A vágószoba csendje
Czigány György
2013 // 03
Őrzi a mikrofon, és hinti szét a szavakat, mint aspersorium a szenteltvizet az „Ite, missa est” után?
Fölfénylő pillantások kelyhéből hová lett a szó? A józan, a csúfondáros, a könnyes, az áhítatos! A játék és muzsika, a nevetés? Egymásra dobált esztendők harangjai konganak itt.
Nincs hangjuk. Üres a vágószoba.
Dübörgő arkangyal száll alá a falu határában: helikopterünk. Kihívóan kék a katángkóró, augusztusi ég néz a kitaposott fűből. Alázatos mezők liliomai közt lépked a pápa. Adásban vagyunk! Zászlóként távoli dallamot lobogtat a szél: „Boldogasszony Anyánk!” S hogy mi az istenfélelem?! Nem az, hogy rettegjük az Úr hatalmát, de gyöngédség: félünk megsebezni egy gyermeket… Magyarul szól II. János Pál, angolul üzen a légi irányítás, és temérdek fülhallgatóban zsibong: Máriapócs, Máriapócs!
– Nini, a Torbágyi úti cimbalmos! – suttogja Couperin egy túlvilági álom látomásában. Tündéri ornamentika: égiek hangnemében veri ki ékszerfényű trilla-láncait Rácz Aladár. A cimbalom Liszt Ference! – igaza volt Saint-Saëns-nak. Buda távoli, legszebb tájának szegélyén, a temetőn túl lakott. Azóta az utcát már róla nevezték el.
Amikor a nekrológ szövegének rögzítése miatt Füst Milánt meglátogathattam rózsadombi otthonában, nem tudom, miért, hirtelen kedvvel megmutatta újjáépített fürdőszobáját is. Közben már Rácz Aladárról beszélt. A zene lelke volt ő – mondta –, soha többé, sehol az egyszerűségnek ilyen tündöklésében nem lesz részem… Mikor utoljára mentem ki hozzá, kint ült épp a ház előtt, és így kiáltott felém: várj kicsit, itt jönnek a szamaraim! És csakugyan, a szomszéd járt arra szamaras kocsijával. És tudta is kötelességét, leszállott a kocsiról, és hagyta, hogy Aladár szokása szerint dédelgesse szamarait. Ő pedig ölelgette, csókolgatta a derék füleseket, persze cukrot is adott nekik, mi pedig ott álltunk, és néztük őt. Mivelhogy nálam öregkoromban könnyen megy, az én szemeim megteltek könnyel, de meg is lehetett minden okom rá (elcsuklik a hang, közel hajol a mikrofonhoz), mintha éreztem volna, hogy utoljára látom Rácz Aladárt.
A némafilmek korának utolsó mozizongoristája még élt valahol Óbudán. Iván föl-fölránduló szemöldökére emlékszem. Igyekeztünk szerényen meghúzódni abban a kis feldúlt szobában. Mándy valamit mondott a Mozifüzetről. Régi idők mozijáról. Egy tárcát említett, egy novellát. Diákszerelem? A kulikabát?
– Vetítők. Mindenféle filmes masinák! – mutatott az öreg a szekrény tetejére. Elmosolyodott szemérmesen, amikor rozoga zongorája elé ült. Meg kellett találni minden jelenethez az épp oda illő zenét. Persze megvolt a repertoár! Ez például az üldözés zenéje! Kopogtak, sápadtan zendültek meg a pontozott ritmusok akkordjai. Fölfedezni véltem bennük Rossini Tell Vilmosának néhány dallamtöredékét. A vágtát. Nyikordult a zongoraszék. Basszusok tremolói következtek, s egy árva kis melódia a felső regiszterekben. Idill a viharban. Azután indult már a katonavonat. És Liszt-motívum, bágyadtan, mégis elszánt indulatokat hordozva: szerelmi álmok!
Az óbudai mozizongorista megszeppenve nézi a hangfelvevőt. Húsz éve játszott utoljára ezen a hangszeren. Sok-sok muzsika van még! – mondja. Ölébe engedi kezeit. Ugye, a vágyakozás – kezdi, de félbemarad a mondat. Hallgatjuk az öreget. Nézünk a semmibe, tehetetlen szeretettel.
– Mit csináljak, Kálmán?! Te híres rendező, tapasztalt tanár vagy: adj tanácsot. Két évtizednyi rádiózás után hívnak a tévébe: csinálnék-e filmeket is?!
– Meg lehet próbálni. Ha le tudod küzdeni azt a hátrányt, hogy ez még látszik is…
Mindeközben egy műveltségi verseny rádiós adássorozatára készülünk. Nádasdy Kálmán lesz a zsűri elnöke, én a műsort vezetem majd. Albumok, szakkönyvek az asztalon, a szőnyegen. Megbeszélések kora délutántól éjfélig. Egyszer fellázadtam. Éhes vagyok, elég, megyek haza. Kálmánnak tetszett kárvalló megtörettetésem, mert még évekig emlegette. S az említett este után csomagot is hozott a posta, már másnap. Egy ritka lexikont küldött, a Klassiker der Kunst archív kötetét, kis cetlivel, rajta a kijegyzetelendő lapok oldalszámaival. Délután pedig harsány hang a telefonban: egész nap azon röhögtem, hogyan bontogatod majd a csomagot, disznótorost remélve… Készültünk a versenyre diákos kedvvel, lámpalázasan.
A tűznek nem szabad kialudnia.
Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet… Ady-verseket énekelt Medgyaszay Vilma. Előbb Reinitz Béla sanzonjait, azután ugyanezeket a verseket Bartók Béla zenéjével. Amikor Kósa György és Nádasdy Kálmán segítségével megtanulta a dalokat, elment Bartók lakására, a Szilágyi Dezső térre. Lehet, hogy Fazekas térnek hívták ezt a helyet akkor?! „Dalol a tenger és dalol a múlt.” Bartók igen elégedett volt, Medgyaszay nagyon boldog. Egyébként ő volt a János vitéz első Iluskája… Kacsoh pedig az első, aki Bartókról értő kritikát írt.
– De azt tudja-e (nevetett rám Medgyaszay), hogy ki volt az akkori idők János vitéz-előadásainak a karmestere?! Konti bácsi volt, a híres Konti, aranyos lengyel ember, aki nagyon rosszul beszélt magyarul. No, elmondhatom, hogy a próbákon én sokszor sírtam, annyira meg voltam hatva. Azt mondta nekem Konti: Kisasszony, moga ne sírjon olyan sokat, moga fogja rontani a moga szíve… Hát, mondom, mit csináljak, kérem, ha úgy félek? Mire ő: Ha fél, igya pözsge. Akkor moga nem fog félni... Egyszer Kacsoh Pongrác dirigálta a zenekart, Konti ott ült a második vagy harmadik sorban a földszinten, és csak figyelt, figyelt. Végül odament Kacsoh-hoz, és azt mondta: Édes fiam, moga lehet egy nagyon jó zeneszerző, moga nem tud dirigálni. Adja csak ide azt a stäbchent, azt a pálcát, majd én meg fogok próbálni. A zenészekhez pedig így szólt: rajta, fiúk, csak mogyorosan, mogyorosan!
Jó okkal barangolok sokszor a Farkasréti temető ösvényein. Szeretteim vannak ott. Barátaim, mestereim.
Bartók sírja mellett van Sir Georg Solti karmesteré.
Hazatért… Ez Solti György sírfelirata.
Kamerák rögzítették, ahogy a Városmajorban igyekeztünk rátalálni gyermekkorának egykori otthonára. Megvan a ház, a lakás. És a park is a templom mögött, ahová kisdiákként örökké focizni járt.
De hát gyakorolni kellett. Akkor még nem tudta, hogy Genfben versenyt nyer majd zongoraművészként. Már kisfiúként is karmesternek készült. Azért most is megjegyezte: Nagyon szeretem a focit! – Karnagy úr, lehet, hogy meghívják a magyar válogatott élére! – mondtam. – Azt én nagyon szeretném! – derült fel az arca –, csak hát megint itt a sok munka. Liszt Faust-szimfóniája, Csajkovszkij 5. szimfónia. És Mozart. A Figaro lakodalma nyitány!
Felesége és két kislánya ott ácsorgott velünk a virágkörönd szélén.
Eszembe jut a tegnapi próba az Operaházban, ahogy a zenekari hangzáson is átsüvített a hangja. A Mozart-nyitány pezsgődugó kiröppenését idéző, hirtelen felcsapó fortissimói közben kiabálta: ez a zene él, inkább él, mint mi itt valamennyien!
Farkasréti sírok. Illyésé, Pilinszkyé, Borsos Miklósé. És Weöres Sándoré, Ottlik Gézáé!
Pedig múltkor még Sándorral Mallarmé latinosan sokágú szonettjeiről beszélgettünk. A szörnyeteg koporsója ciklus verstechnikájáról. Van a költészetben is, mint a kortárs zenében, aleatória? Tudod, Gyurkám, szólt Weöres kissé álmatagon, véletlenül a kezembe akadt egy Rákosi Viktor-regény. Kiírtam minden tizedik szót: kaptam egy vibráló felületet, amelyen már lehetett dolgozni.
Milyen gyönyörűen sütött az októberi nap a Duna-korzón! Ingujjban ültünk ott Koromzay Dénessel, Ottlik Gézával. Megint az ötvenes éveket emlegette. Hát megkérdeztem: végre is meddig tartottak azok az ötvenes évek?! Szögletes legyintés. Még most is tartanak.
Egy hajókürt szólalt meg a Dunán. Elnyomta szinte párbeszédünket. Mintha lefújná. Hát akkor vége?
Cipi előbbre koppintja poharát az asztalon. Azután ugyanúgy vissza, mint egy sakkfigurát. Látom, élvezi a napsütést. Hunyorog. Hallgat.
Bemutattuk egymásnak őket a stúdióban. – Tolnay Klári vagyok – mondta a légikisasszony. – Tolnay Klári vagyok – nevetett a színésznő.
Szó volt filmről, zenéről, repülésről. Szerkesztőtársam, az orgonaművész Sebestyén Jancsi váratlanul Tolnay Klári, a híres színésznő kezébe adja Kék világ című régi versem kéziratát. Adásban vagyunk, élő adásban. Klárika sietve böngészi a sorokat.
Még nem sejtjük, hogy nem egészen két hét múlva Koppenhága előtt a viharos tengerbe zuhan majd a Malév IL–18-as repülőgépe. Hiába volt a kormánynál a legendás hírű, tapasztalt kapitány.
A halott légikisasszonyra gondolunk. Közeli, nagyon közeli a kamaszos mosolya. És emlékszünk a színésznő mély hegedű-hangjára, ahogy versemet olvassa.
Se felhő, se madár az égen. Magános partok
napsütése, öröklét repül.
Adagio-tétel a táj, tengerek mély
lélegzetével. És sziget a sűrű kékben a szárny.
Elhagyott móló, ahol fényben, párában
vacogó lány semmibe öltözik
s elalvó derekán a világűr ragyog.