×

„Az önéletrajz nem a vége felé tart”

Beszélgetés Bereményi Gézával, készülő művei kapcsán

Berki Artúr Imre

2013 // 04
Bereményi Géza prózaírói ambíciókkal kezdte pályafutását. 1970-ben jelent meg első novelláskötete, A svéd király, amely jelentős kritikai visszhangot váltott ki, és szerzőjét mindjárt a fiatal prózaírók élvonalába juttatta. Azonban Bereményi Géza életében már a következő évben felbukkant három másik műfaj is: forgatókönyv- és dalszövegírásba fogott, és előadták első színdarabját is.

A hetvenes években ez a többműfajúság egyedinek számított?

Teljesen. Gyanakodva néztek rám. A filmeseknek író voltam, az íróknak filmes, és a színháziak sem bíztak bennem. Mára utolért a kor, megváltozott a megítélés, és állítom, hogy ennek oka az irodalom státusának megváltozása. Kevesebb könyvet olvasnak mostanában, és más az irodalomnak a társadalomban elfoglalt helye, mint régebben. Annak idején az írók közül dalszöveget senki sem írt, de ma már fiatal költők éneklik a saját verseiket. Ma a prózaírók gyakran írnak színdarabot. Az írók szerkesztői munkát szoktak végezni, hogyha civil foglalkozást kell választaniuk – márpedig civil foglalkozást ma már szinte mindenkinek kell választania. Én arra életemben sosem kényszerültem, négy műfajú vagyok továbbra is. A személyi okmányaimba az van írva: „Foglalkozása: író-rendező.”

Mi lett a prózaírással a másik három műfaj megjelenése után?

Később, 1978-ban egy családregényem is megjelent Legendárium címmel, de nagyprózai alkotásom nem. Változással járó krízis következett, ugyanis a családregény után még nagyobb erővel jelent meg az életemben a film: kiderült, hogy rendezhetek is a saját forgatókönyveimből. Az első ilyen filmem 1985-ben készült el, az volt A tanítványok. Közben és később írtam is, csak más műfa­jok felé mentem el. Mindig vártam, hogy mikor írok már egy nagyot. Írtam is, Eldorádó munkacímen. Ennek egy korai változata 1986-ban jelent meg folytatásokban, de félbehagytam, novellákra bontottam, és így tovább, egészen mostanáig, amikor a Vadnai Bébi című könyvet írom, és fejezem be most már egészen bizonyosan. Visszatérek – holott éppen színházban dolgozom.

Mit érdemes tudni a Vadnai Bébiről?

Tulajdonképpen egy gyűlölet-szerelmes regény: a gyűlölet-szerelem mint fenomén az egész könyvet belengi. Amellett az utódról szól: milyen ember az, aki egy gyűlölet-szerelemből születik? Mi hárul rá később a gyűlölet-szerelemből, még ha nem is ismeri az apját? A történet valóban megtörtént eseményeken alapul, amelyeknek szemtanúja voltam, és magam is meglepődtem rajtuk. Nagyon sok benne a rejtett összefüggés és a véletlen, évtizedekig nem hagyott nyugodni. Lehet, hogy színdarabot is írok majd a regényből. Mindenesetre forgatókönyvként már megírtam, és rengetegszer el is meséltem.

Annak alapján, amit mondasz, fantasztikus történetet képzel el az ember.

Legalábbis nekem fantasztikus. Olykor fantasztikus dolgok történnek meg velünk anélkül, hogy észrevennénk. Ezen a történeten én észrevettem, és csak miután megírtam, derült ki számomra, hogy még mélyebb, mint hittem. Még rejtettebb összefüggések bukkantak elő. Nagyon sokatmondó történet.

A konkrét cselekményről nem szeretnél beszélni, amíg tart a munka?

Elmesélem a történetet úgy, ahogy az volt, az első csodás elemig, az első rejtett összefüggésig. Huszon-egynéhány éves koromban volt egy barátom – nevezzük Jancsinak –, aki nálam öt-hat fontos évvel idősebb volt. Kiskamaszkorom óta csodáltam ezt a nagyfiút: bátrabbnak, vagányabbnak, vakmerőbbnek és okosabbnak tűnt az összes többi korabelieknél. Már körülbelül huszonöt éves lehettem, amikor egy alkalommal az albérletemben töltötte az éjszakát, és rákérdezett a nevemre. Nagyon szeretett látnokszerepben is tetszelegni, ezért egy sejtését közölte velem: nem hiszi el, hogy engem Bereményinek hívnak, mert az arcom nem Bereményi-arc. Nem ismert rajtam kívül más Bereményit, de a hangalakból nem lehetett az arcomra következtetni. Mondtam, hogy igen, ez valójában az édesanyám neve, tehát genetikailag ugyan az arcomhoz tartozik, így téved, de engem tulajdonképpen Vetrónak hívnak, csak az anyai nevemet viselem. Életében először hallotta a Vetró nevet. Aztán elváltunk egymástól, ő fölment a közelben lakó édesanyjához, hogy pénzt kérjen tőle. Ott ült az anyja egyik régi ismerőse, aki egy kora reggeli látogatást tett nála. Ahogy a barátom belépett az ajtón, azt mondta ez a férfi: „Évikém, miért nem mondod meg a Jancsinak, hogy ő Vetró?” Az ismeretlen férfi azt a nevet mondta, amit a barátom pár órával korábban tőlem hallott. Az anya azt mondta: „Jól tudod, Bercikém, hogy amikor én a Vetróval összeálltam, a Jancsi már nyolc hónapos volt.” A barátom tudta, hogy nem kérdezheti meg az anyját, hogy tulajdonképpen ki az apja, mert ez családi titok volt, a nevét is máshonnan kapta. Ezért utánament az anyja idős barátjának az utcán, és faggatni kezdte. Az azt mondta: ő nem mond semmit – de hogy a barátom biztos nem Vetró. Aztán a barátom engem is keresett, de én éppen elköltöztem. Néhány nap múlva megtalált, és meg­bízott azzal, hogy ha fölmegyek az apámhoz, kérdezzem meg, testvérek vagyunk-e. Ez az első fordulópont. Két idősíkban játszódik a regény. A negyvenes években, azaz a barátom születése idején: a szülei szerelméről szól ez a rész, s a körülményekről, amelyek odáig vezettek, hogy az apját nem ismerhette meg. Ez a fontosabb rész. Másodszor pedig a hetvenes években, ahol én mellékszereplő vagyok.

Milyen hosszú lesz?

Körülbelül 250 oldalra tervezem.

Tehát semmilyen értelemben sem nagyregény.

Nem. Nem német, hanem angol regény, mert nem nagyregény, ami a világegyetemet meg a kort akarja összefoglalni, hanem az emberi természetről szól, hogy micsoda káprázatban tudnak élni az emberek, és mi vezérli őket, milyen csapdákba és szakadékokba zuhannak, és mennyire nem értik, csak élik a saját életüket.

Ha forgatókönyvként írtad meg, miért nem film lett belőle?

Visszautasították. És ez számomra mindig azt jelenti, hogy valami hiba van a forgatókönyvben. Sosem kárhoztatom az el nem fogadókat. Nemcsak egészségügyi okokból, hanem mert mindig találok benne valamit, ami miatt valóban jobb, hogy nem készül el. Az epika, a film és a dráma egyaránt konfliktusokkal dolgozik. A konfliktus olyan, mint a kerék: azon gurul el a történet. De merőben különbözik a konfliktus fajtája mind a háromnál. A dráma személyes konfliktusokkal, a film külső konfliktusokkal, az epika pedig eredetileg külső konfliktusokkal is dolgozott. De a film elvette az epikától a külső konfliktusok ábrázolását, így az epika azóta belső konfliktusokkal foglalkozik. Tele van velük. A Vadnai Bébiben nagyon sok a belső konfliktus, azokról szól. Ráadásul a forgatókönyv is két időben játszódott, de rájöttem, hogy az 1940-es és az 1970-es évtized összekapcsolását nem jól oldottam meg. Aztán a Magvető Könyvkiadó igazgatója, Morcsányi Géza fölhívott, mondta, hogy olvasta a forgatókönyvet, és ebben van egy regény, ajánlja nekem megírásra. Azt mondta, hogy pályázzak alkotói ösztöndíjra, és írjam meg úgy ezt a könyvet. És valóban a regény az ideális formája a témának.

Egy témának van jó és rossz formája?

Mindegyik téma feldolgozható több műfajban, és mindegyik témának más és más az ideális formája az egyes műfajokban. Adaptációt én tanítok is. A forgatókönyvet át lehetett volna írni, de az más lett volna, mint a regény megoldása. Ugyanis a regényben azt találtam ki, hogy valaki az 1970-es években írja azt a gyűlölet-szerelmet, ami az 1940-es években történt. Ez, azaz az írás, filmen feldolgozhatatlan. Ha filmen írót ábrázolnak, az általában elmebeteg, idegi problémái vannak. Nem lehet máshogy ábrázolni. Én magam is rendeztem egyszer egy tévéfilmet egy íróról, aki a témájának megszállottja, és rohamai vannak a megfogalmazástól. A megfogalmazás mámorában él. Az író arra használható egy filmben, hogy baltával üldözze a saját családját, mint a Ragyogásban. (Nevet)

Milyen állapot az írás a valóságban?

Biztos, hogy más elmeállapot, mint a nem írás. Veszélyes, mert a tudatos és a tudattalan dolgok között meg kell teremteni a jó kapcsolatot. És hogyha rossz a kapcsolat, akkor a tudattalan tartalmak beáramlanak a tudatba, és komoly zűrök lehetnek. Úgyhogy kockáztat minden létrehozó ember.

Ha prózaírás közben korábbi művedet adaptálod, mi az újdonság?

Teljesen váratlan irányokba megy el. Ember tervez, Isten végez írás közben. Nem lehet tervek szerint haladni, mert maga az írás is elkezd diktálni: a megfogalmazás, a szavak. Ez a legizgalmasabb rész. A Vadnai Bébi szereplőit olyan jól ismerem, még az életből is, hogy látom, a megfogalmazás hogyan változtatta meg őket. Ahogy előállítom őket szavakkal, egészen más dimenziót kapnak. Újra találkozom velük, újra fölfedezem őket. De hogyha élő emberről mintázol, vagy több emberből állítasz össze egyet – mert köztudott, hogy olyan is van –, a lényege nem változik. Van valami lényege annak a szereplőnek, tehát igazából nem változtattam meg azokat az élő szereplőket, akikkel a történet során találkoztam. Nem, csak karakteresebbé tettem őket.

A félbehagyott, novellákra bontott regényedet még befejezed?

Nem tudom, majd elválik. Hogyha két évvel ezelőtt kérdezel a Vadnai Bébiről, akkor hasonlóan bizonytalan választ adtam volna.

És további új kötetekre számíthatunk a jövőben Bereményi Gézától?

Igen. A Vadnai Bébi után színdarabot fogok írni, biztosan tudom, de vannak még prózaírói terveim. Például nagyon szeretném megírni az emlékirataimat.

Mi sarkall erre?

Az életkorom. Hatvanhét éves vagyok, itt az ideje, és most már látom, hogy milyen sokatmondóan telepszenek egymásra a különböző színű évtizedek. Szeretném a saját életem tanújaként megtenni a tanúságtételemet, mielőtt valaki megelőz. Referálni akarok az utókornak. Casanova attól érdekes, hogy például hogyan váltottak lovat a postaállomáson. A korfestés. És a korabeli indítékok. Ahogy egymást lenézték, ahogy egymást fölmagasztalták. Olyan kordokumentum, mint Casanováé, nincs is több.

Emiatt, gondolom, emlékiratírás közben zabolázni kell a fantáziát.

Zabolázni kell, valóban, mert ott jobb, hogyha az igazság jellegzetes szövetét állítja elő az ember. Azt érzi az olvasó. Szeretnék hiteles maradni, és életteli.

Emlékiratok olvasójaként te is tapasztaltad már az igazság szövetének sérülését?

Igen, az összes emlékiratírónál. Casanovánál is lehet érezni, hogy hol hazudik.

Azt mondják, a szökés például nem történhetett úgy, ahogyan leírja.

Ezt én nem tudhatom – nyilván az épület szerkezetéből lehetne következtetni bizonyos dolgokra. De hogy a kísérője, a pap, akivel kénytelen volt szökni, egy hülye volt, ő pedig két méter magas, rendkívül elszánt gazember, és igyekezett tőle minél előbb megszabadulni, az egészen biztos. És ő úgy is állítja be. És van még valami, amit úgy hívnak, hogy az örök emberi lényeg. Ami állítólag mindig is megvolt. A korabeli sallangok rákerülnek az emberre, és az olvasó elveszíti tőlük a tisztánlátását, de az örök emberi lényeget kell valahogy észrevenni. És a hiátusokat is észre lehet venni az emlékiratokban. A legszókimondóbb, legnyersebb, legőszintébb emlékiratíró is elhomályosít, elhallgat, kihagy dolgokat. Ez szinte kötelező az élő szereplők miatt. Azt, ami személyiségi jogot sért, én is kihagyom. De az én életem szereplőinek nagy része már meghalt, úgyhogy a javát azért bele tudom rakni. Ez fontos, mert az elődök hozzátartoznak a gyerekkorhoz, márpedig ha önéletrajzot ír az ember, akkor az igazi mérce az, hogy hogyan írja meg a gyerekkort.

Ez a mű milyen fázisban van most?

Előkészítem szerkesztésileg. Nem emlékszem, hogyan született az ötlet, de valószínűleg kaptam egy felkérést, hogy tartsak egy szabad előadást. Ez is egy műfaj, a szabad előadás. Akkor még számomra ismeretlen okból azt mondtam, hogy szeretném elmondani az életemet. „Lehet-e?” – kérdeztem attól a kultúrház-igazgatótól. Azt felelte: „Persze.” Először átgondoltam az életemet, és rájöttem, hogy körülbelül három ülésben lehet elmondani, háromszor másfél óra alatt. Kiálltam, és elkezdtem: a születésemtől körülbelül huszonhárom-huszonnégy éves koromig jutottam el. Később rájöttem, hogy Casanova is így csinálta, vacsoravendégként a kalandjait mesélte, sőt a kalandjairól kérdezték. Megadták neki a témát, hogy mesélje el ma este a szökését az Ólombörtönből. Vagy esetét az apácákkal. És akkor ő ezeket a fejezetcímeket meghallotta, és mint egy gép, elmondta az életét, aminek hatására panelek alakultak ki benne. A saját életét sikerült dramatizálnia, illetve fejezetekre bontania. Aztán később, idősebb korában, amikor egészségügyi okokból, mélabú ellen, az orvosa tanácsára elkezdte írni az emlékiratait, ezeket a paneleket használta. Könnyen ment neki, mivel az élete nagy részét már többször elmesélte. S én ebből jöttem rá, hogy meg kéne írnom az önéletrajzomat. Valahogy fordítva történt: Casanova már sokszor elmesélte az élete történetét, mielőtt elhatározta, hogy megírja, én azonban az elhatározást követően kezdtem el mesélni. És határozottan nagy kedvem támadt, elkezdtem járni az országot, ma is járom. Lehet mondani, hogy átlagosan havonta egyszer egy alkalommal előadok. Például a zsombói előadásomra nagyon büszke vagyok. Zsombó egy kicsi falu, és senki nem ismert, azt se tudták, hogy ki vagyok, mi vagyok. Csak aki meghívott engem, a kis kultúrház vezetője. Mikor a helybelieknek meséltem az életem – főként idősebb nénik voltak ott –, sikerült megragadnom őket. Aztán csúcsértelmiségi társaságban is elmeséltem, akik eleinte bizalmatlan figyeltek, hogy miért bizalmaskodom velük, miért tolakszom oda az életemmel. Őhozzájuk is közelebb tudtam hozni a témát. (Nevet) És valahogy körbejártam.

Mindig csak az életed első harmadát meséled el?

Nem. Volt, hogy már a másodikat is, az negyvenéves koromig tartott. A harmadikat még nem meséltem el. De nagyon érdekes volt, egy barátom, akinek adok a véleményére, hallotta az elsőt is, majd a másodikat is. Az első után kifejezetten lelkes volt, azt mondta, nagyon tetszett neki, de a második után azt mondta: „Az életed második fele is nagyon jó, de valahogy elvontabb.” Elvontabb, valószínűleg azért, mert az ember, ahogy idősödik, egyre inkább elvont lesz, és befelé fordul a története. Rájöttem arra a nagyon egyszerű dologra, hogy a tevékenységem felfalt. Az ifjúságom kezdetekor vágtam bele az írásba, és teljesen elvonttá tett. Az életem már nem külső kalandokból áll. Így hát a hányatott ifjúság az első rész, pályám kezdete a második, és a belső kalandok a harmadik.

A könyvben mely részig fogod elmesélni az élettörténetedet?

Ameddig bírom. Az önéletrajzoknak általában nincs vége. (Nevet) Az nem egy véges műfaj. Nincs slusszpoén. Nem a vége felé tart egy önéletrajz. Hoppá, mit is mondtam? Nem a vége felé tart… Igen, az önéletrajz nem a vége felé tart. Szálakon megy, fonalak mentén, kronológiai sorrendben jó, de én ismerek témák szerint csoportosított önéletrajzot is. Például az is az, ha azt mondom: „külső kaland, belső kaland, tevékenység, nem tevékenység”. Lehet, hogy ilyen lesz. Érdekes. Mindenesetre az a lényeg, hogy ne az ígéretes vég felé tartson az önéletrajz. Nem arra kell kihegyezni, és azt a kérdést nem kell feltenni, hogy: „Miről szól?” Azon kívül, hogy szent okokból élni akar, nem sokat tudunk az életről.



Budapest, 2012. december 20.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben