×

Őszi hadjárat. Átiratok

Térey János

2013 // 02

Termann-archívum


Ha itt leejt anyám: végem van akkor.
Nincs vészkijárat e vidám barakkból.
Fejünk fölött mézsárga, dőlt hullámtető.
Az esőbeállóban búcsúzik anyám,
Vergődöm, bömbölök: képzelhető.
Legelső napom lesz az óvodában,
Nagyon nem fűlik hozzá a fogam.
Balsejtelmeim nem alaptalanok.
Ebben a házban a Ház lesz a jelem,
De mindkét kezem el fog törni idebenn.
A bal, amikor a mászókáról lelöknek.
A jobb, mikor maga alá temet
Az uzsonnára özönlő tömeg.
Homlokom felső sarkában barázda:
Tisztázatlan körülmények között
A mosdóban zuhantam el... Anyámra
Vártunk a lócán ülve Böbe nénivel.
Voltam bátor jelenteni, hogy elegem van;
Sovány bennem a hit, kevés a hely.

She said


„Tartsunk össze legalább mi, önzők!
Benövi a buja gyom a különutakat,
A határ helyét fölfalja az aljnövényzet.
Egyetlen háztartásban egyetlen házioltár:
Melyikünké? Ugyanazt lépem megnyitáskor
A parasztjaimmal, mint te.
Királynőt veszítek, lesodrom a táblát.
Esz a sárga irigység, ha elkalandozol.
Megrészegülni csak velem vagy senkivel:
Együtt hágunk az üveg nyakára, világos?
És egyszerre pillantjuk meg a pohár fenekét.
Ráérzek italod ízére, és gátszakadás,
Kirúgok a hámból, én iszlak asztal alá,
Megkeményszem, ahogy te, ellened
Fordítom fegyvered, a szeszes dacot.
Egy, csak egy oltár: melyikünké?”

Egy sanzon rekonstrukciója


Malasztos őszi délután a fátyol
Kertünkre hull. S egy bimbózó románcra:
Vérbő keringő, szilfek esti tánca
Köröz velünk rogyásig. Szürke fáktól

Szegett tisztás; tó, mit korlát határol.
A kínos sejtés arcunk vonja ráncba:
Kedvünk döglött, s a töklámpás csak álca.
Fogyó fényben vonszolsz odébb a tájtól.

Ólmos november tarol majd a kertben.
Ha pár kobold sötétlő árnya rebben,
A testeddel takarsz. Alibijátszma.

Két holló szárnya tönkrezúzva verdes.
Arcunk előtt sosem nyugodva repdes
Nagy évadok malaszttól lomha fátyla.

Alvók


Az udvart hamvas fénybe fonta
A nyolcvan év előtti nap.
Szendergő délutáni óra.
Tompák vagyunk, halk vágyúak.
A hajcihő elült a gangon.
Uzsonna vár, zsibbaszt az alkony,
Beér az este, átoson
A zsongó Józsefvároson.
Megtértem mint fáradt parázna
Öledben eldadogni búm,
Álomszuszék hitves.
Kihuny
A sárga ernyős lámpa lángja.
A félsötét: bizalmasunk.
Nagy nimfa kerget nagy faunt.

Elveszendő


Mielőtt ragyogva porondra lép,
Előkészíti üdvözlőbeszédeit.
Szól lakhelyünkről, melyet örököltünk:
Kezünkre játszották a rokonok.
(S hogy megtarthassuk, fegyvert ragadunk,
De békében büszkén szeljük keresztül.)
Nem kérdés, ő a rangidős közöttünk.
Mielőtt még a küzdőtérre lépne,
A pisztolyát a földre helyezi:
Puszta kézzel is boldogulni fog.
Az ellenség arcát körvonalazza:
Királyokról s véglényekről beszél,
Nagy Gáncsvetőnk szájhős szolgáiról,
Szünidős tökfilkók bűneiről.
Tanítványairól, kik megtagadták,
S árkot próbáltak ásatni – vele...
„Nincs többé szabad akarat – meséli –,
Tárgyakhoz ragaszkodni nem szabad.”
Nem rejti véka alá a hitét sem,
S egy angyalról szól: én vagyok vajon?
Miután abbahagyja szózatát,
Szólít, s elvágtatunk hamar lovakkal.

Szállásunk napszállatkor...
Tüzek virradóra.
„A tizedikre – mondta régen ez a hadnagy. –
Nehéz lesz, északi szél fúj. Gyerünk.”

Tibor, a jegyző


Minden beszámolótok: dajkamese, koholmány.
Pörgésről és mozgásról meséltek, bajnokok,
Meg elrugaszkodásról; s a lécet elsodorván
Csapódtok anyaföldhöz. Ilyenkor kuncogok.

Versenyetekben annyi a fönséges momentum!
S ha én, rosszmájú jegyző, följegyzést készitek,
Az csüggesztő riport lesz, keserves dokumentum:
Tusátok egérderbi, művetek csődtömeg.

Voltam irigyetek – ó, sporttárs, évfolyamtárs! –,
Ajnároztam a vastag és izmos életet.
S ádáz munkára sarkallt a krónikási tartás,
Kéjjel hazudtalak le a placcról titeket.

Mint kettősélet-űző, élményvadász gyakornok,
Sűrűn jártam közétek. De nem lesz több vizit.
Kínszenvedés figyelni: túl szép, ahogy loholtok.
Nyomorult, aki mégsem rátok esküszik.

Birtokotok a főtér, a táncparkett, a pálya,
Megváltó mozgolódás, tajtékos, nagy napok.
Savanyú volt a szőlő. – Hát kushadok, belátva:
Én voltam mozdulatlan, és ti táncoltatok.

Szünidő


Semmi sincsen;
Csak nevet adok egy vadonatúj valutának.
A meder mélyén, mint váltig keresett királysír,
Ott lapul az aranyfedezet.

A maradék


A sorompók az esőfelhőre mutatnak.
Vízszintbe kerülnek észrevétlen,
Nem a tömegvonzásnak engedve,
Hanem egy új parancsnak.

Magam is földközelben,
Tenyeremmel érintem a járdát.
Arcommal a padlót.

A városból kiszakad a szebbik oldal.
Szögesdrót keríti a maradékot. Tilalomfák
Lombjai mögött a termékenység és a jólét.

A mi utcánkban lóg az eső lába.
A kereszthuzatban egy dosszié
Tartalma szétszóródik. Kerge táncra
Perdülő, vízjeles papírlapok,
Az udvar kövén ronggyá ázó paksaméta.

Nem lelem nyugtomat a maradékban.
Ajtómon krétakereszt.

Nem egyeztetjük óráinkat, úgy megyünk
Kétfelé. Számon tartalak, amíg
A csonka oldalak fölött közös az égbolt.

Isten küld a törmelékbe, sétám otthonos.
Nem lehetek semmiképp a bosszúállás,
Hiába vagyok acélból.
203
Barátkozom az új határral,
De nem ízlik a maradék: félretolom, mint
Újév délutánján a lencsefőzeléket.

Csonkaváros, ahol saját lábamon megállok,
Esőverte aszfalt. Méghogy anyaföld!
Emlékhelynek is fakó, nem járja fáklyásmenet.
Idebent a pókhálós, istenverte mennyezet;
Fölmagasodni alatta?

Színedet se látom, mielőtt lehull a sorompó.
Tilos utcákon nyomolvasó vagyok,
Tilos utcákat ismerek, mint a tenyeremet.
Bejáratos vagyok régi-új koromba,
Csak ez a szívverés! Hiányzik
Belőlem a kém nyugalma.

Mielőtt Budapesttől néhány utcát elszakítasz,
Spion-leleménnyel választok ki kapualjakat,
Beugrókat és árkádokat. Leshelyek
A lebukás veszélye nélkül. Előbújni,
Egész alakot mutatni: nem szabad.

Az elcsatolt utcák, a Vas meg az Akácfa.
Szolfézs után a nyakamba ugrottál, a zuhany
Alatt leltelek meg, mikor vége volt a táncnak.
Fejemben a régi órarended,
És a teljes, februári város.
Kapujára ki rajzolt krétakeresztet?

Szabad kéz


Fehérlő árok az ujjukon.
Nem morzsol le a szappanról
Értékes rétegeket a nemesfém.

Vág-meder


Ő maga is be tudná nyomni vállal:
Ajtaján hiába hétpecsét.
A peronőr nőneme peronőz, merengett
A harmadikról letekintve.

Lomtalanítottak a négyudvaros,
Mustársárga proletárházban.
Nehéz volt beüzemelni a lakást a déli szárnyon.
A konvektorral alig boldogult a gázos.
Nincs több pásztoróra kölcsönlakásban,
Ide csönget be Minna mélyburgundi vörösen.
Otthonosság, de egyelőre:
Mintha apartmant vettek volna ki két hétre.

Minden fejlesztés érvágás,
Morgolódva jut ötről a hatra,
De tudja azért: lassan sikerül
Szétfeszíteni a múlt rovott abroncsait,
Kihízni az elhúzódó gyermekkort,
És az jó lesz.

A lány, aki előtte lakott ebben a lakásban,
Néha terminust adott neki.
Üldögélt nála langyos bulikon.
Azt fejtegette neki az a lány: a búskomorság
Gyógyszerrel kezelendő, mint a magas vérnyomás.
Lemondott a fiúról, úgy bizony.

Mizériák a bornyitás körül.
Hogy mit szenvedett a fiú azzal a görbe nyitóval!
Most megtalálta a fiókban:
Csákány formájú rézdarab.
Dönt, hogy kidobja: legfőbb ideje.
„Repülsz, átkozott!”
A lépcsőházi hamutálba ejti és kész.

Csakhogy közben – mit ad Isten –
Becsapja háta mögött az ajtót a huzat.
Kulcs a zárban, éspedig belülről.
Ő egy szál ingben odakint a gangon,
Árgus szemek és aláaknázott terep.

(Verseimet gyűjtöm össze. Nem valamennyit, ilyen kegyes egykori magamhoz és ilyen kegyetlen jelenlegi olvasómhoz hogyan is volnék? De csaknem az összeset, amelyik valaha saját kötetben szerepelt. Némelyik vers természetesen végleg fönnakadt a rostán. Sok költemény elgondolkoztatott. Kidobjam-e őket a kosárból? Utólag is kedvelem anyagukat, de nem szeretem korabeli kidolgozásuk módját. Szövegükre tehát úgy tekintettem, mint nyersanyagra a vágóasztalon. Ezekből az alapos átdolgozással megmenekült versekből válogattam össze egy csokorra valót. Eredetijük 1988 és 1998 között született Debrecenben és Budapesten. Budapest, 2012. december 8.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben