×

A filológia mint anekdota? Holisztikus filológia?

Szörényi László: „Újzélandot választottam ki új hazámul…”; Petrarca Budapesten

Gróh Gáspár

2013 // 03
Az önfeledt olvasás szépírói munkák esetében is mind kivételesebb élményét kínálják Szörényi László „Újzélandot választottam ki új hazámul” (Kortárs, 2010) és Petrarca Budapesten (Nap, 2011) című tanulmánykötetei. Kétszeresen is: először önmagukban, ahogy vannak, stílusukkal, szemléletükkel. Másodszor azzal, amit tárgyukról mondanak. Ilyesmi fölöttébb szokatlan komoly, szaktudományos irodalomtörténeti és kritikai írások esetében, hiszen az efféle munkák, mióta a műfaj létezik, inkább a szépirodalomból való kivezetést szolgálják. E kétkötetnyi szövegfolyam kivételessége az elsőként említett, a korábbi, a Kortárs Kiadónál 2010-ben megjelent kötetet záró interjúból is kiviláglik. A kevésbé szigorúan tudományos beszélgetésben Szörényi átlép a tanulmányok alapvetően tárgyszerű beszédmódján, és az irodalomtudóst mint tanulmányírót állítja elénk, akinek tárgyán túl személyisége is van. (Mindkét körülmény – tárgy, személyiség – olyan attribútum, amelyektől manapság még az írók egy része is igyekszik szabadulni.) Szörényi fontos tulajdonságokkal bíró ember, aki tanulmányaiban közvetlenül is jelen van, akinek nemcsak a vizsgált művek történetisége, hanem a sajátja is fontos. Ezért mutatja meg magát, s nem titkolja eleven, megállíthatatlan, anekdotázó kedélyét, amely beépül szaktanulmányaiba is. Olyannyira, hogy e kedély olykor el is fedi, hogy az írások milyen komoly tudományos teljesítményt jelentenek. Szörényi képes arra, hogy egy-egy filológiai felfedezést egyenesen mint anekdotát fogalmazzon meg. Ezzel új jelentést ad a legmagyarabb műfajnak, sőt egyenesen új műfajt teremt az irodalomra épülő tudományok genetikusan talán legszárazabb ágában. (Amiben, meglehet, az is segíti, hogy kivételes figyelmet szentel a régiségnek, amelyben elsődlegesen még pergamenre, tehát bőrre és nem papírra írtak. A kettő közti különbségről ugyan igazán az egerek tudnának mesélni, de bármely olvasó tapasztalhatja: Szörényi írásai nem papírízűek.)

Köztudott, hogy a magyar lélek igazi irodalmi otthona az anekdota (ahogyan az is, hogy a magyar lóra termett nép). De ez a tudás inkább panasz és feddés, hogy miért nem a dráma vagy a filozófia népe vagyunk. Az anekdota bizonyos magas irodalmi elvárások szerint mellékes műfaj, mintha mellékes körülménynek tekinthetnénk, hogy otthon lehet benne lenni. Szörényi civilben, tudósként és (igen!) mint író is otthont talál benne, olyannyira, hogy előbbiként a tudományt művelve viszonozza a műfaj szívességét, de még ezen is túlmegy, mikor egész lényében teremt otthont az anekdotának. Így a mesélés, az anekdotázás és az irodalomtörténet-írás olyan egységbe kerül e kötetekben, amely megerősíti, hogy az anekdota rövid és szórakoztató, de rácáfol arra a közkeletű tapasztalatra, hogy ezzel szemben az irodalomtörténet hosszú és unalmas. Szörényi interpretációjában az irodalomtörténet is szórakoztató, és így elvész a rövidség és hosszúság kérdése. Az már csak ráadás, hogy tárgyát illetően az anekdota, mint bármelyik rövid műfajban született alkotás, maga is lehet monografikus teljességű, gondolati terjedelme jóval meghaladhatja fizikai méretét. És megbizonyosodhatunk arról is, hogy nem a műfajok állnak egymástól távol, hanem a bennük megmutatkozó alkotói habitus és képesség. Minden alkotás (így mindegyik műfaja is) a vonatkoztatás sajátos rendszere, amelyben meg kell találni az egymástól távoli dolgok közös vonásait. Ez a tevékenység pedig nemcsak tanulságos, hanem mulatságos is lehet (legalább annyira, mint Móricznál a hét krajcár megkeresése).

Vonatkozások, kapcsolatok pedig mindig és mindenütt vannak, tekintve, hogy egyrészt nincs új a nap alatt, másrészt a világ legfontosabb ontológiai adottsága, hogy minden mindennel összefügg benne. Jóllehet – maradva a Prédikátor Könyvénél mint sokféle olvasatot sugalló narratívánál – amúgy is minden hiábavalóság. Leszámítva természetesen azokat a tevékenységeinket, amelyekben örömünket leljük, mert csak így örvendezhetünk bölcsen a teremtett világ szépségében, szépségének. Szörényi így gyakorolja hivatását – válaszul a világ hiábavalóságára.

Szörényi tudja, hogy a megismerendő világ maga (a) végtelen. Így minden ismeret véletlen és töredékes. Másfelől a végtelenség azt is jelenti, hogy minden elemének kapcsolatrendszere is végtelen, amiből az is következik, hogy a megismerés lényegéhez tartozik a kapcsolatok megismerése is, amelynek során nyilvánvaló, hogy nincs fölösleges ismeret. Az ennek (f)elismeréséből fakadó szenvedélyes kíváncsiság gyakorlásában rendkívüli segítség a kivételes memória és kivételes nyelvérzék. Az „Újzélandot választottam…” záró, már hivatkozott interjújában el is hangzik a kérdés, hogy vajon hány nyelven tud Szörényi. Pontos választ a kérdezett nem ad, mert különbséget tesz a nyelvek ismerete és tudása között. Mégis, nagyjából tizenötre teszi az általa bírt nyelvek számát. Ehhez rögvest hozzá kell tennünk, hogy a nyelv nem csupán hordozója a kultúrának, és eszköze a kommunikációnak, hanem maga is teremtője mind a kettőnek. Vagyis ismerni egy nyelvet az annak használatával született kultúra ismeretét is jelenti. (A nyelvek számbavételekor egyébként kimarad, hogy Szörényi vélhetően tud kutyául is. Ez a gyanú annak nyomán támadhat olvasójában, hogy megtudja: Szörényi akaratlan gyermekkori kalandozása közepette meghitt barátságba került egy Bundás nevű ebbel, aki a Laci nevet hallva évekkel később is nyüszítve kereste. Ilyen szoros kapcsolat nem jön létre két teremtmény között mélyebb, valószínűsíthetően csak a nyelvben megvalósuló kommunikáció nélkül. A gyanút erősíti, hogy nevezett gyermek Tamási Áron térdén lovagolva eszmélkedett, akiről ismeretes, hogy nem egy művében tudósította embertársait az állatok között folyó beszélgetésekről.)

Az „Újzélandot választottam ki új hazámul” címet a 19. században élt, színes életű, Kossuth katonájából az ős-Népszava szerkesztőjévé lett Kászonyi Dánieltől vette. Őt ugyan nem szokás a nemzeti klasszikusok közé sorolni (e kérdésben Szörényi sem kezdeményez revíziót), ám ez mit sem vál­toztat azon, hogy kimondhatott és ki is mondott alapvető igazságokat. Vagy legalábbis alapvető kérdésekre lett figyelmes, és észrevételeinek hangot is adott. Nem volt próféta vagy látnok, a maga konkrét valóságában nem gondolt Trianonra, de sok más kortársához hasonlóan észrevett fenyegető folyamatokat, és ezekre figyelmeztette is nemzetét. Így jelezte, hogy az országot igenis megcsonkíthatják, és hogy a majdani maradék honosai, idézem, „el fognak hülyülni”. Aggodalma jelentős részben (vagy tán egészen) beigazolódott. Bajainkat súlyosbítja, hogy nem léptünk időben a Kászonyi által jelzett egyetlen lehetséges menekülési útra. Ő ugyanis azt javasolta, hogy itt hagyva a Kárpát-medence fenyegető környezetét, költözzünk mindannyian a lényegében lakatlan Új-Zélandra (a helyi őslakosság, mint mellékes tényező, akkoriban sem számított). Maga az ötlet csak az úti célt tekintve eredeti, Zrínyinek is eszébe jutott a kollektív kivándorlás: ő Brazíliát ajánlotta. (Ha így történik, a brazilok aligha lettek volna sokszoros világbajnokok fociban, igaz, akkor tán brazilok se lennének.)

A Petrarcában egy Kászonyitól, annak szellemi és történeti hátországától távol eső „alkotónak”, Mindszenty Józsefnek (még Pehm József néven) a 18. században élt Padányi Bíró Márton veszprémi püspök életéről és koráról írt könyvét ismerteti Szörényi. Padányi Bíró kivételesen energikus harcosa volt hitének, ezzel kíméletlen ellensége a protestánsoknak: a veszprémi püspökség területén szinte nincs ma sem komolyabb település, ahol ne épített, tatarozott vagy alapított volna valamit. De Szörényit nem ez fogja meg, hanem az, ahogyan Mindszenty-Pehm József mutatja be hősét. „Alig ismerek a magyar múltból hasonló művet, amely történeti tárgyba burkolva olyan leplezetlenül vallana saját törekvéseiről, vezérlő eszményeiről, erős szót használva: sorsképletéről, mint ez a könyv” – írja. De éppen Mindszenty áttételesen megjelenő énképének, politikai nézeteinek, sorsának ismeretében fogalmazódik meg még valami, ami szorosan összefügg Kászonyi frivol ötletével, ami nem véletlenül fogta meg Szörényit annyira, hogy kötetcímet csinált belőle. Hogy mennyire sorsszerűen, azt a Padányi Bíró ürügyén megnyilatkozó Mindszenty sorsáról tűnődve írtak bizonyítják: „Ha nem önsors-próféciáról, nem is allegóriáról van szó, akkor csak egy lehet a magyarázat. Maga a magyar történelem, s azon belül a hatalom és a mindennapi élet ezer szempontját összefogó magyar egyháztörténet prófétai, illetve anakronisztikus [történelme.]” Anakronisztikus történelem? Az bizony. Az erről szóló tézisben Szörényi a történelmünket befolyásoló archaikus vonásokra és a Nyugathoz való viszony ambivalenciájára utal. És olyan következtetésre jut, amely már messzebbre mutat: „Jó lenne egy másik történelemben élnünk. Ahogy a régi vicc mondja, mikor a kivándorolni készülő Kohn hosszan forgatja a glóbuszt, nem talál semmilyen megfelelő országot, és azt mondja a tisztviselőnek: »Mutasson egy másik Földet!« De hát ez van csak, ezt kell megismernünk, ha már tanulnunk úgysem lehet belőle.” Ez már maga a Szörényi-féle magyar historizmus. Kászonyi javaslatának lényege: egy másik földrészre költözéssel egy másik történelmet is választanánk. Ami persze lehetetlen: nincs másik Föld, nincs magyar haza Új-Zélandon, nincs másik történelem. Így aztán bármennyire beigazolódtak is Kászonyi jövőképének félelmei, ezzel megoldási javaslatának racionális volta, az életben irracionális tényezők döntenek. Ezért választjuk oly gyakran a vállalhatatlan valóságot. Ha onnan indulunk, hogy innen menekülnünk kell, mert a pusztulás elháríthatatlan, juthatunk oda is, hogy talán éppen ezért kell itt maradnunk: a végzet elől nem lehet elmenekülni. A többek közt perzsa szakos Szörényi számára bizonyosan ismert és vérévé vált az a történet, amelynek a Halál elől menekülő hőse éppen ahhoz fut, aki elől bujdokol. Így nincs is mit csodálkozni azon, ahogyan fölveti, hogy tudna-e máshol élni. Olaszország és Amerika is kísérti, de csak azért, hogy elvesse a végleges elszakadás lehetőségét. „Olaszországban, ha a mimikrinek a kellő fokával rendelkezem, még el tudom érni azt, hogy befogadjanak. De Amerikában nincs kinek befogadnia. Az olyan nemzet, amely más alapokon szerveződik, más történelmi és más kozmosz-élménye van, mint nekünk. Az a magány is ismeretlen ott, ami itt van, és az a közösség is ismeretlen.” Máshol (az általa különösen nagyra tartott) Krasznahorkai Lászlóról szólva feltesz és meg is válaszol egy fontos kérdést: „ha tehát nincsen remény, akkor miért ír a magyar író? Szerintem azért, mert a magyar nyelvben megtalálta a saját hangját, a saját legjobban használható hangszerét.” Szörényi, mint az eddigiekből kitetszik, a világ több helyén is otthon lehetne, de az ő pechére és a mi szerencsénkre éppen idehaza van itthon. Nemcsak azért, mert világképében a magyar nemzet történelme, kultúrája, nyelve olyan érték, amely nélkül elveszettnek érzi magát, hanem mert szent okokból szüksége van a magyar hülyeségre is: azzal igazán kerek a világa. Nemcsak a magyar jövő, hanem a globalizált világ jövője is bizonytalan, s a globális hülyeségnél mégiscsak jobb az, amit a miénknek szerethetünk. És a fene nagy nyitottságban nyelvünk, a „legjobban használható hangszer” olyan játékmódot kínál és követel – ami nemcsak kockázatot, hanem esélyt is jelent. Mészöly Miklós Pattern és izoláció című, 1971-es írásából idézi a következőket: „ha valóban nagyobb a lehetősége ma, hogy világirodalom szülessen, az egyre kevésbé lesz egyes történelem- és kultúraformálást uraló nemzeti Eidószok modellje – hanem sokkal inkább az egyre több megértett, és nemcsak megismert izoláció kollektív nyelve is.”

Hogy Mészöly hipotéziséből mennyi vált valóra, azon eltűnődhetünk, de nem ez a fontos. Sokkal inkább az, amit Szörényi külön is kiemel belőle, és máshol is utal rá: a megértett izoláció tétele. Ez a nyelvi formula foglalja össze a legvilágosabban Szörényi nemzetfelfogásának cselekvő természetét. Azt ugyanis, hogy az adottságként, örökségként kapott izoláció tényével csak akkor tudunk (tud a világ) kezdeni valamit, ha meg is akarja érteni. A nemzethez tartozás nemcsak állapot, hanem feladat is: ha nem része a megértés programja, akkor maga a puszta tény nem lesz több, mint állapotbeli mulasztás. De a megértés mint feladat nemcsak az izoláltat, hanem az izolálót is köti.

Meglehet, a modern magyarság születésének pillanatától tudható, hogy a nemzethalál fenyegetése valós látomás, és nem pusztán képzelődés. De amíg van elvégzendő feladat, addig esély is van a megmaradásra. Ezért nem a Kászonyi groteszk és keserű felvetésébe kódolt kérdés adja e kötetek érzelmi feszültségét, hanem Szörényi válasza, aki térben és időben sokfelé kalandozva mindig hazatér, és hoz valamit eme édes haza izolációjának megértéséhez. Ezért szenteli idejét a szívünknek oly kedves, de már-már idehaza is egzotikumnak számító magyar irodalom rejtelmeinek megismerésére, miközben azzal szembesül, hogy a bekövetkezett országcsonkítás utáni (sokak szerint azt meg is előző) elhülyülés (agycsonkítás) folyamatával szembeni harc nem ígér sok sikert.

Ide beszúrhatjuk azt a megjegyzést, hogy a némiképp okkal, de teljesen fölöslegesen egyenetlennek mondható válogatások egyik legkorábbi darabja Pierre Boulle sikerkönyvéről, A majmok bolygójáról írt, 1972-ben megjelent kritika. Ebben, a totális értékrelativizálódás utópiáját elemezve, a kritikus arra a következtetésre jut, hogy kizárólag a Család és a Szerelem halhatatlan érték (amiből viszont a gyakorlott olvasó következtethet arra, hogy a máskülönben reménytelenségre hajló kritikus éppen szerelmes volt). De a jelen két kötet azt bizonyítja, hogy az emberiség dimenziójában gondolkozva maradék reményünket már csak az tarthatja életben, hogy a kultúrának is maradnak még szerelmesei.

Az irodalomtörténészek céhe tudomásom szerint egyetért abban, hogy ma alighanem Szörényi a legolvasottabb magyar, ami igen komoly dolog. Elképesztő anyagismeretű tudósok éltek máskor is. Olyanokról azonban nem nagyon tudunk, akik kiapadhatatlannak tűnő ismereteiket magával ragadó olvasmánnyá tudták formálni. Sőt: a hasonló olvasottságú literátus elméket inkább bénította a hatalmas tudás. Szörényit viszont nem akadályozzák ismeretei, hanem olyan teret kínálnak neki, amelyben felszárnyalhat szelleme. Valahogy úgy válik egyre teljesebbé, mint az író, aki regénye kibontása folyamán nemcsak a művét teremti meg, hanem önmagát is. Ő is ezt teszi, amikor a filológiai teljesség (amúgy lehetetlen) keresésében, kibontásában valósítja meg a filológiai teljesség (tán mégis lehetséges) képletét.

Így kezdhet szárnyalni, kap önmagán túli értelmet (vagy jut el önmagához?) a filológia, amely aszályos lelkületű karrier-kutatók (ad notam „karrierdiplomata”) féltett vadászterületeként gyakorta az olvasástól való távol tartás fontos eszköze. Szörényi filológiája más: nem a kutató szorgalma, hanem az olvasás szenvedélye és gyönyörűsége hatja át. Amikor a dolgok elérhetetlen végére akar járni, akkor nem untatja olvasóit, hanem a maga kíváncsiságával az övékét is felszítja, még olyasmi iránt is, ami másként talán nem is érdekelné őket.

De vajon miért érdekes Szörényi számára minden olvasható szöveg? Alighanem azért, mert miközben a legfelsőbb fokon műveli a filológia tudományát, az maga közömbös marad számára. Az olvasás kínálta tényekre, tudásra nem önmagukért van szüksége: az abszolútumot keresi. Az ő filológiája holisztikus tudomány. Írásait úgy is lehet olvasni, mint szokványos irodalomtörténeti dol­gozatokat – de ennél sokkal többet adnak. Ezek a szövegek úgy hatnak olvasójukra, mint az írói alkotások. Szakmailag kifogástalan tudományosság ez, de jóval többre irányul, mint közvetlen anyagára, tárgyára. Igazából valami végső igazságot, abszolútumot keres Szörényi.

Blaszfémiának tűnhet, de úgy gondolom: az ő olvasása, filológiája igazából istenkeresés. Ami persze korántsem meglepő, és nem áll távol attól, amit Szörényi sem nem titkol, sem nem hivalkodik vele: mély keresztény hitétől. (Ebből persze magától értetődően következik számára a Biblia és a bibliatörténet mélyreható és hatoló ismerete, aminek járulékos, de nem mellékes filológiai hasznosságára aligha kell utalnunk.)

A két kötetben közreadott írások közül a legkorábbi 1968-ban, a legutóbbi 2010-ben született. Nem akármilyen intervallum ez: nemcsak a honi politikai és – talán – történelmi változásokat, hanem a világ korszakváltásait tekintve is. Ám a négy évtized során született szövegek belső párbeszédén ezt nem lehet észrevenni, eltekintve természetesen némely konkrétumtól, mert például Kertész Imre Nobel-díjára aligha utalhatott volna bárki az adományozást megelőzően (Mészölyére akár utalhatott volna, de ő nem kapta meg...).

Az „Újzélandot választottam…” előszavának tájékoztatása szerint e kötetbe Hafner Zoltán segítségével Szörényi a 20. századi irodalom témakörében született írásainak mintegy harmadát gyűjtötte össze. A fennmaradt kétharmadból a Petrarca Budapesten már tartalmaz valamennyit (a maradék talán harmadát). Így továbbra is várakozhatunk a Mészöly Miklós életművét áttekintő kötetre (amelynek [elő?]tanulmányaiból A kapitány címmel a Kortárs Kiadó kötete kínál egy ciklusnyit). De előkerülnek szakkiadványokban közreadott és kiadatlan, többnyire köszöntőként elhangzott szövegek (magyarul: laudációk), mellettük korai kritikák, melyek többsége a hajdani Mozgó Világban és a Hitelben jelent meg. Olyan folyóiratokban tehát, melyek címe (talán nem csak a nemzedéktársaknak) üzen valamit. Ahogyan a témaválasztások is, hiszen például Balassa Péter, Csalog Zsolt, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Esterházy Péter, Kovács István, Krasznahorkai László, Lábass Endre, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Pilinszky János, Szőcs Géza, Varga Imre, Weöres Sándor neve nemcsak határozott, minőségtudatos értékrendet tükröz. E szerzők nem voltak a pártállam kultúrpolitikájának favoritjai, így a műveikről szóló írások egykori megjelenésük idején a felbomlás felé sodródó hatalommal szembeni demokratikus alternatívához tartozás érzetét hívták elő. Ez a fajta különös többlet a ma eszmélkedő olvasót aligha érinti, viszont más következtetéseket kínál: már nem egy rendszer elutasítása, hanem a megváltozott európai rendbe való illeszkedés kérdése ad nekik távlatot.

Annak idején nem volt ebben semmi direkt politika, most sincs: értékrendet tükrözött. Vagyis pusztán a témaválasztásban az akkori világban az egyetlen lehetséges politikai alternatíva jelent meg. Amikor az irodalomtörténész Szörényi teljesítményét méltatjuk, érdemes utalnunk arra is: értéktisztelete egyúttal a legigazabb szabadságharc is volt. Ilyen értelemben ez a harc is jogfolytonos, mert az értékek elismerésében a mai világ feltételei között is küzdeni kell. Az évek múlásával azonban Szörényi elszakadt a közvetlen kritikaírástól. E műfaja háttérbe szorulásával az egyik legnagyobbra hivatott ítészét veszítette el nemzedéke. (Szerencsére azért nem teljesen.) Meglehet – és hiányérzetünket nem enyhíti némely jeles írónk a nyugati piacon és közéletben emelkedő árfolyama –, éppen a Szörényi és a hozzá hasonló kaliberű kritikusok hiánya miatt torpant meg, siklott ki, indult belső eróziónak több, a sikernél többre hívatott író életműve. (De az is lehet, fordítva történt: a megtorpanás okán fordult el tőlük, látványos szakítás nélkül, Szörényi. Szakadás azonban van: folytatás nélkül maradt a kezdeti, hangsúlyos kritikai figyelem.)

Mindkét könyv tematikája szinte a csapongásig színes, mégis, a címek eltérő karaktere mutatja, hogy irányuk némiképp különbözik. A korábbi kötet témái magyar irodalmi alkotások, néhányan régebbiek, többségükben kortársak (lásd a korábbi felsorolást), így szükségszerű, hogy a kritika főszerepet kap benne. Az utóbbiban a tanulmány dominál (nem mintha a két műfaj között Szörényi tollán olyan nagy különbség lenne), az irodalomtörténeti kalandozások nagyobb súllyal jelennek meg benne, melléjük alkalomhoz kötött (természetesen ugyancsak tanulmányértékű) írások, felszólalások, beszédszövegek is kerülnek. Világirodalmi kitekintése imponálóan gazdag, az európai művelődés alapműveit hozza Szörényi olvasóközelbe: Vergiliust, Petrarcát, mellékesen pedig egy bravúros elemzésben feltárja Lampedusa A párducának jelkép- és utalásrendszere mitikus alapjait.

Keletkezésük idejétől függetlenül Szörényi írásainak aktualitása nem változott: sohasem megfogalmazásuk korát, hanem tárgyuk és szerzőjük szellemiségét tükrözik. Szörényi szabad ember: magától értetődő természetességgel maradt az akkor is, amikor ez korántsem értetődött magától. Nem játszott ellenállót, hanem ellenállt: mindenekelőtt az „elhülyülésnek” – nem ő akarta, hogy ez egykor politikai jelentést kapjon (de ne áltassuk magunkat: kap ma is). A szellem birodalma szükségszerűen szabad: ez a szabadság par excellence szemben áll a művön kívüli elvárásokkal (lásd: a pártállamban), de az ürességgel, az elvárások teljes hiányával is (lásd: a pártállam utáni világban). A szabadságnak ez a kényszere is meghatározó Szörényi tudásvágyában, és ebbe a világba szeretné vezetni olvasóit, tanítványait. Nemcsak akkor, amikor a – sajnos a nagyközönség számára (ha lesz még valaha) újrafelfedezésre szoruló – latin nyelvű örökségünket tárja fel (miért is figyelt volna erre a hatalom?), hanem akkor is, amikor kortársairól szól. Itt kell megjegyeznünk, hogy a kritikát író Szörényi vizsgálatainak tárgyát adó munkák ismertsége, időbeli közelsége sem kínált neki más szakmai beszédhelyzetet, mint a régmúlt alkotásairól való megszólalás. A szellem szabadságához az idő legyőzése is hozzátartozik: a régibb vagy újabb latin szerzők barátsága éppoly természetes számára, mint távolibb és közelibb magyaroké. Tágabb értelemben a valaha élt összes szerző (az eljövendő korokban születők is!) kortársa, ha kell, visszaköltözik hozzájuk a múltba (a későbbieknek pedig hozzá kell majd költözniük). Így tárhatja föl azt, hogy a szerzőként szerényen csak Rákóczi Ferenc nevet viselő „nagyságos fejedelem” Vallomások című (Szörényi fölhívja figyelmünket arra, hogy a latin cím az eredetiben még egyes számban állt) könyvének megírásakor milyen művek ismeretében alkotott, s hogy ezek hatására miként „irodalmiasította” emlékeit. E háttér birtokában igazítja helyre azoknak a kései interpretációknak a tévedéseit, amelyek az alkotói szabadság jegyében kreatívan felhasznált tények kritikátlan kezelésére épültek, és így alaposan eltorzították Rákóczi életéről való képünket. Hasonló bravúr, ahogyan Petrarca baráti (annak vélt) környezetébe vezeti el a mai (Petrarcát többnyire már nem) olvasót, bemutatva, hogy egy valahai kereskedőváros (Velence) magukat modernnek hívő négy hólyagja („kettő közülük viszonylag művelt, a másik kettő csak egyszerű pártkatona” – jellemzi őket) miként nézi le, tekinti műveletlennek az akkor és ott nem trendi lángelmét. Szörényi nem öncélú filológiai bravúrt akar bemutatni, hanem azért írja meg ezt a történetet, hogy érzékeltesse az esendőség fölényét a fölényességgel szemben. A filológiából anekdotamondás lesz, de az anekdota a filológiai oltás által szárnyalni kezd. És egyszerre ott áll előttünk a tanulság, miszerint az aktuális mainstream gondolkodás képzelt Himalájáján ugrándozó nyulacskák akkor is eltörpülnek a síkság lenézett elefántjaihoz mérve, ha maguk mást gondolnak erről az arányról.

A történet megértéséhez nem kell képzett filológusnak vagy Petrarca-szakértőnek lenni, igaz, Szörényi olvasója számára is könnyebbség, ha a szellemi mindennapjaiban rendszeresebben megjelenő auktorok munkásságáról tájékozódhat. Az azonban e történet esetében is érzékelhető, hogy az irodalom olyas adománya az életnek, amelyben az emberi szellem működésének kozmikus természetéből következően önmagukon, végességükön túlmutató tartalmak jelennek meg.

E tétel bizonyítására az eredetileg nem erre kitalált filológia is alkalmassá tehető: ehhez azonban olyan avatott mester kell, mint Szörényi László. Könyveinek megannyi értékét, szakmai újdonságait, sokféle felfedezését természetesen lehetetlen egy néhány oldalas recenzióban bemutatni. De nemcsak terjedelmi korlátok miatt! Azért is, mert egy ilyen törekvéshez arra is szükség volna, hogy a recenzens Szörényi témáiban hozzá hasonlatos mértékben járatos legyen. De nem az. Ehhez ugyanis a kortársak életművére való figyelmen kívül olyan életművek specialistájának kellene lennie, mint Babitsé, Karinthyé, József Attiláé, Weöres Sándoré, Pilinszkyé és másoké, melyek külön-külön alapos megismeréséhez átlagos halandóknak kevés egy élet. Szörényi azonban nem efféle átlagos halandó, munkásságának talán legfőbb rejtélye éppen az, hogy miként fér bele életébe és fejébe mindaz a tudás, amelynek mai napság részterületeire is csak szakértői csoportok merészkednek…

De visszatérve a kötetei által fölvetett alapkérdéshez: miként siethet segítségünkre a szellem kozmikus természetének bizonyításában a filológia, amelyet derűsebb korok és szerzők jó esetben is a fölösleges ismeretek tudományának tekintettek? Kiragadva e könyvek példás tanulmányaiból egyet, a József Attila Ars poeticájának két sorához kapcsolódó elemzését ajánlom bizonyítékul. Szörényi tétele első pillantásra meghökkentő, de utóbb már az a meglepő, hogy mit lehetett ezen csodálkozni. Azt bizonyítja be, hogy az „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” felszólítás mögött Szardanapal ó- és középkorszerte gyakran idézett sírfeliratának Cicero által híressé tett szövege rejlik. Ezt a motívumot követi végig az antikvitástól a korai és későbbi kereszténységen át (Luther, Bornemisza, Pázmány idevágó sorait is vizsgálva) József Attiláig. Ez önmagában is bravúros teljesítmény. De ez sem önmagáért való produkció, ahogy kellő ismeret hiányában az egymástól sokszor reménytelen messzeségben látszó alkotók, művek gondolatainak összekötése általában: azt bizonyítja, hogy tértől, időtől, személyes akaratoktól függetlenül az emberi szellem egyetlen, hatalmas organizmus. (Ahogyan Kiplingnél a dzsungel lakói egymást üdvözlik: „egy vérből vagyunk, te és én”, vagy hogy tekintélyesebb citátumot hozzak, a nemzetközi sakkszövetség jelmondata szerint: Gens una sumus.)

Szörényi gondolkodásának pilléreit nem változékony szellemi divatok vagy éppen ideológiai direktívák adják. Sajnos, ez a mondat korántsem értelmetlen, pedig a tudományos vagy művészi alkotás olyan követelményére utal, amelyről szerencsésebb időkben és helyeken talán fölösleges volna szólni. Ismerve viszont azt a négy évtizedet, amelyet e kötet írásai átívelnek, mégis fel kell hívnunk a figyelmet e sajnálatos módon korántsem evidens körülményre, mert mélyen jellemző Szörényi gondolkodásmódjára. Igaz, könnyű dolga van, hiszen szellemi tájékozódásának iránytűje a keresztény gondolkodás, antropológia és kozmológia (ahogyan a földi utazók GPS hiányában bizton figyelhetnek a Sarkcsillagra). Ebből magától értetődően következik a biztos eligazodás. Nemcsak eszméket, értékrendet tekintve, hanem a tudomány művelésének napi gyakorlatában is. Így például a latin nyelvhez mint a kereszténység századait összekötő, nemzetek fölötti és az európai (legalábbis a nyugati, ahova elvben a magyarság is tartozna) nemzetek kialakulásában döntő szerepet játszó örökséghez való bensőséges viszonyban. És abban is, ahogy a tudós tudományában az üdvösség felé vezető utak egyikét éli meg. Innen pedig már nagyon közel jut ahhoz, hogy a filológiát átlényegítse egzisztenciális tudománnyá.

A kereszténység kulturális öröksége meghatározó szerepet kap Szörényi gondolkodásában, így e köteteiben is. Szó sincs arról, hogy Szörényi katolicizmusát a szakmaiságból kibeszélve, hitbuzgalmi vagy teológiai kifejezésekkel képviselné, netán valláserkölcsi intésekkel bizonyítaná. Ellenben az európai művelődéstörténetet (egyáltalán: történetet) oly soká meghatározó kereszténység építménye, a keresztény univerzalizmus magától értetődően, de sokszor titokban szívódik fel a 20. század kultúrájába is. (Természetesen nem szakadva el az európai kultúra görög és latin gyökereitől sem – de hát ezeket is a kereszténység örökítette át az évezredeken, s az idők során a két kulturális réteg termékenyen össze is kapcsolódott.)

Nem gondolom, hogy Szörényi e köteteinek összeállításakor maga a hagyomány(ok) megjelenítése külön szerepet kapott volna. Abban viszont érezhető tudatosság, hogy az „Újzélandot választottam…” dramaturgiája egy hajóutazás vázlatára épül. (Hogy a hajózásmotívumnak milyen egyetemes művelődéstörténeti háttere van, arról a legméltóbb tanulmányt bizonyosan Szörényi tudná megírni…) Mit üzennek e kötet cikluscímei? Az előszó a Behajózás címet viseli, az egyes ciklusok az Irányjelző csillagok; Atlasz; A Kapitány; Úton; Hajósünnep címek mögé rendeződnek (az utolsó már a partraszállásra utal). A ciklusokon belül a címek közül sok a kereszténységgel kapcsolatos: Halál és ördög (Babits katolicizmusáról); Krúdy Gyula szigeti meséje Szent Margitról; Pilinszky és Kempis Tamás; Apokalipszis tegnap?; Poklunk; Jehova és Sátán focimeccse; Az örök Helené a pokolban. (A Petrarca… felépítésében ilyen nyílt összefüggésrendszer nem fedezhető fel, de tartalmilag az abba foglalt írások jelentős része könnyen beilleszthető volna ebbe a sorba.) Túl a címeken: Szörényi elemzései az irodalomtudomány nyelvébe illesztik a keresztény gondolkozás fogalomrendszerét, esetenként annak terminológiáját is kölcsönvéve tárja fel a szerző a vizsgált művek jelentését. De a szövegek felszínén ez alig hagy nyomot, hangnemüket inkább különös, fanyar humor jellemzi. Igaz, nemcsak nyelvi, hanem – az előző fölvetéssel látszólag ellentétesen – a gondolkodásmódot áthatóan is. E hangnem természetét Szörényi nem vallomásos formában, hanem áttételesen tárja fel, mikor Arany János Az elveszett alkotmányáról írva, annak alkotója általi műfaji besorolását vizsgálja. „A humor Arany János felfogása szerint félig morálfilozófiai, félig esztétikai fogalom” – írja. Majd az ókori görög orvosok felfogása szerint a test nedvei (vagyis az Arany által nedélynek nevezett humor) szerint formált személyiségtípusok ismertetése után ezt olvashatjuk: „…ennek megfelelően a humorisztikus írásmód Arany szóhasználatában – amelyet befolyásolt a romantikus német esztétika – nem egyéb, mint olyan szubjektív hangnemű költészet, amelyet módosít a költő öntudata és önértékelése, aki ugyanis nem tagadja, hogy állítása nem lehet abszolút, hanem kedélyének megfelelően irányuló. A humor a világ vagy az istenség abszolút nagyságának, valamint a földi élet és az ember végtelen kicsinységének állandó, együttes tudásából születik.”

Az utolsó mondatot legszívesebben még egyszer leírnám. Nemcsak Aranyról van itt szó, hanem Szörényi gondolkodásának, személyiségének központi vonásáról. Arról, ahogy metafizikai távlatot ad annak a keserűségnek, amelynek derűs külsőt kölcsönöz a kedély (csak egy betűje különbözik a nedélytől). Mert bár a Szörényi-szövegeknek rendszeresen megjelenő összetevője a komikum, köznapian szólva a nevetség(esség), de mögöttük mindig ott van, összes fenyegető következményével, az esendőség, a „végtelen kicsinység” érzete. Ami elől csak az abszolútum szolgálatával próbálhatunk menekülni. E két könyv írásai e szolgálat nagyszerű eredményei.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben