×

Miska néni feltámadása

Jámborné Balog Tünde

2013 // 02
A Lányok – amikor összeházasodtunk Z.-vel – már évtizedek óta a Képíró és Sóház utca sarkán laktak egy hosszú, sárból rakott parasztházban. Még a harmincas években költöztek oda, tulajdonképpen ideiglenesen, de aztán végleg ott ragadtak, hozzánőttek, mint csiga a héjához, és most, hogy már sem ők, sem a ház nincsenek, nem tudom külön-külön felidézni őket. Bent még most is ott szöszmötöl a csupa ránc, kék szemű Pancsika, a vékony szájú, szótlan Júlia, a bögölyszemű Miska számos rokonukkal egyetemben, ha pedig rájuk gondolok, mögöttük mindig feldereng a roskatag Képíró utcai ház szellemképe.

Öreg ház volt már akkor is, mikor Dundi nővérük apósa a századforduló táján megszerezte. Az öreg Kubacsek a vadregényes Morvaországot hagyta el az új hazáért, mert szülőföldjén túl nagy volt a konkurencia. Jól számított, mert itt, a Dél-Alföld folyók szabdalta, termékeny síkságán valóságos paradicsomra talált. A kis Maros-parti mezővárosban minden háznál kövér cocák röfögtek az ólban, a dús, ártéri legelőkön és az akkor még viruló mocsári tölgyesekben nyüzsögtek a kondák. Szinte üres kézzel jött, nem hozott magával mást, mint anyanyelvét – há mán kérem á mátyárt holtáig törve beszélte –, a Józsikával várandós Jozefát és az apjától örökölt, elvékonyodott nyakú miskárolókést, néhány hullámosra kovácsolt tűvel a kocák oldalának és a kanok herezacskójának összevarrásához. Nagy lapátkeze boszorkányos ügyességgel forgatta a szerszámokat, no meg szerencséje is volt, soha nem hullott el állat a keze nyomán, így hamar meglett a Képíró utcai ház, később pedig bőven futotta lányai kelengyéjére és fia taníttatására. Jozefára ebben az időben nem volt gondja, szegény olyan észrevétlenül szenderült jobblétre, ahogyan élt, és hiánya csupán akkor tűnt fel, ha viszketni kezdett a háta, mert nem talált a másik ágyban senkit, aki megvakarja.

Mióta megöregedtünk, és több időnk van egymásra, Z.-nek rendszerint reggelizés közben jut eszébe gyerekkora, ébredés után még közeli az emlékek és álmok szövevényében vergődő éjszaka. Há mán kérem, áll meg kezében a kiskanál kávékavargatás közben, és a sokszor idézett szólásból tudom, hogy messze jár az időben. Egy majd kétméteres, kopott bőrkabátos, szikár óriást lát, amint behajol az ólba, hatalmas baljával kiragadja a visító süldőt, és úgy kapja fel a rúgkapáló, húszkilós jószágot, mint a kismacskát. Jobb kezében villan a görbe penge, egy nyisszentés, egy rántás, és a hosszúkás malacherék máris az odakészített tányéron várják, hogy a kislábasban piruló hagymára kerüljenek, Z. apja meg rájuk üssön néhány tojást. Táncol a hajlított tű, pár öltés, ety kis édöszsír a sebre, és mire a reggeli elkészül, az imént hetykén röfögő kis kanok bánatos ártányként lefetyelik a moslékot. A kocák ivartalanítása – igazából ezt hívják miskárolásnak – kicsivel tovább tart: a hurkányi ujjak az oldalukon ejtett metszésen benyúlva tépik ki az élet fészkét, de azokat sem viseli meg jobban a műtét, mint hímnemű testvéreiket.

Ifjabb József, a miskároló Kubacsek Kulcsárra magyarosított nevű fia szakasztott úgy nézett ki colos termetével, hajlott orrával és csontos lapátkezével, mint az apja, mégis minden részlet hajszálnyival finomabb, mondhatni, úriasabb volt rajta, az esze pedig vágott, mint a beretva, nem véletlenül lett számtartó a várostól északra elterülő, háromezer holdas püspöki uradalomban, ahol tejben-vajban feredőzhettek Dundikával, mert a birtokon szakszerű és sokrétű gazdálkodás folyt. Szinte mindent termeltek, tenyésztettek, vadásztak és halásztak, amiről egy szakácsnő álmodhatott, és Z. gömbölyded nagynénje a hétköznapok egyhangúsága elől konyhájába menekülve szenvedélyesen sütötte-főzte az Úriasszonyok Szakácskönyvének receptjeit, kezdve a zsenge spárgával körített libamájas előételtől, tárkonyos báránybecsinált levestől a tejfeles csukán, vadas őzgerincen, champignonnal tűzdelt szűzpecsenyén át a mogyoróparféig és pêche melbáig.

Kint, a birtokon jón oszlopos, timpanonos homlokzatú, sokszobás kúriában laktak – az 1821-ben tomboló árvíz után építtette az akkori püspök – , de a miskároló minden eshetőségre gondolt, arra is, hogy egyszer vége szakadhat a számtartóságnak, és valóságos kis palotát húzatott fel fiának és menyének a Képíró utcai öreg parasztház portáján, látszólag pompás építményt lant alakú szecessziós ablakokkal, indadíszes ajtókeretekkel, tornyocskákkal, sőt manzárdszobával, amelynek ablakából látni lehetett a város körül kacskaringózó Maros ezüst pántlikáját szürkészöld nyár- és fűzligetektől kísérve. Nem az ő hibája volt, hogy a nagyház majdnem lakhatatlannak bizonyult, az okoskodó pallér nem részletezett praktikus okokból kihagyta az előszobát és folyosót, így minden helyiség az udvarról nyílt, és bár fürdőszoba is készült, a csillogó-villogó csapok mögött a falból hiányoztak a vezetékek, vödörben kellett behordani a vizet, és ezt a helyiséget a hálószobából csak a ház körbekerülésével lehetett megközelíteni, amint a konyhától az ebédlőig is a szabadban vezetett az út.

Az új ház évekig üresen állt, a fiatalok megvoltak az uradalomban, az öreg morva a kisházban élt, és ott is halt meg, mikor eljött az ideje, ott ravatalozták fel, onnan vitték ki a temetőbe, valamint oda is járt vissza, ha megunta a kripta mészszagú magányát, és némi borocskára meg etyepetyére vágyott a szemben lévő kocsmában, ahonnan záróra után többször is egykori otthonába vezette a szokás hatalma. Papa megint itthon volt az éjjel, szimatolt bele a hársaktól mézes illatú hajnali levegőbe Fáni lánya, érzem a pipafüst szagát, és felsóhajtott, mert tudta, hogy a gang tele van sáros lábnyomokkal a temetői márgától, és apja egykori szobájában összedíbolt ágy és magától ringó hintaszék várja.

A Képíró utca lakói sem csodálkoztak, ha néha feltűnt a miskároló bőrkabátos, langaléta alakja a Kálvária utca sarki felvégen, nem ez volt az első eset, hogy a temetőből erre kóvályog valaki, néha a két utcával arrébb elkerített, rég felhagyott izraelita sírkertből is idetévedt egy nyúlszőr kalapos, kaftános öreg zsidó, ha elvétette a régi hazába vezető utat, vagy éppen ellopott sírkövét kereste, mert több környékbeli ház alapozását erősítették meg az érthetetlen héber betűkkel televésett homokkő tömbökkel.

Míg a családtagok mind a hosszú gangos parasztházba költöztek be, ha végképp a Képíró utcai menedékbe szorultak, a nagyházat ideiglenes bérlők foglalták el. Előbb Dundi Viktória nevű nővére lakott benne az urával és fiaival, a tízesztendős Z.-vel és Z. kisöccsével, majd a fővárosból az itteni főgimnáziumba helyezett holdkóros rajztanár. Magányos, szelíd lélek volt, glóriaként övezte lényét a csend. Minden szabad idejét a manzárdban berendezett műteremben töltötte, ahol egyetlen festményen dolgozott, egy gyöngysoros nő arcmásán. A jól értesültek természetesen tudták – holott a hallgatag piktor sose beszélt róla –, hogy a kép modelljének lánya a menyasszonya volt, ő azonban jövendőbeli anyósát, a gyöngysoros nőt szerette. Micsoda szerelem volt! – sóhajtottak leány tanítványai ábrándosan tíz-húsz év múlva a Püspökkertben a Kisbagoly teraszán tartott érettségi találkozókon, igazi regény, suttogták, és borzongva nézték az évszázados fák között összebúvó árnyakat.

A kisház egyáltalán nem volt kicsi (amint a nagyház sem volt igazán nagy), eredeti tulajdonosai mindannyiszor újabb szobával toldották meg, valahányszor családjuk gyarapodni kezdett, és építkező kedvük azon túl is kitartott, hogy elérték a telek hátsó határát, mindig sikerült még egy helyiséget, konyhát vagy kamrát beszorítani a többi közé, így nem csoda, hogy oly sokan elfértek benne, kisebb falunyi ember zsúfolódott össze a féltetős gangról nyíló helyiségekben.

Az öreg Kubacseken kívül ott volt Fáni lánya a mitugrász szabóval és három gyerekével; azután Fáni húgai, Emma és Regina, míg férjhez nem mentek – egyikük a kötélverést kitanult, Indiákat megjárt matrózt, másikuk a Sóház utcai boltost választotta; később a számtartó fiai – őket a gimnáziumba járás végett költöztették be a falusi uradalomból – kaptak két szobát, és idejöttek lakni a Lányok is, Dundi vénkisasszony nővérei, hogy ellássák és felügyeljék a diákfiúkat. A Lányok testvériesen megosztoztak a feladatokon: Pancsi főzött-mosott a gyerekekre, soha el nem múló emlékeket plántálva beléjük rántáscsomós, sótlan főzelékeivel; Júlia a lelkükkel való törődést vállalta, Etus pedig tanulmányaikkal foglalkozott, délutánonként árgus szemmel ellenőrizve az írásbeli feladatokat és kikérdezve a szóbeli leckét. Úgy osztja a verést, mint a játékban a Káplár, panaszkodott otthon a számtartóék kisebbik fia, tetszik tudni, anyuka, a Káplár a Király parancsára összesodort zsebkendővel veri a Szegényember tenyerét, de nem ér, mert Etus néni fakanállal csinálja.

Az öreg morva akkor még élt, és a világos sarokszobában lakott, ahová később – mint mondják – megszokásból visszajárt. Napjait a nagy, ovális ebédlőasztal mellett, hintaszékében üldögélve töltötte, az ebédet és vacsorát is oda vitte neki a lánya, és mindössze kétszer állt fel napközben, hogy kilátogasson a repkénnyel befuttatott udvari árnyékszékre, majd dolga végeztével átsétáljon a kisházzal szemben lévő kocsmába. Ezt irigylem apádtól legjobban, a hólyagját, biztos bádogból van, nem köll neki óránként szaladgálni, mondta a kis termetű szabó Fáninak, és többek közt ezt is leverte rajta, ha a pohár fenekére nézett.

Otthon volt az italmérés neve, és a jobbak közé tartozott a városban. Iparos törzsközönséggel és saját kurvával rendelkezett, a kocsma mögötti pajtába lehetett szobára menni vele. De ne valami öregedő tramplira gondolj, fiatal, szőke nő volt, és nekem iszonyúan tetszett, vallja be Z., és miközben vajat ken a kiflijére, elpirul, mint kisfiú korában.

Z. több mint hetven esztendeje, a háború előtti utolsó békeévekben lakott a Képíró utcai nagyházban, és együtt nevelkedett unokatestvéreivel. Különösen Kisjóskával, a számtartó nagyobbik fiával ragaszkodtak egymáshoz. Ugyanazon a napon, egyetlen óra eltéréssel születtek, egy padban ültek az iskolában, együtt tanulták a latin és az olasz memoritert, és együtt jártak a Püspökkertbe indiánost játszani. A kocsmába is együtt mentek, mikor az öreg Kubacseket elővette a zsábája, és őket küldte borért, ahol a szép, szőke néni ha éppen nem volt kuncsaftja – a homályos ivó mélyén elhelyezett kanapén pihente ki fáradalmait, a Kutyát be hozni és a padlóra köpni tilós! tábla alatt. A köpködés szalonképesebbé tételét egyébként zománcozott köpőcsészék szolgálták, Weiss Manfréd gyárának kiváló termékei, a szellemes szerkezetű, kúposan mélyülő, lyukas fedővel ellátott edénykék. A korszak jelképei, mondja Z., mint a vonatablakok ugyancsak zománcozott feliratai, emlékszel? Kihajolni veszélyes, opasno je van se nagnuti. De még mennyire emlékszem, a köpőcsészék az ötvenes évek végéig ott voltak a kiskocsmákban, a postán, a hivatalokban, orvosi várószobákban és vasúti várótermekben egyaránt. Nélkülözhetetlennek tűntek, és mégis, szinte egyszerre, egyetlen nap alatt kikerültek az ócskavastelepekre az első holdra szállás idején. Vajon azért dobták ki őket, mert az emberek abbahagyták a köpködést? – meditál Z. A feliratokat jóval korábban lecsavarozták a vonatokról, még déli szomszédunk láncos kutyává minősítése idején.

Borért rendszerint a nyár eleji és őszi esőzések beálltakor küldték át a fiúkat, amikor az öreg miskárolót annyira kínozta a zsába, hogy moccanni se tudott a fájdalomtól, há mán kérem, ez skandalum, nyöszörögte, de az italáról nem mondott le, és Z. alig várta az esős időt, hogy újra láthassa a cemendét, Etus ugyanis ­így aposztrofálta a kocsma kéjhölgyét, ha elkerülhetetlen volt az említése, képzeljétek, annak a cemendének volt képe elmenni a vasárnapi misére, szörnyülködött nővéreinek, és égre emelt szemével olyan volt, mint az erkölcsi felháborodás megtestesült allegóriája.

Elalvás előtt – a kötelező esti ima után – Z. sokszor gondolt a sárga hajú, kivágott ruhás nénire, különösen, mióta a nő egyszer magához ölelte, és finoman ruganyos, sanoár illatot árasztó melléhez szorította a jóképű kisfiút. Z. előtt csak sokkal később világosodott meg szavainak és a kocsmárosné nevetésének értelme, na kisfiam, köll négy-öt év, aztán gyühetsz velem szobára. Azt is később értette meg, miért mondta a szabó vigyorogva Fáni néninek: vén kecske is mögnyalja a sót, ha apósa sokáig elmaradt a kocsmában, és késő este a Schneider Fánit fütyörészve botorkált haza az utca másik oldaláról. Ezek mind a felnőttdolgok közé tartoztak, akár a szabó viselkedése. Egész nap csendben dolgozott a kisház végében berendezett műhelyben: munkaruhákat szabott és varrt tucatszámra vastag, nyűhetetlen cájgból vásározó kereskedőknek, ki se nyitotta a száját, ám a kocsmából hazatérve már a kapuban elkiáltotta magát, Fáni, kifelé!, és mikor nálánál fél fejjel magasabb felesége húzódozva kilépett a gangra, felfújta magát, mint a Lányok kis japán kakasa, és pofon vágta. Z.-t megdöbbentette az érthetetlen durvaság; olyan volt, mint egy barbár rítus, gondosan megkoreografált cselekvéssorozat, amellyel a kis mitugrász – ez volt az öreg morva szavajárása a vejével kapcsolatban – elégtételt vett szelíd asszonyán.

A lakók lassan, mintegy észrevétlenül cserélődtek a Képíró utcában, ha valaki meghalt vagy elköltözött, jött helyette más, és a háború is jól megkeverte a dolgokat; a Kubacsekeket hovatovább felváltotta Dundi szaporább rokonsága. Itt húzta meg magát a Don-kanyarból visszajött öregebb fivére, a gránátrobbanás betemette, reszkető fejű Kampó – tisztiszolgája ásta ki a föld alól – és öccse, a műbútorasztalos. Utóbbi kiváló mesterember volt, ám világéletében vonzotta – mit vonzotta, kereste – a bajt, és senkinek nem okozott meglepetést internálása a háborút követő zűrzavaros időkben. Néhány nap után ugyan megszökött a hevenyészett táborból, de úgy megijedt a saját bátorságától, hogy attól fogva semmiféle kalandba nem mert belevágni, hiába biztatta disszidálásra Etus nővére. Önkéntes rabságra ítélve magát a kisház szobáiban bujkált, óvatosságból hetenként váltva a helyiségeket, tudjátok, a falnak is füle van, rémüldözött minden szokatlan neszre, és szakadatlan költözködésre kényszerítette a többieket, nehogy a szomszédok kifigyeljék, melyik ablak világos éjfélig, és gyanakodni kezdjenek. Félelme nem volt egészen alaptalan, egyszer ávósok is jártak a Képíró utcai házban, de nem őt keresték, másik szökevényt hajkurásztak, és csupán tessék-lássék kutakodtak, nem dúlták szét a magasra felvetett ágyat, amelynek dunyhái közé Etus elbújtatta. Élete végéig, vagy harminc esztendeig élt a Lányok szoknyája mögé rejtőzve, a kisházban szobáról szobára vándorolva, iratok nélkül, és – hogy véletlenül se hangozzék el az igazi neve – Szilveszterre átkeresztelve. A városban hősi halottnak hitték, a Lányok rávésették nevét a családi sírkőre, és Nelkó, a felesége mindenszentekkor mindig hazautazott a távoli városból, ahol – a gyanú árnyékát elkerülendő – munkát vállalt az ura eltűnése után, és arany betűkkel megírt lila szalagos krizantémcsokrot vitt a közös sírra a Kálvária utcai temetőbe, ügyelve rá, hogy jól látsszék a sírig hű feleségedtől felirat. Arra az egy éjszakára, amit a városban töltött, természetesen ő is a Képíró utcában szállt meg, a Lányok az egyik lakatlan szobában ágyaztak neki, mert nem tartották illendőnek, hogy ennyi különélés után az öccsükkel aludjon, szinte idegenek, különben is Nelkónak biztosan van valakije, és sokáig forgolódtak álmatlanul, mert az ajtón beszűrődő neszekre fülelve próbálták kitalálni, vajon átlopakodott-e Szilveszter a feleségéhez férji jogait gyakorolni. Különösen Etus aggodalmaskodott, vénlányságának Nessus-inge valósággal égette a pehelydunyha alatt. Nővérei rég megbékültek sorsukkal, Pancsi különben se akart férjhez menni soha, mert szerette ugyan a gyerekeket, de rettegett a szüléstől, a vékony szájú, sokdioptriás okulárét hordó Júlia pedig csupán nővérei miatt nem vonult zárdába, régóta a szerviták harmadrendjének skapuláréját viselte durva szövésű vászoninge alatt.

A nagyház megint üresen állt, a festő a befejezetlen képmással együtt eltűnt a városból, és nem jött a helyébe senki, csak Szilveszter kapaszkodott fel a manzárdszobába minden holdtöltekor, mert álmatlanság gyötörte, és a maga eszkábálta távcsövön át nézegette a kihalt égitest tengereit és krátereit a délre nyíló ablaknál. Mióta kisajátították, majd bezárták a kocsmát, és iskolára küldték a kéjnőt, az öreg miskároló pedig felhagyott a hazajárással, senki sem bódorgott éjszaka a Képíró utcában, az önkéntes fogoly nyugodtan vizsgálódhatott hajnalig, legalább ilyenkor szabadnak érezve magát a végtelen égbolt miriád csillaga között.

A püspöki uradalom államosítása után a számtartó is hazaköltözött. Egy jó embere elhelyezte a városnál, ott hivatalnokoskodott, Dundi pedig kénytelen volt újratanulni a főzést spárga, articsóka, kelbimbó, champignon, libamáj, tejszín, vaj, velő, olívaolaj, szűzpecsenye, nyúlgerinc, kecsege, mandula, mogyoró és a szorgalmas konyhalányok segítsége nélkül, a gyakorlatban tapasztalva a fiúk által gyakran idézett dantei sorok – nessun maggior dolore, che ricordarsi del tempo felice nella miseria – igazát, bár fogalma sem volt róla, hogy a világirodalom egyik legnagyobb mesterének szavait interpretálja majdnem szóról szóra, nincs rosszabb, mint ebben a nyomorúságban a régi szép időkre gondolni, mondogatta húgának. Etus hasonló szívfájdalommal emlékezett a püspöki uradalomban eltöltött nyarakra, leginkább az utolsóra a háború végén, akkor kísértette meg utoljára a férjhez menés gondolata.

Etus, enyhén bandzsító, kissé dülledt szeme dacára, kellemes külsővel bírt. Bőre fehér, dús haja sötét, dereka-bokája kellően vékony, ám megvoltak rajta a szükséges domborulatok is, csak a száját ki ne nyitotta volna, mert ha megszólalt, azonnal bebizonyosodott, hogy a fiúk káplározása és Szilveszter megállapítása – Etusban egy jutasi őrmester veszött el – nem volt túlzás. Szilveszter ezért kezdte Miskázni, és a kamaszodó unokaöcsök azonnal felkapták a nevet, előbb a háta mögött, később szemtől szembe is Miska nénizték nagynénjüket, és mikor a forradalom után a családba kerültem, nem csupán a rokonok, hanem a templomi énekkar tagjai, a harmadrendesek, de még a piaci kofák is Miskának szólították.

Egyedül Júlia nem volt hajlandó engedni a ragályként terjedő miskázásnak. Szervusz, Etuskám, köszönt el tőle utoljára is mankójára támaszkodva, és száraz szemmel nézte, hogy a halottszállítók hordágyra teszik testvére hideg testét, és elviszik az összezsugorodott Képíró utcai ház egyetlen szobájából, amelynek ők ketten voltak az utolsó lakói, és tiltakozás nélkül tűrte, hogy a számtartó fiai – majdnem akkorára nőttek, mint az apjuk és a nagyapjuk – beültessék az autóba, és vissza se nézett a lassan süllyedő kisházra.

Azon a nyáron azonban Püspöklellén, amikor a tajt részeg Kecskéssy Aladár a Miska ablaka alatt húzatta – Szilveszter szerint tévedésből – a Csak egy kislány van a világon-t, még Etus kisasszony volt a titulusa, és hiába próbálta Dundi jobb belátásra bírni, se látott, se hallott, úgy beleszédült a cigányképű intézőbe. Az uradalomban mindenki tudta, hogy mekkora szoknyabolond Kecskéssy, másfél napszámot fizetett a summáslányoknak – naná, hogy a szebbjének –, akik hajlandók voltak takarítani nála, de miután néhány helybeli lánynak is felkínálta a lehetőséget, a Vörös Hadsereg átvonulása utáni exlex időkben úgy helybenhagyták a falusi legények, hogy vérbe fagyva, félholtan találtak rá a korai fejéshez készülődő cselédek, és mert nem volt más – a lovakat korábban lefoglalta a katonaság –, cammogó ökörfogattal, szalmán fekve zötyögtették be a városi kórházba, ahol úgy-ahogy összefoldozták. Tetőtől talpig kötésekkel borítva, combtőig begipszelt lábbal, két mankóval bicegett ki a kórházból, és búcsút sem véve, az egyetlen megmaradt konflissal kivitette magát az állomásra, hogy egy alkalmi vonattal örökre eltűnjön a vidékről. A tettesek soha nem lettek meg, egyébként is ímmel-ámmal keresték őket, és Etus reményei végleg szertefoszlottak, pedig már a summáslányokat is megbocsátotta, mellettem más lett volna, hidd el, hajtogatta, de Dundi konokul kitartott a közmondásnál, az ugyan sose, lelköm, kutyából nem lösz szalonna.

Etus ezután eltemette Kecskéssy Aladár emlékét, és végképp a családnak szentelte életét, vagy­is folyton olyasmibe ütötte az orrát, amihez nem volt köze. Nyári vakációban a Kubacsek dédunokákat idomította, Dundi nem ért a nevelésükhöz, elrontja őket, mondta mindenkinek, halálra sértve nővérét, a gyerekek azonban fütyültek rá, a homlokukra mutogattak, és nyelvüket nyújtogatták a háta mögött, az év többi részében pedig férjnél lévő nővéreit látta el házaséletükre vonatkozó jó tanácsokkal, vagy a számtartót traktálta az énekkarban felszedett legújabb rémhírekkel, és minde­nütt sistergésbe kezdtek a harag és a viszály petárdái, ahol megjelent.

A Képíró utcai ház a forradalom után indult igazán zsugorodásnak. Sokáig nem vettünk észre semmit, még mindig számosan laktak benne, nekünk is jutott ágy, mikor hetekig nem mertünk otthon aludni Z.-vel, mert kezdték összeszedni az őszi események résztvevőit és az ellenséges magatartást tanúsító, renitens elemeket, s ha nem is ítélték el valamennyit, a pufajkásoktól mindenki megkapta a magáét. T. Gyulának – Z. barátai barátjának, a fiatal hentesnek – leverték a veséjét, nem sokkal később abba halt bele. Az volt a rovásán, hogy a mészárszék ajtajából nézte a gimnázium előtt ágaskodó szovjet emlékmű ledöntését, és kölcsönadott hozzá egy vastag kötelet; apja annak idején azzal pányvázta ki a taglózásra váró marhákat. Jó erős kenderkötél volt, a Kubacsek Emmáék műhelyéből való, azt hurkolták rá az obeliszk derekára, és traktorokkal húzatták. Hatalmas robajjal ért földet. A tetejéről letört ötágú bronzcsillag soha nem hallott, rémes hangot hallatva görgött végig a széles Sóház utcán, egyre gyorsabban bucskázva kifelé a városból, hogy mindenütt kitódultak az emberek az utcára, még Szilveszter is kióvakodott a sarokra, széles karimájú puhakalapjával és a nyakára tekert, orráig felhúzott sállal álcázva magát, ez volt az egyetlen alkalom, amikor elhagyta a Képíró utcai házat, kivéve utolsó útját: akkor az éj leple alatt csempészték ki unokaöccsei és vejei, valamint a városból kitiltott, álnéven utazó szervita páter a temetőbe, hogy titkos éjszakai szertartással adják vissza a földnek összezsugorodott maradványait és az égnek purgatóriumot már életében megjárt lelkét.

Az emlékmű csillagát soha nem találták meg, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, elment a pokolba, adták tovább egymásnak az értesülést a földjüktől megfosztott gazdák, a műhelyükből elüldözött iparosok, a bolt nélkül maradt kereskedők, továbbá a megfélemlített szellemi munkások, és amikor a forradalom bukása után visszaállíttatták az obeliszket, a hegyébe új csillagot kellett öntetni.

Senki nem úszta meg bántatlanul; az a gimnazista lány is – akinek később nem lehetett kiejteni a nevét a városban – kapott két akkora pofont a rendőrségi fogdában, hogy felrepedt a szája, és sötétlila monokli nőtt karbunkulus ragyogású szeme köré, pedig csupán a Talpra magyar-t szavalta el a Kossuth-szobor kőoroszlánja mellett, és tiszta, csengő hangja megríkatta az összegyűlt tömeget. Ejnye, elvtárs, csóválta fejét a fiatal párttitkár, ezt azért nem kellett volna, és személyesen intézkedett a lány szabadon engedéséről, de a lány nem volt hálás, vele nem lehetett szépen beszélni, így aztán soha nem jutott be a színiakadémiára, a Kartográfiai Vállalatnál lett segédmunkás, színezhette a folyókat egyféle kékre, a síkságokat kétféle zöldre, a hegyeket háromféle barnára, míg bele nem vakult.

Akkor, ötvenhét kora tavaszán feltérképeztem a Képíró utcai kis- és nagyházat, és – noha bizonyára maradtak titkaik – megismertem lakóikat: a Lányokat, csapzott kontyukban fehér hajszálakkal, fércdarabkákkal teleszórt slampos szoknyában, félretaposott trottőrcipőben ültek kattogó varrógépüknél (bedolgozók voltak egy szövetkezetben, gyerekruhákat varrtak darabbérben); a reszkető fejű Kampót féltett tárgyaival, a sárkánymintás meisseni kávéscsészével, régi jómódjának egyetlen megmaradt relikviájával és az Ukrajnában szerzett hadizsákmánnyal, a nagy, nikkelezett szamovárral. Kíváncsi voltam, hogy a légnyomástól megnyomorodva, az élve eltemettetés testi és lelki traumája után miként volt képes a nehéz és terjedelmes tárgyat hazacipelni, de hiába kérdeztem, nem válaszolt, csak mosolygott, és vidáman rázogatta ráncos madárfejét, szegény öreg Kampó, mondta Z., a homloklebenye sérült meg a robbanástól, attól ilyen boldog.

Szilveszterrel a második héten találkoztam. Eleinte nem mert előttem mutatkozni, és megtiltotta, hogy beszéljenek nekem róla, ezért az öreg miskároló szellemével azonosítottam a bujkáló ismeretlent, mert nyomait már az első napokban felfedeztem. Hallottam torokköszörülését, éreztem kumarinnal illatosított dohányának az egész házat belengő füstjét, és ha el is tűnt, mire a kaputól beértünk, az ajtócsukódás, az asztalon felejtett nyitott könyv – épp A Karamazov testvéreket olvasta – vagy a ringó-rengő hintaszék árulkodott ottlétéről. Kérdezősködésemre nem kaptam választ. Miska azonnal másfelé terelte a beszélgetést, és Z. csupán annyit mondott, majd megtudod, ha eljön az ideje. Végül Szilveszter kíváncsisága győzött, és az, hogy új, figyelmes hallgatót remélt bennem, akinek újdonság lesz minden unásig elismételt története, mint például sógora, a számtartó kétnapos kiruccanása az Úri utcai Dániel kocsmában.

Az eset a háború vége felé történt, amikor a régebbi évjáratú tartalékosokat is behívták, ezért a számtartóra is sor került. Szerencsére a városban maradhatott, a hadtápnál teljesített szolgálatot. Soha életében nem volt mulatós ember, ekkor sem vett részt a tisztek közös ivászatain, ezt az egyetlen alkalmat kivéve.

Egy borús, tél végi napon Dundi hiába várta friss vacsorával az urát – a kedvencét főzte: füstölt szalonnával tűzdelt vadas bélszínt knédlivel –, a számtartó azonban nemhogy estére, de reggelre sem érkezett haza. Dundi bölcs asszony volt, sejtette, ha baj lenne, arról már tudna, de azért mégis aggódott, és ebéd után behajtatott a városba. Fiai ekkorra hazaértek az iskolából, Z. is velük volt a Képíró utcában. Dundi nem sokat teketóriázott, lekiabálta a tiltakozó Miskát, mert nem akarta elengedni őket, épp most ültek le tanulni, hagyd őket békén, de nővére nem törődött vele, és elküldte a két nagyot, Kisjóskát és Z.-t Gyémánt Pistával, a kocsissal, hogy keressék meg a számtartót, és feltűnés nélkül hozzák haza. A felderítés a Koronában kezdődött, a Kaszinóban folytatódott, végigjárták a Sárga Csikót, a Zöldfát, az Otthont, Perneczki és Rontóné kocsmáját, sőt az újvárosi fogadókat is, de a számtartót egyik helyen se látták. Végül az Úri utcai Dániel vendéglőben találtak rá az elázott tiszti kompániára. Többségük az asztalra borulva aludt, a talpon lévők pezsgőztek, és vörös pecsenyét játszottak egy kóbor úriasszonnyal, a számtartó azonban ügyet sem vetett rájuk. A pult mellett állt mereven, mint a cövek, és morva dalokat énekelt, ajaj, ez a Daleko siroko, a Papa is szerette, nem lesz könnyű hazavinni, ismerte fel Kisjóska a helyzetet, de azért nekirugaszkodtak, és Gyémánt Pista erőteljes támogatásával sikerült kivezetni, majd feltuszkolni a kocsira, ahol nyomban mély álomba merült, és hortyogva aludt hazáig. Két napba telt, mire kijózanodott, addig – bármit kérdeztek tőle – mindenre morvául válaszolt. Pedig nagy magyar volt, senki se gondolta, hogy ismeri öregapái nyelvét.

Lehet, hogy addig ő maga sem tudta, mondja Z. kihűlt kávéját kortyolgatva, egyszer csak feltört belőle, mint a gejzír. Nem tudhatjuk, mi lakik bennünk.

Találkoztam a számtartóval és Dundival is, bár ők némileg elkülönültek a többiektől. Nappal a kisház középső traktusát lakták, éjjeleiket azonban a kihalt, dermesztően hideg nagyházban töltötték, ehhez a számtartó ragaszkodott, nyilván ezzel igazolta maga előtt is tulajdonosi mivoltát, hogy ő itt a gazda, hogy nem olyan ágrólszakadt, mint Dundi pereputtya, reggel azonban az átfagyoskodott éjszaka után szinte futva igyekeztek vissza meleg és biztonságos konyhájukba babot vagy borsót fejteni, krumplit, répát, gyökeret pucolni az ebédhez. Mindig együtt főztek, elosztva a tennivalókat, szólni se kellett, hogy értsék egymást. Néha az utcán is láttuk őket, és messziről ráismertünk jellegzetes alakjukra. Mulatságosan néztek ki együtt: a majd kétméteres, szikár öregember mindig három lépéssel a testes, alacsony Dundi előtt haladt, de soha, sehova nem mentek egymás nélkül.

Évtizedekig jártunk vasárnapi mise után a Képíró utcába a Lányokhoz, náluk gyűltek össze Dundi testvérei és sógorai: a Család. Feszengve ültünk a világos sarokszobában az öreg morva kényelmetlen, préselt bőr ebédlőszékein, és szorongva figyeltük, hogy fogynak el a kisház lakói az ovális asztal mellől, mialatt isszuk a dohos aromájú málnaszörpöt, és a levegőt visszatartva próbáljuk elmajszolni a Lányok szalagárés Sztambul tésztáját. Csak akkor oldódott a hangulat, mikor valamelyik kisgyerek megszólalt, miért pisiszagú a tésztátok?, és ezzel elindította a lavinát. Nahát, fiam, hogy mondhatsz ilyet? – szörnyülködött Miska, és Júlia rákontrázott: vajon kitől tanul ilyeneket ez a gyerek?

Először a reszkető fejű Kampó ment el.

Azután a nefelejcsszemű Pancsit ültették fel Szent Mihály lovára.

Majd Dundi következett. Az elárvult számtartó jószerivel fel sem foghatta, mi történt, gyerekei elvitték magukhoz a szomszéd nagyvárosba, ott fogyott el néhány hónap alatt. Először a keze és a lába lett olyan, mint az alabástrom, azután fokozatosan a többi testrésze vált áttetszővé, végül egy havas téli délelőttön teljesen eltűnt az evilági szemek elől, unokái az iskolából hazaérve senkit sem találtak a szobájában, csak a hangjukat hallottuk, beszélgettek Dundi Mamával.

Ezután hosszú szünet következett. Ha fogyott is a család – meghalt a legöregebb nővér, a töpörödött Mariska néni, pár évre rá boldogtalan Vica lánya; Rózsi urát, a szűcsöt a rák vitte el, fiukat az ital, Rózsi pedig elkopott, mint a vásott gúnya –, a változások sokáig nem érintették a Képíró utcát, bár ritkuló látogatásaink során észrevettük a kisház zsugorodását; mindig rövidebb lett valamivel, teteje megroggyant, falai tapasztás után ríttak, és a meszelés is ráfért volna, mert a doh, a kelkáposzta-főzelék és a szalagáré szaga kiszellőztethetetlenül beette magát a megmaradt helyiségekbe, akár az öregség a Lányok és Szilveszter csontjaiba.

Szűkült a tér is, mert a számtartó fiai eladták a nagyházat, és az új tulajdonos háromméteres betonfallal választotta ketté a telket. A kisháznak alig maradt udvara, a betonkaloda – Szilveszter nevezte így a kerítést – kizárta a délutáni napsütést, a gang hepehupás téglapadlóját benőtte a moha, elszaporodtak a házatlan csigák, és fénylő nyomuk mutatta, hogy a szobákba is bemásznak, hiába szögelt léceket Szilveszter az ajtók aljára, és hiába szórta be Júlia sóval a küszöböt. Miska hypóval sikálta a mennyezet gerendáit, ennek ellenére penészszakállt eresztettek, és a padlórésből kibújt borostyán estétől reggelig benőtte az ágyukat, alig győzték kigyomlálni. Miska lefekvéskor odakészítette éjjeliszekrényére a nagykést, Júlia pedig a szabóollót, ők nem voltak olyan erősek, mint az öccsük, hogy kézzel is el tudják tépni az indákat.

Szilveszternek nagyon hiányzott a manzárdszoba, holdtöltekor nem tudott mihez kezdeni magával, a padlásablakból nem látszott sem a folyó, sem a hold, sem a csillagok, az egykori kocsmaépület előtti nyárfa az égbolt kétharmadát takarta, kint járt fel-alá a pár lépésnyi gangon, és nyüszített, mint a láncon tartott eb, keresgélte eltékozolt élete darabkáit, de a nyirkos téglákon csupán kövér meztelen csigákat és varangyokat talált.

Nelkó már csak két-három évenként látogatott haza, és szóba sem jött, hogy a Lányoknál aludjon, nem tudtak neki külön szobát adni, a meglévő kettőt váltogatták egymás között, különben is iszonyodott a csúszómászóktól. Szilveszter mégis hosszan készülődött az asszony fogadására, tetőtől talpig megmosakodott, inget, fehérneműt váltott, és elhívatta a Halottberetválót, a proszektúrára bejáró fodrásznőt, az egyetlen idegent, akit beavattak a családi titokba. Vékony, ferde nyakú nő volt a Halottberetváló, gyanúsan gesztenyebarna fürtökkel, és Miska vérre menő vitákat folytatott öccsével az élénk szín eredetéről. Napnál világosabb, hogy ez az ájtatos manó festi a haját, állította Szilveszter széles vigyorra húzva besüppedt száját, Miska azonban hevesen védelmezte a nőt. Gonosz vagy, megver a Jóisten, vette elő az utolsó adut, a másik azonban kitartott állítása mellett. Ilyen apróságok miatt sokszor napokig nem szóltak egymáshoz, Júlia közvetített köztük, és próbálta elsimítani az ellentéteket, de ha sikerült is a békítés, másnap újra összeugrottak.

Nelkó távoli rokonainál szállt meg, Szilveszter és a Lányok nem is tudták, hogy megérkezett. Reggel köszönt be a Képíró utcába, halvány rózsaszínre rúzsozott ajkával épp csak súrolta az ura frissen borotvált arcát, nem kért a Sztambul tésztából, majd írok, szólt vissza az ajtóból, és már ott sem volt: szaladt a minden alkalommal keskenyebb szalaggal átkötött csokorral a temetőbe, nyugtalanító illat maradt utána. Új parfümöt használ, állapította meg a fogoly, és a kopott függöny mögé húzódva kilesett az utcára, hogy lássa Nelkó távolodó alakját.

Szilvesztert agyvérzés vitte el. Nem halt meg azonnal, hónapokig feküdt bénán és némán, fogatlan szájával egyetlen nevet formálgatva, de soha nem sikerült kimondania. Ha életben akarod találni Tudodkit, gyere az első vonattal, írta Júlia a sógornőjének, Nelkónak azonban sok volt a munkája, nem kapott szabadságot, az éjszakai titkos temetésre pedig amúgy se jött volna el. Csak feltűnést keltene a városban, Szilveszternek meg már úgyis mindegy.

Tíz évvel öccsük távozása után a Lányok a Képíró utcai kisház utolsó megmaradt szobájában húzták meg magukat. Régóta nem varrtak, de fekete ruhájukon ugyanúgy fércszálak virítottak, mint mikor megismertem őket, és az ovális ebédlőasztal kicsorbult bonbonierje – Kampó hajdani ajándéka – változatlanul rozsdás gombostűkkel volt tele. Julianna- és Etelka-napkor megsütötték a Sztambul tésztát, de jobbára csak mindenszentekkor csöngetett be hozzájuk kegyeletből egy-két rokon. Z. anyja volt az egyetlen, aki hetenként látogatta őket – hárman maradtak a tucatnyi testvérből –, és Z. is odament néhanap gyújtóst csinálni vagy behordani a tüzelőjüket. Olyankor a csigákat is összeszedte, és vödörszám öntötte ki az utcai árokba, másnapra azonban mindig visszamásztak.

Júlia élt legtovább a Képíró utcai kisház lakói közül, de Miska volt az utolsó, aki ott halt meg.

Igaz, hogy egymás után kétszer.

Ezt se mindenki mondhatja el magáról, de nem lett volna Miska néni, ha rendesen megy el, úgy, mint más közönséges földi halandó, neki muszáj volt ebből is balhét csinálni, magyarázták egymásnak vigyorogva a temetés utáni Képíró utcai toron Kisjóska, Z. és őszülő halántékú öccseik, nosztalgiával szaglászva a Sztambul tésztát, amit ezúttal az anyósom sütött Júlia utasításai szerint, nincs is olyan pisiszaga, mint a Miskáénak, vihogott Kisjóska öccse, a biológiai tudományok doktora, azután hangosan trombitálva kifújta az orrát, és megtörölte könnybe lábadt szemét.

A hírt Miska haláláról Viktória, az anyósom hozta. Lélekszakadva jött, és egy szuszra újságolta az ebédjét melegítő Z.-nek, képzeld-Miska-meghalt-Júlia-vette-észre-délelőtt- addig-azt-hitte-alszik-de-nyitva-volt-a-szeme-hát-nem-borzasztó-ott-halt-meg-mellette-és- észre-se-vette… Z. orvosért telefonált, azután visszavitte anyját a Képíró utcába, a kisház utolsó megmaradt szobájába, ahol az egymás melletti ágyakban feküdtek a Lányok: a rózsafüzérét szemelgető, begipszelt lábú Júlia és a mozdulatlan Miska, dülledt szemét a mennyezet penészes gerendáira szegezve.

Késő délután megjött a doktor, erősen mentegetőzve, de mint mondta, előbb az élőket kellett ellátnia, a halottak jobban ráérnek. Komótosan megvizsgálta Miskát, kiállította a halotti bizonyítványt, és egyúttal megmérte Júlia vérnyomását, de nem fogadta el a Szentírás lapjai közül elővett bankót, van magának elég baja így is, mihez kezd itt egyedül?, és elküldte Z.-t a temetkezési vállalathoz, ott azonban éppen húzták a rolót. Reggel oda mennek először a szállítók, legkésőbb hétre ott lesznek, szabadkozott a mogorva arcú alkalmazott, és Z. dolgavégezetlen tért vissza a Képíró utcába.

Júlia hallani se akart róla, hogy hozzánk jöjjön éjszakára, ötven éve egymás mellett alszunk, nem gondoljátok, ugye, hogy most hagyom egyedül a húgomat? De ti csak menjetek, itt úgyse férnénk el ennyien, és megkérte Z.-t, hívja át a szomszédból a Halottberetválót, ő majd segít megmosdatni és felöltöztetni Etust, mint a többieket mind, akik itt szenderültek örök nyugalomra.

Hajnali kettőkor hangos dörömbölésre ébredtünk. A Halottberetváló volt, rémült arca sápadtan világított az ablak alatt ráeső fényben, Júlia izeni, tes­senek jönni azonnal, mert nem halt meg a halott.

Mit beszél? Micsoda hülyeség ez? Tán virrasztó pálinkát ivott? – hitetlenkedett Z., a Halottberetváló azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy Miska él, akár meg is esküszik rá, csak jöjjön gyorsan, mert most, hogy a húga feléledt, Júlia fél vele egyedül maradni.

Z. felrángatta a nadrágját, közben felcsörgette a halotti bizonyítványt kiállító orvost, képzelem, mennyire fog örülni, de a doktor meglepő nyugalommal fogadta a hírt, és ígérte, hogy húsz percen belül ott lesz.

Júlia az ajtóban várta őket, két mankójára támaszkodva kivonszolta magát a szobából, mert Miska fenyegetően felemelte a karját, és olyan hátborzongató hangot hallatott, hogy kiverte tőle a veríték. Biztosan haragszik rám, mert a fekete ünneplőjét adtuk rá, nem a rózsás zsorzsettet, abban táncolt Kecskéssy Aladárral a pünkösdi bálon, és mindig azt mondta: ebbe temessetek el, Juliskám, ha meghalok.

Bent az ablakpárkányon, a szekrények, az éjjeliszekrények tetején és az öreg Kubacsek ebédlőasztalán bögrékbe, poharakba állítva, tányérokra ragasztva hosszú fehér faggyúgyertyák égtek, az évtizedek alatt összegyűjtött szentelt gyertyák tucatjai; lángnyelveik az ajtónyitástól keletkező léghuzam hatására vad örvénylésbe kezdtek, és hőjük valósággal megcsapta a belépőket. Miska talpig feketébe öltöztetve, felsőtestét kissé felemelve félúton helyezkedett el a fekvés és az ülés között, furcsa szögben tartott karja pedig egyenesen a nyitott szekrényajtóban virító rózsaszín mintás zsorzsettruhára mutatott. Ugye mondtam, zihálta Júlia, egyik kezével a mankóra, másikkal a Halottberetválóra támaszkodva, és sokdioptriás okuláréja mögött szeme éppoly dülledtnek látszott, mint a húgáé, a fekete ruha miatt csinálta az egészet. Az egész cirkuszt. Nincs benne semmi belátás. Arra nem gondol, hogy micsoda szégyent hoz rám? Mit mondanak majd az emberek, ha meglátják ebben a rózsás rongyban a ravatalon?

Azonnal oltsák el a gyertyákat, és gyújtsanak villanyt, mordult rájuk a doktor. Kinyitotta a táskáját, és előszedte a műszereit, hogy újra megállapítsa azt, amiben amúgy biztos volt: a halál beálltát. Nagyítón át megnézte a kiszáradt szaruhártyát, fonendoszkópjával meghallgatta a mozdulatlan szívet, tükröt tartott a száj és az orr elé, legvégül oldalára fordította Miskát, és a Halottberetváló segítségével kigombolta a gyászruhát, felhúzta a régimódi sifoninget, és megmutatta Júliának a húga hátán terjengő nagy kiterjedésű foltokat, ahová összegyűlt a vére. A maga húga legalább huszonnégy órája halott, a melegtől képződött gázok mozgását hallották, és azért mozdult meg a karja is, mondta, és hogy meggyőzze a kételkedő Júliát, leült az ovális ebédlőasztalhoz, és írt egy második halotti bizonyítványt, Júlia azonban legalább olyan makacs volt, mint a húga, és az orvos távozása után a két nő átöltöztette a tetemet. Nem volt könnyű dolguk, a test teljesen merev volt, de mire az ablak négyszöge világosodni kezdett, Miska – viaszosan fehér arcán elégedett mosollyal – virágos zsorzsettruhájában feküdt az ágyán.

Kint a kapuban a doktor rágyújtott egy cigarettára, le kéne szoknom, mondta Z.-nek, de nem megy, túl sok a stressz. Ne higgye, hogy ez az első feltámadás, aminél asszisztáltam, voltak ennél cifrább esetek is a praxisomban.

Ma a szokásosnál is tovább reggelizünk az öreg Kubacsek ovális ebédlőasztalánál, ami hozzánk került a hagyatékból. Há mán kérem, szólal meg Z. kenyérdarabot morzsálgatva az ujjai között, az­után hallgat egy sort, mintha azon gondolkozna, megossza-e velem, amit a fejében forgat. Z. már csak ilyen, napokig rágódik valamin, mire kibuggyan belőle. Mikor a doktor elköszönt, szólal meg nagy sokára, én is rágyújtottam, és sokáig ácsorogtam a ház előtt. Szép, holdvilágos éjszaka volt, a Püspökkert felől virágzó hársfák illatát hozta a szél, és akkor történt valami, amit azóta se tudok hova tenni. Még neked se mondtam el eddig, mert csak egy pillanatig tartott, káprázat volt csupán, de szemben, a régi Otthon kocsma előtt, a nagy nyárfa árnyékában megláttam Miska nénit a rózsás ruhájában Kecskéssy Aladárral összeölelkezve.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben