×

Szörényi László: Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán

Kosztolánczy Tibor

2013 // 03
„Leültem hátul. Angelus atya nevéhez illőn pontosan kezdte a szertartást, prédikált és a végén hirdetett, azután kiállt az ajtóba, és elbeszélgetett a hívekkel.
– Téged még sosem láttalak itt, édes fiam, te ki vagy? – kérdezte tőlem. Mondtam, hogy a nagykövet. Fegyelmezett ember volt, ennek ellenére úgy láttam, mintha kissé csodálkozott volna.
– Eddig ilyet még nem láttam itt.” 

A nagykövet díszebédet ad. Évek óta ugyanazokkal a történetekkel szórakoztatja a vendégeket. Később a zsivajban valakinek néhány mondatot mond. Aztán megint nevet, sőt hahotázik, de közben más konstellációba kerültek a dolgok. Nagyobb hallgatóság előtt csak közhelyeket sorol, leginkább papírból, ám a tenyerek önkéntelenül is tapsra verődnek. Pedig a fogadó ország nyelvét nem tanulja meg; ha tudja, eltitkolja. Amíg a tolmács fordít, ő már tervez.

Ilyen nagykövetei csak a nagyhatalmaknak vannak, talán fél tucat állam az egész Univerzumban. A rezidenciához tartozó birtokon úszómedence, golfpálya, szelíd őzek. Készséges titkárok, patinás közszolgálat, több ezer év írásbeliség. Kiirtott őserdők, eltérített folyók, menekülttáborok. Rakétasilók, sugárszennyezett korallzátonyok. Civilizációk, amelyeknek írmagja sem maradt. Viszont a romokat szívesen mutogatják, alig leplezett oktató célzattal.

Egy kis ország nagykövete küzdésre ítéltetett. A dolgok otthon mindig rosszul állnak; minisztériumi ellenlábasai megpróbálják jégre vinni, tanácsosai intrikálnak. A felszolgálók beleesznek az ételbe, a maradékot hazahordják. Hivatalsegédei vámmentes cigarettát és szeszes italt árulnak titokban. Ez olyan titok, amit tudni lehet. Szomorúbb, ha beteget jelentenek, aztán véletlenül mégis összefut velük egy homályos sikátorban. Ilyenkor elinalnak, majd másnap bevallják (a nők zokogva), hogy termékbemutatóra, orgiára, jósnőhöz stb. voltak hivatalosak. A kisstílűség? A szomorú tapétaminták? Az ügyeleti beosztások? A külszolgálatban bárkit bármikor elérhet az idegösszeomlás. Ezt, némi eufemizmussal, misszióbetegségnek nevezik, amely örök, mint az alagsort betöltő lecsószag.

De tényleg, miért vállalta? Mert 1990 nyarán egy felelős ember azt mondta, hogy ha Magyarország komolyan gondolja ezt az, izé, rendszerváltást, akkor olyan nagykövetet nevezzenek ki, aki szovjet segítség nélkül is képes eligazodni Rómában – nem topográfiailag értve, főként, hogy hamarosan szovjet nagykövetség sem lesz. Ő meg, amikor felkérték, azt gondolta, hogy erre tulajdonképpen alkalmas volna. Itáliát szereti, nyelvét és szokásait kitanulta. Viszont a hazáját jobban szereti – ez egyértelmű, még a nagyhatalmakkal összevetve is.

Vagy azért vállalta, mert elképzelni sem tudta, mi vár rá?

„Nagyon nehéz ezt civileknek megmagyarázni” – vonhatjuk ide Ottlik Gézát, némiképp váratlanul, de nem véletlenül. A „civilek” szerint a külképviseleti munka, ha a munka szó egyáltalán illik ide, nyugalmas elfoglaltság: szunyókálás a lassú ventilátorok alatt, luxusautók suhanása, fényes fogadások. Egyébként pedig: aktatologatás. Holott szívós, naponta újrakezdődő küzdelemről van szó. Hogy a diplomaták megtegyék azt, amit mondanak nekik, és hogy megmondják, mit tettek. Hogy a megfelelő ember vegye fel a telefont. Hogy a kapuügyeletes ne szalonnázzon a portán. És egyáltalán ne küldessen magának füstölt szalonnát a futárpostában. A kedvezőbb elbírálás reményében olykor persze ő is eljuttat alkoholos italokat a minisztériumba, vagy becsomagoltat egy kisebb zsák pisztáciát, amelyből az otthoni titkárnők egy-egy adagot héjától megtisztítva adnak be a főnöknek.

Olyan szavakat használ, amelyeket előtte sohasem mondott: szorgalmaz, nehezményez, nyugtáz. Ellenben a politikusok a tárgyalásokon… rezzenetlen arckifejezéssel jegyzeteli a sok badarságot. Majd megbeszéli a többiekkel, szerintük miről volt szó. A harmadik látogatás után már a röhögéstől fulladozva cenzúrázzák a jegyzőkönyveket. S azt mondják: faszályos, és akkor már mehet. Igaz, a jegyzőkönyvek nem sokat érnek, a szerződések pedig még annyit sem. Legfeljebb, ha fény derül arra, hogy a másik ország mit nem akar. De hát ritkaság az, hogy ebben a szakmában valaki valamit akarjon. Ahhoz akarni kell. A sablonokban sohasem csalódik az ember: átadjuk a tapasztalatokat, mélyítjük a kapcsolatokat. A legfontosabb mindig az a délelőtt, amikor a delegáció vásárolni megy. Szerencsés, ha rögtön tud egy közeli raktáráruházat. És a konténert előre megrendelni! Ezt már otthon is nyugtázzák: a nagykövet úr mélyíti a kapcsolatokat. A történeteket pedig nem kell begyakorolnia. Vannak. Szívszorítóak és humorosak.

Szörényi László irodalomtörténész, egyetemi tanár 1991-től négy éven át Rómában volt nagykövet – az úgynevezett bölcsész misszióvezetők közé tartozott, akik új színeket hoztak a magyar diplomácia monokróm szürkeségébe. Új színeket? Forradalmas idő volt az, kérem, sőt osztályharc, amikor minden ilyen kinevezés, úgy tűnt, alapjaiban rengeti meg a pállott zakók uralmát. (Nem rengette meg.) Ám Szörényi Lászlót nem kell bemutatni a Kortárs olvasóinak, hiszen diplomáciai pályafutásának emlékeiből már e hasábokon is közreadott néhányat. Írásait most kötetbe rendezte, s miként a cím is jelzi – ez a két graffiti volt a nagykövetséggel szembeni kőkerítésre festve, természetesen olaszul –, korántsem szabvány emlékiratokról van szó. Szerencsére. Szörényi László történeteiben az úgynevezett befolyásos emberek jobbára ambícióiknak és vágyaiknak kiszolgáltatott, esendő lényekként jelennek meg. Olykor még a démonaikat is látjuk, akik a vállaikon ülve a fülükbe suttognak, miközben piszkos ujjaikkal a hidegtálakba nyúlkálnak.

S bár főként róluk van szó, a kötet valódi hősei nem ők. Hanem Esterházy-Malfatti Aliz grófnő, a mártír Esterházy János Rómában élő lánya, aki az igazságra, édesapja becsületének helyreállítására tette fel az életét. A kapucinus szerzetes Angelus atya, aki évtizedeken át mopeddel járta az olaszországi magyarokat, prédikált, esketett, keresztelt, temetett, sőt Üzenet címmel még egy kőnyomatos újságot is kiadott, állandó magyar viccrovattal. („Ez utóbbiba én magam is igyekeztem egy idő után besegíteni” – árulja el Szörényi.) Vagy Fábián Sándor, aki még az 1948-ban hazahívott és felmentett Velics László követ hivatalsegédje volt, és aki a kommunista hatalomátvétel után magához vette a követség hajdani, angyalos címerrel ékesített  zászlaját, hogy 1992-ben elővarázsolja és visszaszolgáltassa. Nem ő az egyetlen emigráns, aki Szörényi Lászlót bizalmába fogadta, holott évtizedekig még a követség környékét is messzire elkerülte. Ahol korábban csak „csoportosulásként” emlegették őket – pedig mindenkinek a sorsában, aki a szülőhazájától távol éli le az életét, ott van az a csak reá jellemző döntés vagy fordulat, amelyről még beszélni is nehéz.

Szörényi László könyve, bár a helyszíne főként Itália, a kilencvenes évek eleji Magyarországot is megmutatja. Amikor felfeslett „a törvény szöve­déke”, és a többség nem tudta, hogy kihez-mihez igazodjon. A felszolgálók intrikáltak, a tanácsosok beleettek az ételbe, és a maradékot hazahordták. A stratégiai döntéseket a pillanatnyi érdekek határozták meg. A vezetői értekezleteken divat lett a morális szempontok hangoztatása. „Én ezt erkölcsi kérdésnek tartom” – mondták, és következett az aktuális hazugság. (Ez akkor még meglepő volt.) Azok tudták épen megőrizni magukat, akik a leglényegesebb dolgokban a lelkiismeretükre hallgattak. S ha Szörényi László stílusa olykor frivol, szabados és szarkasztikus: ő szabadon beszélhet. (Kortárs, 2012)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben