×

Hangulat és megismerés

Dobai Péter: Emlék az ember

Sturm László

2013 // 03
A Dobai-versek olvasójában két dolog tudatosodik igen hamar. Egyrészt hogy a költő szinte rögeszmésen ugyanazt és majdnem ugyanúgy írja – a jelen köteten túltekintve: már évtizedek óta! –, másrészt, hogy a látszólagos beszűkültség egy olyan költészet álruhája, melyből jelentős, ráadásul szép versek bontakoznak ki. Hölderlin, Juhász Gyula vagy – a Dobai által rendszeresen megidézett – Vajda János kimeríthetetlen „beszűkültsége” ez.

Ifjúságról, festményekről, lányokról, írótársakról, fényképekről, a kiürülő jelenről írva állandó, szinte menetrendszerű motívumokkal dolgozik, egyéni mozzanatokat az irodalom időtlen sablonjaival vegyítve. Elő-előkerül többek között az évszakok váltakozása, az ifjúság és annak elmúlása, a női meztelenség, a ragadozólét, a virág, a vér, a tenger, a félelem és a bátorság, a fény és a sötét, a vas és az arany, az álom, a révület, a tánc, a dúlás (dúltság), a tékozlás, az antikvitás, az ősiség, a sors és a véletlen. Talán attól nagy és szép ez a költészet, hogy a sablonoknak vissza tudja adni eredeti, ősképi (archetipikus) valóságukat. A kidolgozott motívumháló mindig a lényeg, a költő kimeríthetetlen alapélménye felé repül, a korlátolt végtelenből húzza ki a mindig hasonló, de sosem azonos zsákmányt. Másnál az ilyen konokság rutinná koptathatná, Dobainál megeleveníti a szemléletet (jellemző kiindulási helyzet: a költő szemlélődik, a múltba vagy a külvilágba tekint). „Bizony nem is kevés gépiesség kell az érzékenységhez, / ha elég hosszú hozzá az élet” (Önarckép most! Műhorizont).

A szép, bár kétségbeesett emlékidézésben alig vesszük észre, hogy a költő világában nem a hangulat, hanem az ismeretelmélet áll a középpontban. Mi az ember? Mi múlik el, elmúlik-e a múlt? Miféle valóság tehát az emlék? És a festmény vagy a fénykép egykori jelene? Miért és hogyan törik meg az ifjúság lendülete? Az alanyi hangulatlírát a paradox gondolatok, kérdések zsilipelik át lényegszemléletté. Néha, mint a kötetnyitó Kezdetben volt az emlékben az utóbbiak kerülnek a középpontba: „ / […] / Sem Ige, sem Tett, az Emlék volt a Kezdet! / Emléked már akkor létezett, amikor még meg / sem születtél, mielőtt még a világra jöttél volna: / emlék voltál, mások emléke, ki tudja, kié? Kiké? / […] / Emléke vagy egy jövendő jelennek / (már benned a térítő távlat), / mely eljő, mely lesz: nélküled – – – / A játék nem volt játék, / hiába játszottál annyit… / Lassan megállt a hinta, / a labda messze elgurult, / messze, egy régi, ifjú, hősi, / soha meg sem történt táncos tavaszba, / melynek virágai mégis nyílnak, máig és mindörökké – – – / Ó, az a tágas, sugaras erdőtisztás, az a mező / […] / Ott mi még találkozunk, Mari. Valaha. / Nem is kell hozzá hely, sem idő! / Egyszer. Egy elmúlt jövőben – – –” Mintha átfordítható lenne édes hangulatba: szép volt az ifjúság, mint a május, de sajnos elmúlt, ám fel a fejjel, nem veszett minden el, sőt, talán egy túlvilág tetézve szolgáltat vissza szépséget, teljességet; bár az utóbbi remény kétes (a további versekben is sokszor a kétely az erősebb), de eddig érthető, biztató, zsongító. De mit zavarog itt az Emlék? Hogyan vált egymásba oda-vissza múlt-jelen-jövő? Miért nem zsongulhatunk nyugodtan, anélkül, hogy agytornára kényszerítenének, amely lovagitorna-szerűen fáradságos, sőt talán életveszélyes. Egy születésem előtti és „egy jövendő jelen” emléke vagyok? Ez még külön is sok, hát így együtt. Félre sem tolhatjuk, mint egyszeri sokat akarást, hiszen lépten-nyomon visszatér: „ne félj, te magad sem vagy jelen, / vagy mégis? Valakinek egyszer eljövendő / emlékezetében? (Alkony, ha emlékkel reánk riad); a teljes Ki időz kedvére még el sem jött napokkal, emlékezetemben?: „Ki más buzgó emlékező van emlékeim előtt, / kívülem? Ki az, aki nem felejti el mindazt, / ami még meg sem történt énvelem, / sőt, előre emlékezik rá, ismétlem: / ki az, aki megelőzi jövő idővel emlékezetem?”; „félve-nem félve, de készen kell lenni / élet helyett emlékezni – – – / Érzed? / Minden régen történt. / Minden emlék. / Emlék az is, ami lesz még!” (Őszi omlás); „Igen, emlék minden. Nincs most, nincs jelen. S lesz a múlt!(Szigliget. Hajnali fényrianás). És persze a kötetzáró, címadó Emlék az ember: „Milyen mély, messzi s mégis milyen kényszerítően / jelenvaló a múlt. A jövők bölcsője lenne a múlt? / Azon az egyetlen, tiszta tegnapon: száz év telt el. / […] / Hová ’lett’ a múlt? Szökött s eltűnt idegen, ősi jövők felé… / Emlék az ember. Mások emléke.”

Hogy mások emléke lennénk, az még érthető köznapi logikával: az vagyunk, amilyen képet magunk mögött hagyunk. Sovány vigasz, de némiképp mélyíthetjük azzal, hogy mások rólunk kialakított képe életünk folyamán visszahat önképünkre, önismeretünkre. Azonban így is csak a társadalommérnökök lélektanáig és a sírfeliratok szentimentalizmusáig törnénk előre. Egy részigazságig. Ami teljesen használhatatlan, ha az olyan sorokat akarjuk megfejteni, mint az „emléked már akkor létezett, amikor még meg sem születtél”.

Szétszálazható mégis a kérdések gubanca, ha a versek alaphelyzeteként egy olyan belátást fogadunk el, miszerint az emberi élet eshetőségei már mind rég bejárt utak, régtől adott lehetőségek. Minden sors csak ismétlése – emlékezete – előtte volt sorsoknak, előtte belátott életlehetőségeknek. Mintha a sorskészlet lenne csak örök, az egyes ember pedig a sors mulandó álarca. A személyiségvesztés fenséges borzalmát azonban kikezdi, enyhíti, hogy az ember is játszhat a sorssal. Különböző szerepeket próbálgathat. Ilyenkor inkább úgy tűnik, az ember veszi magára a sorsot mint álarcot. Kezdetben játékból, kíváncsiságból, kedve szerint váltogatva („Ó, idő, ó, percek, ó, századok!”: „mennyi virradatig-tánc, vad, túlhevült, maszkos / karnevál, nyáréji mulatság, máglyás, tűzugrásos”). Később – a tűzzel játszó, mégis oly feledhetetlen karnevál múltán – a személyiség néhány vagy csak egy szerepre szűkül, amely idővel levakarhatatlanul ég rá („World open” teniszparti nézőjeként…: „vajon kik voltak emlékeim álarcos fő- és mellékszereplői?”; Emlék az ember: „összeomlik az arc, eltűnik, elrejti maszk”). És hogy ne csak keseregjünk, talán van, amikor a személyiség kiteljesedik a sorsában (esetleg a sors nagyobb a személyiségnél?): „Mintha arcánál is szebb álarc takarta volna / Csinszka lényének szép egészét” (A KOGART Galériában, Márffy Ödön életmű-kiállításán).

Az ifjúság az a kiemelkedő időfennsík, az a karnevál, amikor kirajzolódik valami teljesség, átélhető a lehetőségek sokaságában a szabadság ígérete. Az élettávlatok összefonódva, együttesen is megvalósíthatóként mutatkoznak. A sorsválasztás előtti kor még a lehetőségek, tehát a valóság egészét éli („a valóság csak annyi, mint a lehetőségei”, Ismeretlen leány, viruló kamaszkisasszony emléke kínoz: örömmel): a táncban, a közösségi élményben, a barátságban, a szerelemben. Minden összefonódik! Még a lányok hajviseletét is az összefonódás, a „koszorúba font konty fénye” (Szigliget. Hajnali fényrianás) határozza meg, táncuk „kört járó leánykoszorú” (Ó, ti vivátos kezdetek! Minden már előre emlék). A lehetőségek kévébe kötve csábítanak (Leány táncban szál magában: „Voltjai-múltjai oly’ elevennek tűnnek, mint tavasz-sugarak / duzzadó kévéi…”; Szőke akt: „a derék sűrű kévéje”; Egy súlyos, szőke hajfonat emlékében élni: „aki a telt időket kévébe kösse, hogy majd malom őrölje / nyarak aranyát végtére össze”) . Minden lehetőség egy sugár, a sok sugár fényözön. Az ifjúság emlékén mindig elömlik a fény.

A tenger is, folyton változó hullámaival, az egykori létteljességet idézi. A „lelkes” ifjúságot: „Gondolat, emlék nem zavarja még / lelkük alig hullámzó, nyílttenger-színét” (Alig serdült leányzók – szépséges sipsiricák – fürdőzés után). A felnőtt-lét félelmében az ifjúság-tenger emléke, tudata segít a személyiség, az ön- (és világ)azonosság megőrzésében: „A tenger mindig messze van. / Végleg távol van s egyre távolodik végtelenje / […] / Megállsz egy régi parton s nem tudod, ki vagy, / pedig nem tévedtél el… megérkeztél: / a tenger emléke vagy!” (A tenger mindig messze van) („Mindig messze”: persze az ifjúság is csak viszonylagos teljesség, közelség. Ha eljön, talán csak a halál után jön el az igazi teljesség, ahogy a folyam „vizét a tenger mély, örvényes ölének a deltában megadja” [Ó, ti vivátos…].)

Mert óhatatlanul elmúlik az ifjúság, amikor „még nem élik veszejtő sorsukat, / csak szelíden barbár önmagukat” (Alig serdült leányzók…). A „hősi, vivátos, lelket táró” (Máriavers. Leány 1969. augusztus havából, és azóta is), „bátor” ifjúság. Épp a legfőbb lehetőségek, a másik ember, a szerelem, a „sugárzó leányzók” lesznek a legfőbb sorsteremtők (Egy súlyos szőkehajfonat emlékében élni: „fényes szemfény-körébe vonzana, vonna, / sorsa vasával körülzárna”), és „nagy fények omlanak össze” (Őszi omlás). Lehetne a sors, láttuk, fölemelő is, de valamilyen okból nem lesz az (a hősök kora elmúlt?), és a tökéletesre várva sokszor az adódó jót is elmulasztjuk, és a valóságként áramló vér elleplező festékként végzi: „de végzetem mégsem kell néki. / Talán egy Hősre vár, de az a Hős / elesett egy vár fokán, egy caravella fedélzetén, / vagy végzett vele kés, női kézből. / Ó, női kezek, a vér milyen meleg, / amíg végre holmi festék nem lesz, kalmárok kezében…(Egy súlyos, szőke hajfonat emlékében élni).

„S lett a kihívó véletlenekből befejezett Végzet, / lett a csapongó életből sújtó, kénytelen sors” („In taberna quando sumus…”). A „bátor”, „hősi”, (korlátlannak tűnő lehetőségeit) „tékozló” kort fölváltja a félelem (csak a Voltam élni-ben: „előre ijeszt”, „rémít”, „félve-félek”, „félek”, „félek, és félő, hogy nem hiába”), a lehetőségek csábító sokaságát kínáló szerethetőt fölváltja a sorsa egyirányúságába törő „szerelemért harcoló szerethetetlen(A múlt idők grammatikája más).

Miért szűkül be az élet? És miként? Nincs végső válasz, bár a folyamat – amely fölött valami végzetteljes szükségszerűség lebeg – visszatérő témája a verseknek. Méghozzá a női sorshívás kerül a középpontba. Az akt, a meztelenség mint sorsakarás. Úgy tűnik, hogy egy ponton a benső csendet föl kell dúlni, át kell törni a másikhoz. Választani kell, szenvedélyesen, erőszakosan, kerül, amibe kerül. Visszatérő mozzanatok a meztelenség, a dúlás, a ragadozó (illetve a húsevő növény): „Ó, lélek, ó, ifjúság, ó, meztelen, fehér mellek!” (Hívása régi nyaraknak); „megnyílt meztelenségének dúlt dinamikája. Mintha nemsokára vonszolnák emberáldozatra” (Balatoni Vénusz); „Testének tiszta, fénylő tengerszintje, / mintha heves, dúló ölelést pihenne” (Leányzó első ölelés után nyíló hajnalfényben); „Kérdez, kiáltva kérdez ez a hatalmas, barbár / meztelenség!” (Akt); „Amrita Amritát álmodja és közelítő / társat tökéletes testének lávatüzéhez, / társat tékozló, robbanó, / izzásig hevült meztelenségéhez / […] / mintha virrasztana: ősi izgalomban, / vérmes, trópusi gerjedelemben! Alvó húsevő virág vagy, Amrita! / […] / ó, mély álmában is képes lenne / megnyíló, magát adó, befogadó mozdulatra / […] / megkeresel, magadba ölelsz / […] / megtalálja-e vajon penge-szépségét / viszonzó vulkáni társát, aki csak isten lehet!” (Amrita Sher-Gil három festménye); „Eleven automata fegyver ez a ragadozó, / szálmagas, lángoló, deli leánytest, ez a támadó, / vakmerőn merész, mégis védtelen meztelenség! / […] / Öle – húsevő trópusi virágkehely – / […] / Tékozló, virágzó, lobogó, mély meztelensége, / dúlt, eltévelyedett, önmagát szenvedő személyisége: / mintha egy más ottlétet keresne / […] / készenlétben feszül, kihívó tartása vár hasonmására / […] / magához hívó, gyönyörű tébolyig, dühig dúlt valója” (Szőke akt). A meztelenség (a szépség, a csábítás) csapda, mely magához csalja, hogy magába ölelje társát, ragadozóként, vagy inkább – hisz nem üldöz, hanem csábít – húsevő növényként fölfalja.

Ugyanakkor maga is kitárulkozik, védtelenné válik, maga is áldozat, amellett, hogy tettes, sőt fegyver is. Dúl és feldúlják. (Talán ezért zárul később vissza, és a visszazárulás lenne a felnőttség?) Ráadásul aligha találhatja meg azt, aki igazi, megálmodott társa volna, „aki csak isten lehet!”. (Talán a csalódás belátásával kezdődik a felnőttkor? A „barbárság” elmúltával? Legalábbis az önmagában vett gondolat a sivársághoz kötődik: „A sivatag, mint az agy, mint a tudat” [Életfogytiglanok]. A személyiség egységében persze megvan a helye, amikor „azt gondolom, amit érzek, és azt érzem, amit gondolok” [Gordonkázó nő].) A társ(kereső ifjúság) olyan, mint a zene, átszellemültté tesz, de elmúlik. Ráadásul sziréni hang, ami belé költözve, nemcsak másokra, magára is pusztulást hoz. A Leány táncban szál magában leányának „bánt, öl, kivégez nagyságos ismeretlensége”, másrészt: „egész lényének nagy némasága szárnyal, ível fölfelé: / az elveszett dallamig, s egyenáramú mozgásának / dúlt-dúló dinamikája sejteti, hogy megtalálja az elveszett dallamot / s véle együtt ő is elvész, távlatok nélküli tejúti világba”. Talán a társ (a dallam) csak tükör, mely önmagunkra ébreszt: „ők, ketten, leány és hangszere rejtélye önmagának, oly hevesen / egyek s egyesültek, mintha ölelkeznének, időtlen régen” (Gordonkázó nő). Az önismeret lenne a felnőttség? Lélekrianás: „Aki képes megijedni önmagától, az persze / joggal mondhatja: ismeri önmagát. / Miért ijeszt az önismeret?”

Emlékezzünk csak: Amrita nemcsak a társat, hanem – és először – Amritát is álmodja. Valamiféle igazi – talán eszményi, édeni – önmagunk földerengése döbbent idővel valós életünk korlátaira? A korlátokból kitekinteni, előre és vissza, a teljesség emlékeire és reményére, ennyit tehetünk a magunk őrzésére. Ebben segít a művészet: „De Bottesini bőgőjének húrjai zúgnak, / bátorságot adnak bánathoz, emlékhez, / szomorúsághoz, erőt a kínzó álmatlanság / riasztó rémképeinek elviseléséhez” („Álmodozás”). Zsongítva, lelkesítve vagy félelmeinkkel szembesítve, de jobbik magunkhoz vezet: „Enged, hagy, bátorít lenni önmagamnak / ez a zene” (Antonín Dvorak, A-dúr zongoraötös); „Gazdag tárlat ez, / igaz, kissé sötét… / Hol rejti fényét, / ne kérdezd! / Mély sugarát / nézőinek szemébe / vetíti, szórja át!” (Vers-variánsok Szotyory László metafizikus festményeire)

A múlt – és jövendő? – teljesség távlatában figyelni a jelent (esetleg beleveszni a távlatba?), ez a révület: „Az örvény-kék szempár eltelt távolba réved, / melynek ideje szívében nem múlott el soha” (A KOGART Galériában…). A hajnali fák szintén egyszerre két időben léteznek: „vagy festményen látnám önkívületből visszatérő, / a horizonton szétbontakozó, még révült körvonalaikat: / nehéz, fekete sziluettek, / e mai napra most születnek” (Hajnal. Attersee-Seewalchen). A mai hegyek az egykori tűzhányókat rejtik: „Mindegyre nézem, révülten elnézem / a holt vulkánhegyek nyűgöző sorát” (Szigliget-vers). (Az álom is sokszor hasonló távlatot jelez, az inkább a jövőre irányulva.)

Ifjúság, felnőttség és az ifjúság visszatértének irracionális reménye mögött kirajzolódik a teljes létkör, a teljes létkör pedig értelmet sugallóvá teszi a természeti kozmoszt, az erkölcsig és az üdvtörténetig nyúlva. A nappal és éjszaka váltakozása éppúgy jelentésessé válik, mint az évszakok forgása (természetesen a tél a félelem ideje). Az ifjúság elvesztése mögött kirajzolódik a bűnbeesés. És a megváltás reménye. De még akár a haza sorsa is. Dicsőséggel, letaglózó veszteséggel, esetleges eséllyel. A dicsőség, az „extra Hungariam” kora elmúlt: „Mivé lettél, századosa a dicső Honvéd Hadseregnek?” (Az idő fájdalomból van); „A régi magyar világ, hát… / mintha kénytelen külfölddé vált volna… / Nem tudom, Krúdy úr, de a régi mondás, / miszerint: Extra Hungariam non est vita… / helyt immár nem áll” (Találkozás); „Ó, magyar Árkádia! Karnevál helyett kálvária” (Életfogytiglan „magyar extázisban”). Haza helyett csak hazapótlékok vannak (Találkozás: „Eltévedtem volna a nőkben? / Magyarország helyett ők lettek volna az én igazi hazám?!”)? De él(degél) az újjászületés reménye: „Ady Endre oldalán, / aki bor mellett tűnődik / egy bátrabb, büszkébb, boldogabb hazán?...” (A KOGART Galériában…).

Ismétlem: talán azért olyan jelentős ez a költészet, mert vissza tudja nyerni, jelen idejűvé és személyessé tudja tenni az alapkérdéseket. Dobai ma az egyik legjobb költő. Azért szükséges ez az iskolás megállapítás, mert a kurrens kánonok többsége nem így mutatja. Annál rosszabb a kurrens kánonoknak, mondhatnánk, de hát a költőnek és az olvasni kész érdeklődőknek se jó így. Ám ez már – megint – egy másik történet lehetne. (Napkút, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben