×

„Hová tevé boldogtalan fiait?”

Ottlik Géza Iskola a határon című regényének allegorikus jelentéseiről

Kosztolánczy Tibor

2013 // 04
„Nehéz lenne részletesen elmondani a regény tartalmát, mert nyomról nyomra, eseményről eseményre követhető meséje nincs is.” (Nagy Péter, 1960)

I.

Ottlik katonaiskolájában nem puszta fegyelemről van szó (ami nélkül az intézmény nehezen volna elképzelhető): „a rühes újoncokat” irányítható „gépemberekké” akarják átformálni. Schulze tiszthelyettes a megjelenése után azonnal konfliktust generál, támadólag lép fel, megalázza Formest, Orbán Elemért, Czakót és Medvét (I/9–12). Az alapvető erkölcsi értékeket (őszinteség, hűség, szolidaritás, részvét) hatályon kívül helyezi, és ebben a mesterségesen kiváltott érzelmi-világszemléleti zűrzavarban az igazodást, a feltétlen engedelmességet határozza meg normaként. Az átnevelés prototípusaként az a negyedéves jelenik meg, akivel a nyírott bajszú őrnagy a konyháról kihozatja az étlapot (I/8).

Az agresszió minden hadsereg beavatási gyakorlatához hozzátartozik, és aki volt katona, azt is tudhatja, hogy az újoncok megtörésében az „idősebb” (korábban bevonult) sorkatonák többsége szívvel-lélekkel vesz részt. Ottlik regényében azonban a dolog nem teljesen így áll. A Schulze által megkövetelt vasfegyelem még katonaiskolai viszonylatban is kivételes, s azt csakis „a kegyencei, a segédei és helyettesei” (121) segítségével tudja fenntartani. Távollétében Merényiék tartják terror alatt az egész századot – az első időkben még elbújni sem lehet előlük. Gátlástalanok, erőszakosak, és bármilyen aljasságra képesek. A törvény szerint ugyan mindegyik növendék egyenrangú – „Semmiféle írott vagy élőszóval kimondott törvény, szabályzat nem adott semmilyen hatalmat Merényi vagy a Varjú kezébe” (147) –, ám amikor Merényiék nevetnek, mindenkinek nevetnie kell, amikor valakivel „szórakozni” akarnak, az illetőnek rendelkezésükre kell állnia. Az adott szó nem köti őket, és már az elején kiderül, hogy jóindulatukat „anyagiakkal” sem lehet megnyerni (lásd Bébé esete Szabó Gerzsonnal, II/3). Amire szükségük van, megszerzik csalással vagy erőszakkal. Döntéseiket „népítéletként” (102), a közösség érzelmeinek formát adó akaratként jelenítik meg (lásd Medve pokrócozása [102–104]; Schulze búcsúajándéka [341–342]). Nemcsak az ellenük irányuló tetteket és kijelentéseket torolják meg, de a gesztusokat is. Medve tudja, „hogy a megkövetelt gyávaságnak is megvan a pontos mértéke, s ha túlzásba viszi, az már ismét kihívó lehet” (146).

Először egy régebbi növendék, Öttevényi lázad fel ellenük. 1923. november 3-án, szombaton este panaszra jelentkezik, vagyis – a szolgálati utat betartva – feljelenti Merényiéket: elvették Jaks csavarós ceruzáját, az ő noteszét, és a holmiját is megrongálták (187). Öttevényiről keveset tudhatunk, jeles növendék, de érdektelen alak. Egyetlen furcsasága, hogy utálja a kenyérhez járó kocsonyás gyümölcsízt (175). Bébé nem mondja ki, mert anakronizmus volna, de ezt az ételt később mindenki Hitler-szalonnának nevezi. Öttevényi előéletéből Bébé mindösszesen a panaszhoz vezető elhatározást világítja meg. Pár nappal korábban, egy ünnepélyen sikert aratott a szólóénekével, kétszer is behívatták a tiszti étkezdébe, sőt azon a szombaton Schulze is megénekeltette a délutáni séta közben (181–182). Az újoncoknak a legelső napokban azt is a fejükbe verték, hogy tilos az árulkodás és a vádaskodás (81); megtanulták, hogy a tisztek senkinek nem szolgáltatnak igazságot (143). Öttevényinek azonban – Bébé így gondolja – a szereplés miatt fejébe szállt a dicsőség. Schulze a panaszra való feliratkozás után magához hívja, és megpróbálja jobb belátásra bírni. Öttevényi azonban hajthatatlan: az arca kifejezéstelen, „de a szemében egy kis láz bujkált” (188). Takarodókor Bébé úgy érzi, hogy „nagyszabású, hallatlan dolog történhet itt bármelyik pillanatban”, és lélegzetvisszafojtva figyel (189). Szeredy nem, ő úgy gondolja, hogy a rendszer lényegét illetően nem történhet változás. Neki lesz igaza, Öttevényit két nap múlva simán kicsapják.

Schulze már szombaton este belefogott a terv kidolgozásába. A folyosón hosszan tárgyalt Merényiékkel, akik előzőleg szintén tanácskoztak: Burger gondterhelt volt, Varjú pedig szakadatlanul, túlságosan is sokat vigyorgott. Schulze ügyeletesként bent aludt, feltehetőleg álmatlan éjszakája volt. Hiszen ha beigazolódik a Merényiékre vonatkozó vád, ő is megüti a bokáját. Schulze tehát önjelölt nyomozóvá lép elő, összeszövetkezik a gyanúsítottakkal, és rájuk bízza a panasztevő megtörését. Merényiék vasárnap megkezdik Öttevényi megfélemlítését: kísérgetik, megverik; takarodókor lerántják róla a pokrócot, a mellékhelyiségben sem hagyják magára, és nem engedik mosdani sem. Őrizetben tartják és kínozzák (190, 196–198). Schulze ügyesen időzíti a dolgokat, hiszen mindez már Bognár szolgálatának idejére esik (ha Öttevényi esetleg újabb panaszt tenne, ő ott sem volt), másrészt így hétfőn délelőtt elegendő idő jut arra, hogy a századparancsnokkal kidolgozza a tárgyalás menetét. Öttevényit sértettből vádlottá minősítik át, és a sorsa előre tudható. A saját ügyében meg sem hallgatják, a „bírák” között pedig ott ül Molnár őrnagy, aki a koncepció szerint egyben sértett is, tehát korántsem elfogulatlan (nem véletlen, hogy Marcell főhadnagy „kedvetlenül forgatta a ceruzáját”) (192).

A Schulze által kialakított „tényállás” a következő: Merényiék „igenis elvették” Öttevényitől a noteszt, mégpedig azért, hogy „átadják a tiszthelyettes úrnak, mert Öttevényi tekintélyromboló és illetlen dolgokat írt bele” (195). Azt senki sem meri megkérdezni, hogy mindez micsoda, ha nem árulkodás. De a vallomásoknak már ehhez kell idomulniuk. Borsát hívják be elsőnek – nem érti, mit kívánnak tőle, ezért később őt is megbüntetik. A tisztek hangosan sorolják az Öttevényinek tulajdonított „trágár és istenkáromló kifejezéseket”, de a helyzet konfúzus, és erősen emlékeztet a Brian élete című film megkövezési jelenetére. Menotti százados ezt úgy magyarázná, hogy ha az isten­káromlás tabu, akkor idézet formájában is az. Másrészt, ha ezek a kifejezések a katonaiskola alapszókincséhez tartoznak, akkor hogyan lehetnének tilosak? Colaltót és Bébét együtt faggatják. Colalto hamarabb ocsúdik, mint Bébé, és kimondja azt, amit Bébé magától nem merne, egyenesen Molnár őrnagy szemébe, hogy ő a púderes páviánülep. „Ez volt a helyes felelet.” (190–192)

A pert követően, képletesen szólva, még közleményt is kiadnak, mintha Bébé ennek a szövegét illesztené saját beszámolójába: Öttevényit „erkölcsi romlottsága, sorozatos fegyelemsértései és veszedelmes bomlasztó befolyása miatt kizárták az ország összes középiskolájából, úgy emlékszem, egy évre legalább, mitőlünk pedig természetesen örökre. Nemcsak Molnár őrnagy, hanem még Marcell Karcsi is tisztán látta, [!] hogy Öttevényit saját bajtársai vetették ki maguk közül. Hiába próbált mások befeketítésével elébevágni ennek, a közfelháborodás mintegy elsöpörte. Akkor vált kilátástalanná a helyzete, amikor ellene vallott Drágh, az évfolyamelső, s végül a barátja, Jaks Kálmán is.” (192–193) Nyilván, mert ők is féltek, mindkettőjüknek volt vesztenivalója. Drághnak a nehezen kiküzdött évfolyamelsőség, amely védelmet jelentett Merényiékkel szemben, Jaksnak mint árva gyereknek pedig az ingyenes iskoláztatás, ezért tagadta le a ceruza elvételét. (Ráadásul a vizsgálat idejére visszakapta a ceruzát – Homola később ismét elvette tőle [228].) De Jaks tudja, mit tett, és örökre elszótlanodik ettől az árulástól (194–195).

Az ítélet kihirdetése után Merényi felrugdossa Öttevényit az éttermi dobogóra, újra megalázza, és közszemlére teszi: „Nézzétek” – mondja.1 Öttevényinek feldagadt a szája, a gallérja elszakadt, a kitüntetéseit letépték. A kötelező dramaturgia szerint most már csak a kivégzés következhetne: Öttevényi fizikai valóságában tényleg eltűnik, csak egy vasúti igazolványkép marad utána. Az események hatása alatt Bébé is kinyilvánítja Öttevényi iránti megvetését. De talán – latolgatja – Öttevényi mégiscsak jól járt, hiszen csomagol, és elmehet. Ráadásul megint kelkáposztát adnak ebédre, ronda mócsingokkal. De van túrós palacsinta is. Ezek a mondatok már visszavezetnek az iskola gyerekvilágába. (198–199)

Vagy mégsem? Schulze a meglazult fegyelem megszilárdításába kezd. Pontosabban: deklarálja, hogy meglazult a fegyelem, és ezt „megtorlás” [!] követi (199). Fegyelmezés, ellenőrzés, kutatás tölti ki a múló időt, és Schulze minden rezdülést, véletlen hangot szankcionál: „Ebben az emberentúli csöndben, amit Schulze újabb ostromállapota teremtett, ebben a szakadatlan, görcsös feszültségben nem volt más, csak rettegés; s ez a rettegés is megdermedt már bennünk, üressé vált minden, és olyan kopár voltam belülről, hogy egyszerűen nem bírtam elviselni.” (201)

„A büntetéseket vaktában kaptuk, hol az egyikünk, hol a másikunk, mindenféle apróságért, amilyent százat követtünk el napjában valamennyien. A követelményeket úgy szabták meg, hogy soha senki ne lehessen ártatlan.” (177) És mivel mindenkinek van valami rejtegetnivalója, sejthető, hogy a következő alkalommal bárkiből lehet vádlott.

A diktatúrát nemcsak a fizikai erőszak és a lelki terror jellemzi, hanem a tulajdon biztonságának semmibevétele: a fosztogatás és a kollektivizálás. A hazulról jött csomagokat kevés kivétellel elkobozzák, majd szétosztják: a szeretet szétporlad, és a küldemény puszta matériává fokozódik le. A kimenő leveleket cenzúrázzák, a szülői látogatásokat, ha lehet, megakadályozzák, és a külvilág számára eljátszott „színielőadásnak” köszönhetően a „civileknek“ sejtelmük sem lehet a benti történésekről. Schulze a vakációk után motozást tart, elszedi az újságokat, időnként a könyveket is begyűjti, majd ugyanúgy, magyarázat nélkül, mintha kegyet gyakorolna, visszaadja őket.

A terror azért némi medvetánccal is váltakozik. Terror, kis medvetánc. Ismét terror, megint medvetánc (216, 219). Mindezt az életben konszolidációnak is nevezik.

II.

Még az első napokban Medve mondta ki: „Össze kellene fognunk. […] Kössünk szövetséget. Ne hagyjuk ezt.” (112) A Fekete Kéz szövetsége gyerekes, színpadias gesztus volt, és mint általában az életképtelen ötletek, hamar feledésbe merült. A valódi összetartozás másként jött létre: „kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél” (174). Ennek a folyamatnak a kezdete az Öttevényi-ügyet követő megtorlás napjaira esik. Szeredy elmondja a történetet a balfék osztálytársáról („Ereklye?, piff!”), mert felismeri, hogy a megpróbáltatásokat Bébé egyedül már nem viseli el. Másnap hajnalban, az ébresztőre várva Bébé az ablakban könyököl, kívül a „vak éjszaka”: „mintha messziről a szél zúgását hallanám, dúdolni kezdtem magamban hang nélkül valami indulófélét. Öt perc múlva ébresztő, […] és kezdődik újra a tánc. Nem bántam. Mert addig is békesség fogott el, elmondhatatlan, újfajta nyugalom, s nem is kellett jól megjegyeznem ezt az érzést, tudtam, hogy úgysem veszítem el többé.” Az Iskolában a történések egy része úszik az időben, de a fontos dolgok idejét Ottlik pontosan megadja: „Öt óra múlt, s szerda reggel volt, november hetedike.” (203–205)

Medvét a lovagiasságról, a világ átlátható, derűs rendjéről alkotott ábrándjai egykor teljesen beburkolták. A katonaiskolában homályt és ködöt talál. „Gyáva csürhe!” – ordítja kétségbeesve, amikor először kínozni kezdik (102–103). Anyja szeptemberi látogatása után kételkedni kezd abban, hogy „a gyarló szavakon és nehezen kormányozható tetteken túl” valóban titokzatos megértés kötné össze az embereket, és elveszti hitét a feltétlen szeretet létezésében (161). Megszökik. Hajnalban egy horpadt bádogdobozt talál az egyik bokor alján. Rugdosni kezdi, de a doboz a lejtős ösvényen mindig az iskola irányába, visszafelé gurul (226). Persze egy bádogdobozt öntudatlanul is lehet arra rugdosni, amerre az embernek valójában mennie kell.

Medve a szökésért büntetést kap, a fogdában megpróbálja körülvenni magát a régi attribútumokkal: meleg, zárt helyen van, valahol zongoráznak, behozzák a vacsoráját, az anyjára és Veronikára gondol. Önhipnózisba merül. Az önsajnálat azonban már nem ad érzelmi megnyugvást: egyre élénkebb lesz, és hirtelen kijózanodik. Amikor a senki földjén bolyongott, lódobogást hallott – bárki lehetett a határon. De ez a lovas most kilép emlékképei közül: „nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!” (253–257)

Medve szembesül önnön esendőségével, de egyszerre ráébred legbensőbb valójának autonóm voltára, és lassanként a cselekedeteiért felelős egyéniséggé válik. A ködben is végzi a csuklógyakorlatot, mert úgy döntött, hogy marad: tehát engedelmeskedik a vezényszónak akkor is, ha nem látják. A sapkáját egyszerűen a fejébe húzza: „Nem igazgatta ügyesen és szakszerűen, de nem igazgatta többé újoncosan, bizonytalan kézzel sem.” Azt üzeni: Én vagyok. Ilyen vagyok. Elefes. Kibékül Zsoldossal. Bébé, maga sem tudja, miért, kölcsönadja neki a Lázadás a Bounty fedélzetén-t. Ami szintén képletes. Van feltétlen elfogadás és szavakon túli megértés (II/19–21).



Mindez akkor válik életbevágóan fontossá, amikor Merényiék elhatározzák, hogy leszámolnak Bébével és Medvével. Merényiék nem vaktában támadnak: potenciális ellenfeleiket akarják térdre kényszeríteni, és a köztük lévő szolidaritást megrontani. Addigra már Mufit is kilökik a hatalom sáncaiból, mert úgy gondolják, hogy az iskolai holmikkal való üzletelésből járó haszon őket illeti. A forradalom felfalja saját gyermekeit. Bébé többször is latolgatja, hogy a Mufival történt leszámolás „a Varjú–Homola-szárny megerősödését” jelenti-e (308), s így vajon „a Matej–Kmetty–Inkey–Kalu­gyersz­ky-társaság” befolyása is növekszik-e. (310) Mufi bukása esetleg „a Burger–Gereben-szárnyat” is magával rántja? (316) Szárny? Platform? Mintha pártfrakciókról lenne szó.

Amikor 1926. március 1-jén Bébé kijön a gyengélkedőről, döbbenten tapasztalja, hogy átkutatták a holmiját. Colalto, aki látszólagos szórakozottsága ellenére mindig tisztában van az erőviszonyokkal, már visszalopta Bébé fiókjába a Heidelbergi kátét. A fő bizonyíték ismét írásos anyag lesz, Medve és Bébé kockás füzete, s a vád: összeesküvés. Összeesküvés? Medve és Bébé összeesküdtek volna a gyengélkedőn rejtvényfejtés közben? Igaz, „Merényi és a Varjú egy idő óta mindenfelé összeesküvést szimatolt” – ezt nem lehet félreérteni (328). Bébé hiába is próbálna normálisan érvelni: hát mi az a kockás füzet? Semmi. Egyfelől valóban semmi. De Öttevényi esete óta nyilvánvaló, hogy firkákból, rajzokból, bármiből lehet terhelő bizonyíték. Bébé tudja, hogy „koholt vádról” van szó, amely önmagában „érdektelen”. Csak akkor védekezhetne, ha előre látná vádlóinak végső célját, és ezt a célt tudná semmissé tenni: „Azonban teljesen mindegy volt, hogy mivel vádolnak; én arra lettem volna kíváncsi, hogy mi a szándékuk velem.” Fel is teszi magának a kérdést: Mufi vagy Öttevényi sorsa vár rá, „vagy mind a kettő, vagy még rosszabb?”. Megalázzák-e, vagy ledarálják? (328)

Bébét és Medvét külön hallgatják ki, s Medvével elhitetik, hogy Bébé elárulta őt. Figyelik és kísérgetik őket, egy pillanatra találkoznak, de mielőtt tisztázhatnák a dolgot, Medvét „elrántják” Bébé mellől. Bébé a stratégián gondolkodik. Mufi ellenállt – lám, mi lett vele! Ő most „higgadt gyávaságra, teljes semlegességre” próbál szorítkozni (330). Aztán meghallja azokat a kifejezéseket, amelyekkel Öttevényit is mocskolták. És a tudat mélyéről – miként Medve – ő is döntő impulzust kap. Küzdeni fog. Magához rántja Matejt, pofozni kezdi – aztán Merényiék összeverik. De szerencsésen esik, és végig görcsösen markolja Matej bokáját. Matej ordít. Amikor feltápászkodnak, Matej Bébé előtt vonszolja magát, erősen sántítva. Bébé most mindent belead, két gyors lépéssel utoléri Matejt: „Belerúgtam a bokájába, ügyelve arra, hogy a fájósba rúgjak, teljes erőmből.” Kmetty Fidélt, aki könnyű prédára jön, Szeredy intézi el. Colalto nevet, Bébé megmenekült. (331–332)

Még az összecsapás előtti németórán Szeredy „megtáviratozta” Bébének, hogy Merényiék elsősorban a kockás füzet tartalmára kíváncsiak (328). Bébé így legalább lelkiekben felkészülhet a vallatásra, ugyanakkor ez az epizód – talán nem véletlenül – kirívóan erőltetett. De a verekedési jelenet a magyar próza csúcspontjai közé tartozik. Választ ad arra a kérdésre, hogy szabad-e az erőszakra erőszakkal felelni. Nekem azt mondja, hogy életbevágóan fontos helyzetben: igen.

Akkor is, ha az erőszak megrontja azt, aki él vele. Merényiék innentől kezdve úgy tekintenek Bébére, mint aki kiállta a próbát. Beveszik a fosztogató brigádba, s ez időlegesen átformálja Bébé gondolkodásmódját. Elfogadja a szabályt, miszerint az erő legitimálja a cselekedeteket: „Engem először egy kicsit feszélyezett, hogy jelen nem levő, idegen ember holmiját túrjuk fel. Azonban fontos volt, hogy Merényiék magukkal vittek; s ha az ember egyszer túltette magát ezen az idegesítő érzésen, többé nemigen tért vissza. Rájött az ember, hogy igazuk van; azaz, hogy igazunk van; hogy érdekes, izgalmas mulatság; hogy igazságot szolgáltatunk. Nem is merte senki szóvá tenni, amikor este hűlt helyét találta a kincseinek: csak saját fösvénységét, hitvány önzését állította volna pellengérre vele, és meg is kapta volna a magáét Merényiéktől.” A hatalom torz optikája a megfélemlítettek nyomorát beismerésnek láttatja: „A Varjú persze gúnyolódott utólag az áldozatokkal, és szívós türelemmel próbált kiugratni belőlük valami megjegyzést, nemtetszésük jelét; de elfordultak, szégyenkezve bújtak előle, s okosan tették.” (343)

Bébé nem veszi észre, hogy Medve az ő züllése miatt dühös, és mert erkölcsi romlása önmaga előtt sem világos, saját rosszkedvének okait sem értheti. A Merényiékhez tartozást ugyanis – amíg bele nem gondol abba, hogy hova jutott – kárpótlásként éli meg az elszenvedett sérelmekért. Szerencsés alkatának köszönhetően azonban abba sem roppan bele, amikor újra kegyvesztetté válik. A hatalommal való találkozás Bébét éppen csak megkarcolja, és később, amikor már tudatosan venne részt a hatalmi játszmákban, Medve ráébreszti, hogy „alantas, hánytató hülyeség” mindaz, amit elgondolt. „Pedig hát miért? Hiszen igazam van. Ez az élet.” (364–365) Nem, nem ez az élet. Bébé korrigál: a hatalom azok dolga, akik részt kérnek belőle. Az élet – más. Az élet valódi, lelkesítő tartalmai közé inkább odatartozik egy vadonatúj diszkosz. A tábornokné házának meredek teteje. Hogy csobog a forrás. Hogy elkérhetik az uzsonnájukat előre. Sport, matematika, dzsessz. Ez az élet.

III.

Végül Merényiék bukásának is el kell jönnie. Fura, de – az események láncolatát követve – a sorsuk már azon a reggelen eldől, amikor Medve kölcsönadja a futócipőjét Tóth Tibornak (348–349). Tóth a cipőt puszta számításból kéri el, jobb eredményt szeretne tornából. Leginkább Medve csodálkozik saját nagyvonalúságán, maga sem tudja, mi ütött belé. Barátkozni kezd Tóthtal, bár inkább csak sodródik újfajta, homályos érzéseivel. Amikor Varjú megmondja neki, hogy mit tegyen a „kis szűzzel”, Medve nem nevet, vállat von, kitér a konfliktus elől (351). Ez van – gondolja.

„Tóth Tibor a maga módján még pimaszabb önbizalommal hitt saját nagyszerűségében, mint Merényiék” (349) – most már tudja is, hogy hatalma van bizonyos emberek felett, és Varjú személyében befolyásosabb tanulótársat választ magának. Varjú után Merényi veszi pártfogásába, felülteti magukhoz az éttermi dobogóra. Kinevezi háremhölgyének, és nagy lakomákat csapnak az innét-onnét összerabolt ennivalóból (356–357).

Tóth megsértődik, amikor váratlanul kilökik az esztrádasztaltól (368). Merényiék – a szokásos eljárás szerint – még tetézik is a sértést. Megfenyegetik, kísérgetik Tóthot – számára is Öttevényi sorsa készül (375). Tóth lényegében Öttevényi alakmása: a hálóteremben annak idején egymás mellé kerültek, hajnalonta együtt jártak misére, és Tóth jeles tanuló lett, mint Öttevényi (volt) (176). Öttevényi – ez az énekléséből tűnt ki – kivételes önuralommal rendelkezett (182), ám hirtelen „megbokrosodott”: érzelmileg összezavarta, kifordította magából mindaz, amit Merényiék a barátjával, Jakssal csináltak (170). Igazságot akart tenni.

Tóth Tibor látszólag „szenteskedő balfék” (349), aki „mihelyt gyötörni kezdték, nyomban sírva fakadt, erőszakos, majdnem kíméletlen, nőies durvasággal” (177–178). De ez nem belülről jövő igazi sírás, hanem begyakorolt védekezés, így hiúsítja meg, hogy kínzása örömöt jelentsen rabtartóinak. Tóth konok és kitartó, valódi érzelmeit elrejti, és az önuralmat a tökélyig viszi. Ám percekig tehetetlenül áll, egyre vörösebb fülekkel, amíg megérti, hogy Merényi kiadta az útját (368). Csak játszottak vele – és ő bosszút fog állni.

Közben Medve váratlanul kihívja Merényit párbajra, és a végeredmény korántsem megjósolható. Merényi tapasztaltabb, erősebb is Medvénél. Medve viszont kiszámíthatatlan, vakmerő és indulatos, negyedéves korára már Varjú is óvatosan bánik vele (336). Szeredy mellett ő a legeredményesebb sportoló (361). Merényin, Burgeren és Szabó Gerzsonon kívül csak Medve és Bébé borotválkoznak (318–319).

A döntő pillanatban Homola eltűnik, Merényi mellett csak Varjú marad. Merényi bicskát ránt, de ha Medvét megsebezné, önmagát végleg elveszejtené: ezért vágja a pengét a saját tenyerébe. A levegőben nagy, drámai érzelmek kavarognak: hisztéria, árulás, bukás… Merényi nagy árat fizet, de meglepi ellenfeleit – és nem veszít (III/19).

A hatalmi váltás nem itt, hanem tisztázatlan, tisztátlanabb körülmények között dől el. Tóth a szolgálati utat megkerülve Monsig­nor Hanáknál tesz panaszt. Schulze – nagyon fontos! – már nincs jelen, és a kopasz alezredes helyett, aki az Öttevényi-pert vezette, a humánus (és befolyásolható) Menotti a század parancsnoka (301). Sejthető, hogy Hanák miért védi meg Tóth Tibort még azon az áron is, hogy eltávolítsanak hat (illetve Varjúval együtt hét) végzős diákot. Tóth a bizalmasa, és Hanák nemcsak a tekintélyének tartozik ezzel, de a pozícióját is erősíti. És megint koncepciós perről van szó. A vallomásoknak az előre megírt vádpontokat kell alátámasztaniuk. Colaltót a tanúk első csoportjában hallgatják ki. Bébé később kerül sorra, most ő mond hülyeséget. Hanák csak legyint, ő ne tudná, mi folyik itt? Újra kérdez, és Bébé immáron helyesen felel: „A többi már ment simán. Arra kellettünk csupán, hogy megerősítsük az újra és újra felsorolt vádpontokat. Merényiék bűnlajstromát ezek a sorozatos vallomások se nem bővítették az elszólásaikkal, se nem csökkentették a tagadásokkal, hanem meghagyták eredeti formájában, ahogy Tóth Tiborral a Monsignor megfabrikálta. Furcsa volt hallani nagyjából az igazságot: erőszakoskodtak, raboltak, verekedtek, basáskodtak, hatalmi klikket szerveztek, és rosszul tanultak. […] elég nyilvánvalónak látszott, a homályoskodásból, a körülményekből s a Monsignor fantáziáját ismerve, hogy Merényiéket természetellenes nemi visszaélésekkel vádolják, egyébként alaptalanul.” (373, 376)

„Merényiék pedig lementek, és soha többé nem jöttek fel.” (372)

Hanák módszertana mind a katonai szabályzat, mind a morál szemszögéből ugyanúgy kifogásolható, mint a Schulze által kialakított „tényállás”. Ám most mégis olyasmi történik, ami hasonlít az igazságtételre; újraalkotja és stabilizálja a hatalmi viszonyokat. A hierarchiára való törekvés atavisztikus erőnek tűnik, amely maga választja ki megnyilvánulási formáját és új médiumait. Ez már-már metafizikába hajló magyarázat. Profánabb megközelítéssel: senki nem képes arra, hogy a hatalmi játszmákban az összes érintett eszközeit és céljait átláthatná; feltételezésekből és véletlenekből adódik a végeredmény.

Medve, Bébé és Szeredy a dolog jellegét tekintve azután éppen úgy viselkednek, mint a hatalom korábbi birtokosai. A döntéseiket immáron ők nyilvánítják ki a többiek nevében, például az uszodai jelenetben, amikor Szerafinit és Kappétert erővel húzzák ki a medencéből, „ami nem ment fájdalom nélkül” (378). Bébé humorral oldja a beismerést, miszerint ők is erőszakoskodtak: ebben az „előkelő és túlfinomult korszakban” ő maga is rengeteg pofont osztott ki (377). S ha túlzás is, hogy a többségnek tetszett Merényiék uralma (365), de a terrort ugyanúgy megszokták, mint ahogyan most elfogadják a „felvilágosultabb” berendezkedést. Az új szereptől leginkább Medve idegenkedik, titkon még mindig „dacos ellenállóként” tekint magára (378), a dunai hajóút alatt sem tud fegyelmet tartani (nem is akar). De a talpnyalók a rendszer megszilárdításán dolgoznak. Matej, aki egykor Medvét gyalázta – „Te rühes, te ganéj! Megkaphatod, ha csak az kell!” (146) –, most a kis Laczkovicsot utasítja rendre: „Hogy mersz így beszélni Medvével?” (377)

Azért mégis szép az a pár hét. Az egyik legutolsó iskolai jelenetben Medvéék „elmerült figyelemmel” homokvárat építenek az uszoda mellett (380). Háromévi kínzás után visszakapták a gyerekkorukat. A szabadságot. Talányos, szinte mesei igazságtétel. Utópia. Aztán mennek a katonai főreálba, ki Budára, ki máshova.

IV.

Az Iskola a határon példázatjellegét már a legelső kritikák tudatosítják: Bokor László, Kéry László, Ligeti Vilma, Nagy Péter és Rónay György a Horthy-korszak mentalitásának, illetve a hitleri fasizmus lélektanának bemutatását fedezik fel a műben.2 Pár hónappal később Kéry László újra mérlegre teszi a regényt, és radikálisan változtat az álláspontján. Korábban ő is „úgy nyúlt Ottlik könyvéhez, mint a magyarországi prefasizmus egy jóllehet szűk térre szorított, de azért mélyreható kritikai ábrázolásához” – ez azonban tévedés volt: „Ottlik nem azt akarja mondani: nézzétek, ilyen a fasizmus, ilyen elvetemült, ilyen eszeveszett, ilyen életellenes, hanem azt akarja mondani: nézzétek, ilyen az élet, ilyen kegyetlen, ilyen aljas, ilyen elnyomó – és ilyen röhögni való. Csak úgy lehet el­viselni, ha az ember magánosan, egy-két társával szövetkezve ellenállást szervez az élet, a társadalom intézményei ellen, igyekszik hozzászokni komiszságukhoz, s egy idő múlva a szkeptikus fölényesség, a keserű humor magaslatáról tekint le rájuk.”3

Még ma is eláll az ember lélegzete: valaki 1960-ban kimondja, hogy Ottlik – a rendszer jellegétől függetlenül – a társadalmi intézmények elnyomó voltát tárja fel. A folytatás azonban kiábrándító, mert Kéry megfigyelései feljelentéssé állnak össze: Ottlik elvágja azokat a szálakat, „amelyek a határmenti iskola kis világát az adott társadalmi szerkezet egészéhez kapcsolják”, és „mondanivalóját a társadalomfölöttiben, az általános emberiben, az ember és létezés elvont viszonyában véli föllelni.” Ez az írói törekvés „absztrakt és antirealista”, visszás művet eredményezett, amelynek üzenete „jellegzetesen aszociális”, hiszen az általa megvalósított „egyetemes »kritika« színe előtt lényegileg minden társadalmi formáció, minden politikai-hatalmi rendszer egyformán rossz, [!] legfeljebb részletkülönbségek mutatkoznak”. Vigyázzunk tehát, figyelmeztet Kéry erős, fenyegető hangsúlyokkal, nem kell minden írót beemelnünk az „alkotmány sáncaiba”. Ottlik megtéveszti az olvasót az ő „határozott, férfias, kesernyés-bölcs, egészséges – vagy ilyennek tetsző” kritikai szemléletével, hol­ott az a minimumként elvárható kritikai realizmustól is távol áll.4

Az (ideológiai) igazodás jegyében Kéry Ottlik realizmusát is elvitatja, hiszen nem lehet igazi realista, aki a szocializmust negligálja. (Első kritikájában még ezt írta: „Rendkívül finom érzék az árnyalatok, a lényeges apróságok, a rejtett ellentmondások iránt – de semmi fölösleges belebonyolódás a részletekbe. Kitűnő portrék, pregnáns helyzetek szakadatlan láncolata, hiteles légkör, reveláló szellemesség, soha nem szűnő feszültség.”) Ottlik valóban elhagyja a lecke felmondását a haladó és a reakciós erők harcáról, a fejlődés szükségszerű és visszafordíthatatlan irányáról – ő ennél sokkal realistábban látja a világot. Paradox módon: attól valószerű, mert szembesít a hatalmi játszmák, mondjuk így, kiismerhetetlenségével.

V.

Majdnem tíz év telik el, amíg magyar nyelvű folyóiratban az Iskola példázatosságának kérdése érdemben ismét körüljárható lesz. A viszonyok változását jól mutatja, hogy Pomogáts Béla részben azt nevesíti Ottlik érdemeként, ami miatt a szerzőt korábban elmarasztalták. Pomogáts szerint Ottlik minden írásában „valamely emberi közérzet, élethelyzet vagy viselkedésforma mélyebb értelmét” keresi: „novellái és regényei ezért parabolák, vagyis a példázat fokán foglalják össze a modern ember (vagy általában az »emberi jelenség«) filozófiai és szociális, etikai és kulturális természetéről kialakított gondolatait”. Az Iskola „felszíni rétege a horthysta hadsereg katonaiskolájának képét tárja elénk tehát. Azokat a módszereket és azt a szervezetet leplezi le, amelyet ez a hadsereg a Monarchiától örökölt, s amelyet már a húszas években is egy új háborúra való készülődés jegyében alkalmazott.” Mögötte azonban ott rejlik „a valóságosabb értelem: az önmagára hagyott ember és a modern társadalomban kialakult zsarnokságok konfliktusának vizsgálata. Sőt az általánosság még nagyobb fokán: az ember és a társadalom, az ember és a hatalom konfliktusának rajza. A katonai nevelőintézet valójában a társadalom hatalmi apparátusának metaforája; az értelmetlen fegyelem és a szabálytalan [?] zsarnokságok pedig az intézményesített és intézményeken kívüli, spontán embertelenségek jelképei.” Ottlik azonban korántsem „az emberi együttélés képtelenségét” sugallja, csak a „deformált társadalmi mechanizmusokat” ítéli el.5

Az már az olvasó döntése, hogy mely jelenségeket sorolja a deformált társadalmi mechanizmusok kategóriájába. Úgy gondolom, hogy Ottlik ezzel kapcsolatos álláspontja kikövetkeztethető az Iskolából. Mintha többször is jelezné, hogy a húszas években játszódó katonaiskolai történet egyben allegorikus értelmű, tehát az 1920-as évek mellett egy másik azonosítható időszakot is jellemez.

Az 1957-es bevezetőben például ott vannak azok a fura fürdőzők a Lukácsban. Nem is fürdőzők, hanem egyenesen „honfitársak”, akik közben különös metamorfózison mentek keresztül. Megszépültek és megnemesedtek: „Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három nagy napozóteraszán; a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze. Egy csöppet sem utáltam ezt a nagy tömeget most. Fürdőnadrágos öregek, fiatalok ingerültség nélkül, sőt túlzott udvariassággal vártak sorukra a zuhanyzóknál. Csupa jóakaratot éreztünk egymás iránt. Mintha szinte a szeretetünket akarnánk szégyenlősen álcázni ezzel a túlzott, nagyvilági udvariassággal.” (5) Bébét ezen a júliusi délutánon főként etikai kérdések foglalják le – mindez máskor nagyon is elkülönbözne az uszodai hangulattól, de most helyénvalónak tűnik. Erkölcsi magaslatról, a hazugság gyűlöletéről, a szabadság mámoráról esik szó – elébb talán ironikusan, hiszen ez a szabadság a napozóteraszról lefelé vezető lépcsők közötti választásból fakad –, aztán így folytatja: „[Az érzékelés szabadságához] nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül.” (17)

És az elhallgatások. Miért nem beszél Bébé Medve halálának körülményeiről? Igaz, Szeredy tudhat ezekről. De a Medve-kézirat kalandos sorsát már ő sem ismerheti. Nem az volna a legtermészetesebb, hogy Bébé rögtön a találkozáskor elújságolná a küldemény megérkeztét? És Szeredy valóban csak két „He?” erejéig érdeklődik halott barátjuk hagyatéka iránt? (17, 18) Vagy miként Medve haláláról, erről sem lehet beszélni? Hiszen a „szótlan” Szeredy még azon a délutánon összefogott és retorikailag kifogástalanul megszerkesztett emlékidézést tart első budai szerelméről, Barikáról (I/5).

A hallgatás, az elhallgatás, a honfitársak különös viselkedése, az eltűnt barát emléke sajátos, enigmatikus jelleggel ruházza fel a bevezető fejezeteket. Nem! – ez így szépelgés. Nem hiszem, hogy volt olyan „honfitárs” a Kádár-korszakban, aki ha azt olvasta: „Szeredy az uszodában 1957-ben”, ne gondolt volna 1956-ra. Én, legalábbis, ha bárhol feltűnt: 1957, 1958, 1959: a múló éveket mindig 1956-hoz viszonyítottam.

Bébé és Szeredy második, 1958-as találkozásában 1958-at is látom (II/23). Az előző jelenetben Medvéék még a homokvárat építik, Szeredy pedig valamilyen „hipermodern dzsesszhegedűn” játszik, talán a várépítéshez, de ez nem biztos (380). Bébé a hangszer nevére sem emlékszik, így – ügyes átkötés – rá is kérdezett „a múltkor a Lukácsban”. „De már nem 1957-ben, mert közben ősz lett és tél, és tavasz megint, míg Medve rám maradt kéziratával pepecseltem. Sőt már leszedték az uszoda téli üvegfalait is a medence körül. Felmentünk Szeredyvel a tetőre, jóformán egy lelket sem láttunk. Csupa üres fekvőszék.” (380)

„Üressé vált minden” – mondta Bébé az Öttevényi-ügyet követő megtorlás időszakáról. Az eltűnt honfitársak, de legfőképpen a leghíresebb magyar poliszindeton megidézése Vörösmarty Mihályt juttatják eszünkbe, az Előszó léthelyzetét, sőt történelmi szituációját.

„Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült: […]

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üveg szemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jó kedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?”

(1850–1851 telén)

Az üveg-motívum mindkét részletben a téli hideg elmúltához kapcsolódik, és Bébé a barátja esetleges halálára is ekként céloz: „pihenhet majd eleget a diliházban vagy a jó szagú föld alatt” (382).

Az Előszó fentebbi sorai a Budában parafrázisként kerülnek elő: „Tavaszi verőfény, szép boldog világ. Jönnek majd rendre az új tavaszok, Bébé, áltatni, ámítani, kurválkodni veled, jön évről évre a verőfényes új tavasz, kérdezd meg akkor a vén kacért, hová tette a társadat?” Bébé itt Márta hiányáról beszél, de az előző oldalon az Iskola bevezető fejezeteinek eseményei térnek vissza. És még valami, amiről az elbeszélés nehézségei miatt akkor nem írhatott:

„Jaks Kálmán az utcáról zörgetett be Szeredy ablakán Váradon. Tudta a járást sötétben is. A kapualjból, balra, pár lépcső a verandára, megint balra, üvegezett folyosó, előszobaféle, színes ablakkockák, piros, kék, sárga üvegből.

Magdit Brassóból hozta Szeredy, vittük Pestre, dugta el, semmi áron nem akarta elvenni 45-ben (hogy túl öreg a lányhoz), aztán 57-ben összeköltöztek. Már nem volt túl öreg. Senki sem volt túl öreg. Október végén visszataláltunk a gyerekkorunkba. Én úgy jártam az utcákat, mint nyolc-tíz éves koromban. A város tündökölt a boldogságtól. Mindenkinek volt hova hazamenni, egyszerre csak. (Talán Lexinek is.) Medve már szerdán lerohant egy tankok ellen vonuló menet elé, ordítozott velük: »Megőrültetek? Mindenki elfelejti, hogy ti egy gyáva csürhe vagytok?« Magánkívül volt, ragyogott, hogy Petőfi nyert, és ő vesztett.

Mindenesetre levittük Lexit is az utcára, hogy nézze: a zászlók közepén kerek lyuk volt kivágva. Mindenfelé. Nézte. […] Piros a vér, lesz fehér hó, s lett zöld is: sokáig nem jártak a villamosok.”6

VI.

A katonaiskola előtti szabad világ. Az alapvető erkölcsi értékek felszámolása. Gyáva csürhe! Népítéletek. Koncepciós perek. Koholt vádak. Egy vasúti igazolványkép. Könyvek begyűjtése. Cenzúra. Kötelező medvetánc. Véletlen szabadság. Előkelő és túlfinomult korszak. Homokvár. Visszatalálnak a gyerekkorukba. Immáron honfitársak. Tavasz és üresség.

Nem szeretném mindezt túlmagyarázni.

Jegyzetek



1 Ez a mozzanat a legismertebb koncepciós per Ecce homo-jelenetét is megidézi. Bővebben lásd Zemplényi Ferenc, Regény a láthatáron, Irodalomtörténeti Közlemények, 1982/4, 473–485., i. h. 480–481.; ill. Rónay László, Ottlik Géza = A magyar irodalom története (1945–1975). A próza, I, szerk. Béládi Miklós, Rónay László, Akadémiai, Budapest, 1990, 220–237., i. h. 232–233.

2 Bokor László = Népszabadság, 1960. június 14., 8.; Kéry László = Élet és Irodalom, 1959. december 4., 9.; Ligeti Vilma = Népművelés, 1960/1, 29.; Nagy Péter = Élet és Irodalom, 1960. augusztus 5., 4.; Rónay György = Vigilia, 1960/1, 51–54.

3 Kéry László, Hátranézés egy kritikára = Élet és Irodalom, 1960. augusztus 12., 4.

4 A Kéry Lászlónak tulajdonított intenciót az írás kontextusa is egyértelműsíti, hiszen e második megszólalás fontos dramaturgiai feladatot lát el abban a vitában, amelyet A hátranézés irodalma című cikkével Hermann István indít el az Élet és Irodalomban (1960. június 17., 5–6.). Hermann központi kérdése, hogy az 1956 utáni Magyarországon az íróknak miként kell a letűnt múlt alakjaihoz viszonyulniuk. Utóbbiakat a szerző „temetetlen holtaknak”, illetve „múzeumi tárgyaknak” nevezi, és felrója (többek között) Ottliknak, hogy szatíra helyett nosztalgiával és belső azonosulással ábrázolta őket. (Hermann kifogásai a Tóth Dezső Ottlik-kritikájában foglaltakkal mutatnak rokonságot. Kortárs, 1960/3, 461–463.) Az Élet és Irodalom 1960. augusztus 5-i számában Nagy Péter és Mihályi Gábor elutasítja Hermann doktriner szemléletét, kizárólagosságra törekvő igyekezetét – egyúttal ténybeli tévedéseit is kiigazítják, és az Iskolát a művészi színvonalra való hivatkozással védik meg. Ez a fordulat váltja ki Kéry második megszólalását, szerinte ugyanis Ottlik regényének „téves megítélése […] tovább tart” – „a probléma helyes felvetése” az ő első írásából is hiányzott, de most nem fog hibázni… Pár héttel később Hermann köszönetet mond: „valóságos fellélegzést jelentett”, hogy Kéry „a vitát a hagyományos humanista görög-római szabályok szerint folytatta, vagyis pusztán az elvi kérdéseket vetette fel”: rámutatott az Iskolában megbúvó „aszociális magatartásra”, Ottlikot tehát nemcsak a múlt iránti nosztalgia miatt kell elítélni, de nihilisztikus állásfoglalása és cinizmusa miatt is (Hermann, Hátranézés egy vitára, Élet és Irodalom, 1960. szeptember 23., 3.).

5 Pomogáts Béla, Ottlik Géza, Jelenkor, 1969/6, 554–565., i. h. 554; 563.

6 Ottlik Géza, Buda, Európa, Budapest, 1993, 236–237.

Ez a tanulmány bővített változata annak az előadásnak, amely az Ottlik-centenárium alkalmából tartott konferencián, 2012. május 12-én Kőszegen hangzott el. A szövegben szereplő zárójeles számok az Iskola a határon 1968-as Magvető-kiadásának vonatkozó oldalaira utalnak, a hivatkozott nagyobb egységeket a regény fejezetszámai jelzik.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben