×

A Vidróczki-kódex

Halász Margit

2013 // 03
Részlet az azonos című regényből

Huszonhetedik fejezet,


amelyben hősünk felcsap hattyúpásztornak. Vágyának titokzatos tárgya egy aranyszőrű bárány lesz. Továbbá kiderül az is, hogy nem minden skót skót. A hangák pedig továbbra is lilán virítanak.

Maggie Macleod egy tó partján lakott egy takaros, kézre álló kastélyban, és hobbiból fekete hattyúkat tenyésztett. De elsősorban nem ő, hanem az alkalmazottai. Maggie nevéhez egy Európa-hírű juhtenyésztési program és a Skóciában oly nagy népszerűségnek örvendő Agriculture Show fűződött. Ezt vitte aztán más országokba, így Magyarországra is. Nálunk, sajnos, egyik programjával sem volt szerencséje, túl sok volt a „de-hát-ezt-nálunk-nem-lehet-megvalósítani” kezdetű mondat. Budapestről viszont a környező országokat jól el lehetett érni, ezért tartotta meg otthonának a Szépvölgyi úti bérleményt. Otthon? Nem volt az otthon, csak aludni járt haza, mert vagy úton volt, vagy az irodájában dolgozott. Szabad idejében pedig vívott. Fiatal korában versenyszerűen űzte ezt a sportot, de egy baleset következtében abba kellett hagynia. Azért, ha sietett, látszott, hogy biccent egy kissé a jobb lábára, de ez nem korlátozta semmiben. Matyi kétszer találkozott vele a Szépvölgyi úti lakás berendezéseinek csomagolásakor. Mind a kétszer whiskyvel kínálta őket, de természetesen nem fogadták el. Este, munka után legszívesebben elkérték volna tőle az egész üveget, de már akkor illetlen és pofátlan lett volna, hogy is vette volna az ki magát? Milyen kár, hogy mindennek, még a whiskynek is rendelt ideje van!

Tüsiék már megérkeztek a kastélyhoz, látszott a teherautó. Hát, akárki csinálta,  jó helyre tette le azt a kastélyt. Épp egy hegy lábához építette, a lila hangákkal borított hegy mint egy nagy, izmos hát védte a robusztus épületet. Mire a kastély előtti tóhoz értek, már  koszorút font rá a köd, s belőle furcsa, fekete kígyónyakak emelkedtek ki. Hát ez meg mi a csoda lehet már megint?, nézett nagyot Matyi, öves tehenek, bucskázó birkák, fekete vízikígyók? Black swons, mondta Colin, de Matyi sajnos nem ismerte a swon szót. Olyan, mint a kacsa, csak nagyobb, magyarázta Colin, nálatok nincs ilyen? Persze, hogy van, nevetett Matyi, a Hortobágy teli van velük. Matyinak, mint oly sokszor, most is szerencséje volt, a szótár véletlenül épp a swonnál nyílott ki. Fekete hattyú, mondta ki magában, ha ezt a Mátrában elmeséli, senki, de senki sem fogja elhinni neki. Szájhősnek nézik majd, és egész egyszerűen kinevetik. De kit érdekel Verebély? Hol volt ő már attól meg a széngégető völgytől? Messze, nagyon messze. Mindenesetre óvatosan szállt ki az autóból, még megharapja itt a lábát valami, lehet is azt ezek után tudni. Mi van, ha piros kutyák és kék macskák tűnnek majd a szemébe, jó lesz mindenre felkészülni. De nem érte semmi további meglepetés, két pávát látott csak berzenkedő farktollakkal, de azok első látásra teljesen normális színűeknek tetszettek.

Maggie Macleod magas volt, vagy inkább sudár, kék szemű, szőke rövid haja pedig úgy csillogott, mint amikor a szalmaszálakra rásüt a nap. Matyi felettébb furcsállta, hogy a haja akkor is csillog, amikor nem süt rá a nap. Hát igen. Ilyen hajat nem látott a Mátrában, már csak ezért is érdemes volt Verebélyen vonatra ülnie. A nő most is nagyon kedves volt, és most is whiskyvel kínálta őket. Most viszont úgy döntöttek, hogy elfogadják. Maggie egyedül élt, már ami a családi viszonylatait illeti, egyébként segítők hada vette körül. Azt senki sem tudta, csak a szakácsnője sejtette, hogy két évvel ezelőtt, amikor a férje és a lánya egyik napról a másikra eltűnt, mi is történt valójában. Hát nem éjszakai madármegfigyelésre mentek, az biztos. Illetve a férj bolondja volt a madaraknak, turistacsoportokat vitt éjszakánként a völgybeli erdőkbe. Aztán valahogy elmaradoztak a csoportos madárlesek, s leginkább Pamet,  a zsenge korú nevelt lányát vitte csak. S ahogy ez már lenni szokott, az idősödő férfi forró szerelemre lobbant a leány iránt, s mivel Pam is viszonozta érzelmeit, kitört a botrány. Maggie huszonnégy órát adott a szerelmeseknek, hogy örökre eltűnjenek az életéből. Amikor letelt a huszonnégy óra, honnan, honnan nem, egy fekete hattyúpár érkezett a tóra. A várható reakció az lett volna, hogy Maggie botokkal és kövekkel elriasztja őket a birtokáról, hisz egy fekete hattyúpár meglehetősen szomorú szerelmi jelképiséget hordoz. Elvileg. És általában. De nem Maggie számára. Neki felcsillant a szeme, kettőt tapsolt, és örömében felkiáltott, tillárom haj, beszéljenek bármit, holnaptól fekete hattyúkat fogok tenyészteni. Mert monogám, hosszú távú párkapcsolatban él, és ez megnyugtat engem, felelte másnap Matyinak, aki arról kérdezte, miért éppen fekete hattyút.

Egy dzsippel mentek, mögöttük a farm vezetője egy kisebb tehertaxival. Két pár fekete hattyút és hat szürke tollú, fekete csőrű és lábú hattyúfiókát vittek a Dumfriesi Mezőgazdasági Show-ra. Hogy keveredett Matyink ebbe az egészbe? Neki nem a kastélyban lenne a helye a csomagolófiúkkal? De igen. Csakhogy történt valami. Az úgy volt, hogy Maggie-nek megtetszett Matyi. Illetve nem is Matyi, hanem a hattyúk iránti lelkesedése. Előző este a whisky után Maggie lekísérte őket a tópartra, mondván, a tényleges munkára másnap reggeltől lesz elég idejük. Hát ilyen ügyfél is csak ritkán adatik a Luckpacknak. Többnyire órabérben dolgozó gépnek nézték a fiúkat, magyarul kutyába se vették őket. Volt olyan hely, ahol a tulaj alig köszönt vissza a munka végeztével. Teljesítették a küldetést, ott a kilincs, mehetnek Isten hírével. De Maggie Macleod más volt, ő emberszámba vett mindenkit, még a hattyúit is. Nevet is adott mindegyiknek, kész csoda, hogyan különböztette meg őket. Szemre egyforma volt valamennyi, fekete toll, vörös csőr fehér szalaggal a hegyén, jó, a hímek valamennyivel nagyobbak voltak, mint a tojók, de hát akkor is.  Amikor a hattyúk meglátták Matyit, eléje siettek, és üdvözlésként körbecsipkedték a lábát. El lehet képzelni! Ricsiék szakadtak a röhögéstől, mi van, Lúdas Matyi? De Matyi nem foglalkozott velük, simogatta, babusgatta és a tenyeréből etette a hattyúkat. Hát így esett, hogy a vacsora után Maggie restelkedve bár, de előállt a kérésével. Mi lenne, ha Matyit másnap elrabolná egy fél napra? Szüksége lenne egy emberre, egy segítőre, aki terelgetné a hattyúit a versenyen, mert a gondozó, akit elfogadnak a madarai, megbetegedett. Nem maradna adós, mondta, természetesen a többieket is kárpótolná Matyi félnapos munkaidő-kiesése miatt. A fekete hattyúk egyébként arról is híresek, tette hozzá, hogy éppoly receptorokkal ítélnek, mint az emberek. Az első három másodpercben eldöntik, hogy ki szimpatikus számukra, és ki nem. Ricsiék belementek az üzletbe, gondolták, az a kis plusz font nekik sem jön rosszul. De szegény Mátyásunknak egész éjszaka hallgatnia kellett a heccelődésüket. Hogy Portugáliában Sofia, itt meg ez a Maggie, aki akár az anyja is lehetne. Csak a libáit, akarom mondani, a hattyúit kell őriznem, dadogta Matyi, szálljatok már le rólam.

Hát amikor megérkeztek a hatalmas körbekerített lapos rétre, és beléptek a vásár területére, Matyinak szeme-szája elállt a nagy csodálkozástól. Mindenhol hófehér köpenyes férfiakat, nőket látott. Miért kell ide ennyi állatorvos?, kérdezte Maggie-t. Nem orvosok ők, hanem farmerek, felelte Maggie, ők kísérik végig az állatokat a kifutón. Jé, bámulódott el Matyi, Skóciában úgy néznek ki a parasztok, mint nálunk az orvosok. A kísérés abból állt, hogy egy focipályányi zöld gyepen kellett körbevezetni a kecskéket, teheneket, lovakat, birkákat. Matyi ilyen szép állatokat nem látott még soha, az egyik tehén volt legalább vagy harminc mázsa, a másik fajta úgy nézett ki, mint egy hosszú vörös hajú hippi, ez felföldi tehén névre hallgatott. Egy sátorlappal fedett, meglehetősen huzatos hodályban, felül teljesen nyitott faketrecekben felvonultatták Skócia összes bárányfaját. Volt itt fekete, fehér, tarka, kutyafejű, macskafejű, ördögfejű. Matyi bolyongott a labirintusszerű járatokban, és azt vette észre, hogy szédül a feje. Hogy a klímaváltozás tette-e, vagy micsoda, nem tudni, de amikor magához tért, egy aranyszőrű bárányt látott maga előtt. Káprázott a szeme, annyi ideje maradt csak, hogy megsimogassa a bárány szőrét. Hát halljatok csudát, az olyan puha és finom volt, mint a tükörbársony. De többre nem volt idő, mert Maggie megragadta a karját, gyere, gyere gyorsan, azonnal mi következünk. Azzal Matyi kezébe adott egy pálcát, a farm vezetője pedig ketrecekben hozta a fekete hattyúkat. Beállította Matyit  a sorba, ő pedig eltűnt. Egy örökkévalóság vette kezdetét, szegény fiú nem látott semmit maga előtt, csak az aranyszőrű bárányt. Mi van, ha a hattyúverseny végére eltüntetik onnan? Mi van, ha nem látja többet? Mi van, ha... ? Maggie Macleod, dübörögte a hangosbemondó, mire felcsendült a taps, s Matyi feleszmélt, el kell indítania, és végig kell terelnie a hattyúkat a másfél méter széles, dróttal lekerített utcácskán. A hattyúk annak rendje és módja szerint el is indultak, de pár méter után a vezérük leült, és a többi is követte a példáját. Matyi összeszedte a választékos angolságát, és próbálta a királyi etikett szerint rábírni a makacs jószágokat a haladásra. De, sajnos, sikertelenül. Valamit ki kellett találnia, hisz a következő farmer hattyúi már-már elérték Maggie versenyzőit. Induljatok már, hess, az anyátok mindenit, kiabálta Matyi magyarul. Ez, úgy tűnt, megtette hatását, de sajnos nem az egész távra. Megint leültek a hattyúk, és Matyinak megint akcióba kellett lépnie. Ó, hogy a nyavalya tört volna  ki benneteket, húzzátok már azt a mocskos beleteket, ti degenerált libák, fröcskölődött Matyi. Nem lehetett nem látni, hogy minél trágárabban fogalmazott, a hattyúk annál szófogadóbbak lettek. Azt már le sem merem írni, hogy a vége felé mivel biztatta őket, tény, hogy beértek a célba, és elnyerték méltó jutalmukat. De a mesének sajnos itt nincs vége. Matyi számára csak most kezdődött el igazán. Nem volt nyugovása, otthagyta a hattyúkat, és elkezdett futni a bárányhoz. De a nagy izgalmában elvétette az irányt, és a kecskés hodálynál kötött ki. Where are the sheeps?, kérdezte, mire útbaigazították.  Nagy nehezen elérte a birkák sátrát. Loholt a labirintusba, kereste, kutatta, mint Thészeusz a Minótauroszt, azzal a különbséggel, hogy neki nem volt vezérfonala. Az izgalomtól alig bírom leírni, de az az igazság, hogy az aranyszőrű bárány már  nem volt sehol.   Bizonyára elvitték a versenyre. De ki vitte el, és hova? Már-már úgy volt, hogy fájdalmában felordít, amikor újra megpillantotta, s a bárány, mint aki csak Matyira vár, és örül érkeztének, háromszor felbégetett. Matyi könnybe lábadt szemmel megsimogatta, édesnek, gyönyörűségnek becézte, s amikor ujjai hegyével beletúrt a finom tapadós gyapjába, megremegett. Megvan, mondta, megtaláltam, megtaláltam, amiről a nevemet jegyzik majd, megtaláltam az aranyszőrű bárányt. De hogy vigyem haza?, józanodott ki, hogyan?, Vidróczki, most segíts!

Huszonnyolcadik fejezet,


melyben Mátyás alantas tervet sző. Felsejlik egy tragédiába torkolló szappanopera váza. Továbbá kiderül, hogy Skóciában is lopnak. Ja, még valami, Matyi hasra esik.

Azt mondják a régi öregek, hogy a túlzott bírvágy csak bajt és szerencsétlenséget hoz az emberre. És milyen igazuk van! Matyi személyiségét is kezdte roncsolni, enni, marni, és egyetlen perc alig tellett belé, máris úgy megtanította hazudni, mintha könyvből olvasta volna. Rosszul lettem, kénytelen voltam egy mosdót keresni, elnézést, azért hagytam ott őrizetlenül a li-libá.., akarom mondani, hattyúkat,  válaszolta Maggie kérdésére. Még büszke is volt magára, hogy ilyen ügyes hazugságot talált, így legalább különösebb indoklás nélkül lógathatta az orrát a visszaúton, és szőhette az alantasabbnál alantasabb tervecskéit. Még Maggie vigasztalta, no,  fel a fejjel, reméli, csak múló rosszullétről van szó. Mátyásunk úgy határozott magában, hogy félútig szomorkodik, szenvedő arcot vág, aztán lassan, finom átmenettel magához tér, és istenuccse kifaggatja a nőt a bárány kiléte felől. El is érték a Csacsimentő táblát, ez volt nagyjából az út fele. A széles völgyben vagy negyven-ötven kiöregedett szamár ráérősen legelészett. Mintha kültéri szobrok lettek volna, térdig benőtte őket a fű, és csak abból látszott, hogy élnek, hogy néha-néha valamelyikőjük erőtlenül és lemondóan felbőgött. Erre rögtön elkezdett szakadni az eső. Nahát, nem gondoltam volna, hogy a magyar közmondások Skóciára is érvényesek, büszkélkedett Matyi.

Kültéri szobrok tekintetében gazdag volt a vidék. Épp feltűnt már jövetben is Matyinak egy gigantikus figura, egy vastrónon ülő vaskirály, de hiányzott a koronája. Ellopták, mondta Maggie, nem jellemző, de most valakinek nagyon megtetszett. A dolog furcsasága az, folytatta, hogy aztán beledobták a koronát a tóba, oda, ni, mutatott hosszú ujjaival egy tó irányába. A horgászok találták meg, egyszerűen a horgukra akadt a korona. Nahát, hihetetlen, mondta Matyi, hogy milyen emberek vannak. Aztán egy kicsit még örült is, végre hall valamit, ami nem azt mutatja, hogy Skóciában mindenki és minden frankó. A tó partján várrom meredt az ég felé, három holló szállt fel a falak mögül, Matyit rossz érzés fogta el. Ki lakott ott?, kérdezte, mert a barnásfekete falakról csak úgy sütött a szomorúság. Lord Morton és Lady Morton élt ott valaha. Hú, de morgós név ez a Morton, gondolta Matyi, mit lehet tudni róluk?, kérdezte. A Lady őrülten beleszeretett a férje hűséges szolgájába, egy jegyben járó jóképű fiatalemberbe. Próbálta szeretőjévé tenni, de a fiú ellenállt, nem szegte meg a Lordnak fogadott alattvalói hűséget. Az asszony gonosz tervet eszelt ki, azt hazudta a Lordnak, hogy a fiú erőszakot akart tenni rajta. Szörnyű haragra gerjedt az úr, a vár tömlöcébe vetette a fiút, mondván, időre van szüksége, amíg kitalálja számára a legkegyetlenebb halált. Sírt az asszony, jajveszékelt, aztán könyörgött, hagyja meg a fiú életét, hisz oly fiatal még, az esküvője a küszöbön. De a Lord hajthatatlan maradt, lovakhoz köttette a vélt csábítót, és végighurcoltatta a köves-kavicsos erdők alján. A fiú feje leesett a testről, kővé dermedt, ott van az erdőben egy fej alakú kő, olyan, mint egy szenvedő férfi arca, mutatott Maggie az erdő felé.  Milyen borzasztó történet, futott át Matyin, és arra gondolt, jó lenne lejegyzetelni a lényegét, hogy majd otthon elmesélhesse a szénégetőknek. Aztán eszébe ötlött A rettenthetetlen című film, abban is volt egy-két horrorjelenet. Veszélyes dolog a szerelem, törte meg a csendet Maggie, és a semmibe nézett, pusztító, az Isten mentse meg tőle az embert. Matyi attól félt, hogy Maggie megkérdezi tőle, volt-e már szerelmes. Nem, vagyis igen, készítgette a választ, de Maggie közvetlensége és kedvessége mellett tapintatos  is volt, távol állt tőle mindenféle faggatózás. Olyan volt most, így oldalról nézve, mint egy nyurga kamasz lány, farmerban, pólóban, ékszerek nélkül. De azért Matyi úgy volt vele, hogy biztos, ami biztos, inkább eltereli a szót. Ki csinálta  a vaskirály szobrot?, kérdezte érdeklődést színlelve. Maggie belekezdett egy hosszú mondókába, melyet Matyi sajnos egyáltalán nem értett. Okos képet próbált vágni, közben máshol kalandozott az esze. Elképzelte, hogy éjszaka felkel a trónjáról a királyszobor, kihúzza magát, recseg-ropog a vas, és elindul a vár felé. Amikor odaér, rájön, hogy nem tud bemenni, mert magasabb, mint a vár. Dühében elkezdi dobálni a köveket a várfal tetejéről a tóba, csapódik a víz... És te mit gondolsz erről?, nézett rá Maggie. Hát... egyetértek, felelte Matyi, és zavartan mosolygott. Hosszú feszült csend következett, aztán Maggie megint belekezdett valamibe. Most meg arra rezzent össze Mátyás, hogy a nő folyton azt mondta, szex, szex, szex. Ejha, ennek már fele se tréfa, gondolta Matyi, jó lesz jobban figyelni, nehogy bevigyék az erdőbe. Maggie egyik kezével elengedte a kormányt, és egy poénnál Matyi combját finoman megérintette. Matyinknak volt egy-két izzasztó perce, mire végre rájött, hogy a szex tulajdonképpen a six, vagyis a hat angolul, és egyáltalán nem lesz itt semmilyen szex, különben is a farm vezetője, ha le-lemaradozva is, de követte őket a két pár fekete hattyúval és a hat szürke csibével. De visszatérve a Csacsimentő telepre Matyi elérkezettnek látta az időt, nosza, rajta, vesd el magad,  és feltette azt a kérdést, amelyet már vagy huszonöt perce fogalmazott. Jaj, hát nem láttad a kiírást, nem olvastad?, kérdezte Maggie nevetve, hát az a bárány is az én farmomról való. Matyi örült is meg nem is, most hogy vegye, vagyis vigye el tőle a bárányt? Közben kitisztult a feje, és próbálta pontosan lefordítani a fogalmakat, a hegy másik oldalán..., aztán nyolcvan ilyen bárányom..., ha ennyire tetszik..., elegendő fizetés..., maradj itt juhásznak. Hát ez sem lehet véletlen, futott át Mátyáson, hogy juhásznak hív, ebben biztos benne van a kódex, illetve hát Vidróczki Marci keze.

Hej, bucsálódott Mátyás, most mi legyen, egyáltalán komolyan mondta-e neki Maggie ezt a juhászkodást, vagy viccelt? De jó lett volna megint csak, ha jobban tud angolul, akkor bizonyára értené azokat a finom átmeneteket, melyeket csak a szavak pontos jelentésének tudása után csíphet el az ember. Egy kis juhászház állt a hegyoldalon, homokkőből volt a fala, teteje avult zsúp. Egyetlen parányi ablak árválkodott rajta. A ház előtt tehertaxi állt. Olyan volt a kanyargós útról nézve, mint egy matchbox, a ház meg mint egy legóból összeillesztett kalyiba. A ház volt a határa a zöld mezőnek, onnan kisebb-nagyobb foltokban lila hanga futotta be a hegyet, de bárányok, bárányok nem voltak sehol. Amikor Matyi rájött, hogy Maggie csakis az ő kedvéért furikázta körbe a hegyet, vagyis hát azért, hogy megmutassa neki a juhászházat, a hálától, az örömtől, a meglepetettségtől alig jutott szóhoz. Köszönök mindent, mondta, amikor kiszállt a kastély előtt az autóból, köszönöm, nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Nincs mit, akkor ne feledd, hogy másfél napod van, hogy eldöntsd, maradsz vagy mész, mondta  Maggie.

Ó, a döntés! Ha azt a sok szorongást, amit az emberek e földön a döntés miatt éreztek, egymásra raknánk, tán felérne az égig. Matyinak is főtt a feje, zakatolt a vére, de mit tehetett, pakolta a bútorokat, és csomagolta a könyveket. És eljött az este és az éj. Amikor már mindenki aludt, titokban magára kapta a ruháit, és pszt, halkan elindult a kis legóházhoz. Felhőtlen volt az ég, ragyogtak a csillagok, meg is lepődött azon, hogy Skóciában is éppúgy látszik a Kisgöncöl meg a Nagygöncöl, mint a Mátrában. Tele volt az út szúrós fejű bogáncsokkal, egynémelyik tüskéje átszúrta a nadrágját, és bele-belecsípett a lábszárába. Matyinak eszébe jutott, hogy Skócia jelképe ez a virág, na de akkor is veszettül szúrt. Éppúgy jelkép, fűzte tovább a gondolatait, mint Nyugat-Ausztráliában a fekete hattyú. Ezeket aznap tanulta, Maggie mondta neki, és még más érdekes dolgokat is megtanult tőle, lám, milyen igaz, hogy az utazás hasznára válik az embernek. Címerállat, mondta Maggie a hattyúra, de akkor ezt Matyi még nem értette, csak azt, hogy van valamin a hattyú, és ezt az országnak a valamijére használják. Na de most nem kellett az angol nyelvvel küszködnie, csak a sötétséggel meg a vészjósló hangokkal, melyeket minden bizonnyal a baglyok keltettek. Vitte a lába előre, nem is gondolta volna, hogy ilyen hosszú lesz megkerülni gyalog a hegyet. Amikor délután, fényes nappal bemérte, mármint madártávlatból, egy arasznak tűnt mindössze. Hogy mennyire meghosszabbít mindent az éjszaka! Elérte a kőkerítéssel körülvett farmot. A fából ácsolt kapuval nem bíbelődött, átmászott rajta, és egyenesen a házikó felé vette az irányt. A Kisgöncöl és a Nagygöncöl, bármily furcsának tűnt, de haladt vele. Matyi arra gondolt, hogy ha majd a kezében lesz a bárány, milyen egyszerű is lenne felpattanni az égi szekérre, és meg sem állni a Mátráig. Itt van e’, Skóciából hoztam, mondaná, mert Verebély környékén olyan rideg, makacs népek laknak, hogy azok csak azt hiszik el, amit látnak, meg amit két kézzel megfognak. Mert vihet ő akármilyen fényképeket, mesélhet bármilyen izgalmas kalandokat, a Mátrában pusztán szavakkal semmire sem megy az ember. Közeledett a karámhoz, s egyszerre valami megmagyarázhatatlan fényjelenség lidérces látványa dobbantott bele a szívébe. Tyű, a mindenit, ezek csakis az aranyszőrű bárányok lehetnek, gondolta Mátyás, de miért lebegnek a levegőben? Vagy tán Skóciában még a bárányok is tudnak repülni? Elővette a zseblámpáját, odavilágított, de halljatok csudát, abban a szemertyű pillanatban eltűnt a fény. Nem látott semmi mást, csak a szorosan egymáshoz bújt fekete fejű szimpla fehér birkákat, melyek szeme vörösen foszforeszkált a bagolyhuhogós éjszakában. Huuh, fújta ki a levegőt, és lekapcsolta a lámpát. Hát ez meg mi a fészkes skót bűbáj?, kiáltott fel, mert azt látta, hogy a fénycsóva megint újraéled, és elindul a ház felé. Matyi elkezdett futni az aranyfény után, de megbotlott egy kőben, és hasra esett. A csóva pedig lassan leereszkedett, és fényes tetőt himbált a feje felé. Jé, hát ezek közönséges szentjánosbogarak, mondta ki, és kínjában elkezdett nevetni. Még akkor is nevetett, amikor visszaért a kastélyhoz. A visszautat a kódex mutatta, a haramja Vidróczki kódexe.

Hát gyötrődött szegény Mátyásunk, mert most végképp tétova lett, menjen-e vagy maradjon, most aztán tényleg nagy szüksége lesz a kódexre. Az alagsorban volt a szobájuk, a konyha mellett balra. Négy lépcsőn kellett lemenni, a fordulóban ember nagyságú beszögellés mélyedt a falba. Olyan volt, mint egy katonai őrbódé. Ahogy odaért, egy árny mozdult a fülkéből, és csiribiri-csiribá, ott állt előtte Maggie Macleod, és valami finom, puha, bársonyos takarót tartott a kezében. Ez a tied, nyújtotta Matyi felé az ajándékot, az aranyszőrű bárány gyapját. Matyi lába a földbe gyökerezett, és csak dadogni tudott összevissza, ráadásul magyarul. Szeretném, ha maradnál, nekem nincs se fiam, se lányom, nekem nincs már senkim, maradj itt velem a farmon, kérlelte Maggie. De persze rajtad áll, szipogta, és elrohant.

El lehet képzelni. Szegény szénégető Mátyásunk olyan tusába keveredett, hogy zúgott a feje. Mert valójában csábította Skócia, a kastély, a farm, a pénz, amit majd hazavihetne. A fenébe is már, mért indult el, mért nem maradt a völgyben, most élhetne boldogan, amíg meg nem hal. Erre itt ez az egész nagy feszült helyzet. Most mit csináljon? Mondja meg már valaki neki! Vagy titok? Hát akkor elő a titokkal, elő a kódexszel! Kihúzta a bőröndjéből a könyvet, a folyosó távoli zugába ment, és kinyitotta a következő lapon. Amikor kettes erősségűre vette a zseblámpa fényét, és meglátta az üzenetet, felsóhajtott, mert nagy kő esett le a szívéről.

Huszonkilencedik fejezet,


amely arról szól, hogy Skóciában igenis a mai napig  léteznek tündék. Matyi megkóstol egy-két skót különlegességet, például a kígyózsírban sütött chipset. A végén pedig  révületbe esik.



Persze, hogy nagy kő esett le a szívéről szegény Matyinknak, hisz a kódex nélkül mihez is folyamodhatott volna szorongató helyzetében? Talán az ecpechez? Mert az ember a saját feje szerint úgysem tud jó döntést hozni. Hiába mérlegel, hiába írja egymás mellé a jót és a rosszat. Azt még egy gyerek is tudja, akinek a szülei folyton csak jót akarnak, hogy a jó is lehet rossz, a rossz is lehet jó. Akkor meg miről beszélünk? Mire fel a nagy észbeli könyvelés? Én mondom, az ecpecnél nincs bölcsebb mélyfilozófiai tétel a világon, mindenkinek csak ajánlani tudom.

A kódex szerint mennie kellett, haladni tovább, tovább, előre, előre, hegyen-völgyön át, mint egy lelkes úttörőnek. Nem cövekelhetett le holmi hangákkal borított hegy tövében, és nem engedhette meg magának, hogy százéves álmot bocsássanak rá a tündék, akik aztán jól kizsákmányolták volna mind testi, mind lelki, mind szexuális értelemben. Ezt a tünde-dolgot Colin mesélte neki, amikor bekígyózott az út a hegyek közé, és bóbiskolni látta hősünket. Figyeld azokat a zöld halmokat a réten, mutatott egy patakpartra. Skóciában minden második halom alatt tündér lakik. Nagyon ki tudják ám csinálni az álmos pásztorembert, folytatta, a birka, ugye, legel, elvan, a pásztor meg ellenállhatatlan kísértést érez, hogy lehajtsa a fejét egy ilyen gyapjas zöld párnára. Éppen szendereg, amikor áttetsző selyemruhában, fenékig érő aranyhajjal megjelennek a tündék, és körbetáncolják szegényt. Csókra csábítják, és ha megvan a csók, abban a szent minutumban varangyos fekete banyává változnak, és már viszik is a peches juhászt a halom mélyére, a föld alá. És tudod, hogy miért viszik?, kérdezte Matyit. Fogalmam sincs, felelte, valami rosszat tesznek ott vele? Igen, úgy is lehetne mondani, halálra dolgoztatják. Direkt haszontalan munkát végeztetnek vele, amit elvégez estig, azt lerombolják hajnalra, és reggel újrakezdetik vele az egészet. De ez még csak a kisebb baj. A húzósabb az, hogy a banyák újra őrjítően szexis lányokká változnak, és egy szál lenge ruhában illegetik magukat a rabszolgájukká tett férfi körül. És amikor az a nyomorult az izgalomtól már kontrollvesztett vadállattá válik, és egy élete, egy halála, nyúl valamelyik gömbölyű mell vagy karcsú derék után, a tünde, illa berek, nádak, erek, szertefoszlik, levegővé válik. Ellenben ha egy tündének kedve szottyan egy kis hancúrozásra, az agyonterhelt mukinak muszáj a legjobb formáját hoznia, és módfelett igyekeznie, mert a többi tünde pontozza a teljesítményét. Tíz pont a maximum, és már nyolc alatt súlyos következményei vannak a dolognak. Hát ez a nagy helyzet, fejezte be Colin, soha ne kezdjél szőke hajú, kék szemű, vonzó nővel, mert csúfondárosan megjárhatod. Tudod, bökte oldalba a szemmel láthatóan nagy gondban lévő Matyit, tudod, az mindig csak utólag, az esemény után derül ki, hogy egy nő tünde.

Matyi nem volt babonás, csak egy kicsit. Áldotta Istent és Vidróczkit, hogy megmentette a kéjsóvár tündéktől. Mert ahogy magát ismeri, holtbiztos beleszaladt volna a kelepcéjükbe. Igaz is az! Idejövet tényleg feltűntek neki a csábító halmok, milyen érdekes, most, hogy visszagondol, lehet benne valami. Igen, igen, ott a bucskázó birkás pihenőnél, a patak másik partján, a réten mintha egy majdnem meztelen nő hajlongott volna egy halom oldalánál. Aztán még egy és még egy. Selyemsál fedte a testüket, vagy még az sem, inkább valahogy a hajukkal takarták magukat. Arra gondolni sem mert Matyi, hogy mi van, ha Maggie Macleod is tünde. Szőke haj, kék szem, és juhászt keres. Ez azért kissé furcsa, merült fel benne a gyanú. Érdekes, a régi juhásza egyik napról a másikra ukmukfukk eltűnt. Ezt maga Maggie mesélte. Mi van, hogyha az aranyszőrű bárány is csak csali? Hogy elkápráztassa, elvarázsolja vele? Még szerencse, hogy nála volt a kódex, még szerencse, hogy nem valami hókuszpókusz bácsi a tanácsadója, hanem egy testileg-lelkileg egészséges gondolkodású, józan paraszt magyar betyár: Vidróczki Márton. Ebben aztán megnyugodott kicsinyég, de sajnos nem sokáig. Megint Maggie jutott eszébe, meg az, amit panaszolt még neki, hogy nincs szerencséje a juhászokkal, se szó, se beszéd, pár hónap elteltével eltűnnek. Teringettét, gondolta Matyi, legjobb lesz ebből a Skóciából minél előbb felszívódni. Feltette magában, hogy ő biz’ nem száll ki a teherautóból addig, amíg meg nem érkeznek Edinburgh-ba. Az futott át rajta, hogy az útszéli pihenők is veszélyesek lehetnek, hisz ott is elképzelhető a tündeveszély. Ezért hát hiába hívta Colin és Archie, nem ment. Majd bolond lesz a friss levegőért meg a panorámáért kockáztatni a biztonságát. Egy férfiember igenis legyen elővigyázatos, ha a férfiasságáról van szó.

Húsz mérföldet kellet már csak megtenniük Edinburgh-ig, mutatta a tábla. De többre nem emlékezett, mert szemére egy mézszínű, mézillatú pók törökmézből hálót szőtt. Matyi elmosolyodott, hát még ilyen pókot sem látott soha, mi ez, tán valami skót különlegesség? Még ki-kisandított az átlátszó háló mögül, még látta Archie virtuális elefántját, amint kötőféken vezeti a gazdája. De nono! Mi ez? Ez a Mátra szépséges bérce. Hogy került oda Archie meg az elefántja? A falu apraja-nagyja összesereglik az üdvözlésükre, Archie, mint a jó gazda, megpaskolja az elefántja combját, mire az elefánt levegővé válik, a cigány gyerekek meg jól megdobálják sárral, amiért becsapta őket. Fuss, Archie, fuss, kiabálta Matyi, és akkorát ugrott, hogy majdnem kirepült az ablakon. Erre aztán kinyitotta a szemét, és restelkedve bár, mégis megnyugvással tapasztalta, hogy nincsenek ott semmilyen sárdobáló gyerekek, csak Colin és Archie, és szépen, tempósan haladnak a főváros felé. Nyújtózott egy nagyot, és megint álomba szenderedett. Most meg azt álmodta, hogy két tünde vetkőzteti. Az egyik  lefogja a kezét, a másik gombolni kezdi az ingét. De alulról felfelé, s közben a finom ujjacskáival birizgálgatja a köldökét. Mátyásunk kissé leizzadt és meg-megborzongott a gyönyörűségtől, de álmodott tovább.

De ajaj, mi ez a durranás? Hirtelen lefékezett a Luckpack teherautó, és fülsüketítő csikorgással egészen az út korlátjáig csúszott. Durrdefekt, mondta Colin, de szerencsére van nálunk pótkerék. Mennyi, mennyi ideig... ?, dadogta Matyi, elérem még a gépet? Ne aggódj, felelte Archie, húsz perc az egész, addig sétálj egyet, nézd, mutatott egy csodálatos kis tavacska felé. Matyit elbájolta a tó szépsége, szinte hívogatta, gyere, gyere, no, nézd meg magad a tükrömben, milyen szép vagy, nyújtsd a kezed simogatóan a friss vizembe. Nem szívesen bár, de most kénytelen vagyok figyelmeztetni a hősöm, Matyi, vigyázz, Matyi, vigyázz, ne legyél bolond! De semmi szüksége nem volt a figyelmeztetésre, mert mielőtt kiszállt volna a teherautóból, alaposan körbenézett, lát-e a tó körül zöld halmot. De hála, nem látott. Méregzöld buja gyep kellette magát, olyan lapos, olyan egyenes volt ott a talaj, hogy nem volt értelme egyetlen másodpercig sem tétováznia. Nem is vacillált hát, határozott léptekkel elindult a tó felé. Két hortenziabokor virágzott kétoldalt a víz szélén, a színük akár a rézgálicé, kék, mint napsütéses téli napokon az ég. Matyi tátott szájjal csodálta a bokrot, és szegény fiú észre sem vette, hogy a hortenzia mellett sűrű galagonya- és kökénybokor térdepel, vagy inkább hasal. Hát ez az! A hortenzia csali volt! Pedig Colin azt is elmesélte neki az autóban, hogy a galagonyával és a kökénnyel vigyázni kell. Mindegy, Mátyásunk biztonságban érezte magát, nem látott se dombot, se halmot, se vakondtúrást. Letérdepelt a tavacska szélén, lehajolt, és gondolta, megmossa a kezét a friss vízben. Ám ekkor elsötétült a víz, és egy hideg kéz legalább tíz ujja belemarkolt az üstökébe, és húzta, húzta egyenesen a mélybe. Hogy mi volt ott alant? Semmi különös, csak egy üvegpalota. De nem ám valami fényes üvegből metszett, hanem barna, hínáros, sáros falú. Fortyogott, bugyogott ott minden. A palota ura egy döglött pónilovon ült, mely ló oszlásnak indult, a két szeme gödréből pedig egy-egy hófehér kígyó mászott elő. Az uraság épp evett, Matyit is invitálta, jöjjön, jöjjön, no, közelebb, ne féljen. Könnyű mondani, nehéz megtenni, gondolta Matyi. Ennek a királyféleségnek szó szerint nem volt bőr a pofáján, se a testén, kilátszottak sárga erei, és a fekete vére csakúgy zubogott benne. Az izmai egyébiránt vörösek voltak, az ina fehér. Matyinak az volt a második gondolata, hogy biztos magas a vérnyomása az úrnak, és már csak idő kérdése, mikor kap agyvérzést.

Hej, akkor lett ám igazán meleg a helyzet, amikor a vízitündér nőcskék megjelentek. Négy sudár lány, szinte teljesen meztelenül. Csak egy-egy halványkék áttetsző selyemlepel fedte dús idomaikat, amelyre ráadásul ázottan tapadt a selyem. Kígyózsírban sütött chips, csilingelte az első lány, és egy kettémetszett élő halon tálalt sült krumplit nyújtott feléje. Hát távozáskor itt sem fog borravalót adni, gondolta, s ijedtében oldalra sandított. Ott egy nagy üstben zuzmóval festett selymeket forgatott a második tünde. Ahogy hajlongott, a meztelen feneke jól kiábrázolódott, szegény Matyink nem tudta, hova legyen izgalmában és félelmében. Eljössz velem lovacskázni?, kérdezte a harmadik, s elkezdte vetkőztetni. Előállt a ló is, de legalább nem póniként és nem döglötten. Matyi felpattant rá, ölébe tette a karcsú szépséget, aki előtte derékig felhúzta a selyemleplét, és sikongatva, nagy odaadással csúszott bele Matyi mesterien formált nyergébe. Eleinte csak léptettek, aztán ügettek, szöktettek, nyargaltak, a végén pedig már vágtáztak. Elnyargaltak egy kastély pincéjébe, ahol a legválogatottabb italok közül kóstolgattak. Leszel a férjem, Matykó?, kérdezte a tótündérlány, ilyen kemény, ugyanakkor kedves legénnyel még nem találkoztam. Te nem skót vagy, ugye? Magyar vagyok, felelte Matyi. Nahát, lelkendezett a lány, volt már dolgom egy magyarral, egy  elméleti nyelvésszel, aki mindig fordítva ült a lóra, ezért lapátra tettem. Erre egy hárfát kapott elő, de az magától zenélt, és elkezdte tanítani Matyit a tündértánc alaplépéseire. Hát épp ez lett a vesztük, mert nem számoltak a negyedik, ha lehet ilyet mondani, legkéjsóvárabb testvér bosszújával. Bozontos, ráncos, barna bőrű, egyfülű kis lényeket küldött rájuk, s a vezérük, a vörös tollas arra kényszerítette Matyit, hogy egy szitával vizet merjen egyik kádból a másikba. De a mi Matyink nem egy élhetetlen elméleti  nyelvész volt, két döglött halat tett a szita aljára, és hipp-hopp, teljesítette a próbát. A végén fényes út nyílott előtte, mely egyenesen felfelé vezetett. Ne sírj, édes Morzsácskám, simogatta meg Matyi a lány aranyhaját, nekem most sajnos mennem kell, mert vár a Luckpack. Fogadd el tőlem ezt, nyújtott felé a lány egy halpikkelyekkel borított, gyöngyházszínben pompázó gombát.

Matykónk, mint egy révületbe esett sámán, vörös fejjel bámult a semmibe. Olyan furcsa az arcod, merre jártál?, kérdezte Colin, amikor újra elindultak. A tóban, hebegte Matyi, s nagyot nyelt, akarom mondani, a tónál.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben