×

Gaál Zsuzsa: A dzsentri születése

Buda Attila

2013 // 04
Nem vitás, hogy Magyarországon általánosan ismertek és elfogadottak a megélhetésük alapját vesztett vagy abban erősen veszélyeztetett, 19. századi (köz)-nemesi származású réteggel kapcsolatos sztereo­típiák: mindenki őriz magában valami iskolai ol­vasmányélményt, filmek vagy színházi előadások ambivalens hangulatát a pénzügyekhez és általában a reáliákhoz nem értő s azokkal foglalkozni nem is kívánó, de mulatni, költekezni szerető, adóssággyártó, kétes műveltségű, hozományvadász dzsentriről. Ez a kép, mint minden általánosítás, igaz is, meg nem is, s kialakulásában, rögzülésében szerepet játszott néhány kiváló író hatásos, az irodalmi típusalkotás eszközeivel élő munkája, történészek és társadalomtudósok sora, maguk az érintettek, valamint a befogadói kényelmesség. Meg természetesen az oktatás különféle szintjeinek konfliktuskerülése, az aktuálpolitika kívánalmai, a hangadó értelmiség érdektelensége, nem egy esetben ellenérdekeltsége. A hazai közgondolkodásban ugyanis a felemelkedő és lesüllyedő társadalmi csoportok ab ovo ideológiai vélemények alapján ítéltettek/ítéltetnek meg, nélkülözve a szükséges empátiát, meggátolva a feltáruló jelenség pártatlan és átfogó szemléletét. A dzsentri fogalma, amely kialakulásának helyén, Nagy-Britanniában a gazdasági gyarapodást foglalta magába, Magyarországon negatív töltetűvé vált, pontosabban negatívan értékelt jelenségre alkalmazták: a társadalmi rangjához, úri életformájához ragaszkodó, ámde elszegényedését passzívan tűrő, romantikus antikapitalista nézeteket valló nemességre, amely utódaiban inkább a közhivatalt választotta, mintsem a kétkezi munkát vagy bármilyen más polgári tevékenységet – valahogy így hangzott a közismert verdikt. S noha a társadalmi folyamat megfigyelése helyes, mégis sokatmondó az úri életforma kifejezés osztályharcossá váló töltete, a bűnbakképzés és reakciójaként a nosztalgia, valamint az a burkolt üzenet, hogy a jobbágyfelszabadítás után politikai és társadalmi jelentőségét elveszített köznemességnek egyszer s mindenkorra félre kell (kellett volna) állnia a „társadalmi haladás” útjából, ahogy azt más, velük konkuráló, főként értelmiségi rétegek is gondolták. Elsikkadtak ugyanakkor ebben az egyoldalú képben az „úri életforma” értékképző elemei (mert azért azok is voltak), az életmódhoz jogosan ragaszkodó igény (ami már önmagában válasz volt a süllyedés érzékelésére, igaz, sokszor nem megfelelő válasz), de főleg az a tény, hogy a magyarországi dzsentri kialakulása, virágkora és hanyatlása sem állóképek sorozata, hanem a változások egymásutánja, amelyben az érvényes tendenciákat a személyes tulajdonságok nem egy esetben meg tudták változtatni, ahogy más esetekben viszont alulmúlták azt. És az is nyilvánvaló: aki nem érintett, mindig nehezen lát(hat)ja be, hogy a társadalomból kihulló rétegek számára a visszafordíthatatlanság tudata önmagában is sorsrontó erővé válhat. Azaz a típus általános tulajdonságainak a kelleténél egyoldalúbb ismételgetése elfedte azokat a stratégiákat és személyeket, akik képesek voltak felülemelkedni a számukra hátrányos tendenciákon, előnyre változtatva az új lehetőségeket. (Az már csak egy ad hoc aktualizálás, hogy a mai Magyarországon valakinek adóssága miatt felróni az életvitelét nem éppen „életszerű” vélekedés…)

Gaál Zsuzsa A dzsentri születése. A Tolna megyei reformkori középbirtokos nemesség átalakulása a neoabszolutizmus és a dualizmus korában című hézagpótló monográfiája éppen a fenti kérdéseket járja körül egy szűkebb terület, Tolna megye viszonyai között. (Hogy mennyire érvényesek megállapításai az ország más vidékein is, ez érdekes összevetésekre adhat alkalmat az olvasónak.) Munkája első oldalain egyfelől a tudományos, másfelől a történeti előfeltételekről ad számot. Összefoglalja a kutatási előzményeket, érinti a terminológiai, tartalmi és értelmezési problémákat, figyelmeztet a kategorikus minősítések veszélyeire, az idealizált véleményalkotás helytelenségére. Idézi külföldi és magyar kutatóknak a témával kapcsolatos fontosabb megállapításait, s rámutat módszerének a mikrotörténettel való találkozási pontjaira. Tárgyalásmódját józan, kritikus hangvétel jellemzi. Ezt követően a vizsgálódás centrumában lévő középbirtokos nemesség legfontosabb jellemzőit mint kiindulási alapot veszi számba. Az ő történetük elején az újkorban Mária Terézia és II. József állt, akik az országos adózás, valamint az egyenlő közteherviselés ellentmondását igyekeztek megoldani, végpontja pedig a „dzsentrivé szegényedő középbirtokosság”. A kötet egyik nagy erénye a helyi családi/levéltári dokumentumok használata, amelyek átélhetővé, szinte személyes üzenetté lényegítik a történelmi folyamatokat. A különféle dokumentumok, naplók, levelek világosan vallanak a Tolna megyei betelepülők közös vonásairól, az érintettek mérsékelt politikai felfogásáról, a(z ekkor még) magas gyermekszámról, a gazdaság állapotáról, a folyamatosan növekvő adósságokról, a vesztesek és nyertesek személyes tulajdonságairól. A példák között a kötetben többször felbukkannak a Dőry és a Perczel család tagjai, akik közül néhányan a helyi viszonyokból az országos politikába is bekerültek.

A napóleoni háborúkat követő dekonjunktúra, a gazdasági eszközök bővülése – mint elvi lehetőség – és a gazdálkodási módszerek változatlansága – mint gyakorlati kényszerűség – ellentmondást szült, amelyet az 1848. márciusi törvények szüntettek meg. Az ősiség eltörlése, a feudális kiváltságok felszámolása, az úrbéri földek és az ezekhez tartozó más földterületek elvesztése, a robot megszűnése a gazdálkodás racionalizálását tűzte ki célul, a nem teljes körű és elhúzódó kárpótlás, a belpolitikai változások – forradalom, szabadságharc, abszolutizmus –, a pénz- és munkaerőhiány azonban egyfelől a középbirtokos nemességnek a már meglévőnél is erősebb differenciálódását eredményezte, másfelől nem tette lehetővé az egykori jobbágyok együttes felemelkedését sem. Egy társadalmi jelenséget ugyanis hamar meg lehet szüntetni, de kérdés, hogy mi történjen annak korábbi működtetőivel. A megyei dokumentumok betekintést engednek az 1860-as évek válságába, s Dőry Mihálynak a kötet több helyén idézett és összerakott életútja egyértelműen a bukást és a rossz válaszokat mutatja, ami az előbbiekben felidézett képet támasztja alá.

A nyílt elnyomást a hatvanas évek elejétől enyhülés követte. A szerző tárgyalásában a belpolitika finommozgását követi, s érzékeltetni tudja az ekkor állami szolgálatot vállalók differenciált meg- (és el- vagy el nem) ítélését, a passzív ellenállás kiterjedésének mérlegelését, a „magyar résztvevők, cseh kiszolgálók” sztereotípiájának féligazságát. Megmutatja mindezek mellett a Perczelek nemzeti elkötelezettségét, a „realitásokkal számoló, óvatos mértékletességet”, illetve Sztankovánszky Imrének, Tolna vármegye főispánjának forradalmat, szabadságharcot, elnyomást, kiegyezést megélő, sikeres életútját, amely mintegy ellenpontozza Dőry Mihály sorsát. Rájuk gondolva az olvasónak Babits Mihály A magyar jellemről című esszéje, főleg annak utolsó sorai juthatnak eszébe, mivel a költő anyai felmenőinek, a Kelemeneknek családi leveleiben is sűrűn előfordulnak a fenti nevek, nyilvánvaló tehát, hogy e bekezdést a (közvetett) tapasztalat vetette papírra, hiszen ismeretei, benyomásai nagy részét még saját gyermek- és ifjúkorában, Szekszárdon, a Szent László – ma Babits Mihály – utcában szerezte.

A továbbiakban szintén a kül- s belpolitikai változások függvényében kerül sor az októberi diploma, majd az 1861 eleji megyei élet újjáalakulásának bemutatására: a tisztújításra, a tisztviselők összetéte­lének és meggyőződésének vizsgálatára, a királyi leiratra, a megyei ellenállásra, a képviselő-választásokra, illetve az országgyűlés feloszlatására és a provizórium bevezetésére. Melléjük rendelve olvasható Perczel Sándor története, amely a középbirtokosok kényszerű hivatalválasztását a kiegyezés igényével erősíti meg, hiszen ha a magánbirtok egészében elveszítette a személyes lét fenntartásának lehetőségét, nem lehet máshoz, csak az államhoz fordulni. Persze a kiegyezéshez is ideák kapcsolódtak, a nemzeti érzelmű közvélemény ettől az alkotmányosságot és az anyagi restaurációt ugyanúgy várta, a társadalmi és gazdasági feszültségeket egyedül az elnyomó hatalom nyakába varrva. Látható az elhárító mechanizmus, ami a világnézet szintjein tette lehetetlenné a nemesi származású birtokosok és gazdálkodók alkalmazkodását, növelte a megyei birtokok bérbeadását. Ebből a körből csak az tudott kitörni, akinek egyéni tulajdonságai és tapasztalatai segítettek a beilleszkedésben, például a reformkori gazdasági elit, amelyből többen megtartották pozícióikat a kiegyezés után is. Két érdekes esettanulmány olvasható az előbbiek alátámasztására: Gindly Rudolf élet­pályája, aki nyertessé és Csapó Vilmosé, aki vesztessé vált; az utóbbi volt általánosabb a szerző meglátása szerint.

A családi vagyon védelmében különféle elképzelések kaptak lábra, ezek szervezkedésekkel is jártak, de inkább a felső regiszterben; az agráriusok a nagybirtok védelmét a parasztság szövetségében látták végrehajthatónak. Választóvonalat jelentett a túlélésben az a követelmény, miszerint az egyre több szakmai tudást igényelő mezőgazdaság professzionális ismeretekkel rendelkező szakértőket kívánt. Széchényi Sándor naplója – amely a közölt részletek alapján önálló kiadást is érdemelne – éppen ennek a gazdálkodó rétegnek a mindennapi gondjait örökíti meg. A birtokvesztők számára valóban nyitva álltak a megyei hivatalok, tisztviselőként azonban hamar vetélytársukul je­lentkezett a nem nemesi származású értelmiség. A szerző úgy látja, hogy mégis túlzás az a korábbi elképzelés, amely mintegy a hivatalok nemesi elözönlését tematizálta, bár természetesen szerepet kaptak a rokoni kapcsolatok, ahogy a különböző posztok betöltéséhez szükséges szakismeret is feltétele lett az alkalmazásnak. Dőry Mihály életútjának áttekintése alkalmat ad a megyei és országgyűlési képvise­lőséggel járó pálya állomásainak ismertetésére, valamint a korábbi szakirodalmi megállapítások egy részének fenntartásos számbavételére. A be nem avatott olvasó csodálkozással veheti tudomásul, hogy a minisztériumi (azaz országos) állások vonzása nem volt valami erős, ahogyan például a katonatiszti pálya sem.

A monográfia méltán legérdekesebb oldalai a vállalkozó nemesekről szólnak, például Perczel Béla bonyhádi zománcgyáráról, Bezerédj Pál selyemhernyó-tenyésztéséről és másokról. Nem hiányoznak a női példák sem, különleges színt képvisel a már többször említett Dőry Mihály és családjának sorsa. A szerző nem kerüli ki a dzsentriről kialakított irodalmi kép bírálatát sem, sőt Szekfű Gyula egyes megállapításait is vitatja. Úgy gondolja, helyesen, hogy az okszerű gazdálkodás igénye válasz volt az általánosan hangoztatott könnyelmű gazdálkodásra. Továbbgondolásra érdemes az a megállapítása is, hogy a sommásan elítélő vélemények igazságos kritiká­jának a köznemesi mentalitás utánzását emelke­désként megélők túlzásait is figyelembe kell vennie. A kötet egészét jellemzi a szerző megértő, az okokat a maguk teljességében feltárni kívánó tárgyalása és elemzése, amelyet jól kiegészít a kötet illusztrációs anyaga és családfái. Gaál Zsuzsa avval, hogy a politikát és a racionális (vagy irracionális) döntéseket egymás mellé rendeli, életutak felidézésével konkretizálja, egyben ki is szabadítja a középbirtokosságot a korábbi előítéletek alól, megmutatva az általános mellett az egyedit is. (Kerényi, 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben