×

Pályakép a katonaládából

Komáromi Gabriella: Lázár Ervin élete és munkássága

Tarján Tamás

2013 // 03
A már a könyv legelején sem csekély számú hivatkozás egyike James G. Frazer Aranyág című alapművéből idéz, az úttörő érdemű monografikus munka készítésének nehézségeit szimbolikusan szemléltetve: „…az erdőben ösvényeket vágunk és irtásokat létesítünk, ahol mások fognak vetni és aratni”. Lázár Ervin életét és munkásságát majdnem négyszáz oldalon felölelve a szakember bi­zonyára A Négyszögletű Kerek Erdőben vágja az ösvényt, létesíti az irtást. Így fogalmazva légiesebbnek, elvontabbnak tűnik a művelet, de korántsem lesz könnyebb, kevesebb a filológus tennivalója, a könyvépítés szép fáradalma, melyet a szerző, szakterületének egyik legkiválóbbja, a gyermekirodalom-kutatás, az olvasáspedagógia oktatóként is műhelyteremtő szakembere látni valóan örömest vállalt.

Maradva az Előszónál és a gyakori idézésnél, e felvezetésben Komáromi Gabriella (az ismétléseket nem számítva, sorrend szerint) Takáts József, Jeleazar Meletyinszkij, Frazer, Hatvany Lajos, Domby Márton, Pompor Zoltán, Csorba Győző, Zsávolya Zoltán, Kányádi Sándor, Northrop Frye, Faragó Vilmos, Friedrich Nietzsche megállapításaiból idéz, Lázár egy-két saját írásán kívül. Időben és jellegben igencsak hullámzó névsor, s nem is valamennyi valóságos idézés (a Kányádi-citálás konkrét szöveghely nélküli összefoglaló ráutalás). A néha csak két-három idézett szó kedvéért tett kiruccanás szökellő eklektikussága mindvégig megmaradó furcsa, nem mindig szükséges, de összességében kevéssé kifogásolható gyakorlata Komáromi körültekintő tudományos alaposságának. Az aprólékos módszerrel akkor támad baj, amikor a sok-sok macskaköröm elfeledteti magát a forrásjelölést. Például a 193. oldalon jelöletlen az Adorno-idézet, a 290. oldalon a „Csikvár” Gábor-idézet. Amennyiben a vonatkozás közvetlenül Lázár életművével kapcsolatos, a roppant hasznos Irodalomjegyzék, abból főleg a Róla szóló irodalom rész segíthet, mint Csikvári esetében: itt már helyesen (i-vel a végén) fordul elő a neve, és megtalálható a dolgozat lelőhelye is.

Míg többek között a Nietzsche-idézet nélkül jól megállna a lábán a könyv, a meseműfajhoz – Lázár Ervinről lévén szó – szükségképp folytonosan visszakanyarodó vizsgálódás meglepő módon jobbára mellőzi a jelentékeny meseelméletek kidolgozóira, általában a mese tudósainak eredményeire történő hivatkozást. Vlagyimir Propp nevét ugyan a névmutatóban kétszer is felleljük, azonban a Propp meghatározta mesei funkciók csupán futtában, kifejtetlenül említődnek a 290. és 302. lapon, újfent mindkét helyen jegyzeteletlenül. Az előbbi esetben ráadásul a Propp nyomán haladó Hajdú Júlia-írásmű is nélkülözi a lábjegyzetet. Talán – Bálint Péter, Boldizsár Ildikó és mások mellett – a félmúltból, közelmúltból a jelenbe átnyúló hazai mesekutatás olyan képviselői is szolgálhattak volna tanulságokkal, mint Berze Nagy János, Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Voigt Vilmos, de e sűrű meseközegben az ő nézeteik mérlegelésére nem bukkanunk rá.

Nem a szeplők említésével illene kezdeni a nagyszabású, értékes és olvasmányos monográfia bemutatását. Ám épp a magas színvonal és jól eltalált hangvétel miatt meglepő, hogy itt-ott nem várt hibákra vagy inkább következetlenségekre, melléfogásokra akadunk. Milyen sokat elárul e tájékoztatás: „Lázár Ervin írószobája a forrásokat illetően kincstár. Az egymás mellett álló két íróasztal (az egyik antik faragott székkel és régi, fekete írógéppel, a másik irodabútor computerrel) olyan, mintha tulajdonosuk világok határán alkotott volna.” A megállapítást azonban csak a régi íróasztal fotója egészíti ki: az illusztráció (talán a kevésbé érdekes látnivalót elhagyva az esztétikusabb mellől) szegényíti a szöveget. Gondosabb szerkesztéssel elkerülhető lett volna – egyebek közt –, hogy Lázár Ervin egyik testvére, Lázár Zsuzsanna eltérő születési évszámmal szerepeljen a 25. és a 46. oldalon stb., stb.

Bár a későbbiekben akadnak még vitapontjaink, ha elfogadjuk a választott tárgyalási forma érvényességét, Komáromi Gabriella könyvéről feltétlenül az elismerés hangján kell szólnunk. Ugyanígy a kiadóról, az Osirisről, mely – mint Lázár Ervin tevékenységének kései korszakában, 1993-tól az író szinte kizárólagos publikációs műhelye – saját jól felfogott szakmai érdekeit ugyancsak szolgálva hűségének is jelét adta a pályakép közzétételével. Mi a választott tárgyalási forma? Komáromi Gabriella a klasszikus-konzervatív nagymonográfia reformált-modernizált változata mellett tette le voksát. A személyiségközpontú vizsgálódástól az inkább tartalom- és érték-, mintsem formaelemző szöveganalízis felé tartó eljárásának módszertani buktatóit többször, legnyíltabban a 338. oldalon kimondja: „Korunk irodalomtudományának szellemében nehezen rögzíthető tény, hogy beleírta magát a műveibe.” Mármint Lázár Ervin, akinek életét sok vonatkozásban, úgymond, megörökítette köteteinek sora. Ezért a monográfia ugyan igyekszik megadni a modern irodalomtudománynak, ami a modern irodalomtudományé, „a szerző halála” elmélet(ek) és egyéb, tisztán a műre, szövegre csupaszított koncepciók azonban távol állnak Komáromitól. Lázár Ervin meghalt, ám alkotásaiban a személyes én, a maga körött rekonstruálható életutat, felderíthető eseményeket, intenzív és tovább ható emberi viszonyokat, emlékek sokaságát teremtő, hátrahagyó ego művei révén holtában is él a monográfia szerint. Nem egyszerűen transzponált szövegéletet: az írásokból mint lenyomatból körvonalazható „személyes” életet is.

Komáromi Gabriella sokkal szervesebb és közvetlenebb összefüggést tételez ember és mű között, mint az manapság szakmai berkekben dívik. Óriási idézettára – főleg a Lázár Naplójából kiragadottak sora – alkalmanként bizonyít is megfeleléseket, amelyek azonban (véleményünk szerint) fokozatosan fontosságukat veszthetik, amint a kortársi, emlékező, érzelmileg és történetileg szubjektíve érintett generációk, olvasók lelépnek a színről. Most a tárgy előadásának, a könyv olvasmányosságának mindenképp kedvez a választott, lényegében pozitivista módszer – idő múltával a játékba hozott nevek, események, dátumok, érzelmek stb. mellékessé halványulhatnak a textus önmagában való értékei, teherbírása s Lázár Ervin neve mint jelölő mellett. Valamelyest szemléltetve ezt: Komáromi szerint sem attól jó Urbán Ádám fotója az éppen író Lázárról, hogy Lázár éppen azt írja: „…Ezeket a betűket csak a fotózás kedvéért írom. Urbán Ádám […] fotózgat”. E sorozat egyik felvétele lett a Napló borítófotója. „Lázár egyik kezében toll, a másikban szemüveg, előtte a napló” – értesülünk. Vagyis a Naplót fémjelző autentikus fényképen Lázár épp nem írja naplóját. Nem a naplóját írja, hanem ironikus időhúzással „pótcselekszik”. S e nem-napló a Napló egyik szegmense. Fölösleges-e a kis tény kibogozása? Döntse el ki-ki maga.

Ahogy a cím – Lázár Ervin élete és munkássága –, úgy maga a korpusz is két félre oszlik. Az életút (A Nagyszederfától a fővárosig) az első, Az életmű a második, nagyjából azonos terjedelemben. Ez az „út + mű felezés” lehetne a klasszikus-konzervatív monográfia egyik fajtájának hű követése – hasonlóképp a második részben A stílus és a humor eszköztára alcímű, külön és a legvégére vetett formaszemle –, ha bizonyos mértékig nem keveredne egymással az életrajzi és a műelemző célkitűzés anyaga, valamint a hagyományos és a modern feldolgozási módszer. De keveredik. Már ama valóságos – az első világháborúban katonai térképeken tájékozódási pontnak számító (fényképen meg is tekinthető) – Nagyszederfa elnevezését (nem eperfa: szederfa, egy szóba írva, nagybetűvel), jelképiségét (égig érő fa, világfa, életfa) egyszerre tapasztalati és emlék mivoltában, Lázár (mitizált) természeti élményeként, ugyanakkor a különféle írásokban különféle megszövegeződésű „alakmásaival”, reinkarnációival egymásba indáztatva láttatja a „nem kétséges, minden a Nagyszederfával kezdődött” mottójú első fejezet. Tehát az első rész is jócskán kiterjeszkedik magára a munkásságra, a második pedig nem szűkölködik biografikus elemekben. Az emocionális felhangoktól sem mentes szövegezés élményszerűen vetíti elénk a pásztázott-elemzett életművet, a nem hivatásos irodalmár érdeklődőnek talán még nagyobb örömére és gyarapodására, de az irodalomtörténésztől is elismerést érdemelve. Épp mindjárt a „Nagyszederfa-metaforicitás” levezetése ihletett és lényegszerű egyszerre. Lázárnak a mágikus, a mitikus iránti vonzódása, e vonzódás mélyén mindig megőrzött racionalitása ebből az irányból is plasztikus rajzot nyer: értelmezést kap a fantázia valóságkorrigáló funkciója. Élet és mű rendre összefonódik, akár olyan – kicsinynek tetsző – megállapításokban, mint hogy a Bartusek Géza, a kutya című, az Eötvös Kollégiumhoz kötődő novella eb címszereplőjének neve részint nyilván visszautal (tisztelet nyilatkozik meg ebben Lázár részéről, nem gúny) az intézmény nevezetes első igazgatójának, Bartoniek Gézának a nevére. (A szereplőit nagyszerű nevekkel illető Lázár írói névtanának, névjátékainak szövegbe pörgetése mindenütt pompás.)

Komáromi fáradhatatlan oknyomozással – és Lázár Ervin feleségének, Vathy Zsuzsa írónak a segítségével – rengeteg új vagy új megvilágításba helyezett életrajzi tényt tárt fel. Mintha varázs­ládára lelt volna, úgy olvassa, értelmezi az író „kegytárgyként” őrzött katonaládájának felső rekeszéből előkerült leveleket, dokumentumokat. Akár innen, akár máshonnan szerzi, gyűjti, halmozza információit, semmit sem enged át ellenőrzés, értelmezés nélkül tudata és érzelmei szűrőjén. Sok tucat gondos-pontos megfigyelést köszönhetünk e fonalgombolyításnak. Sejthető, hogy Komáromi Gabriella jegyzőfüzete, számítógépe sok adatot, úgynevezett „kis tényt” őriz talonban, ám azért mindennek, ami valóban lényeges, szépen jut hely, s mindig egy lépéssel közelebb araszolunk élethez-műhöz. Lásd példaként a 177. oldalt, melyet Réber László Lázárról készített karikaturisztikus rajza ékít, s a lóversenyező Lázár, „a galopp arisztokratája” a jóbarátok alkotta Zelk Zoltán – Csurka István – Rákosy Gergely – Keszeli Ferenc – Simonffy András – Ratkó József – Csorba Győző csillagképbe is belefénylik. Itt a könyv írójának tollán a baráti érzület anekdotikus, levél- és naplóbeli szövegemlékei a barátságélmény, a baráti hűség, a szolidaritás, a szeretetfilozófia a Lázár-írásokban is mindig jelen levő hatástényezőivé nemesednek. Már nem csupán az egyénről, hanem az alko­tásokról van szó. Hasonlóképp az írónak Karikás Péterrel, a színészből lett diplomatával hosszú esztendőkön át tett nyári vidékjárásai esetében. A tájakat, emberi gesztusokat, élethelyzeteket skicceibe – utóbb naplószerű emlékezéseibe – szippantó Lázár móriczi „gyalogolni jó” öröme szintén nem egyszerű életrajzi adalék: a megfigye­lés­metódusok, a vázlatozás, a motívumvariációk körébe is bevezet.

A fentiek alapján az sem lenne a könyv karakterétől és kvalitásaitól idegen megállapítás, ha úgy fogalmaznánk: a Lázár Ervin élete és munkássága lapjain egy tudós élvezetesen elmeséli mindazt, amit a közelmúlt magyar prózájának egyik kiemelkedő oeuvre-jéről a forrásokat összegezve, a korszerű műelemzés eklektikus-szintetikus eljárásait részint bevetve egy úttörő érdemű monográfiában a nem feltétlenül literátor érdeklődőnek és a beavatottnak párhuzamosan a tudtára lehet adni. De hangsúlyozandó: valóban a tudós hallatja szavát. Komáromi Gabriella az eddigi közelítéseknél, kritikáknál összetettebb és magasabb szinten analizálja mindazt, amit a szakirodalom nemegyszer tételezett, és sok észrevételt tesz, amelyek mindeddig nem bukkantak fel. Alaptéziseinek egyike, amelyet maga az író is többé-kevésbé belátott, papírra vetett (227. oldal): Lázár Ervin nem volt „regényíró alkat”. Részletezés nélkül, egyetértően rögzíthetjük: a könyv ebből eredő, szerteágazó következtetései mind segítik a pályaalakulás átlátását, az alkotói küszködések megértését. A valójában meg nem születő regény-művet (mert igazából – bólintunk rá – A fehér tigris sem az) a motívumaikat interaktívan variáló, mesteri novellák egyszerre előlegezik és summázzák (virtuálisan), s részint rokon szerep jut a meséknek is. Az elbeszélés és a mese – leegyszerűsítve: két kisepikai műfaj – közötti erőtérben, hiánya által jeleníti meg magát a potenciális regényforma. Az a műfaj, az a mű, melyet kimondva-kimondatlanul oly sokan vártak Lázártól (úgy fest, hogy reménykedő óráiban ő maga is), és aminek el nem készülte semmiféle hiányérzetet nem kelt bennünk az életművel kapcsolatban. (Lázár így sóhajtott fel, szavait a teljes életművére irányozva: „Sokan számon kérik rajtam a »nagy művet«. Csak azt tudom rá válaszolni: az én nagy művem ez a kicsi.”)

Az összehasonlító novella- és mesevizsgálódások igazságtartalmai mellett Komáromi Gabriella óvatos-bölcsen összefoglalt írás- és olvasáspszichológiai konklúziói a legmeggyőzőbbek. Mind – egyfelől – az írói alkatot, mind – másfelől – a magyarországi olvasóközönség 1960 utáni, időben és ízlésben többféleképp rétegezett befogadási jellemzőit, mind a gyermeki és a felnőtt olvasás közötti különbségeket (egyben az összefüggéseket, átcsapásokat, azonosságokat) remekül tárja fel a maguk helyén, az esetleges ismétléseket finomításként, nyomatékosításként alkalmazva.

A Lázár-univerzum gondos, stilárisan is lendületes feltérképezése: a belső organizmus ábrázolása mellett a kipillantások egyike-másika, az olykor kissé elsietetten átvilágított külső organizmus vitákat is indukál. Ezeket nem feltétlenül szükséges felróni, részletezni, hiszen például nyilvánvaló: Komáromi Gabriella, aki a Lázár-monográfiát befejezve jelenleg Janikovszky Éváról ír könyvet, Janikovszky nevét csak véletlenül felejthette ki egy reprezentatív felsorolásból. A 236. oldalon ugyanis így ír: „A magyar irodalom nagy mesemondói a múlt század második felében: Tersánszky, Zelk Zoltán, Kormos István, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Szécsi Margit, Rákos Sándor, Lá­zár Ervin, Csukás István, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Tordon Ákos, Tarbay Ede, Békés Pál. Az utóbbi években olyan elismert alkotók jelentkeztek a műfajban vagy a meseszerűség körében, mint Darvasi László, Szijj Ferenc, Háy János, Parti Nagy Lajos, Varró Dániel, Lackfi János, Schein Gábor. Dragomán György egy interjúban arról beszélt, hogy egy »félbehagyott meseregény« folytatása vár rá.” Túlontúl tágra nyit e lajstrom – de sajnos foghíjas is. Mese és meseszerűség, verses mese és mesepróza egy kalap alá vétele nem szerencsés. A poétikailag különösen problematikus második névtárat nem érintve: az elsőből bizonyosan hiányzik – Janikovszkyén kívül – a Csipike-történeteket író Fodor Sándor. Szécsi Margit, az Eszem a gesztenyét mellől Csoóri Sándor, a Lekvárcirkusz bo­hócai. Békés Pál szellemi szomszédságából Nógrádi Gábor meseprojektjei. S amikor az Ámi Lajos meséit átdolgozó Lázárra fordul a szó, jelezni kellett volna: (a drámaíró) Kárpáti Péter szintén bőven keresett és talált inspirációt Áminál (általában pedig több mesekultúra adaptációjával is kísérletezett).

E helyenként a szubjektivitást is vállaló és kamatoztató mű tónusától bátorságra kapva jelen sorok írója elmeséli: sajnos csupán távolról ismerte, de nagyon szerette Lázár Ervin emberi lényét, s szereti szinte mindenestül a műveit. Az évtizedek során alkalmanként módom volt látni Lázár szemében az ejnye-ejnye szelíd villámait, amikor – történetesen az ő közeléből – olyan utakra indultam, amelyekre szerintem sem kellett volna. Egyetemi diplománk átvételekor csoporttársaimtól a Buddha szomorú című novelláskötetét kaptam ajándékba, mert ennek darabjait hozzám nagyon közeli olvasmányoknak vélték (indokoltan). A kötetbe csak megjelenése után harminchárom évvel, 2006-ban – az író halála előtt hat hónappal – került az első és egyetlen Lázár Ervin-dedikáció, mellyel büszkélkedhetem. E szálak jogán jelentem, hogy bár sosem volt alkalmam részletesebben írni valamelyik Lázár-opusról, 2009-ben publikáltam esszékritikát a Berzsián és Dideki nemzeti színházi bemutatójáról (mely most egyszerű adatként, kritikai visszhang híján árválkodik a kötetben). 1974-ben kerestem és találtam alkalmat, hogy ismertetést tegyek közzé a Buddháról, 1999-ben recenzeáltam a Csillagmajort. Minderre nem hiúsági okokból utalok, hanem mert a megvesztegetően teljesnek tűnő bibliográfia nyilván nyerhet további, fontosabb kiegészítéseket is. (Tudom, hogy Komáromi Gabriella is tisztában van az alapcéljainak tökéletesen megfelelő adattár kisebb hiányosságaival.)

Egy szó, mint száz: a monográfia írója a bevezetőben említett irtásokon maga is vetett, aratott. (Osiris, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben