×

Civilizált világ

Bene Zoltán

2013 // 03
Ha az igazat akarod hallani, kezdte Pósa, azt kell mondanom, nem könnyű. Inkább nehéz. Panaszkodhatnék is akár, volna miért, de rám unnál hamar, testvér. Utoljára három hónapja rajzoltam, dacára annak, hogy mindenekelőtt, sőt: mindenekfölött grafikával foglalkozom, illusztrációval, karikatúrával, ilyenekkel. Csakhogy megbízás égen-földön nincs, magamtól meg világéletemben lusta voltam, meg aztán, ha nem volnék rest, akkor se tudnék mit kezdeni az aktivitásommal. Nem is élek valami fényesen, mi tagadás. Ráadásul fáradt vagyok, ami nem csoda, ha az ember két hete éjszakázik. És nem ám búfelejtőkben meg tisztes becsületsüllyesztőkben, tucatnyi vidor delirium tremens társaságában, hanem egy zöldség-gyümölcs stand mellett a panelrengetegben. Pósa mélyet sóhajtott, kisimította a homlokán a ráncokat. Az úgy történt, folytatta, hogy az egyik komám jelezte ezt a melót. Már a létezését. Meg hogy addig tart, amíg be nem áll a cudar idő. Városszerte vagy tucatnyi standot találsz, lelkem, s ezeket többe kerülne minden egyes éjjel összepakolni és elfuvarozni, regge­lente meg vissza, mint a hozzám hasonló balfaszokkal őriztetni rongyos háromezer-ötszáz forintért per éj. Így aztán éjjel-nappal kínálják a zöldséget meg a gyümölcsöt eme remek elárusítóhelyeken. Non-stop. Éjnek évadján, persze, szerényebb forgalmat bonyolítva. Nekem magamnak konkrétan ezerkétszázhúsz forintnyi bevétel a csúcsom. Amúgy este fél nyolctól reggel fél nyolcig dekkolok a Hold utcánál, nem messze a Sörszanatóriumtól. Nem rossz hely, jóllehet nem a legjobb környék. Kezdetben mégis leginkább azon paráztam, mi a fészkes fenét csinálok majd, ha szólít a természet. A pisálást még csak-csak megoldom, ott a bukszus, de mi a fene lesz, ha szarnom kell? No, addig-addig lovaltam magam az aggodalomba, hogy a harmadik estén, úgy tizenegy tájban, éreztem, hamarosan baj lesz. A beleim aktivitása vészt jósolt. Vagy ha nem is azt, de az ürítés feltartóztathatatlan közeledtét feltétlenül. Kérdés csupán annyi maradt: mikorra érkezik meg a salak a végbél utolsó szakaszába? Attól féltem, erre az az egyedüli válasz: percek alatt megtörténhet. Még szerencse, hogy a Sörszanatórium sosem zárja be kapuit, áldassék az ő neve, oda araszoltam hát, egy szép, érett körtéért cseréltem egy fél körtét, sebesen lenyeltem, s már osontam is a klotyóra. Nem volt éppenséggel fölüdítő székelés, mégis sikerként könyvelem el. Na ja. Pósa komótosan cigarettára gyújtott. Míg az első slukkot ízlelte, elolvasta néhányszor a közeli halálát jósoló feliratot a dobozon, majd szórakozottan a padlószőnyegre ejtette a paklit. Tegnapelőtt hajnal fél kettőkor meg egy lány köszönt rám, mesélte. Éppen állva szundikáltam. A leány enyhén ittas volt, és tündöklően szép. Pósa tekintete szinte elfátyolosodott az emléktől, ám hamar megemberelte magát. Afelől érdeklődött, fújta ki a füstöt, adnék-e neki egy fürt szőlőt. Adtam, naná. Finoman szemezgette azt a szép Pannónia kincsét, azokkal a törékeny kis ujjacskáival megkapóan elegáns mozdulattal szakította le szemenként a szárról, az ajkaihoz emelte, kis o betűt formált a szájából, belecsúsztatta a szőlőszemet, bezárta mögötte az ajkait, és kéjesen roppantotta szét gyöngyház fogaival a gyümölcsöt. Az édes nedű láthatóan élvezetet okozott számára. Kedvem kerekedett további gyönyöröket gerjeszteni. Felajánlottam hát egy ringlószilvát és egy barackot. Elfogadta. Mikor beleharapott a barackba, s leve a ruhájára fröccsnet, rám nevetett, azzal faképnél hagyott. Sokáig révedtem utána, kissé talán bele is révültem imbolygóan ringó járásába, na ja. Pósa lehunyta a szemét, megköszörülte a torkát. Sokszor révültem én már el életemben, beleméláztam az életbe. Tizenöt éve lehetett, talán több is, mikor leszálltam a vonatról egy poros alföldi város poros állomásán, hogy átszálljak egy buszra egy poros alföldi falu irányába, a nagyszüleimhez. A poros alföldi város vasútállomása előtt van egy park. Éppenséggel nem kell keresztülvágni rajta, ha az ember a buszpályaudvarra igyekszik, én mégis mindig tettem egy kurta vargabetűt a hatalmas, öreg fák alatt, mert a park szélén kedves kisvendéglő húzódik meg, ahol kiváló kisfröccsöt mérnek metszett pohárba. Akkor is oda igyekeztem. A parkhoz egyébiránt játszótér, egy nem túl jó és nem is túl rossz állapotú klasszicista épület, esetlen kőszobrok, leharcolt padok, kikövezett gyalogösvények és szépséges faóriások tartoznak: egy szerethető civilizáció bizonyítékai egytől egyig… Pósa elnyomta a csikket egy gyufás skatulyában, lehajolt a padlóra, fölemelte a cigarettásdobozt, újabb szálat vett ki belőle, meggyújtotta. Néhányszor újfent elolvasta a doboz figyelmeztetéseit, megvonta a vállát. Tizenöt éve lehetett, amiről mesélek, talán még régebben, mondta. Ahogy mentem át azon a kicsiny parkon, láttam egy magas, vékony, hosszú hajú fiút egy alacsony, fiús lánnyal. Mögöttük tagbaszakadt fickó. Alighogy bekerültek a látómezőmbe, mint egy film, peregni kezdtek az események: a kigyúrt manus elkapja a srác vállát, maga felé fordítja a fiút, s nyomban az arcába csap; a fiú nem is védekezik, eldől, akár egy félbetört facsemete, s a nagydarab azonmód fejbe rúgja; a lány kétségbeesetten áll közéjük, sziszeg a behemót felé, fölcibálja a cingárt a földről, húzza maga után. A drabális egyén nem eredt a nyomukba. Köpött egyet, cifrán anyázott, aztán elkacsázott a párral ellenkező irányba. Körülöttem többen szörnyülködtek (a fejét rúgta, a fejét! azért ezt már mégse kellene…!), értetlen tekintetek követték a távolodó lányt és fiút, ijedt pillantásokat vetettek az agresszorra. Ez egy civilizált világ volna, kérem, jegyezte meg nem messze tőlem egy idős úr… Széttártam a kezem, mentem fröccsöt inni. A busz indulásáig néhány többnyire belefért. Én sem láttam még ilyesmit azelőtt. Verekedéseket, kakaskodást számtalanszor, de ilyet soha. A csenevész fiú szinte apatikus s ezzel szemben a lány hisztérikus viselkedése az egyik, a szakszerű, kiszámított erőszak a másik oldalon. A megtámadott fiatalember a kezét sem emelte az arca elé, holott ösztönösen védenie kellett volna magát. Nem zajlottak olyan gyorsan az események, hogy ne próbálhatta volna meg. A támadó csak annyi mozdulatot tett, amennyire feltétlenül szükség volt az eredmény eléréséhez: perdítés, ütés, rúgás. Mind pontos volt és kíméletlen. Mégsem lélektelen. Az eltorzult arc, az eset után a sercintés, a garázda káromlás mind az érzelmi töltetet bizonyítják. Amely érzelmi töltet egy másodpercre sem akadályozta a gépiesen pontos cselekvést. A test és a szellem, az értelem és az érzelem egymástól függetlenül működött. Mindezt már a kisvendéglőben gondoltam, s a buszon, a poros alföldi falu felé ringatózva, ahová akkortájt rendszeresen jártam. Kérdezheted, lelkem, hogy jön ez a zöldségcsőszködéshez. Na ja, jogosan kérdezősködsz, jogosan! Onnan ötlött eszembe a másfél évtizeddel ez­előtti történet, hogy tegnap éjjel hasonlót láttam. Az a tegnapelőtti gyönyörű lány jelent meg nekem újra. Kicsit bizonytalanul járt, én szívesen ajándékoztam meg Pannónia kincsével. Alighogy enni kezdte, föltűnt egy fiú, hozzá szaladt, megragadta a kezét, és futni kezdtek. Két másodperc sem telt belé, egy másik alak bontakozott ki a sötétből, s a párocska után vetette magát. Elérte őket, a srácot leütötte, és rángatni kezdte a lányt. Közbe kellett lépnem. Rákiáltottam, hogy hagyja abba, de meg se hallott. Úgyhogy fogtam az üres ládát, ami székemül szolgált, és széttörtem a barom hátán. Elengedte a lányt, csodálkozva fordult felém, s nyilván rám is ugrott volna, ha időközben a fiú föl nem tápászkodik, és egy, a fene tudja, honnan előkerült léccel kupán nem vágja. Elterült. A srác rám nézett, fölém emelte a lécet, tartotta egy pillanatig a fejem fölött, aztán elhajította. Megragadta a lány kezét, és elvonszolta. Összeszedtem az összevissza repedt ládát, visszamentem a zöldségekhez. A leütött fószer úgy tíz perc múlva kászálódott föl. Tőlem kérdezte, nem láttam-e két fickót meg egy kurvát elinalni. Nem láttam, mondtam, mert a Sörszanatóriumban voltam éppen szarni. Különös módon belenyugodott a feleletembe, a fejét tapogatva eloldalgott. Hát, jó cimborám, ma este nem megyek a standra, azt hiszem. Szeretném hinni, hogy ez egy civilizált világ volna, kérem, még mindig az. Öncsalás, azt mondod? Na ja. Az.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben