×

A vágószoba csendje

Czigány György

2013 // 03
Őrzi a mikrofon, és hinti szét a szavakat, mint as­per­sorium a szenteltvizet az „Ite, missa est” után?

Fölfénylő pillantások kelyhéből hová lett a szó? A józan, a csúfondáros, a könnyes, az áhítatos! A játék és muzsika, a nevetés? Egymásra dobált esztendők harangjai konganak itt.

Nincs hangjuk. Üres a vágószoba.

Dübörgő arkangyal száll alá a falu határában: helikopterünk. Kihívóan kék a katángkóró, augusztusi ég néz a kitaposott fűből. Alázatos mezők liliomai közt lépked a pápa. Adásban vagyunk! Zászlóként távoli dallamot lobogtat a szél: „Boldogasszony Anyánk!” S hogy mi az istenfélelem?! Nem az, hogy rettegjük az Úr hatalmát, de gyöngédség: félünk megsebezni egy gyermeket… Magyarul szól II. János Pál, angolul üzen a légi irányítás, és temérdek fülhallgatóban zsibong: Máriapócs, Máriapócs!

– Nini, a Torbágyi úti cimbalmos! – suttogja Couperin egy túlvilági álom látomásában. Tündéri ornamentika: égiek hangnemében veri ki ékszerfényű trilla-láncait Rácz Aladár. A cimbalom Liszt Ference! – igaza volt Saint-Saëns-nak. Buda távoli, legszebb tájának szegélyén, a temetőn túl lakott. Azóta az utcát már róla nevezték el.

Amikor a nekrológ szövegének rögzítése miatt Füst Milánt meglátogathattam rózsadombi otthonában, nem tudom, miért, hirtelen kedvvel megmutatta újjáépített fürdőszobáját is. Közben már Rácz Aladárról beszélt. A zene lelke volt ő – mondta –, soha többé, sehol az egyszerűségnek ilyen tündöklésében nem lesz részem… Mikor utoljára mentem ki hozzá, kint ült épp a ház előtt, és így kiáltott felém: várj kicsit, itt jönnek a szamaraim! És csakugyan, a szomszéd járt arra szamaras kocsijával. És tudta is kötelességét, leszállott a kocsiról, és hagyta, hogy Aladár szokása szerint dédel­gesse szamarait. Ő pedig ölelgette, csókolgatta a derék füleseket, persze cukrot is adott nekik, mi pedig ott álltunk, és néztük őt. Mivelhogy nálam öreg­koromban könnyen megy, az én szemeim megteltek könnyel, de meg is lehetett minden okom rá (elcsuklik a hang, közel hajol a mikrofonhoz), mintha éreztem volna, hogy utoljára látom Rácz Aladárt.

A némafilmek korának utolsó mozizongoristája még élt valahol Óbudán. Iván föl-fölránduló szemöldökére emlékszem. Igyekeztünk szerényen meghúzódni abban a kis feldúlt szobában. Mándy valamit mondott a Mozifüzetről. Régi idők mozijáról. Egy tárcát említett, egy novellát. Diákszerelem? A kulikabát?

– Vetítők. Mindenféle filmes masinák! – mutatott az öreg a szekrény tetejére. Elmosolyodott szemérmesen, amikor rozoga zongorája elé ült. Meg kellett találni minden jelenethez az épp oda illő zenét. Persze megvolt a repertoár! Ez például az üldözés zenéje! Kopogtak, sápadtan zendültek meg a pontozott ritmusok akkordjai. Fölfedezni véltem bennük Ros­sini Tell Vilmosának néhány dallamtöredékét. A vágtát. Nyikordult a zongoraszék. Basszusok tremolói következtek, s egy árva kis melódia a felső regiszterekben. Idill a viharban. Azután indult már a katonavonat. És Liszt-motívum, bágyadtan, mégis elszánt indulatokat hordozva: szerelmi álmok!

Az óbudai mozizongorista megszeppenve nézi a hangfelvevőt. Húsz éve játszott utoljára ezen a hangszeren. Sok-sok muzsika van még! – mondja. Ölébe engedi kezeit. Ugye, a vágyakozás – kezdi, de félbemarad a mondat. Hallgatjuk az öreget. Nézünk a semmibe, tehetetlen szeretettel.

– Mit csináljak, Kálmán?! Te híres rendező, tapasztalt tanár vagy: adj tanácsot. Két évtizednyi rádiózás után hívnak a tévébe: csinálnék-e filmeket is?!

– Meg lehet próbálni. Ha le tudod küzdeni azt a hátrányt, hogy ez még látszik is…

Mindeközben egy műveltségi verseny rádiós adássorozatára készülünk. Nádasdy Kálmán lesz a zsűri elnöke, én a műsort vezetem majd. Albumok, szakkönyvek az asztalon, a szőnyegen. Megbeszélések kora délutántól éjfélig. Egyszer fellázadtam. Éhes vagyok, elég, megyek haza. Kálmánnak tetszett kárvalló megtörettetésem, mert még évekig emlegette. S az említett este után csomagot is hozott a posta, már másnap. Egy ritka lexikont küldött, a Klassiker der Kunst archív kötetét, kis cetlivel, rajta a kijegyzetelendő lapok oldalszámaival. Délután pedig harsány hang a telefonban: egész nap azon röhögtem, hogyan bontogatod majd a csomagot, disznótorost remélve… Készültünk a versenyre diákos kedvvel, lámpalázasan.

A tűznek nem szabad kialudnia.

Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet… Ady-verseket énekelt Medgyaszay Vilma. Előbb Reinitz Béla sanzonjait, azután ugyanezeket a verseket Bartók Béla zenéjével. Amikor Kósa György és Ná­dasdy Kálmán segítségével megtanulta a dalokat, elment Bartók lakására, a Szilágyi Dezső térre. Lehet, hogy Fazekas térnek hívták ezt a helyet akkor?! „Dalol a tenger és dalol a múlt.” Bartók igen elégedett volt, Medgyaszay nagyon boldog. Egyébként ő volt a János vitéz első Iluskája… Kacsoh pedig az első, aki Bartókról értő kritikát írt.

– De azt tudja-e (nevetett rám Medgyaszay), hogy ki volt az akkori idők János vitéz-előadásainak a karmestere?! Konti bácsi volt, a híres Konti, aranyos lengyel ember, aki nagyon rosszul beszélt magyarul. No, elmondhatom, hogy a próbákon én sokszor sírtam, annyira meg voltam hatva. Azt mondta nekem Konti: Kisasszony, moga ne sírjon olyan sokat, moga fogja rontani a moga szíve… Hát, mondom, mit csináljak, kérem, ha úgy félek? Mire ő: Ha fél, igya pözsge. Akkor moga nem fog félni... Egyszer Kacsoh Pongrác dirigálta a zenekart, Konti ott ült a második vagy harmadik sorban a földszinten, és csak figyelt, figyelt. Végül odament Kacsoh-hoz, és azt mondta: Édes fiam, moga lehet egy nagyon jó zeneszerző, moga nem tud dirigálni. Adja csak ide azt a stäbchent, azt a pálcát, majd én meg fogok próbálni. A zenészekhez pedig így szólt: rajta, fiúk, csak mogyorosan, mogyorosan!

Jó okkal barangolok sokszor a Farkasréti temető ösvényein. Szeretteim vannak ott. Barátaim, mestereim.

Bartók sírja mellett van Sir Georg Solti karmesteré.

Hazatért… Ez Solti György sírfelirata.

Kamerák rögzítették, ahogy a Városmajorban igyekeztünk rátalálni gyermekkorának egykori otthonára. Megvan a ház, a lakás. És a park is a templom mögött, ahová kisdiákként örökké focizni járt.

De hát gyakorolni kellett. Akkor még nem tudta, hogy Genfben versenyt nyer majd zongoraművészként. Már kisfiúként is karmesternek készült. Azért most is megjegyezte: Nagyon szeretem a focit! – Karnagy úr, lehet, hogy meghívják a magyar válogatott élére! – mondtam. – Azt én nagyon szeretném! – derült fel az arca –, csak hát megint itt a sok munka. Liszt Faust-szimfóniája, Csajkovszkij 5. szimfónia. És Mozart. A Figaro lakodalma nyitány!

Felesége és két kislánya ott ácsorgott velünk a virágkörönd szélén.

Eszembe jut a tegnapi próba az Operaházban, ahogy a zenekari hangzáson is átsüvített a hangja. A Mozart-nyitány pezsgődugó kiröppenését idéző, hirtelen felcsapó fortissimói közben kiabálta: ez a zene él, inkább él, mint mi itt valamennyien!

Farkasréti sírok. Illyésé, Pilinszkyé, Borsos Miklósé. És Weöres Sándoré, Ottlik Gézáé!

Pedig múltkor még Sándorral Mallarmé lati­nosan sokágú szonettjeiről beszélgettünk. A szörnyeteg koporsója ciklus verstechnikájáról. Van a költészetben is, mint a kortárs zenében, aleatória? Tudod, Gyurkám, szólt Weöres kissé álmatagon, véletlenül a kezembe akadt egy Rákosi Viktor-regény. Kiírtam minden tizedik szót: kaptam egy vibráló felületet, amelyen már lehetett dolgozni.

Milyen gyönyörűen sütött az októberi nap a Duna-korzón! Ingujjban ültünk ott Koromzay Dénessel, Ottlik Gézával. Megint az ötvenes éveket emlegette. Hát megkérdeztem: végre is meddig tartottak azok az ötvenes évek?! Szögletes legyintés. Még most is tartanak.

Egy hajókürt szólalt meg a Dunán. Elnyomta szinte párbeszédünket. Mintha lefújná. Hát akkor vége?

Cipi előbbre koppintja poharát az asztalon. Azután ugyanúgy vissza, mint egy sakkfigurát. Látom, élvezi a napsütést. Hunyorog. Hallgat.

Bemutattuk egymásnak őket a stúdióban. – Tolnay Klá­­ri vagyok – mondta a légikisasszony. – Tolnay Klári vagyok – nevetett a színésznő.

Szó volt filmről, zenéről, repülésről. Szerkesztőtársam, az orgonaművész Sebestyén Jancsi váratlanul Tolnay Klári, a híres színésznő kezébe adja Kék világ című régi versem kéziratát. Adásban vagyunk, élő adásban. Klárika sietve böngészi a sorokat.

Még nem sejtjük, hogy nem egészen két hét múlva Koppenhága előtt a viharos tengerbe zuhan majd a Malév IL–18-as repülőgépe. Hiába volt a kormánynál a legendás hírű, tapasztalt kapitány.

A halott légikisasszonyra gondolunk. Közeli, nagyon közeli a kamaszos mosolya. És emlékszünk a színésznő mély hegedű-hangjára, ahogy versemet olvassa.

Se felhő, se madár az égen. Magános partok
napsütése, öröklét repül.
Adagio-tétel a táj, tengerek mély
lélegzetével. És sziget a sűrű kékben a szárny.
Elhagyott móló, ahol fényben, párában
vacogó lány semmibe öltözik
s elalvó derekán a világűr ragyog.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben