×

Hiányjelek a befejezetlen múltból

Ungvári László Zsolt

2013 // 03
A nyelv nem a kimondott szó.
Az egyetlen nyelv, a tökéletes,
rejtélyek és fények közt győzedelmes
csak az, mely hallgatásra jó.
(Mikó András töredéke)

Korán távozott el közülünk Mikó András költő, író, ezerkilencszázkilencvenhétben, tizenkilenc évesen, tragikus körülmények között. Egy könyve jelent meg, posztumuszként (Befejezetlen történetek tárháza, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1998), majd egy második, bővített kiadása is az elsőnek (A meg nem írt regény, Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2002). Mikó András könyvében remek verssorokkal és -szösszenetekkel, kiváló prózamondatokkal is találkozunk – érlelődő költőként megszállottan a hangját kereső, az irodalomba való bevonulásra megfeszített erővel készülő alkotó volt. Neki a költészet jelentette az esélyt a létezésben, olyan létformát várt tőle, amelyet kezdetben be nem vallottan, de létjogának érzett, midőn megszülettek első versei, és felcsillantak az első jó versmondatok és költői képek a tollán. Több elismert írót, költőt ismert meg, Vida Gábort, Zudor Jánost és Karácsonyi Zsoltot is. Jánk Károly volt egyike azoknak a költőknek, akikkel nagyon közeli, bizalmas viszonyba került igen korán, és a brassói száműzetésből, szülővárosából végül a kolozsvári bölcsészkarra került. Tele volt erővel, máris egyetemi folyóiratot szerkesztett, és jelen volt mindenütt, ahol a kultúra bármely területéről is legyen szó – gazdag szellemiség volt.

Korán magában hordozta a halált – alig sejthetően a kívülről szemlélődők számára, mert örökkön víg és élcelődő volt, humoros; jó érzéke volt válogatott bánatai elrejtéséhez. Csak halála után derült ki hátrahagyott kézirataiból, hogy a szorongás, a halál kényszerképzete is benne lakott, kívülről mutatott, fölényes tájékozottságát belül gyakran a kétely és kisebbségérzés vívódásokkal társuló, sokszor kívánt magánya jellemezte, s a haláltudatból csak az írás, a vers adott – vagy nem – kiutat neki.

A megfogalmazáson túl születik a vers, amikor önmagát kezdi írni. Mikó András kötetében egyetlen vers van, amely az alkotás játékos szabadságában születik meg, és a szerelem teljességének lehetőségét mutatja. Az Altató megírása előtt a költő az egyelőre érésben lévő versnek a Mellékdalát alkotja meg, melyet szerelmének ajánl. A Mellékdal muzikalitásával lepi meg az olvasót, azokhoz a lélegzetvételnyi versekhez sorolható, melyek melódiájukkal hamar rögződnek az olvasó fülében. E verse az egyetlen, amelyben a kötött versforma megjelenik, jambikus lüktetéssel, arányosan, lekerekí­tetten – itt a költő egészében megtalálja a szünet nélkül írott versben a hibátlan rímsort, azt a zeneiséget, amelyre mindig igényt tartott. Nem szerepel kötetében más vers, mely ily szabályos lenne, de elegendő bizonyíték ez a kötött formakezelés képességének kimutatásához, rávilágít arra, hogy nemcsak szabadversben, de kötött formában is képes lett volna maradandót alkotni. Ha élete nem szakadt volna meg, bizonyos, hogy teljes mértékben elsajátította volna a kötött forma titkait, elegendő érv ez a verse erre az állításra. Még sok ily meglepetéssel számolhattunk volna a ma már lezárult jövőben, amelyet nem érhetett meg a költő. Egészében idézem e rövid, értékes Mellékdalt az általa még csak álomként létező Altató címet viselő megíratlan verséből, melyben filmszerűséget is érzékelhetünk:



(…és eltűnnek halkan
szobádból a tárgyak,
lassan már nem marad
hátra csak az ágyad,
fejed ha lehajtod
fáradtan, egy este,
ő szövi álmaid:
hiányaid verse…)



A szoba képzetéhez társul a tárgyak eltűnése, s mint sok szerelmes versben, a fekvőhely motívuma áll a középpontban, amelyhez társulnak az est apró mozzanatai. Az utolsó két sor jelzi, hogy e vers a kedves álmára utal, egy álomszerű költeményre, amely Altatóként íródott volna hozzá. Az álom – mint egyetemes motívum a költészetben, elegendő Borgesre utalni – a képzelőerő mozgatója, éberálomként majd mindenik művészetben átalvatlan éjszakákon jelen van; és itt, e versben a kedves távollétének álma is lehet. Ha a hiányt helyezzük előtérbe, ezt a vers szó jelenléte is igazolhatná a költeményben, de inkább arra utal, hogy a költő az egyesülés hiányát, a távollétet a kedvesre vonatkoztatja, s az együttlét helyett enyhítésként verset ír hozzá, hogy kiegyenlítse a távolság állapotát, melyet kölcsönösségi viszonyként feltételez. A vers művészi értékét a formailag tökéletes hangszerelés adja, a teljesség verssé lényegítése a találkozás hiányában; a szándék, hogy az alkotásban lehetséges egyesülés megnyugvást hozzon pillanatokig a költő és kedvese számára. Kihallható belőle a reménykeltő hangvétel – mely legtöbb verséből hiányzik –, mutatja, hogy a találkozás, ha későbben is, bekövetkezhet.

A Jánk Károlynak ajánlott Tehetetlenség című versében a költő már a felütésben jelzi, hogy világérzékelése súlypontjában, akár verséről is legyen szó, a hangoltság mint megidézett ihlet a mérvadó, bár itt a világkép impresszionisztikus, verssé lényegített töménységével, erőteljes gon­dolatiságával találkozunk; de beméretlen arányokkal, ahol a társtalanságban a valódi találkozás meghittsége helyett a róla lemondásra kényszerült szemrevételét rögzíti a költő, ahol megszűnik a bensőséges közlésviszony és gondolatcsere lehetősége, amely létszükséglet neki. Helyébe lép a félelem mint létállapot, mint olyan válsághelyzet, melyből nincsen kiút – véli a lírikus –, s ez az élethelyzet összefügg a közönyös, gondolat- és érzelemmentes világgal, a létezés tragikumával vagy – mondjuk így – rezignációt rejtő voltával: „Látod, ez is csak egy hangulat. // Megnevezném, / s megállok félúton. Távol. / (Egy kéz, igen: / fél a bemutatkozástól.)” Az elbizonytalanodás oka itt nem a lírai alanyra, az egyénre vonatkozik csak, hanem az emberek közötti valódi kapcsolat hiányára, az elidegenedésből származó magányra, mellyel oly sokszor József Attilának is szembe kellett néznie majdnem egész élete során. A Mikó-versnek az ihletője a szeretethiány egyetemes jelensége. Pilinszky János Elég című verséből kiragad egy verssort, de ez is parafrázis, elhatárolódik egészében a Pilinszky-vers szövegösszefüggésétől. Mikó felülírja e mondatot, nem szó szerint idézi, hanem beépíti saját költői eszköztárába. Jelképes értékű e vendég-verssor, átváltozik és egyénivé válik a vers szövegtestében. A benyomásokra utaló hangoltság itt rossz előjelet sejtet, az emberi létezés szétesését, a lelki és szellemi összhang hiányát a társtalanságban, a tudatos, jövőt teremtő gesztusról való lemondást. A vers elégia, amelyben felfüggesztődik a létezés értelme, amelyet az akarat, a bizakodás vihetne előre, a reménybeli sorsvállalás. Helyette a melankólia válik túlsúlyossá; ahogy folytatja is a költő a sort, a vers kulcsszavát idézve: „Mert már csak hangulatok vannak. / Íze csupán a szavaknak, / s mintha élnél: / világod ők rakják össze, / nem kérdik, maradsz-e, jössz-e, / íze, a szaga szavaknak – // maguk a szavak: hallgatnak.” Állíthatjuk, hogy a versben lévő motívumkészlet, de valójában a gondolat súlypontjában a fent idézett középrész a lényeges, ahol a tehetetlenség állapota már kiterjed, és tárgyilagosan költői lencse alá kerül, megnevezést kap, miközben felfüggeszti a szó névadó képességét. Az elidegenedésben a valódi társ közelsége helyettesítődik a társas magánnyal. Az árnyék-élet mint látszat kiterjeszthető a közönyös világra is. A szó mint egyik lehetséges kulcsmotívum itt elveszíti eredeti rendeltetését, a semmi áll mögötte, az egzisztencia fölösleges kellékévé fokozódik le, melynek gondolati értéke és ésszerűsége megszűnik, nem beszélve a tartalom, a kifejező költői erő felszámolódásáról. Mintha maga a jelentés is fölösleges volna, ha az ember nem lenne eleve bezárva a szóba, a mondatba, a beszédbe – már születése után. De itt értéktelen a szó – ha ki is mondatik, súlytalan, nincsen igazságértéke, sem tétje a kimondásnak. Így a szó azonossá válik önmagával, jelként működik csak, mintha csak rögzült név lenne a tudatban, nélkülözve a szellemet. A valódi közlésviszony hiányában, az idegenségérzetben nem tud tartalmassá válni: elhallgat, bár beszél, de ettől függetlenül megszünteti magát. A vers következő részében visszatér a kezdő mondat, más változatban, noha a motivikus (játék)rend megmarad a szövegben. A hangulat megnevezhetetlen és névtelen. Megjelenik újra a Pilinszky-parafrázis, más változatban, hangsúlyozó erővel, de itt már múlt időben; a megtorpanás, az elbizonytalanodás bizonyítéka ez, amelyet végül a vers záró szakasza fokoz véglegességében tragikussá: „Marad e hangulat, látod. / Névtelenül, félúton. Távol. / (Egy kéz, mely / igen: lemaradt a bemutatkozásról.)” A verszáró mondat magyarázatot ad a címre is, a társtalanság következményeként a tehetetlenség megfogalmazásáig jut el. A jelentés visszautal a névtelenné vált szóra is, de magát a verset mint enyhülést adó cselekvést is ellehetetleníti és megszünteti: „S rám szorul, mint egy hurok, / vers, / melyet megírni nem tudok”. A fojtogató kéz jelképes szorításában a halál képzetét vonzza a versbe a költő, de ellentmondásos módon nem a vers halála ez, mert a vers végül megszületett – még ha a tehetetlenség állapotát rögzítette is –, kimondva az ürességet s az ebből származó lét nehézségét. Itt már – úgy tűnik – a vers sem ad feloldozást. Alátámasztva a költői üzenetet, Mikó szabadon kezeli e versében a rímet, s ami a legszembetűnőbb: a pontos frazírozás és spontaneitás.

A Fegyelem című versben egyetlen módosítószóra épül fel az egész szerkezet, és ezen belül szó- és mondatvariációk egész sorozata érzékelhető, melyek módosulnak, felülírva korábbi jelentésüket. A nyitány pontosan meghatározott, mintha nem is lenne itt verselőző – pontosan tudja, honnan indítja a verset, és hol zárja le: „Ahogy az est, / az egyre halkuló homály. // Ahogy dermedten, / ahogy most a táj, / ahogy csupán majd az ősz, / ahogy már csak dermedten / világíthat a tárgyak közt, / akár a vers. A szavak közt.” A versnyitó szinesztéziát követi az egyedien megjelenő hely(szín) rögzítése, a táj fogalmától jutván el az őszig, de valójában nem tájvers ez, a tárgyak fényévé lesz ez az évszak, hidegségében is elégikus meghatottsággal telített. A Tehetetlenség című verssel ellentétben a szó itt értéket és jelentéstöbbletet hordoz, verssé változik át a mondat, annak ellenére, hogy a költő hangja végig rezignációt sejtet, de a reflektorhoz hasonló világítás motívuma megemeli a hangfekvést. A vers második részében hangja súlyosbodik, tragikumot érzékelünk benne. Variálja az előző sorokat, mint Tehetetlenség című költeményében is, a vers megírásának lehetősége a középpont, de itt nem függesztődik fel az írás tett értéke, bár itt is megjelenik a félelem, a szabadságot adó önkifejezés lehetőségének megkérdőjelezése. A vers megszólítottja – valószínűleg a költő szerelme, metaforikus áttételekkel – egyetlen tekintetté változik át, e szóképpel azonosítja a költő: „Vagy ahogy még néha meglátod mindezt, / és ahogy már te is, / ahogy már te is e tekintet maradsz, / akár a tárgyak közé dermedt ősz / vagy a szavait félve figyelő vers.” A költemény végén megidézi annak nyitányát, más alakváltozatban. Babits Mihály Esti kérdés című versének mondatával zár, de ez is parafrazeált mondat, a szókapcsolat és egyben jelmondat csak távoli képzettársítás itt, noha a Babits-vers témája is az este, és így távoli rokonságban áll a Mikó-verssel. Ez a kompozíciós technika emlékeztet a Tehetetlenség költői fogásaira. Nyomatékosító erejű, hangulat-vers ez is, mint az előbbi, a zárlat átírja a kezdő mondatot: „És ahogy csupán ez az est. / E lágyan takaró”. Megfigyelhető Mikó motívumokra (rá)játszó képessége, amely eredetiséggel párosul. Teszi ezt a szövegösszetartó erő tömörségével, legyőzi szorongását, mely sokszor előfordul a melankóliára hajló költőknél, mikor beleszöknek a káoszba – ahogy Shakespeare is állította –, a semmibe és a mindenség kozmikusságába, kiszakítván egy darabot belőle, legyen az vers akár, és valójuk egy töredékét a felfokozott összpontosítás és megfeszített munka jutalmaként verssé sűrítik.

A Fagyok, kedves című verset a költő tizenhat éves korában írta, és közölte is az egyik, akkor legigényesebbnek tartott erdélyi irodalmi folyóirat. Ez a költemény az, mely – szerintem – egyetlen, végleges remeklése. Ebben is középpontban áll a tragikum, az élet és halál ellentétének kettőssége, a hihetetlenségében is lezárt, de számára elfogadhatatlan végességtudat. Sorsszerűséget sejteni ebben nem lehetséges, és nem is ajánlatos, az élet, az írás röppályái felé tartott a költő, amikor váratlanul elérte a halál. E vers marad az egyetlen fogódzó, e hátrahagyott, erős hatósugarú szabadvers, a Fagyok, kedves. Már címében is érzékelhető az eredetiség, az igekötő elhagyásával és a hozzá fűzött megszólítással. Szerelmes vers, nem elégikus – túllépi e műfajmegjelölést is –, tragikus.

Az ősz – ez a vershez kifogyhatatlan hangoltságot adó évszak, a kései modernség után, a 20. század végének költészetében már nehezen megfoghatónak látszott mint téma, mert feltétlen újítást követelt; minden megíratott róla már, vélték a versértők. A költők kevésbé, Szilágyi Domokos is leltárt készített az évszakokról, mint ahogy kortárs erdélyi költőink közül ma Lövétei Lázár László az ecloga műfaját eleveníti fel, és Fekete Vince bukolikus szabadverseiben az erdélyi tájnak egy új, meghitten lakható érzelmi térképét rajzolja meg. Érzékelhető, hogy a költészet egyetemes témáit minden, irodalmi korszakká növő évtized vagy évszázad át tudja értékelni, és be tudja építeni a saját világképébe, anélkül, hogy idejétmúlttá válna, mert nincsen, s nem is létezett soha idejétmúlt egyetemes téma a költészetben.

A Mikó-vers tájvilága ma is hat, mert a költő világlátása, valóságérzékelése egyedi. A vers első sorában már társítja Mikó a halál képzetét az őszével, de felfüggeszti a hagyományos lírai beszédmódot és az évszakhoz kapcsolódó, kifogyott szókincs- és eszköztárhoz való közeledést. „...dúrban szól a szél...” – írja. A zeneértő, ha Vivaldi Évszakait idézi akár, ide moll hangnemet hallana ősszel, de nem ez történik a versben, a költő felülírja a hagyományt, tájmegjelenítése eredetivé válik. Az első, leíró rész után – ez egy tájvers kezdete is lehetett volna – kiszól a versből: „...elhagynál?” – kérdi a kedvestől, és rögzíti utána halált jelző versmondatai ütemeiben élete elvesztett értékeit, de talán ami még súlyosabb, az életet fogja fel hiányként: árvaság, ítélet neki, mert összekapcsolódik a kezdet a véggel – s ami közötte van: az egyedül-lét sorstalansága. Ehhez kapcsolódik a vers kulcsmotívuma, melyet szétbont és összerak végül: „...rozsda a léten ezek lehetünk...” – szól, de mielőtt e szentenciózusabb mondatig eljutna, érzékenységgel formálja meg az ősz színeiből a rozsda képzetét, amely az ember alkotta világban is értékhiányt jelez, s e fogalom lesz képzettársítások sorozatán túl a lemeztelenedett lét kérlelhetetlenségének központi jelképévé a versben. „...elmúlások vize támadja fémes lelked mi célból?” – kérdez újfent, s itt már rögzíti a lélek fémmé szilárdult elidegenedésének képzetét s a mellette növekvő magányt, melyet a víz „rozsdásít” el: „...acélból vagyunk mind és most barnulunk...” – jelzi, és ezzel átvált a tél évszakába: „...kifeszítjük magunkat a télnek / csak gyere...” – hívja a kedvest, és ettől a pillanattól a vers leíró jellege felfüggesztődik, a hang személyessé válik, szinte éterien megfoghatatlanná, a versvízió emeli meg hangfekvését, mintha túlvilági lenne, mintha a kedves ős-álmának állapotából, a téli, elérhetetlen csúcsokról szólna hozzá. Téllé válik maga is, vagyis múlttá – kedvesével együtt, ahogy írja, mint kettőzött magányban a szerelem, és feltűnik az üvegkoporsó motívuma, a halált jelképezvén, de a költő megszünteti annak tragikumát – mert átsüt telet idéző képein is a ragaszkodás, a sarki fényű, téli vízió magában rejti a részvétet a szeretett nő iránt, bár a teljesség már elérhetetlen. Vélnénk, az életben, de a vers ellenpontoz: a jelképes halálban lehet már csak együtt a két szerető. A verszárlatban visszatér a címbeli megszólítás második, átírt változata: „...fagyunk és már nem is vagyunk – / nem akarunk, kedves”.

A szabadvers sokszor lehet kötöttebb, mint a rímes-metrikus. E versre ez igaz. Fokozott összpontosítást igénylő töménysége s ezzel együtt hömpölygő, lassú tempója végig ugyanaz marad. A költő a vers belső terében hangzásbeli hatásokat ér el, oly szavak egymás mellé helyezésével, melyek akár rímhelyzetbe is kerülhetnének, de nem belső rímek, nem is szójátékok, hanem ere­deti, nyomatékosító, hasonló hangalakú, de más-más jelentésű szavak együttesei.

Mikó András életművére felfigyelt már az irodalomtörténet, kimutatták a kortárs költészet iránti érzékenységét, az idézéstechnika, a más művekkel való termékenyítő szövegközöttiség, a költői szóalkotás iránti hajlamát, az abszurd humor iránti fogékonyságát is, az íráshoz mint folyamatot fölülvizsgáló gesztushoz való vonzódását. Költői és írói énjének e sokrétűsége, ha tovább fejlődhetett volna, akár több irodalmi műnemben is maradandót alkotott volna talán. Tehetsége rendkívüli munkabírással párosult, a tudásszerzés csillapíthatatlanságával, melynek jelei már mutatkoztak korai életidejében.

Ha van halhatatlanság az irodalomban – megengedett a világköltészetre is gondolni, nemcsak a magyarra, ahová pár költő úgy került be feledhetetlenként, hogy egyetlen vagy csak pár verse vált világszerte ismertté, mint Edgar Allan Poe A holló című verse is –, Mikó Andrásnak is lehet talán kijelölhető erőverse a mindenkori magyar költészet arcképcsarnokában: a Fagyok, kedves. Nem áll szándékomban ezzel a költő értékét igazolni, de tény, hogy váratlanul lezárult életműve élményt ad(hat) még sok kortárs olvasó számára. Mikó András szelleme megidézhető – távlatot is látok a további értékelésre, mert gazdag kézirategyütteséből bármikor előkerülhetnek új alkotások, amelyek más megvilágításba helyezhetik eddigi életművét.

Arthur Rimbaud tizenhat évesen kezdett el verselni, tizenkilenc éves korára halhatatlan életművet hagyott az utókorra, és többé nem írt semmit. Zsenije kiégett, fegyverkereskedő lett Afrikában. Mikó András e verse is tizenhat éves korban íródott. Az utókor soha nem tudja meg, hogy mit adott volna neki Mikó András, ha ma élne, de egy dolog bizonyos: értéket hozott nekünk így is.

A Fagyok, kedves című versről azzal a szándékkal írtam, hogy kiemeljem e művet társai közül – anélkül, hogy a többi értékét csökkenteném –, hogy közelebb hozzam e vers megértéséhez a befogadót, bár ez teljességében lehetetlen: a vers mindig mást mond egészként, s a vers valójában az olvasójában kell megszülessen. Tétjét veszti minden művészi próbálkozás, ha nem lel visszhangra; Mikó András életében még rejtett szándéka az volt, hogy egyszer versei zengjenek föl egy másik lélekben is – életében nem érhette meg, csak halála után kelt életre a visszhang versei átélőiben, mint a Fagyok, kedves címűben is:



Fagyok, kedves

fagyok: odakint a haldoklás dúrban szól a szél
suttog valamit a fáknak „ősz” – mondhatja és a fák
megértik felültetik leveleik a dallamra színfolyamok
úsznak a szelek hangján
elhagynál?
mert látod árván hagyta itt az élet a tárgyát táját
rozsdás tér-foltok a légben a hideg lehet a rozsda a
levegőn az éltetőn az etetőn a soha eleget nem
adón rozsda a léten ezek lehetünk láthatatlanok
elmúlások vize támadja fémes lelked mi célból?
acélból vagyunk mind és most barnulunk
kifeszítjük magunkat a télnek
csak gyere
hátulról közelíts mint a gondolat hátulról melegíts
mert elöl már én is rozsda-színben táncolok nem
ne félj élj csendburkodban kétes magányodban
rólam szóló ős-álmodban itt már csípni kezd a lég
látod csipkedi csontjaim átkacarássza magát rajtam
a fagy ha hagyom és ha már múlttá válunk hát
szépen fehéren havasok üvegkoporsójában ráfagy
napfény-csókod fagyunk és már nem is vagyunk –
nem akarunk, kedves

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben