×

Temesi Ferenc: Bartók

Paár Tamás

2013 // 02
Ha azt mondom, a Bartókot Temesi Ferenc második vagy harmadik regényének is tekinthetnénk, nem nagyon túlzok. Hiszen hiába a sok (a Bartókban húszként jegyzett, de valójában kevesebb) kötet, lényegében Temesit egykönyves szerzőként tartották számon. Első nagyregénye (sikerének) árnyékából amúgy maga sem szándékozott kilépni: későbbi műveiben főszereplőként már mindig a Por írójának glóriájával a feje körül lépett elő. Meg aztán ars poeticája szerint a művész mindig egy könyvet ír: erre rájátszva idézésük által folyamatosan újratermelte saját szövegeit. Nagyobb stílusváltás összesen kétszer volt megfigyelhető nála: a Por előtt és a Por után. Elvétette, aki 1977-es első novelláskötete, az egyetlen, a Por előtti korszakot bemutató válogatás alapján ítélte meg, ő már nem akart az irodalmi avantgárd része lenni. A fáma úgy szól, hogy Esterházy Péter a Termelési regénnyel megírta első poszt­modern regényünket, Te­mesi pedig a Porral ugyanebben a műnemben az első tudatosan posztmodern (későbbi szóhasz­nálatában: „poszt­hado­vis­ta”) magyar alkotást tette le az asztalra. (Esterházy és Temesi pályájának párhuzamosaira egyébként érdemes odafigyelni.) A siker azonnali volt, ám Temesi idővel a kritika kegyvesztettjévé vált, jóllehet Híd című regényéért még megkapta az Év Könyve jutalmat. Ezzel kezdődött meg az új korszak életművében, amely azonban szinte kinőhetetlenné vált.

Legutóbbi kisregénye, az Amszterdam stb. már fellazította az elbeszélő pökhendi pózát, és ez legalábbis jó irányba mutatott a várható fejleményekkel kapcsolatban. Akkor a szerző azt ígérte, évről évre rövid regényekkel lepi meg olvasótáborát, ám ezt az ígéretet megszegve A 48–56-os zongora munkacímmel Bartókról szóló nagyregénybe kezdett – egy még régebbi ígéretét váltva be ezzel. A Bartók az „egykönyves szerző” státus és a megmerevedett stílus meghaladására jó ugródeszkának tűnhetett (legalábbis egy kiábrándulás szélén álló rajongó szemszögéből). Nagy csinnadrattával érkezett meg a könyvhétre: óriásplakátokkal, rádió­szpot­tal és könyvbemutató koncerttel az A38-on. Generációm tagjai eddig jó, ha hallottak egyáltalán az íróról; most meg kellett jegyezzék a nevét. Ráadásul a szerző ezúttal nem önmagát vagy családját tette főszereplővé: itt kifejezetten Bartókon lenne a hangsúly, tehát a születő mű az egocentrikusság meghaladásának lehetőségét hordta magában. A feltételes módok használatából persze már kitalálható, miről lesz többek közt szó az alábbiakban: hogyan lett a Bartók-biográfiából is Temesi-önélet­rajz, „roll over Bartók”.

Temesi a kis formák írójaként építi regényeit, minden alkalommal az aranymetszés szabályai szerint – amivel persze mindig kockáztatja is, hogy a művek alkotóelemeikre esnek. Ezúttal háromféle fejezetből tekeredik fel a Fibonacci-spirál: a Bartók ifjúkorát, magyarországi éveit és utazásait bemutatók tartoznak kronológiailag az első csoportba, a másodikba a Bartók amerikai emigrációját taglalók, a harmadik csoportot azok a részek alkotják, amelyekben Temesi életének válságaiból kínál ízelítőt, valamint újságcikkeiből válogat, és azok közül is elsősorban nekrológjaiból (vajon ő is megírta őket előre, mint sok ódondász?). A 69. fejezetben, az aranymetszésnél pedig, ahol például az Isteni színjátékban Dante Beatricével találkozik, itt a két sík egymásba nyílik: Temesi Bartókba botlik San Franciscóban, és egy „lehetetlen, képtelen” interjút készít vele. Bartók jellemzi így később a szituációt Sztravinszkijnak, akinek azt is elárulja: minél előbb meg akart szabadulni a riportertől. Viszont a külsődleges összetalálkozásnál jóval továbbmegy a regény, amikor a 79. fejezetben Él (azaz Életrajzoló – egy regényelméletileg megalapozatlan olvasat szerint: Temesi) lázálmai közepette belülről éli át, milyen Bartóknak lenni. Ahogy Nádas Pétert „saját halála” feljogosította a Párhuzamos történetekben a mindentudó elbeszélő szerepére, úgy Temesit is mindenképp felruházza ez a haláltól nem túl távoli élmény a Bartók-regény megírásának jogára. Felmerül azonban a kérdés: akkor miért kell folyton bizonygatnia, hogy ő megérett a feladatra? Mert mégis folyton igazolni kívánja magát, mintha már előre pörölne a kritikusaival: „Hogy jössz te Bartókhoz, amikor szótárregényedben a zene címszót a beatnek szántad!?” – kérdik ők (különböző regényszereplők képében), és mintha a regény végeredményben erre lenne válasz. Ez a védekező pozíció már önmagában eléggé megterheli a szöveget, de Te­mesi nem csak ezzel kapcsolatban defenzív.

Az Amszterdam stb.-vel lezárulni látszó harmadik, hosszúra nyúlt írói korszak jegyei inkább csak felerősödnek ebben az (utolsónak szánt?) regényben. Ez a korszak olyan tételekre épül, amelyeket ha az olvasó vonakodik elfogadni, igencsak rossz szájízzel teszi le a könyvet már a felénél. E tételek a teljesség igénye nélkül: 1. „A művészet maga a művész.” 2. „Kisebb művészek kölcsönöznek, vagy még inkább utánoznak. A nagyok lopnak.” (Picasso) (Banksy) (T. F.) 3. Egy szállóige többet ér ezer szónál (nem számít, ha közhelyes). 4. A jelentős emberek az általuk ismert és elsütött aforizmák számáról ismerszenek meg. 5. A regény (és életmű) értékelésének adekvát helye maga a regény.

Az 5. axiómával a regény bizonyos értelemben letiltja, hogy másvalaki értékelje („Lélek, neked még dicsérni sincs jogod engem!”). De ha csupán ezt a speciális típusú „műimmanens” értékelést vennénk figyelembe, aligha kerülhetnénk el, hogy egy feltétlenül dicsérő hangot üssünk meg. Jobban tesszük, ha tüzetesebben megvizsgáljuk, abból a szempontból, ahogy a regény egy más módon is jellemzi magát – gyengeségei ezáltal rajzolódnak ki. Itt persze nem azokra az emberi gyarlóságokra gondolok, amelyeket az író ezúttal oly nagy kedvteléssel vesz észre önmagán. Ehelyett oda jutunk el, amit Temesi a kritikaíró számára kifejezetten ellenjavall: mert egy alkotással kapcsolatban az ítészek mindig azt firtatják, „miért olyan, amilyen, és miért nem más. Miért az van benne, ami, és miért épp így.” Bartók szavaival az író egy másmilyen eljárást kínál fel és vár el: „Egy kritikus ne mutasson utat egy zeneszerzőnek, hanem tanítsa a közönséget, magyarázza meg neki a művész egyéniségét. Ha tudja.” Az egyéniség meg­ma­gyarázása persze itt a fent emlegetett esendőségek miatt bajos lenne, a tömjénezés el­ke­rülésének szándéka miatt pe­­dig bántónak tűnő pszichologizálássá fajulna.

A különböző tételek több ponton mintha megkérdőjeleződni látszanának, de ettől még általánosan érvényesülnek. „Ne idézz. Azt mondd, amit csak te tudsz” – idézi többször egy öreg mesterét a narrátor, de aztán tanácsát nem fogadja meg. „Na itt húzok, mondta Él” – szúrja közbe vérszegény iróniával, de a szóban forgó rész azért marad. Hiába olvasunk hát ilyen mondatokat: „HÚZNI! HÚZNI! Írni mindenki tud”, ha ezt az elvet nem látjuk megva­lósulni. A legtöbbször csak annak enervált konstatálására futja, hogy hát itt a toll megszaladt, eggyel több közhely került a papírra a kelleténél, s ezzel be is kell érjük. Temesi veleszületett tehetségét a közhelyek felforgatására is csak ritkán villantja meg úgy igazán. Egy felemás példát citálva: „Az ember esendő, az asszony hajlandó, a szerelem mulandó. Vagy örök. Vagy mindig megújul. Mással. Közhelyek vége.” De a szerző nemcsak a saját tarsolyában lévő bölcsességeket nem fogadja meg. „Nem jó. Túl személyes” – mondja egy bekezdésre élettársa, akinek felolvas. Erre ő: „Hát épp ez a lényege.”  Ez az ellentmondást nem tűrő hang, amely korántsem azért olvassa fel a műveit mindenkinek, mert tanácsokat vár, túl sokszor tér vissza ahhoz, hogy önkritikának tessék, vagy akár humorforrásnak tekinthessük.

A fenti sorok olvasójában már bizonyára kavarognak a Temesi által felvetett írási elvek, és ez nem véletlen. Az ilyen közmondás-bölcsességek gyengéje, hogy arra a megoldásra, ami éppen kézre áll, mindig találunk egy-két frappáns mondást. A Bar­tók esetében az Ulysseshez hasonlóan váltott el­beszélői technikákkal találkozunk, de ebben a kapkodó önkényességében a kavalkád kamaszos hangkeresésnek tetszik: mintha nem tudna egy hangot hosszan kitartani.

Azt a mondatot, amelyet itt 2. tételként szerepeltettem, szinte tetszőleges Temesi-művet felütve megtaláljuk. Az intertextualitás létjogosultságának bizonygatása viszont a Bartókban a leghangsúlyosabb. Sokszor mintha maga Bartók Béla is csak azért szerepelne, hogy az (ön)idézés-ideológiát megtámogassa. Ez pedig tipikusan annak az esete, mikor valami attól válik gyanússá, hogy látszólag feleslegesen igyekeznek minden erővel megvédeni. Ismerve Temesi plágiumügyét (aki nem hallott róla, a regény utolsó fejezeteiben megismerheti egy bizonyos szemszögből), persze ez az érzés felerősödik. Egyik felettese azt írja Élnek levélben, hogy reméli, jó hatással lesz rá az eset, de ez álnaiv feltételezés. Teljesen érthetően inkább csak megkeseredést váltott ki, és ez rányomta bélyegét a regényre.

Térjünk rá arra a kérdésre, hogy miért kerül a szerző magánélete Bartók mellé. Ha nem akarjuk ezt annyival elintézni, hogy „a szokás hatalmáról” lenne szó, arra gondolhatunk: ez a kérdés más kérdések és problémák felé mutat, amelyekre az életutak összeollózása ad választ. A túlhangsúlyozott „Mi a magyar?” tematika esetleges finomságait teljesen elnyomják vaskos, vonalas szólamok és Frei Tamás-os klisék („Képzeljék, Frida Kahlo magyar volt!”), ráadásul Temesi már gyönyörűen meg is válaszolta egy nyílt levelében, amely 1991-es A szív böjtje című kötetében elolvasható. Meglepő: innen egyáltalán nem emelt át részeket az új regénybe.

A többi kérdés közül igazán erőteljesen a régi és az új összeegyeztetésének problémája hangzik fel: hiszen erről szól az intertextus, a népi és az urbánus, a konzervatív–progresszív, a klasszikus és a könnyűzene ellentétezése… Megoldása valahogy így hangzik: az új akkor lehet értékes, ha a régire épül – ha a régihez nyúlunk az újításhoz. Ha ezt a megoldást transzformáljuk: ha Temesi műve Bartókra épül. De akkor minek például az obszcén részek a regénybe? Kötve hiszem, hogy a népdalok vagy A csodálatos mandarin erotikájának pandan­jaként. Ezt a kérdést igazán csak az 1. axióma ér­telmében vett megmutatással érzem megvála­szol­hatónak. Él történetét e disszonancia elkerülése érdekében talán egy kiegészítő kötetben lett volna elegáns megjelentetni – ahogy ez szótárregények esetében történik.

Ne feledkezzünk el azért a csúcspontokról sem. Legerősebbnek számomra a kevésszer felbukkanó mágikus pillanatok tűntek, mint amilyenek a már említett találkozások, de ilyen még amikor Bartók és Kodály megidézi Liszt szellemét. Vagy amikor egy párbeszéd nem alakul át aforizmák konglomerátumává, és Bartók „a bölcsesség vizét szájába véve” hallgatagon vesz részt a beszélgetésekben.

Variációk befejezésre Temesi idézős modorában (és szavaival): „Lapokra hull…, mint egy rosszul kötött… regény lapjai…” „Tudod, az egész élet egy idézet, amit elrontottunk.”  „Püff, neki.” „Bartók for ever.” „P.S. I love you!” (3. könyv)

(Alexandra, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben