel, az 1934-es ciklus pedig a marxista képviselet és világalakítás érvényességével, működőképességével számol le. Nagyon hasonló a két költemény konstrukciós íve is. Mindkét ciklus az aranykor, a Paradicsom s a születés, ébredés archetipikus víziójával kezdődik, és a világbavetettség, a környezeti túlerő felismerésétől vezetve fut bele a kereső eszmélkedés helyzeteibe, szituációiba, változatos stációiba. A Medáliákban a vershős az elefántlétben időzve hűvös és bölcs vizeket iszik, a lét pásztoraként simogatja, táplálja a napot s a holdat; emberré válva viszont szörnyű fülekkel legyezi magát, sírva öleli át kővé varázsolt malacát, és a legjobb József Attila-i komplex költői képek színvonalán jeleníti meg a hasadások, szétválások létállapotát („elvált levélen lebeg a világ”). Az Eszmélet hajnalának víziójában teremtő gesztus oldja el a földtől az eget, a gyerekek a bogárkákkal együtt pörögnek ki a napvilágra, a hasadatlan, amorf álmok színes látomását azonban a „vas világ” azonnali felismerése követi. A világ paradicsomi rendje nem sokáig tart ki, a beszélő jóformán azonnal teljes fordulatról tudósít. („Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent.”)

A két költemény hasonlóságait keresve a verskezdések mellett a zárásoknál is elidőzhetünk egy pillanatra. Az emlékidézések, beismerések és kiútkeresések tablóit lezáró végső versmondatok mindenesetre itt is, ott is tartózkodnak a közvetlen feloldástól, kiengeszteléstől, tanulságlevonástól. Az értelmet, megértést, közösségi részvételt kereső kísérletek érvényességét azonban egyik befejezés sem vonja vissza. Az Eszmélet tizenkettedik strófájából jómagam olyasféle visszautaló nyomatékosítást olvasok ki, mint amilyenre a Medáliák zárását értelmezve is utaltam. A végső József Attila-i szituációjelzést – „s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok” – sokkal inkább „mozdulatlan elköteleződésként” értelmezem, mintsem negatív, semmítő énsokszorozásként. Az „antropológiai defiguráció” jelét kereső Kulcsár Szabó Ernő- i koncepciónál még Szabolcsi Miklós valahai érvelését is alkalmasabbnak érzem, nem beszélve Alföldy Jenő vagy Tverdota György 21. század eleji, higgadt, körültekintő értelmezéseiről. „Az egyéniség megsokszorozódása egyúttal széthullását is jelenti-e? A »nézem és hallgatok« passzivitást és rezignációt is? A csend a halál csendjét jelzi-e már itt is? Kétségtelen: mindebből van benne valami – felhangként, kísérő dallamként […] De, úgy érzem, itt az uralkodó mégis az összefogó, mindent látó költői Én” – írta Szabolcsi még 1968-ban. „Az eszmélő öntudat fénye fölvillan, jeleket fog fel és jeleket ad magáról az örökkévaló éjszakában, fogalmat alkot a létről, a lélekről és a mindenségről” – értelmezi a verszárás fénysokszorozódásait és a fülkefényekben feltűnő ént Alföldy Jenő a költeményben kiteljesedő nagy eszmélkedő erőfeszítések sommázataként csaknem negyven évvel később.10



(atmoszferikus, hangnemi, poétikai különbségek, lehetséges megértési stratégiák)

A Medáliák és az Eszmélet között persze nem csupán hasonlóságokat fedezhetünk fel, de jellegzetes atmoszferikus, hangnemi, poétikai különbségeket is számon tarthatunk. Az 1928-as költeményben az eszmélkedő gesztusok – nem lehet elégszer hangsúlyoznunk – a játékosság közegében érvényesülnek, az 1934-es vers viszont komoly, sőt itt-ott drámaian, fenségesen komor. Az Eszméletben a konkrét, epikus szituációjelzések mellé a „metaforizált” fogalmiság s az utolsó költői korszakot előlegező fölismerésrögzítés, példázatosság társul domináns kifejezésmódként. Axiomatikus sorok persze a Medáliákban is akadnak, sőt olykor evidensen kapcsolhatók is az Eszmélet hasonló felismeréseihez. A „világizzása hőmérsékletem – –” például a „Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat” megfogalmazás vérrokonának (tömörítettebb előképének) tűnik. De a fiatalkori versciklusban a szabadabb, asszociatívabb nyelvi kapcsolások, a „rendetlenül” összekombinált látványelemek uralkodnak, s e „fantázia-manifesztumok” a groteszk kapcsolások lehetőségeit is előszeretettel felhasználják. Ezzel függ össze az értelmezési lehetőségeket érintő nagy különbség. Az Eszmélet részleteiben is sokkal világosabbnak tűnik, a Medáliák egy-két soros snittjeit azonban nem könnyű „értenünk”, sőt még az sem világos, milyen megértési stratégiával érdemes közelíteni hozzájuk.

Török Gábor, a racionális, logikus nyelvész-irodalmár például a verset „a rébusz, a talány, a prózai és verses találós kérdés, találós mese” műfajaihoz kötötte,11 a medalionokba rejtett „valóságdarabkák” feltárását szorgalmazta, s úgy vélte, kellő rejtvényfejtői leleménnyel a költemény minden sora megérthető. A kutató nyelvészeti, művelődéstörténeti, biográfiai visszavezetések halmazával bombázta az egyes medalionokat, s kísérlete bizonyos esetekben valóban sikeresnek bizonyult. A rejtett kortörténeti, magánéleti rétegek feltárása, úgy tűnik, egy-egy medalion zárját tényleg felpattinthatja. A hetedik rész enigmatikus második fele („én is bádoghabokba horpadok, / de kélnek csengő és szabad habok / s végigcsattognak tengerek lován / a lépcsőházak villogó fokán – –”) talán valóban megvilágosodik, ha „tengerek lován” a Pest főlépcsőházaiban honos díszítőelemet, a vasból kovácsolt csikóhalat értjük, s a medália háttérvíziójaként 1919-es emléket képzelünk el, már tudniillik azt, hogy a Tanácsköztársaság idején „a nyomortelepek sokgyermekesei beözönlöttek a nagyméretű polgári lakásokba”.12 (Ámbár árnyalatnyi kétely azért maradhat bennünk. A genealo­gikus okfejtés után maga Török jegyzi meg, hogy „e kifejezés magyarázatában túl sok közvetítő merült el, maradt nyelvileg kifejezetlen”, s hogy „túlságosan nagy az asszociatív ugrás”.)13 Más esetekben viszont a módszer eleve kétes eredményt hoz. A Török Gábor-i magyarázatok meglehetősen labilisnak tűnnek, amikor a füstölgő szemek, a jáspis csülkű disznó, a csókkeresés és a kigyúló ház képzetei kerülnek terítékre. A tompa tóra hulló csöngésből a visszavezető műveletek során ugyancsak esetlegesen, indokolatlanul jutunk el a Vágó Mártával való szakításhoz, s ahhoz a következ­tetéshez, hogy tévednek, akik a cselekvésszó mögött nem konkrét lakásbeli csöngetést akarnak hallani. „Mi tehát a tompa tó? Az ernyedt, a kialvatlan, a fáradt és elfásult lélek. Csöngess! Valódi felszólítás, igazi óhaj ez a távollevőhöz: Toppanj be! Lepj meg!”14

A megcsavart, „eldeformált” felszín mögött rejlő biográfiai mozzanatok feltárásának módszerét persze a Medáliákkal kapcsolatban nemcsak Török Gábor szorgalmazza. „Valóság van mögöttük, bár elvarázsolva, a be nem avatott számára felismerhetetlenül” – szögezte le már Németh Andor is,15 Majoros Valéria szerint pedig a számozott versízületek egyenesen az életrajz időrendjét követik. A gőggel fortyogó, sziszegő babot, a boronaként vonódó szakállat, a hemzsegő kis zsíros kukacokat az elemző a mama halála, a franciaországi tartózkodás, a tengerparti napozások révén igyekszik érthetővé tenni. A genealogikus műveletek része a püngrücség feltárása is. A szóval maga József Attila nevezte meg azt a családi magánmitológiát, melyet kisebb gyermekként testvéreivel közösen teremtett. Németh Andor, tudjuk, sikeres elemzésben mutatta meg, hogy a szűk körű magánéletben foganatosított megnevező formulák magyarázatával olykor az érthetetlennek tetsző sorokat is megvilágíthatjuk.16 A püngrücség számbavételét elvben a Medáliák esetében is helyeselhetjük, más kérdés persze, hogy a József testvérek valahai egyezményes nyelvének felderítése kellő nyomok hiányában nemigen látszik lehetségesnek.

A rejtvény-koncepció, a visszavezetés, genealógiai feltárás módszertana – végül is úgy tűnik – a részleges eredmények ellenére sem olyasféle varázskulcs, amely az 1928-as versciklus zárjait egységesen megnyitná. És nem csupán azért, mert a József Attila-i szókapcsolatokban időnként valóban „túl sok nyelvi réteg marad kifejtetlenül”, a korrekt magyarázatot lehetetlenné téve. A fiatal költő, azt hiszem, az 1928-as költeménycsokor egyes snittjeit eleve más-más módszerrel alkotta meg. A visszavezethetőség és a szabad fantáziajáték között szeszélyesen ide-oda mozogva egyszer valóban kikutatható megértési kulcsot mellékelt az érmecskékhez, máskor az életrajzi, kortörténeti, „püngrücségi” szezám-varázsigéket úgy átírta, úgy elrejtette, hogy immáron nem fellelhetők. Ismét máskor a miniatúrákba nem dugott semmi kikutathatót, egyszerűen csak játékosan komplex, sokirányú asszociatív szókapcsolatokat, fantáziamanifesztumokat alkotott, s e verssorok kezelésére nyilvánvalóan nem a filológiai feltárás, a genealógia (vagy a párhuzamos sorok módszere), hanem a költői implikációt valószínűsítő intuíció hivatott.

(játék és komorság)

A játékos Medáliák és a komor Eszmélet, látjuk, poétikailag jelentősen különböznek egymástól. Ez azonban – újfent hangsúlyozom – korántsem adhat okot arra, hogy a lényegi közös vonásokról megfeledkezzünk. S alighanem még arra sem, hogy jelentős értékkülönbséget tételezzünk a két költemény között. A maga nemében mindkét versciklus kivételesen jelentékeny kompozíció. A Medáliák nem a későbbi nagy mű kisöccse – tökéletlenebb, kezdetlegesebb előzménye –, s az Eszmélet nem az érettebb, idősebb testvér, a kiteljesedés, a „végleges” megvalósulás mintapéldánya. A korábbi vers, mondhatnánk, nem dombocska, és a későbbi nem kiemelkedő, roppant orom, bárha ez utóbbi kifejezéssel a kutatók nemegyszer magától értetődően szemléltetik az Eszmélet rangját, jelentőségét. Az ilyesféle vélekedés mögött igazából a magyar irodalomértés sajátos előítéletessége rejlik: a komor, drámai minőségek, a realizmushoz közeli fikciós formák preferálása és a játékossággal kapcsolatos bizalmatlanság. A derűsebb, játékosabb, „románcosabb” műformák leminősítése a mi házunk táján ugyanis meglehetősen általánosnak mondható. A komoly, felelős fikció és az autentikus tragikum kultusza kritikai gondolkozásunk erős tradíciója, s látásunkat igen gyakran homályosítja el előítélet, ha a játék szabadabb, lazább értékdimenzióit kellene felismernünk. A Medáliákat övező kortársi és későbbi fanyalgásokat is alighanem ilyesféle szimptómaként kezelhetjük. Szegi Pál – tudjuk – a sorozat „apró, ropogós szamárságairól” beszélt, Jankovich Ferenc meglehetős gúnnyal franciasalátának nevezte a ciklust, s Németh László „egészen rossz, éretlen” művet vizionált a Medáliákról szólva. A költeményt Füst Milán még 1935-ben is „a felelőtlen verselés jellemzéséül” idézte meg, és Fövény Lászlóné 1945 után is zsákutcát vizionált elemzésében. „[A] költő egy lényegében szubjektív-idealista művészi eljárásmód hatása alá került” – jelentette ki nemes egyszerűséggel.17



(versek, versciklusok, összekapcsolási módok)

Hogy a centripetális és centrifugális erők a Medáliák és az Eszmélet esetében bonyolult összhatásban működnek, azt a kritikai vélekedések is nyilvánvalóan példázzák. Az összetapasztó és szétválasztó tényezők mikéntjéről-hogyanjáról nekem is szólnom kell pár szót, noha írásom terjedelmi korlátai csupán rövid, vázlatos számbavételt tesznek lehetővé. A két vers ismeretesen tizenkét-tizenkét egységet tartalmaz, az egyes részek számozottak, egy kivétellel azonos sorhosszúságúak, és mindvégig egyező rímelésűek.18 A számozott részek között közvetlen és következetes logikai összekapcsoltság – mint már utaltam rá – nemigen mutatható ki. A kapcsolási módot az Eszmélet elemzői változatos kifejezésekkel írják körül: leggyakrabban a koncentrikusság, a mellérendelés és a variabilitás kifejezésekkel ragadják meg. Tverdota György érdekes könyvében, a versciklus és a vers megkülönböztetése mellett törve lándzsát, a két műegyüttest újszerű módon ciklusként és nem egységes költeményként tartja számon. A kutató szellemes érveléssel mutat rá, hogy az Eszmélet egyes részei közt nemcsak összekötő mondattani kapcsok nincsenek, de az egyes ízületek is nagymértékben felcserélhetők. Érvelése azonban tágabb kontextusba helyezve némi árnyalásra, kiegészítésre szorul. Az Eszmélet egyértelmű, vitathatatlan ciklikusságának tana ellenében nemcsak azt vethetjük fel, hogy az egyes ízületek felcserélhetőségének azért vannak határai – a vers első két strófáját és a záró versszakot például nem mozdíthatjuk el a helyükről, s a negyedik–ötödik–hatodik egység összefüggése is eléggé evidensnek látszik. De a versek és a versciklusok elkülönítése elvileg is túlságosan kemény diónak tűnik. A szövegeket ugyanis a logikai-grammatikai-nyelvi karakterű verskapcsolások mellett még nagyon sokféle összefüggés tarthatja össze, s e sokrétű, változatos koherenciateremtő mozzanatokról a tudomány mai állása szerint még inkább csak sejtéseink vannak. „Mikor helyzetek és gondolatok / világosan egymásra utalnak, / de anélkül, hogy vissza lehetne / vezetni egyiket a másikára: // s ha szó sincs / következtetésről, se szükségszerűségről, / mint fák a gyökerükre / mégis úgy utal / egyik a másikára // – megfoghatatlanul: / akkor a költészet elérte célját” – emeli ki a grammatikus-logikai keretbe nem szorítható koherenciamódozatok fontosságát Petri György is A költészetről című, ars poetica érvényű versében.

A versciklus–vers dilemma tovább bonyolódik, ha a befogadói érzékelőapparátus is képbe kerül. Megismerésünk, észlelésünk ugyanis alapvetően Gestalt-hangoltságú, s a kiegészítés, elrendezés gesztusai versérzékelésünket is alapvetően meghatározzák. Az Eszmélet és a Medáliák strófáinak azonos ritmikája és rímelése már magában erős Gestalt-felhívást tartalmaz, s az egyes részek egészében logikusan kerítik körül az eszmélkedés centrumát. A valóság túlerejével birkózó egzisztencia emlék-illusztrációi, beismerései, határhelyzet-vállalásai, menekvési kísérletei végül is talán mindazokat az alternatívákat kiadják, amelyeket a modern ember egyáltalán elgondolhat. Az életet talált tárgyként visszaszolgáltató, sztoikus megoldási kísérlet és a „nem tudok mást, mint szeretni” egyszerű, evidens embersége között attitűdök, beállítódások sokasága merül fel. S hogy mindeme kapcsolat a vers vagy a versciklus elnevezésre jogosít fel, arra általános érvénnyel nemigen tudnék felelni. Az Eszmélet-recepció mai kontextusában azonban Tverdota György felvetése már csak azért is termékeny és hasznos, mert a tizenkét önálló vers gondolatát megfogalmazó irodalomtörténész hiteltelen és agresszív ideológiával szemben keres érveket. A kutató a műbeli előrehaladás feltevését cáfolva s lehetetlenné téve az Eszmélet ügyében igazában azt a koncepciót illeti kritikával, amely a versértelmezést mechanikus „szubjektumvizsgálattá” alakítja, s végállomásként mindegyre a destabilizálás, szétszóródás stádiumát, „az én defigurációját”, a „humánideológiák” lebontását jelöli meg.

Jegyzetek

1 Tverdota György, Tizenkét vers, Gondolat, Budapest, 2004, 91.

2 Cseke Ákos – Tverdota György, A tisztaság könyve, Universitas, Budapest, 2009, 462–463.

3 „Az Eszméletben azok a poétikai törekvések, pontosabban: azok is meghatározó módon vannak jelen, amelyek a költőt 1927-ben és 1928-ban jellemezték. A világmodell-alkotás tervét József Attila a korabeli francia költészet történetében fellépő egyik tendenciából, a »poésie pure«, azaz a »tiszta költészet« elvéből fejlesztette ki” – kapcsolta össze a modellteremtés és a tiszta költészet fogalmait a Medáliákkal a kutató már 2003-as könyvében is. Tverdota György, Tizenkét vers, i. m., 91. (A kiemelés Tverdota Györgytől – Ny. B.)

4 Tverdota György, József Attila, Bp., 1999, 29–30.

5 Tverdota György, Tizenkét vers, i. m., 99–100.

6 Cseke – Tverdota, A tisztaság…, i. m., 427, 424.

7 Uo., 428.

8 Uo., 426.

9 „Ragyog a zöld gyík – sorsom keresi, / zörget a búza: magvát kiveti, / rámnéz a tó, ha belé kő esett, – / s a sírók sóhajtotta fellegek, // a háborúkkal hívott hajnalok, / ugró napok és rezgő csillagok / körülkóvályogják nyugodt fejem. / Világizzása hőmérsékletem.”

10 Szabolcsi Miklóst idézi Tverdota György, Tizenkét vers, i. m., 270. Az Alföldy Jenő-citátum: Alföldy Jenő, Arany öntudat. József Attila-tanulmányok, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2005, 54–55.

11 Török Gábor, Költői rébuszok, Magvető, Budapest, 1974, 123.

12 Uo., 183.

13 Uo., 184.

14 Uo., 146.

15 Németh Andor, József Attiláról, Bp., 1989, 54.

16 Uo., 55–57.

17 Cseke – Tverdota, A tisztaság…, i. m., 393; Török Gábor, I. m., 115–116.

18 Az 1934-es költemény nyolcas és kilences sorai – négyes és ötödfeles jambusai – a komoly, bonyolult, ababbaba rímképletet használják, az 1928-as szöveg könnyedebb, zeneibb, játékosabb sorai viszont trocheikusak, és a közvetlenebb páros rímeket alkalmazzák.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben