×

Gyukics Gábor: kié ez az arc

Csuday Csaba

2013 // 02
Miért épp a hangyák? Meg a szél, a felhő, a hó, a víz, a füst, madár, hang, csend; meg a tükör, meg a jelbeszéd; ember alig…?

A jó vers mindig a pillanat, a meglepetés művészete. Mint egy pofon vagy egy szerelmes érintés. Az igazi költészet pedig általában azzal lep meg, amit pedig már tudva tudunk. De így, ilyen dolgok és a dolgok ilyetén összekapcsolása révén – úgy hisszük abban a pillanatban, az olvasás pillanatában – mi még így nem hallottuk. Vagy ha hallottuk, elfelejtettük. Ráismerés.

Hangyák, szél stb.: lét, de szinte létező, emberként létező lény nélkül? (Ami mellesleg lehetetlen, hiszen valaki látja, láttatja mindezt.) Vagy valamilyen tudást közvetítő alig létezővel, az elemi szintre lefokozott (fölemelt?) létezővel, aki alig van jelen (jellé „vonja vissza” magát?), és amit mutat, mégis létünkre, létünk mibenlétére, siralmas, örömteli, semmilyen, szépséges, rút, triviális, esetleges, meghatározott, bennünk levő, de lényegileg tőlünk független, és mégis teljességgel tőlünk függő, mert nélkülünk egyáltalán nem látható, nem leírható, nem érthető voltára utal?

Ki beszél itt, ki dadogja (vagy nyökögi inkább?) a létezés gyök-szavait, minimális (minimalizált?) grammatikával, mint a bolondok, a „szent betegek” (mágusok, varázslók, kuruzslók), ezek a csodás határ-lények? És milyen szemszögből? Kinek a szemével? A címben (kié ez az arc) szereplő „arc” néz, lát, beszél, érzékel, netán értelmez? Vagy aki őt nézi, látja, mondja, érzi, netán értelmezi? Vagy egyszerre a kettő, „Ő” és a „Másik”? Hiszen a címben mintha éppen a Másik kérdezne Rá, az arcra. Ha kérdez.

Gyukics Gábor légies alig-kötete igazi minimál műremek: alig félszáz lap, alig félszáz vers, több­sége alig pár soros (a leghosszabb huszonnégy, a legrövidebbek háromsorosak, a sorok mintegy fele egy- vagy kétszavas). Talányos címére már többen felhívták a figyelmet, s való igaz, hogy így, kisbetűvel kezdődően, kérdőjel nélkül a végén az is kérdés, kérdez-e a cím. S ha nem, hanem ahogyan (a minimális öt szótag szemantikai mezejéből következően) állítható, hogy a személyes névmás régies alakja az első szava, akkor viszont hiányos, kiegészítésre váró címmel van dolgunk: (a)kié ez az arc, az… valaki, valamit csinál, valahol, valamikor. S noha e változat érvényességéhez talán kellene még három pont is a cím végén, maradva mégis nála, próbáljunk erre a négy feltételezhető pontra válaszolni, ha kiragadott példákkal, ha töredékesen is.

(Valaki. Mi, ők.) Az arc, akit látunk, és akit a lírai én láttat az előszó-bevezető darabban („ennek semmi köze”), többes szám első személyben szólal meg, talán mindkettőjük, de egyszersmind mindannyiunk nevében: „Búcsút intünk” mindannak, ami eddig történt; „haladunk” alvó krokodilok között, a „színek középpontja” felé (vajon ez hol lehet?); engedünk „a misztériumok vonzásának”; „az ég alatti semmi tömegeiben”, „a végtelen kör ívein” („a kék firmamentum alatt”, „távol vagyunk mindentől” – visszhangzik Kassák némiképp szakrális pátosszal), de hogyan lehetnek a semminek „tömegei”? Hogyan lehetnek a végtelen körnek „ívei”? Vannak többes számban ezek a dolgok? Nem beszélünk, de látunk, fejünkben (koponyánkban!) háborog a csend, sejtjeink védtelenek, de ők irányítanak minket, vagyis ki vagyunk szolgáltatva önnön sejtjeinknek; lépteink „láthatatlanok” (megyünk, de mégsem?), de igen, megyünk, „a tiltott zónán át”, valami „sárga” (mérgezett? mesterséges?) köd „táplálja” (mégse mér­ge­zett?) „maradék” testünk (cson­kák-bonkák vagyunk?). Mitől? Mi az, hogy maradék? És akkor kik is? A tükröződésben létező kettős Arcra vonatkozik-e mindeme talányos kijelentés, vagy ránk is? Mi volnánk, így volnánk valamennyien?

(Te, én) Az első vol­taképpeni vers-szövegtestben („körhinta”) az „észre sem veszed amint eltűnik” második személyű kijelentésével a szemlélődő közelebb hozza, akit (akiket) nézve lát: valami megfoghatatlan „narratíva”, valamilyen „én” (talán Gyukics saját, megidézett énje, talán a miénk) a lepergett időben a gyerekkor képeivel („a céllövöldés”), ízeivel-színeivel („törökméz”, „sárgabélű­dinnye-árus”) és zárlat-hangsúllyal: „az akit nem akartál elveszíteni” (de nyilván el­vesztettél).

(Valamit csinál.) Mindenekelőtt lát. Hóvirágot és hangyákat. A virág csak van ott, a hangyák bolyban, ledobják terhüket, „körbetáncolják a kertet”. Íme a tavasz, három sorban. Kép. Nincs jelölve, ki látja. Így egyetemes (tavasszal). A tavaszból egyenest a személyes temetőbe kerülünk; konkrét hely: Csepel; konkrét halottak: szülők, nagyszülők. Konkrét tárgyi világ: a régi ház vályogszaga, „a kerekes kút vödre elszakította láncát / és a vízbe vetette magát”. És kijelent, „a nulla létezése előtt” (értsd: mielőtt a létezés lenullázódna, vagy amikor még semmi sem volt?): nem cipeli magával az időt (hanem?, mert?) „vállaim (miért megint a többes?) közé bújtatja fejem (ki?, mi?, az idő?); „eltűnök / ha nem is hirtelen (de, akár József Attila lábnyoma) / csavart gyökerű / történelem előtti / fák mentén bukkanok fel újra”, valamikor az ősember megjelenése előtt, mert: „jelent / jövőt / múltat / másokért / nem áldozok”.

Valahol, valamikor. Ahol csak jártas az Arc, vagy például a szél, amelyik besurran a villamos ablakán, belelapoz, „néhol beleolvas” egy ülésen hagyott újságba, „hümmög / gyorsan a végére ér / – irodalmi lap – / susogja / és kirepül / a villamos épp nyíló ajtaján”; a sétányokon, egyebütt, „amíg még itt vagyunk”, bárhol, bármikor, egész a végtelen(ség)ig.

Ki? Mi? Az arc, az arcok; mindannyiunk arca, kérdezzük csodálkozva, meglepve, míg csattognak arcunkon a pofonok, hűsítenek a szél szerelmes simogatásai.

Gyukics Gábor (54) kivételes sűrítő-tömörítő, konceptuális, a meglepően távoli és mikroszkopikusan közeli dolgokat természetes kapcsolatba hozó tehetsége már 2006-ban megjelent (szintén alig-) kötetében (Lepkék vitrinben) is megmutatkozott; költészetét azóta rokonították az indiánokéval, a keletiekével, a hermetikusokkal, a minimal arttal, többek között. Legutóbb, 2012-ben, a Quasimodo-díj egyik fokozatával ismerték el. Műfordításai a tengeren túl is rangot szereztek nevének. (Könyvpont – L’Harmattan, 2011)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben