×

A belvilág jegyzője

Eötvös József katolicizmusa

Németh István Péter

2013 // 02
Ottlik Géza azt kívánta halálos ellenségének, hogy legyen belőle tananyag. Nem tudom, hogy a 19. században ki átkozta meg báró Eötvös Józsefet, de fogott rajta a rontás. A költő, regényíró és kivételes közéleti személyiség alakja szobrokba merevült, elitkollégiumot neveztek el róla, művei és politikai nézeteit őrző írásai az egyetemeken szigorlati tételek lettek, ám hús-vér alakja csak kevesekben eleven, a – még olvasó – átlagember számára már szinte ismeretlen.

Eötvös József emberi és művészi jelentőségének Bartusz-Dobosi László pécsi tanár és irodalomtörténész vállalkozása előtt 2007-ben Devescovi Balázs állított emléket Eötvös-könyvében. Bartusz-Dobosi természetesen már Devescovi kutatásainak eredményeit is beépítette a maga munkájába, amely báró Eötvös József katolicizmusát mutatja be. Az eötvösi örökséget feldolgozó és értékelő irodalomtörténészek munkáira (Schöpflin Aladártól Merényi Oszkáron át Sőtér Istvánig, majd Antall Józseftől Csengey Dénesen át Gángó Gáborékig) szintén hivatkozik kellő helyükön a bekezdésekben.

Eötvös Józsefről minden írástudóban (például a kötetben idézett közel állókban: Pulszky Ferencben, Falk Miksában és Trefort Ágostonban) élt egy-egy – legalább gnómányi – jellemzés arról a hazáját féltő gondolkodóról, aki írói felelőssége tudatában önmaga és polgártársai számára kimondva s kimondatlanul is a következő intelmet hagyta örökül: „Magyarország jövőjének kérdése kultúra-kérdés.” (Eötvös József, Aforizmák, Országos Eötvös József Emlékbizottság, Budapest, 1988, 82.) Szép, hogy legkülönb írástudóink soha, semmilyen történelmi korszakban nem üresítették ki, a frázisok vagy jelszavak szintjéig sohasem degradálták Eötvös kinyilatkoztatását. Élték inkább, s műveikbe írták e szentencia nyomán, amit kellett, s ahogy lehetett. Azon lehet vitatkozni, hogy más és más korokban a Deák, Széchenyi vagy Kossuth tanácsolta utak közül melyikre lépjen az ember, ám Eötvös fenti megállapítása korszak- és rendszerfüggetlen.

Bartusz-Dobosi László könyve tudatosítja olvasójában, hogy Eötvös magyarság- és emberségképe mennyire fedte és feltételezte egymást, s hogy e kettőt nemhogy elkülönítette hite, katolicizmusa, hanem inkább általuk valahány nemzeti gondolatnak egyetemes távlatot adhatott. S viszont: a hazai valóság elemeiből példákat vett, miképpen élhető át e tájon egy dunai hajóút, egy parasztfölkelés, egy néma barát megidézése vagy egy lant jambusi Liedre való hangolása mint metaélmény.

Katolikus vagyok, tehát egyetemes – halljuk Babits hangját, miközben Bartusz-Dobosi végigköveti Eötvös, az író és a magánember pályafutását. A nemzetét féltő íróra ennél az egyetemes jelzőnél pontosabbat nem kereshetnénk. S hogy miképpen hagyományozhatta Babits akár éppen Bartusz-Dobosira ezt az Eötvöst festő, rá oly igen jellemző, így nem csupán díszítő jelzőt, annak a története igen egyszerű. A pécsi biográfus tanárembernek a legfőbb mestere Tüskés Tibor volt. Tüskés Tibor pedig nem titkoltan Rónay Györgytől tanult igen sokat. (Tüskés írta Rónay monográfiáját.) Rónay György, a Babits-tanítvány szintén ezzel a jelzővel mutatta be – összehasonlítva Jósika Miklós (epikai hitellel nemigen fölvértezett) világával – a regényíró Eötvös József szépprózáit: „…ha Jósika végső soron a – kétségkívül osztályához kötött és osztálytartalmú – morál szférájában mozog, Eötvös saját szférája a – tőle telhető legszélesebb és legegyetemesebb…” (Rónay György, Balassitól Adyig, Balassi, Budapest, 1978, 241.)

Az egyetemes melléknév középfokú alakja Schöpflin Aladár Eötvös-jellemzésében bukkan föl, amit Bartusz-Dobosi könyve 37. oldalán idéz: „…ő az első igazán európai magyar, európaibb Széchenyinél is, mert teljesebben és egyetemesebben vette fel magába az európai kultúrát.”

A gyermekkortól formálódó személyiségnek, az alkotó érett felnőtt magatartásának és időskori melankóliájának jegyeit sorolja a biográfus a művek mellé, oda, ahol regény és élet – már interferálva egymással – egymást értelmezik. Éppen ezért Bartusz-Dobosi kerüli a túl kurta (s ezáltal frappáns kisszerkezeteknek ható) Eötvös-idézeteket, igyekszik a citált részt bővebb szövegkörnyezetében közölni. (Véletlenül se hajlítson a maga állításainak igazolására mondatot a klasszikustól, eltérve Eötvös eredeti mondandójától.) Ugyanakkor nem titkolja a szerző, hogy akár a saját, eszményített Eötvös József-képét is megírhatná. Ám nem az a dolga. Pontos szeretne lenni, miképpen – nem kockáztatok sokat, ha leírom – példaképe, azaz Eötvös József, aki 210 rózsafajtát sorolt föl jegyzetfüzetében. Aztán a 79. oldalon egy Csengey-idézet segítségével ennél is egyértelműbben bevallja: „A történelem által »nagyoknak« titulált reformerek Eötvös szerepét másodlagosnak ítélték meg. Akaratgyenge, ingadozó jellemű, kényszerpályákra sodródó embert láttak benne. Jómagam, Csengey Dénes remek tanulmányában foglaltakkal egyetértve, egészen másmilyennek látom őt. »Én azonban úgy vélem, hogy a kétszer idézett miniszter szilárd jellem volt, és kihívóan független és önálló, igen magas minőségű szellemiség, viszont egyáltalán nem volt politikus.«”

Sem személyes, sem általánosabb szellemi vonzódását nem rejti véka alá Bartusz-Dobosi a munkájában, de minek tenné, hiszen akiről ír, mindenképpen példaember maradt. Kikezdhetetlen írói életművet hagyott hátra, s egy egész, megtartott hittel befutott pálya az övé.

Jellemző az evangéliumi jelenetet idéző könyvcím is a kortárs filosz klasszikus iránti szellemi becsülésére: Aki hitét veszti, elmerül. A kishitű Pétert, amikor rádöbben, hogy ő nem tud járni a tengeren, Jézusnak kell megragadnia. Milyen esendő, már-már nevetségesen emberi akkor Péter, s mégis, talán éppen ezért, őt választja Jézus földi helytartóul. Aki ha hánykolódik is a vízen, de már el nem merül. A könyv 112. oldalán találja meg az olvasó azt a képet, amelyen az 1838-as pesti árvíz katasztrofikus pillanataiban az önmaga félelmén és kishitűségén győzedelmeskedni tudó Eötvös Pepi olyan bátran és higgadtan mentette az embereket, hogy azon még a legközelebb álló barátai is meglepődtek. Szívmelengető a tudat, hogy nem csupán egyetlen árvízi hajósunk volt a hatalmas termetű és fizikai erejű Wesselényi Miklós személyében. Lélekvesztő ladikjaikra – mintegy noéi bárkákra – mentettek megannyi értéket (főképpen emberéletet), el ne merüljön egyik se.

Eötvös József genetikai öröksége apai ágról a hősiességre hajlamos lelki habitus, az anyairól pedig egy kontemplatívabb alkatiság volt. Előbbi lassabban, utóbbi gyorsabban és láthatóbban fejlődött, izmosodott nála. Mintha az ősi családi pajzsról mindez már előre leolvasható predesztináció lett volna. Az Eötvös család címerét a heraldika hagyományainak megfelelve vizsgálja a biográfus. Oroszlán és medve azon a két címerállat. Kétféle emberi magatartástípust jelölnek allegorikusan. A szelídíthetetlen hős ethoszát az oroszlán, a visszahúzódó, tűnődő embereszményt pedig az olvasó medve inkarnálja. Utóbbi teremtmény megtalálható a Krónika könyvében, a Példabeszédek között, de Márk evangéliumában is. A Biblia szavai olyan édességesek az ember számára, mint a medvének a lépes méz. Eötvös jól tudta, hogy a hősiesség mellé igen kell ez az utóbbi, szellemi-lelki medveség. Császárhű édesapja férfias heroizmusa kevésbé volt hatással a gyermek Eötvösre, mint az anyai, nagyanyai humanista filantrópia kisugárzása.

Eötvös József is korának hőse volt, mégpedig abban az értelemben, hogy egy katolikus szív és elme számára a hazafiasság organikus lépcsőfokát jelentette afelé, hogy az ember az univerzum polgárának mondhassa magát. Bartusz-Dobosi e nézet képviselői közül európai példát nevez meg Victor Hugo gyóntatópapja, Lamennais abbé személyében (65.). Az irodalomtörténész biztos szemmel látta meg a különféle európai szellemi irányzatok közül azokat, amelyek hatással voltak Eötvösre, illetve azokat, amelyekben saját nézeteire ismert a liberális gondolkodású magyar báró. Eötvös hite közös nevezőre hozta a morális értékmintákat a Biblia tanításaitól a pauperizmus részvét-etikáján át a forradalmi erőszaktól való irtózásig. Utóbbi két eszménnyel a 20. században nem kisebb lelkek éltek, mint Kosztolányi Dezső és Mahatma Gandhi. Bartusz-Dobosi érdekfeszítő fe­jezeteit Bozóky Mária Széchenyi hite című könyvének legizgalmasabb részeihez tudom mérni, amelyekben a legnagyobb magyar istenélményeit a legmodernebb misztikusokéhoz hasonlította (az egzisztencializmus és a kereszténység közt szenvedő hányódókéhoz). Eötvös érzékenységét Szé­chenyiével akkor látjuk a legrokonibbnak, amikor „Eötvös az önkéntes száműzetést választotta, Széchenyit Döblingbe szállították…” (62.). Az irodalomtörténész összehasonlítja Eötvös karakterét a gróféval, Kossuthéval és Deákéval. Mint afféle krimiolvasó filosz, már a 14. oldalon megsejtettem, hogy Bartusz-Dobosi könyvbéli egybevetéseinek végeredménye az lesz, hogy még mindig Eötvös és Deák személyisége áll egymáshoz legközelebb. A depressziós, önmagával is vívódó, magányos és gyulladásos betegségekben szenvedő Deák Ferencet láttatja e könyv szerzője mint Eötvös sorsában és nagy nyavalyájában osztozót.

A 20. században Pilinszky János hivatkozott azokra a keresztény alkotókra, akiket Isten létezésében inkább megerősítettek, semmint elbizonytalanítottak a tudományos ateisták gondolatmeneteiből gyűjtött antológiák szemelvényei. Eötvös is ekképpen érzett, mint a modern katolikus költőnk, s ugyanúgy bizonyosabbat érzett a végső kérdések felől. Egy különösen vallástalan korban, „midőn a tudomány oly tárgyakra is kiterjeszté kutatásait, miket előbb a hit körébe vontak: a kereszténységbe vetett szilárd bizalom sokakba megingott”.

A 19. században – Darwin hatására is – a fejlődésbe vetett új hit képes volt még az elemi harmóniaigényekről is lemondani, legfőképpen természetesen az anyagi javak halmozását értve a haladáson. Eötvös – ideáit és így identitását védelmezve – még a holtbiztos tippeket sem engedte tudatáig jutni, amelyek legkisebb pénzbefektetések esetén is kockázatmentesen busás hasznot hoztak volna néki. Ő használni akart. Akár remekké csiszolt műveivel, akár rétori képességeivel az országgyűlésben. Ő a miniszterséget még eredeti értelmében gondolta: szolgálattételnek. Bartusz-Dobosi Eötvös-könyvének közepén olyan oldalakon halad át az olvasó, amelyek témahálózata az író használni vágyásának motívuma köré épült, s a következő alapvetéstől indul: „Az író feladása használni.” Eötvös Józsefnek ezért jelenthetett világirodalmi értékmintát a nagy francia románszerző, akiről azt jegyezte föl: „Nem tetszeni, használni vala Hugo Victor.” Bartusz-Dobosi a magyar nagy­regényt is idézi ebben a fejezetben: „Isten az embert arra teremtette, hogy életével embertársainak hasznára legyen.” Hát még egy olyan hazában, ahol 1514 óta Dózsa György és felkelőinek testéhez hasonlóan országrészekké, fél-lelkekké, egymás ellen feszülő irányzatokká tépettek szét még a jó szándékok is!

Bartusz Dobosi szerint Eötvösnek „elképzelhetetlen volt […] egy olyan világ, ahol nincs más, csak az »Én«. A keresztény alapeszme, a »Te« a legfontosabb, az egyetlen, a többi nem számít…” Egyetemességvágy, Európa-eszmény, empátiakészség, vagyis részvétetika jellemzi Eötvös mindvégig munkálkodó szellemiségét. Az Én és Te viszonyának, amelynek (ha ugyan nem sérült jóvátehetetlenül az emberi részben az isteni egész) oly módon kell működnie, mint a szép és igaz dichotómiának, s az összes többi (ál)kettős osztatú valóságpárnak, amik csak azért nem szabályos ellentétek, mivel lényegükben egyek és ugyanazok. Az író – Bartusz-Dobosi szavaival – miniszteri székében sem mondott le a jellem egyenességéről: „Nem volt benne semmi mesterkéltség, vagy diplomatikus póz” sem. És „Nem volt »két« vagy »három« Eötvös, attól függően, hogy milyen szerepben kellett helytállnia, csak »egy«. Az ember, az író, a családapa és a miniszter ugyanaz tudott maradni mindvégig.” (124.) Gondoljunk bele, ő is elmondhatta magáról, hogy amiként 1840-ben a parlamentben kezdte, a Battyhány-, majd az Andrássy-kormányban, végig az maradt.

Eötvös József szavai bárcsak szállóigéből igazi Logosszá váltak volna országszerte: „akár gazdaság, akár politika gondjait tartjuk fontosnak először megoldani, mindkettőhöz az út az oktatással kezdődik”. Amit képviselőként vagy miniszterként nem tudott elérni, elérte évekkel később. A báró életét tette a népoktatás ügyére. Nemzetpedagógus volt a javából, aki fölismerte „egy olyan jól kiépített, s kiképzett tanári gárdának a szükségességét, amely mintegy a minisztérium kinyújtott karjaként működik, behálózva az egész országot”.  Szilárd és eltökélt maradt, fogyó erővel s rá-rátelepedő mélabúval is markánsan töltötte be helyét. Bartusz-Dobosi kiemeli, hogy az Eötvös vezette hivatal működött legkiválóbban a dualista államban. S ezt a tényt korában sem kérdőjelezték meg. Jellemző Eötvös becsületes munkájára a következő anekdota: Amikor az első magyar pedagógiai orgánumot, a Tanítók Lapját – többek közt a vallásegyenlőség jegyében – megindíttatta, történt, hogy „egy protestáns vidéken olvasását letiltották, mert az nagyon katholikus, egy katholikus vidéken pedig ugyanazon számot azért tiltottak le, mert az egészen protestáns szellemben volna szerkesztve”.

Egy másik történetet is igen jelképesnek érezhetünk, s Eötvös egész alakos képét ismerhetjük föl benne. Eötvös József építtette a Lipót-templomot, miképpen Széchenyi a Lánchidat. S ugyanúgy baleset következett be a munkálatok során (1868. január 22-én a kupola ledőlt), mint húsz esztendővel azelőtt a Dunán, amikor egy munkás meghalt, s Széchenyi is a vízbe zuhant. E baljós előjelek egyik gondolkodónkat sem akadályozták meg abban, hogy ügyüket a gyakorlatban diadalra vigyék. Az erős istenhit Eötvöst még a tébolydától is megmentette. Németh László az őrület ellentétpárjának a megértést, a belátást tartotta, ahogy Eötvös is bölcs volt – miniszterként, férjként, apaként egyaránt. Bartus-Dobosi így látta: „A hívő magatartást választotta. Azért, mert valamit nem ért, vagy valamivel nem ért egyet az ember, még nem kell automatikusan félresöpörni azt. A felszínességre, illetve az individualizmusra hajló akarat azonban nem képes ilyenre. Ha viszont alázattal kéri az ember az Istent, hogy képes legyen elfogadni az elfogadhatatlannak tűnőt, akkor előbb-utóbb megjön hozzá a megértés is.”

Simone Weil szerint a Jóisten a következőkben rejtette el magát: a világ szépségében, a szentségekben és a szerelemben-szeretetben. Az utolsó fejezet arról szól, hogy a szépíró, a vallását egyáltalán nem csak vasárnapi keresztényként élő Eötvös miképpen szerette feleségét és fiát, akivel közéleti s tudományos dolgokban számtalanszor még csak egyet sem értett…

Az ercsi családi kriptakápolnát, ahol Eötvös koporsójában porladt, s minek nyugalmát a randalírozók rendszeresen feldúlták, szomorú s pusztuló állagában fotózta le könyvébe illusztráció gyanánt Bartusz-Dobosi. S miközben ezt a könyvismertetést írtam, a napi posta meghozta a Köznevelés idei, utolsó számát. A címlap utáni oldalon az első hasáb tetején Eötvös József ovális keretbe helyezett arcképe található, mivel (lásd fentebb!) a pedagógiai periodika elődjét, a Néptanítók Lapját a báró indította 1868-ban. Ugyanazon a paginán, csak egy hasábbal jobbra a főszerkesztő a következőket üzeni 2012 decemberében, múlt időben: „Megtisztelő volt Önöknek újságot szerkeszteni…”

Bartusz-Dobosi László Eötvös József katolicizmusát láttató tükre sem nem homorú, sem nem domború. Vigyázzunk, nehogy az Eötvös József által feltett kultúra-kérdésre a jövőnket deformálva torz válaszaink legyenek. Ha már kápolnát és periodikát is veszteségeink listájára vagyunk kénytelenek (?) följegyezni. (Bartusz-Dobosi László, Aki hitét veszti, elmerül. Báró Eötvös József katolicizmusa, Kairosz, Budapest, 2011.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben