×

Az éden íze

Beszélgetés Kiss Annával

Albert Zsuzsa

2013 // 02
Arannyal kivarrt
terítőcskét leltem,
fonáka tán lehet még
sejtésnyi dísze egy ruhának. Belebújni,
semmivel nem törődni,
meglátogatni Rembrandt nagyapót,
vén boncok városában a
selyemszövők utcáját,
hol a monszun elől a körzeti
megbízott felesége viteti
magát kétkerekű batáron kosarak,
zöldségszárak közt, karján
sivalkodó malaccal, minden
engedély tőle függ, ez
megkönnyíti a dolgot!, vagy az Altáj
lábához visszatérni, és
kifülelni a kurgánok alól
hallatszó lónyerítést,
hová zörög a sok könnyű szekér?,
nemezhattyúkkal díszes öblüket
felveri az ezüst hajkarikák
lármája, míg
sustorog az erjedt kancatej,
örök szélben vonul a szekérváros.
Felhajózni minden halas folyón,
hol már csak gránit, bálnacsont.
Elemózsiás kosarak selyemzöld
almái és köldökös kenyér
ízével töltekezni,
s a nagy madár
gyomrából visszanézni.

(A kandúr és a lámpavirág – részlet)

Albert Zsuzsa: Keletiesnek ható dolgozószobában ülünk. Sok, gondosan válogatott, nem könnyen megszerzett eredeti műtárgy adja ezt a hangulatot. Jelképes környezet, hang nélküli vallomás. Költészete a magyar paraszti mélyvilágtól kiterjed keletre, nyugatra, és mindent magába olvaszt. Mélységében és emberségében.

Induljunk talán a kezdetektől: hol voltál gyerek, honnan kaptad az első benyomásokat, amelyekből most is táplálkozik a költészeted?

Kiss Anna: Először is el kell mondanom, hogy mindez identitásbeli dolog. Az ember egyszer csak keresni kezdi a múltját. Velem ez nagyon korán megtörtént, és rájöttem, hogy az a magyar határokon túl van. Időben pedig nagyon messze, és engem ez az idő érdekel, mivel nincs meg a teljes ősmúltunk, az összes többiből szeretném összeszedni azt az átlagot, ami a mienk is lehetett. Esetleg.

Ez a környezet meg a te mandulaszemed, a kerek arcod valóban távolabb mutatnak. Utazásaid során el is mentél oda. Költészetedben az utazás, egyéb életrajzi körülményeken túl, nagyon sokat jelent.

Igen, sőt, én vágyom egyfajta globalizációra, de nem ilyenre, amilyen nekünk jutott, hanem olyanra, ahol mindenki a maga nyelvén, a maga identitásában társul a többihez. Arra vágynék, hogy az emberek, a népek egymással szövetségben éljenek, és nem egymás alá-fölé rendelt, mindenféle gazdasági-hadi-isteni viszonyokban, amiben élünk. A kisebb népek általában, amilyenek mi vagyunk, itt, Európa huzatos közepén.

Valamelyik veled történt beszélgetésben említed a görög demokráciát, ami annyit jelent, hogy volt az arisztokrácián belül demokrácia, és volt a rabszolgaság. És téged a rabszolgák érdekelnek. Engem is.

Igen. Mert az igazságtalanság felháborít, márpedig ez bizony az, akárhonnan nézem. Ilyesmi vezet a megosztáson át mindenféle háborúkhoz is.

Mögötted például Finnország, Szibéria, Izland, Amerika, no és a kezdet, a békési, bihari táj, ahol születtél, ahol a kisiskolát meg a gimnáziumot végezted.

Tegyük hozzá Mongóliát. Tehát a türkféle ág egyikét. Zsadány nagyon furcsa hely, a Sárrét alja. Itt az első világháború idején szűnt meg a ridegpásztorság. Aki nekem némely írásomban atyamesterem, az egy mesélő ember, Szilágyi Sándornak hívták. Ridegpásztor volt, „ridegfattyú”, ahogy ő hívta magát, aztán behívták huszárnak, Galíciában szolgált, ő volt a „beszerző”: lopott – magyarul. Tette azt, amit a ridegpásztorok igen jól tudnak. Aztán hazajött, és azon kapta magát, hogy megszűnt a foglalkozása. Nem akart elmenni szolgának. Addig-addig vacakolt, míg lehúzott éveket, közben kiment alóla a családja, voltaképpen magányos ember lett, végül a falu tartotta el. Délben eljött hozzánk, mert többnyire nálunk ebédelt, máshol az istállóban aludt. És remek meséi voltak a ridegpásztorságról, mindenféle babonákról, magáról Galíciáról is. Olyan meséket hallottam tőle, ami még ott is kuriózumnak számított. Akkor már nemigen meséltek az emberek, mert elég nehéz volt az élet.

Nekem Arany János-balladák jutnak eszembe, ez az a táj, többé-kevésbé, a Vörös Rébék, a Tengerihántás, ezek a csodák és mesék. Egyébként jártam én azon a tájon népszokásokat, meséket gyűjteni, és találkoztam emberekkel, akiket a falu egy része táltosnak tartott, mások kinevették.

Nálunk boszorkányok voltak, a táltosokat valahonnan messziről ismerték, hogy itt meg ott vannak, de nálunk boszorkányok voltak, és ugyanazokat a csíziókat fogták rájuk, mint általában. Érintkeztem is velük. Azonban hetedikes koromban egy tanítóm kezembe adott Arany-balladákat, Ady-kötetet.

Az éden íze című köteted borítóján van egy vörös vitorlás, valamilyen lélekvesztő. Ady jutott eszembe róla: „Röpülj hajóm, […] rajtad a Holnap hőse.”

Igen, igen. Az voltaképpen viking hajó. Nagyon ambivalens jelvény, jelenti az utat, a szabadságot, de jelenti a rablást is, és sok mást. Azért én nagy rabló vagyok, mert mindenünnen összeszedek mindent.

Igen. Még a svédektől is. Ráismerek.

Találkoztunk velük az orosz pusztákon, ők jöttek északról, és ha erősebb népekbe ütköztek, kereskedtek, ha gyengébbe, akkor legázoltak mindenkit. Hát a vikingek is ugyanolyanok lehettek, mint a magunkféle, nomádok voltak. Akkor.

Csak azt nem emlegetik most. Elmentek a vikingek egészen Portugáliáig, a tengeren körbe.

Azok norvégok voltak, a nyugaton hajózók, az orosz pusztákon a svédek jártak, de az Oslo-fjordból azért, ha kevesen is, jöttek norvégok is, az izlandi elődök. Mert kitűnő kardokat készítettek. Az István király-féle kard is viking kard.

Mindenütt megtalálod, akár északon, akár keleten, a legősibb életformákat. Különös szavakat, jellegzetes figurákat találunk a versekben, a kavicsgyűjtő asszony, aki a lyukas kavicsokat gyűjti, gondolom, valami északi nőszemély.

Történetesen egy déli. De északon ugyanúgy szerencsét jelent a lyukas kavics.

Ez nem a szövőszékhez kellett?

Ahhoz nem kell lyukas kavics, mert rámadzagolják a lyuktalant is, szálnehezéknek. Viszont a dél-kelet-ázsiai történetemben az a bizonyos lyukas kavics nyakba való. Szellemek ülnek benne. Maradt nekik egy hely.

Az orosházi gimnázium jó iskola volt?

A Táncsics Gimnázium. Az új gimnázium volt, és remek, mindenünnen lehullajtott tanárokkal, akik kiválóak voltak, de valahogy flekket kaptak.

Ez volt a vidéki gimnáziumok szerencséje, a vidéki egyetemeké meg főiskoláké.

Így van. Ezt én kifogtam Orosházán, meg Debrecenben is, az orvosin. Olyan tudós, kulturált professzorokkal, hogy az álom. Orosházán kollégista lettem. Akkor volt az, hogy ha technikusnak megyek, mehetek Debrecenbe a nagynénémhez meg a nagyanyámhoz, ha viszont gimnáziumba akarok menni, kénytelen vagyok az orosházi gimnáziumba. Ma már örülök neki, Révész Pali bácsi volt akkor a kollégium igazgatója, ő szedte össze a vidéki gyerekeket. Mánya Éva néni a másik igazgató, a híres kodályista Gulyás György későbbi felesége, aki kórusba, komolyzenére szoktatott bennünket. Ott voltunk bolyban, egymást támogatva, ahol szívvel gondoskodtak rólunk, és tanulhattunk.

Mi volna itt,
ha nem az éden fája
ama ágára bandzsítunk, ahonnan
mindennél inkább a kételkedés
holdja merülhetett az
ereinkbe, hogy aztán
ott változzon bennünk…!

Ha a nagybetűs élet
egyszerűen
születés, házasság, halál,
hanyagul vázolt kronológia
egy tál rétes körül.

Ha az élet
az nem valami más:
fehérdamaszt abroszon
sárga körték,
indulatok,
indigókék veszélyek!
Ahogy áttűnik
rajtunk is a tenger,
hunyott szemünk visszáján kél a hold,
s görgeteg kövek közt
a viharban
a koponyák hazagurulnak…!

Édes!
Sós és fanyar!
Keserű, hogyha élet!
Bizonytalanná
teszi az időt, ahogy az illat a
keleti porcelánok
ujjbegynyi belsejéből!
Ahogy a madár
hét évig zuhan
húsában a golyóval.
Ahogy a kéz utánanyúl
a szépnek,
s váratlanul, valami változásra
leég bennünk az idegen lakás,
ablakában az őszi,
sárga fűvel.

De addig még a
fenti séma számít:
születés, házasság, halál.

Fejjel előre
a bábaköténybe!
A puszta földre is.

(Szent Virgil árnyékában – részlet)

Mikor az ember elolvassa válogatott verseidet meg az újabb köteteidet, talán még korábban kezdődik egy családregény. Egyfajta lírai epika. Azt írod róla, hogy antikváriumban találtál fényképeket, és ehhez kitaláltál egy családregényt. Ez igaz?

Ez így igaz. Tudniillik nem az életrajzomat akartam megírni, hanem az olyanféle nőt, amilyen én vagyok.

Az anyád figurájában?

Nem. Abban a figurában, aki egyes szám első személyben beszél.

Én is így gondoltam, de aztán van itt egy anya, egy apa, van két nővér, meg sokan mások.

Mindenki igaz, de senki nem az.

Én nagyon élvezem ezeket.

Nem szeretnék senkit kibeszélni, viszont őszintének kell lennem, mivel ilyen-olyan hibáink tesznek minket emberivé. Ki tudna magával a Jóistennel együtt élni? Egy történet alakjaival ugyanez a helyzet. De az ember nem akar megbántani másokat, ezért keveri a dolgokat, hogy ő is, meg nem is, igaz is, meg nem is, és közbekeverednek a versek, minden, ami eszébe jut, reflektál a világra, önmagára, felhoz a múltból dolgokat. Ahogy a szellem eleve működik, azt írom le, úgy, ahogy. Azért ilyen zűrös, mert az jön elő, ami.

Inkább gazdagnak mondanám, mint zűrösnek. Az igaz, ugye, hogy az édesapád szabó volt? Leírod, hogy ha fehér cérnával kell varrni fekete frakkot,akkor sem látszhat az öltés. Az is igaz, hogy szegfűmagokat válogattatok?

Hogyne! Nagyanyám válogatta a szegfűmagot. Egyébként a könyvbéli anyám figurája a nagyanyám meg az anyám együtt. A nővéreibe is benne van a rokonságom így-úgy-amúgy. Sőt, a fogadott lányocskám is benne van Rozálkában. De az emberben a valóságban is megvan minden őse. Hiába másfélék, bennem is. Ott a lenyomatuk. Formálnak, mint ahogy én is őket.

Menjünk vissza Orosházára, tehát ott van a gimnázium, ahol kitűnő tanárokat kaptál. Mikor volt ez?

Ötvenhatban voltam tizenhét éves. Már Nagy Imre után, tehát egy kis megkönnyebbülés volt már a faluban.

Én akkor kerültem a Rádióba, a Nagy Imre-korszakban, amikor ilyeneket is fölvettek, mint én.

Tehát volt egy kis enyhülés, előjöttek dolgok. De a világirodalom nekünk még Solohov és Majakovszkij maradt. Én az almanach szót leírva sosem láttam, almamagnak értelmeztem. Még jó, hogy nem volt ilyen kérdésem. A főiskoláról, Szegedről jött az érettségi elnökünk, fura lett volna, ha almamagnak mondom az almanachot, ahogy a magyar magyarít néha hallás után. S amit én már stílusjegynek használok néha.

Akkor már írtál, gondolom. Nem írtál még?

Jóval korábban, mikor még beszélni sem tudtam rendesen, ha ritmusra vartyogtam, apám rám szólt, hogy ne kombinálj, ne kombinálj, félt, hogy bolond gyereke lesz. Én meg azóta is kombinálok, ez a tiltása nem jött be, bár volt más bőven, ami igen. Aztán ő lett az egyik olyan olvasóm, aki sosem mondta, hogy ezt vagy azt nem ért az írásaimból. Otthon volt a világomban. És nemcsak az enyémben. Mikor először hallotta a Kékszakállút, amit épp az Aggteleki-cseppkőbarlangból közvetített a tévé, az én öregem is ott ült a képernyőnél, és amikor az adásnak vége lett, a nagy csendben csak ennyit mondott: „hát igen, így van ez”.

Egyébként az én anyám is értett mindent. És nem lehetett átverni. Egyáltalán. Ahogy engem sem. Politikára gondolok. Orvoskarra mentél. Miért?

Hasznos akartam lenni. Ötvenhat után vagyunk egy évvel. Nem is mehettem volna valamiféle bölcsészetre.

Iparosgyerekként nem voltál hátrányos helyzetben?

Dehogynem. „Egyéb” voltam. Mindenki más kapott ösztöndíjat, nekünk fizetnünk kellett. Apám tudta, hogy nem bírjuk, tényleg nem is, áldott emlékű igazgatóm vállalta, hogy ő fizeti. Erre apám, szegény, összeszedte magát, és a nyári klottnadrágokból nem is tudom, hogyan, de összekapart annyi pénzt, amiből az első hónap meglett. S hál’ istennek, a kollégiumnak köszönhetően, már félév előtt megkaptam az ösztöndíjat.

De valakik azért utánad mentek, hogy mit keres ott ez az ötvenhatos?

Mindig utánam jöttek. Annyi volt a bűnöm, hogy elmondtam a Nemzeti dalt. Minket a kollégiumból hazaküldtek teherautóval egy nap múlva, huszonnegyedikén, nehogy magunknak bajt csináljunk.

Én huszonharmadikán az utcán voltam a kollégáimmal együtt. Egyéves volt a fiam, férjem tüdőszanatóriumban volt, anyám aztán nem engedett el hazulról. De nem is kívántam elmenni.

Tőlem viszont apám megkérdezte, hogy tudom-e a Nemzeti dalt, hogy el merem-e mondani. Mindketten tudtuk, hogy milyen kevés esélyünk van arra, hogy... Viszont annak a kimondására, hogy az oroszok menjenek haza, és hogy nincs önbíráskodás meg egyebek, amit vállalt a másik volt iskolaigazgatóm (akinek leverték a veséjét később, és amit én megúsztam), nem lehetett ezt az ünnepséget úgy megtartani, hogy ne legyen előtte valami, hogy ne adjuk meg az egésznek a szentségét, ne térjünk együtt a templomba azon a szent napon. Kellett. Úgy is mondhatnám, hogy muszáj volt. Már semmi nem számított.

Orvoskar Debrecenben. Az nagyon kitűnő volt.

Igen. És el is véreztem, mikor elkezdtem egyre többet olvasni az egyetemi könyvtárban, végre mindent, szabadon. Nagy volt a szándék bennem, hogy gyógyítsak, de úgy látszik, az egész alkatom másfelé vitt. Azért eldöcögtem én, a harmadév végén buktam ki, mikor már mindenki átmegy. Közben ápolónősködtem, abból volt kardigánom meg kabátom, és közben jelentgettek. Azt ott le is állították, eleve úgy vettek föl, hogy tudták, kit vesznek föl, mondván, ha az iskolája ennyire pártfogolja, s tényleg ennyire kitűnő, rajtuk ne múljon. Akkor már akik nem fogtak fegyvert, nem számítottak olyan súllyal bűnösnek, de hát attól én még „ellenforradalmár” voltam. Zaklatott időszak volt, de nemcsak kiváló professzoraim, kiváló évfolyamtársaim is voltak. Máig közel állnak hozzám, a barátságok megmaradtak, ezerévesek, onnan.

Akkor született nevezetes versed, amit a barátnőd elküldött az Alföldhöz. Jobban mondva, akkor volt a nagy konfliktus, és mentél ki a Hortobágyra.

Akkor is ápolónőt helyettesítettem egy idegosztályon. Ugyanoda korábban ránézésre vettek fel, nem tudhatták, mihez értek, másodéves orvostanhallgató voltam, még ágytálat sem láttam, injekciózni sem tudtam, fölvettek bizalommal, és hamar meg is tanultam mindent. Ott akadtam össze dr. Gombos Katalinnal, aki rendkívül emberi, kulturált valaki volt. Az idegosztály nehéz hely. Nyilván figyelte a nővéreket, és észrevette, hogy nem tudnak elmozdítani egy haldokló mellől. Más feladatom lett volna, de én maradtam. Mosolyogtam, beszéltem hozzá – egyébként az illető megmaradt. Katalintól tudom, aki kíváncsi lett rám. Ne haragudj – mondta –, belenéztem a fiókodba, és verseket találtam. Te írtad? Bevont a társaságukba. Ez egy rendkívül vegyes csoport volt, debreceni értelmiségiek, vegyész, orvos, gazdasági ember is, aki szobrokat, képeket gyűjtött,Vásárhelyi Pákozdy Ferenc, aki polihisztornak mondható leginkább – mind nagy könyvtárakkal. Ahogy a munkát letettük, mindenki vonult Gombos Katalinék nagyszobájába, lefektettük a gyerekeket, beszéltünk hajnalig. Engem hazakísért az öreg Pákozdy, s másnap megint kezdtük a munkát. Így ment éveken át. Igazi szellemi kör volt, ki-ki a maga témáival volt érdekes a többinek, s ki lehetett bírni azokat a nyomasztásokat, amivel a kisvárosi lét néha együtt jár. De széles látású, jó szellemű emberek között voltam, s magamra találtam. Hasonló csak a fizikus Fényes Imre körüli társaság volt Budapesten, sokkal később.

Akkor már létezett az Alföld?

Már létezett, s én az orvosi után kerültem a Hortobágyra nevelőnek, akkor írtam meg, hogy megy ki az emberből – mondhatnám – a frász, ha otthagy egy egzisztenciát azért, mert nem tud létezni benne. Sarkon fordul, elmegy. És rájöttem, hogy miért éppen oda. A Hortobágynak a tücskös, békás nagy zengése, minden viszontagsága, de tágassága egy életre megsuhintott. Olyanformán jártam, mint Szilágyi Sándor bácsi, mikor hazajött a világháborúból. Csak fordítva. De nagyon jó a gyere­keik közt lenni. Szerettem a nevelői teendőket.

Ez kollégium volt?

Tanyasi kollégium.

Hogy van a Hortobágyon iskola?

Vannak tanyaközpontok, ott vannak az iskolák. Mivel a tanyák szanaszét, a gyerekek egyszerűen nem tudnak hazamenni naponta. Ott voltunk, időnként hasig érő hóban, jaj, a tanító nénit befújta a hó!, és sütőlapáttal gyorsan kiástak. Ez gyönyörű volt. A kezdeti bizalmatlanság nem bántott, mert a zsadányi ember is ilyen. Bizalmatlan. Egy évig senki sem köszönt vissza. Egy év után mentem családot látogatni, egy bottal, gumicsizmában, rakott szoknyában a tanyákba (a bot a kutyák ellen), és megállt mellettem egy szekér, hogy hova megy, tanító néni? És elvitt oda, és el kellett fogadnom a kosár tojást, és mindent, mert nem bánthattam meg őket. Mind a szívükbe fogadtak végül. A gyere­keik révén.

Ennek azért volt előzménye: Zsadány. Szót tudtatok érteni. A tiszai ember, az alföldi ember más.

Az egy zárt világ, sokat tapasztalt világ. Nem lehet tudni, hogy ki a török. És így is van egyébként. De hát hallgatja a gyermekeit, és kiderül, hogy kölcsönadja a kendőjét, hogy ne fázzon, alacsony vécét szereztet, a bepisilőt ébreszti, ott van este velük, birkóztatja a fiúkat, hímez a lányokkal, tanítja őket késsel-villával enni, hogy ne legyen hátrányuk, s egyáltalán viselkedni. Azt hiszem, ez került közel a szívükhöz.

Hosszú versciklust írtál az iparosokról. Itt nemcsak paraszti világ volt, hanem iparosvilág is. A debreceni cívisvilág ilyen valahogy.

Hogyne, szinte céhes világ, valami maradt is belőle, annak ellenére, hogy ma inkább a kontárok világa vagyunk. Azért van egy-két jó mester, de már akkor is kontárosodtunk. Azóta is, folyamatosan. És volt egy pont, amikor meg kellett írnom a Fohász című verset is, aminek egészen furcsa utóélete lett, hisz a szövege végül azok munkái fölé került egy országos nagy kiállításon, akikről írtam. Nem értették, honnan tudja ez a nő, hogyan szőnek, meg ilyesmi. A szövegből nehezen is kibogarászható.

Nagyon fontos a te költészetedben a mítosz. A családoddal kapcsolatban. No meg a „boszorkányság”. Ha kell neked, ám legyen, de nem azt érzem a verseidben.

Öntörvényűségem értik félre.

Én kemény, erős emberséget találok a verseidben, benned, ami az asszonyiságon túl van.

Bizony, bizony. Tudod te, mi az, hogy szerelem? Tudod, hogy mi az az eszelősség, amit a gyermekéért megtesz az anyja? Mi a honvágy? Kinek van erről mérnöki fogalma? Senkinek. Papi fogalma sincs. Ez valami egészen más, ez az őserő. A költészeted pedig olyan, ahogyan élsz. Az enyém is. Mintha volna a népemmel közös őstörténetem. És úgy is élek, ahogy írok, és minden igaz. Valakiknek őrizniük kell az elfeledettet, ahogy már ezer évekkel ezelőtt kőbe vésték, unos-untalan ismételték, mint a világ szentségéhez foghatót. Hát nem elég őriznem, a versből sütnie kell.

Tigrisévünk már fordul,
mordulások a kötélen
csattogó ágyneműknél,
ideges hátán hópihék, még
körbejárja a házat, idebenn a
szövőszéket, elutálja,
végighúzza mancsát a köntös
szakadékony selymén, odébbáll.
Pörgetik könnyű kerekeiket
máris a széllelbélelt fiákerek,
szalmaember a Körös hídján,
fordul a régi gát felé,
csóvák lobognak, és álarcok
mozdulnak el, a semmi mögöttük,
csont a csonthoz fenődik,
nyirettyű, és üres tojáshéjfüzérek
lengenek hosszan a kerekekről, óriási
ördögszekerek járnak előttük,
s nyomukban Szent Virgil
Nikodémus pálinkásüvegével,
a hidegtől céklaszínű bokával,
és a vállán keresztben trikolór,
zenélő játékon, mint darálón,
nászindulót nyekerget.

Újra a födetlen arc a botrány.
Fogam közül földet mosok ki,
vágyom Samáel zöld körtéi
alá, hol az eb
hullott gyümölccsel játszik,
ama ködben elguruló titokkal,
és szelíden arcomba néz,
hanyatt a kőangyalok nyugodtak,
hiszen én is, fenn a körték,
feldőlt csésze a hóban…
kettéválik a kert, a kőkerítés,
túl a hasadékon a ház ablakai inognak,
a szövőszék padján az alvadtvérszín
kendővel letakart
nagylámpából a fény csak
sejlik az üvegre, hol az eb
ugatja a felnyíló
mélységet, a gátról
visszainduló lármát,
papírkürtöket, tojáshéjak
lengő, üres füzérét,
szétszóródott filléreket…!
s ekkor vonul el emelt fővel
végig a hasadéknál emberarccal
a kis fekete kígyó.


(Az esély – részlet)

Ez a kígyó többször visszatér Jár nyomomban című könyvedben. A könyv címe is a két kicsi kígyóról szóló versből való. Néprajzi ismereteid tárházában a hiedelmek, szólások, dallamok összehasonlítása szédítően izgalmas világot épít fel, rokoni szálakból, mintha mindenütt jelen lenne a múlt egy darabja. Jelen is van, ez a könyv összefoglalja mindazt, amit kutatásaid során találtál, rokonságot a magyar, szibériai, amerikai, afrikai, izlandi, mongol gyűjtéseid között, de a következtetést csak sejteni lehet, az olvasóra bízod. Nagyon helyesen, a könyv megkomponált egyetlen költemény, különféle versszerű közlések, leírások váltakoznak álmokkal és olyan versekkel, amelyek mindehhez szorosan kapcsolódnak, de már személyes költői üzenetük van. Álmok megjelentek az előző évtizedek lírájában is, de nem ilyenek, az úgynevezett primitív népek szokásai és költészete is, te azonban az etnikai rokonságot kutatod ezzel a nagyon érdekes, költői intuícióval.

Azt már sejtjük, mit jelent ezer év államiság, de hogy az eddig eltelt, ki tudja, hány ezer év…? Gyermekkorom elindító folklórvilágában, úgy negyvenévnyi tájékozódásban, helyszíneken szerzett tapasztalatokban, néha ösztöneimben bízva összegyűjtöm, amit találok, például egy ilyen könyvben. Az identitás nem játék.



Jár nyomomban

Jár nyomomban
két kicsi kígyó,

maga lábán
két kicsi kígyó,

sok bajaimat
sokasító,

szívem világhoz
okosító,

szívem világhoz
okosító,

sok bajaimra
kitanító,

tilos kertekbe
szabadító,

sarkam utakra
igazító.


Sokat megírtál, szép nagy életműved van, élvezettel olvasom, örülök ennek a többféleségnek. Mert vannak ezek a mániákus lírai verseid – az érett költészetedről beszélek inkább –, aztán, amiről már szó volt, az epikus jellegűek és a dráma! Valaki azt írta róla, hogy shakespeare-i, nem nagyságról van szó, valami hasonlóságról.

Arról lehet szó, hogy elemi.

A játékossága, tragédiái, misztikája, amit az ember szeret benne, akár a Balassi-drámára gondolok, ami az egyszerűbbek közé tartozik, ez a Basarózsák.

A férfi. Világra látó, reneszánsz lélek. Nők által mutatom be ugyan, de mégis ott van. Ilyen életekhez óvatosan nyúl az ember, ismert tényekre támaszkodik, azért is érthetőbb. Azt is remélem, hogy nagyon magyar, s minden, amit írok, hogy vagyok annyira az, amennyire ő angol. Ez a közük az ő drámáihoz. S valami odaillő nemességhez.

Némely drámádnak meg a bábjátékhoz, a regöléshez, azonkívül, hogy írója ismeri a dráma műfaját.

Van még valami, amit én Zsadánytól kaptam, de Gyulától és Debrecentől is: az iskolai szünetekből a gyermekjátékok, amik nagyon régi titkokat őriznek. Nagyon sok szerepjáték, feledett ünnep van bennük. Az ember azt átélte: „tüzet viszek, ne lássátok, ha látnátok, oltanátok”.

Gyermekkönyveket is írtál, a mitológiádat mesevilágnak érzem, de olyan mesének, mint a népmese. Aminek veszedelmes háttere van.

Igen, igen, így van. Minden dráma ott van mögötte, a tragédia is, a komédia is. Ott van az egész veszélyes élet. Ha azt valaki tudná, hogy Zsadányban mi volt, amikor valakit megszóltak, az hogy cifrázta, vagy amikor valakit sajnáltak, hogy cifrázták! Micsoda színjátékok mentek ott, amihez mindig hozzátartozott a méltó magatartás is. De kijátszották magukból a komiszságokat, fájdalmakat, tűrhetetlenségeket is, amit tűrni kellett sajnos, mert az alkat az alkat, senki nem fog megváltozni a közösség kedvéért sem, és hála égnek, már nem lehet égetni sem. És hát ilyen helyen mi szükség rá? Elég a színjáték, a publikum.

Ez a magyarság mélysége. Azok az emberek, akik megmaradtak ott a láp, a nádasok világában. Amikor erről beszélek, eszembe jutnak az északi lápok, ahol megmaradtak a mocsár mélyében az emberek. Milyenek ezek az emberek? Most mondtál róluk egy-két dolgot. Mostanában újra elmélkednek azon, milyen is a magyar. Ezek valóban olyan maradék magyarok, persze te írod, hogy kunok meg jászok, nem tudom én, kikkel együtt.

De az már nem Zsadány, én több népből vagyok. Az egész Tiszántúlról még a morváktól is. Amikor a sírokhoz megyek, az külön körút. A zsadányi ember lápi ember is volt, aki a török időkben, a tatár időkben is bemenekült a lápba, két temploma közül egy a lápban, rögtönzött, talán nádból, egy pedig kőből, kint. Megnyugszik a török, a tatár, van mit felégessen. A lápot békén hagyja. Mikor elvonulnak, akkor ez a nép kijön, és kezdi elölről. Folyton újra építkezik.

De ott is meg tud élni.

Most viszont valami önelhagyást érzékelek, gondolom, nehéz így összefogni is egy falut, és félek, hogy ennek nincs is még vége. Még az én gyerekkorom rettenetes körülményei között sem volt ilyesmi. Persze az ember ember, van ilyen is, van olyan is, de ez egy igazi falu volt.

Azt mondják, ma már nincsenek igazi falvak.

Azt hiszem, hogy ez a baj. Senki ne gondolja, hogy valamiféle városból feltételezett elmaradottságot hiányolok, a baj, hogy a munkahelyük nem ott van, ha van egyáltalán. Régen művelték a földet, parasztok, iparosok voltak, legelőre kihajtott állatok, lovak, istállók, ólak, megművelt kertek, gyepen, udvaron egymást taposta az aprójószág. A szellem embere meg a lámpás a maga helyén.

Az a baj, hogy aztán a parasztok tudtak menni máshova, most már nincs honnan menni sehova.

Kénytelenek is voltak, mert akit elvittek volna semmiért börtönbe, annak szólt az akkori helyi párttitkár, hogy jönnek hajnalban érte, s elmenekült Dunaújvárosba, a szocializmust építeni. Onnan már nem hozták vissza. Volt boldogtalan, akit elkaptak, de nagyon sokan elmenekültek így. Vagy rissz-rossz téeszekbe verték be őket.

Meg elmentek bányásznak, és utána ők voltak „hős bányászaink”.

Mindenféle történt, voltak olyanok is, akik söpörték a padlást, és voltak, akiknek a padlását söpörték, elvéve a megélhetésüket. Ott bomlott meg minden, hogy ezt tették, és helyben kerestek rá embereket. Ez a legocsmányabb dolog. Így lehet egy országot és egy falut, egy családot szellemileg, erkölcsileg is tönkretenni. Az együttműködést is. Ahogy két tojást egymáshoz vernek. S valamelyik törik. Egyszer majd az is, amelyik épen maradt. Végül mind.

Izgalmas fák, növények meg emberek jelennek meg az írásaidban Például, mi az a Nat? Két Nat szerelmeskedik.

Szellemek. Egy burmai népcsoportról van szó.

Hogy kerültél oda? Rizsszemeken veszekednek.

Ez csak kultúrtörténet. Nem jártam ott. Olvasmány. És volt vietnami barátom, akitől Délkelet-Ázsiáról értesülhettem, aki élvezettel, érzékletesen beszélt a világukról, hogy össze tudtam rakosgatni magamnak. De ott nem jártam. Számomra keletre legtávolabb Szibéria, Mongólia a saját élmény, a kínai falnál elakadtam, mint oly sok nomád elődöm. De nagyon fontos utak voltak, és ahogy az ottani népek védik magukat, ahogy gondolkodnak, az mind közvetlen élmény! Az érin­tetlenebb közösség gyerekhez hasonlóan gondolkodik, egyenes logikával. A gyerek azt mondja: háború volt? Az emberek megölték egymást? Hogy megegyék? Ha meg sem ették, miért ölték meg? A gyerek még így beszél, így gondolkodik. És minden ilyen nép, amelyik még természetinek mondható. Rengeteget tanulhatsz tőle, helyre gyökkenti a fejedet. Logikája mindig az ember felől indul. Az újabb társadalmaké, sajnos, mindig felülről, eszméből. És minden eszme rög – mondta kedves, öreg polihisztor barátom. Tehát valaki ezt neked sugározza. Feltételezem, hogy nem a Jóisten, hanem valamilyen…

Akkor a mítosz, meg a gyerek, meg a tanárság természetesen és szervesen összefügg.

Mert addig mocorgok, amíg a helyemre nem kerülök. Nem véletlen, hogy elmentem orvosira. Nem véletlen, hogy elmondtam a Nemzeti dalt. Talán még az se, hogy Zsadányba kerültem, van olyan, hogy sorsszerű. Talán még az sem véletlen, hogy olyan nagyanyám volt, aki nem is igazi, mert anyám nagynénje, aki rokon gyerekeket nevelt, engem utolsónak, nagyasszony-példám is tőle való. Így lehettem jó pedagógus, idővel is mindenkinek anyja-féléje. Egyben őrmestere is. Valahogy a férfit is kellett helyettesítenünk egy elnőiesedett pályán, hát összekaptam magam. Amit ugyan senki nem vett komolyan, én sem. De azért mégis – respektálták.

Amikor tanár voltál, végül Budapesten tanítottál. Hogy kerültél ide? Miért jöttél el Debrecenből, a Hortobágyról?

Volt egy debreceni színész, aki feleségül vett.

A színház is idekapcsolódik?

Ide is. Ahogy első írásom megjelent Lencse és hamu címen az Alföldnél, ő mondta el valami esten. Gombos Katalintól került a szerkesztőségbe voltaképpen egy érzékeny naplóféle, hogy túl vagyok a válságon. Ő gondolta úgy, hogy pár napig altatniuk kellene. De én inkább úgy vettem mindent, ahogy van, nekem dolgoznom kellett. Ott volt Hortobágy altatókúra helyett, a nagyszabású ősz meg a gyerekek, és akkor már jöttek elő azok a képek, amik nem olyanok voltak, mint az addigiak, egy egész asszociációs rendszer. Rettenetes nagy botrányt kavart, mert Nyugat-imádónak találták, éppen túl voltunk, vagy még túl sem a szocreálon. Ráadásul ekkor jelent meg Zám Tibor Getsemáné című, máshogy gyanús írása, Csák Gyula tollából a Mélytengeri áramlás, Mocsár Gáboréból a Frontnyitás, legelöl, vagyis éppen megújult az Alföld. Hirtelen együtt keveredtünk a nagy bajba, a helybeli itészek próbáltak bennünket kimosni belőle, nemigen lehetett, viszont már nem is lehetett velünk mit kezdeni. Későbbi párom, Gyulay Károly is fennakadt ezen írásomon, független világáról vélte úgy, hogy ilyet nő nem ír. De kiderült, hogy nagyon is nő vagyok, s attól kezdve nem hagyott békén. Másfél év udvarlás után hozott Budapestre, kezdtem itt tanítani.

Első köteted, a Fabábú 1970-ben jelent meg. Kormos István szerkesztette, a nagy szerkesztő.

Mégpedig úgy, hogy fél évig próbált elérni, én meg jaj, a Móra Kiadó! Menekültem. Szokásom szerint. Mondta, Anna, ne szaladjon előlem, én nem gyerekverseket akarok magától kérni, hanem van egy új lehetőség, rendes felnőttkötetre.

A gyerekköteteidet mikor csináltad?

Többségét sokkal később. Amikor abbahagytam a tanítást, összefutottam Csukás Istvánnal a New York kávéházban. Kérdezte, mi van velem, mondtam. Éhen fogsz pusztulni! Mondom, á, dehogy! Itt most írsz egy szinopszist! Valamilyen gyerekkönyvről, felveszed rá az előleget! És megírod! – Ilyen „romantikusan” íródtak a későbbiek is.

Akkor már nem tanítottál.

Akkor hagytam abba a tanítást, elmentem szabadúszni. Ez hetvenkilencben volt.

Hogy merted megtenni? Akkor már elváltál.

Akkor már bőven elváltam, azért mertem megtenni, mert volt egy pillanat, amikor rájöttem, hogy vagy levegőm nem lesz, vagy kenyerem nem lesz. Azért a tanári, az egy „jámbor pálya”. Nehéz hivatás. S mivel nekem se kutyám, se macskám nem volt, mindent rám toltak. Mint mindenki ilyenre. De kezdettől rettenetesen zavart a fölösleges köröket követelő sok értelmetlen regula is.

Persze, el tudtál menni mindig.

Mindig el! És mindig szerencsém volt az emberekkel is. Nagy futós vagyok, már csak a talpamat látja, aki kiveti rám a lasszót. Bárki! Számomra a futás nem szégyen. Hasznos.

Erről jut eszembe Rozálka, Rozálka rózsaszín talpa, aki elszaladt a lóval. Nagyon jó képeid vannak. Meg szavaid. Valamilyen fa…

Banyanfa.

Milyen az?

Vele személyesen, Floridában találkoztam, az Edison-féle műhely kertjében, aki mindent összegyűjtött, mert a gumival is gondja volt, mindenféle feltalálási gondja. A banyanfa olyan, hogy egyedül is benőné a világot, ha hagynák. Indiában több négyzetkilométernyi területen is van, és mindig egy fa. Léggyökereket ereszt fentről, abból is törzsek lesznek, egy végenincs oszlopcsarnokban bolyonghatsz. Valami elképesztő növény. Egyféle fügefa. Szent fa. Istenségek helye.

Elég nagy távolságok jelennek meg nálad, Finnország, meg Kanada, meg Izland.

De összeköti az ősmúltunk. Mert az indián, aki jön veled szembe, és még nem keveredett senkivel, olyan ázsiai típus – nagyon régi –, amiben ott van az europid, és ott van a szibirid rassz is az ázsiaival, tulajdonképpen háromféle, valami még osztatlan világ embere jön veled szembe. Az őstípusod. Közöd van hozzá. Egy vér is lehettek. Az izlandival más van, norvég őse jött le a hajóján, tette, amit tett, és mi is tettük, amit tettünk, ez is nagyon régi történet, de ez akkor is közös. Engem minden, ami Eurázsia, érdekel. Hogy aztán honnan kerültünk elő? Valahol Kína északi, csendes-óceáni partján van a legrégibb elérhető nyom, onnan indul el egy, a többitől eltérő jelzőgén idáig. Tovább nincs. Az ottani parttól nincs messze az Ordosz nevű hun szakrális központ a Góbi sivatagban, ahol egy hun várost ástak ki a kínaiak. Én meg az ősök parti nagy halmáról írok Az úrnő ezüst ujja könyvemben.

Ha az ember Sárospatak környékét járja, találkozik a te típusoddal. Az én anyámé is ez a fajta meleg barna szem és kerek arc. Ilyen máshol nincs. Egyetlen, mint a nyelv, a magyar nyelv, amely nagyon alkalmas a költészetre. A te nyelvi tudatosságod is figyelemre méltó.

Igazuk lehet abban, hogy a magyar kivételesen ősi nyelv. Nagy erénye ennek az amúgy már egészen vegyes népnek, hogy egy ilyen csodálatos nyelvkövületet megőrzött. És az izlandi ugyanezt teszi az ógermánnak mondott, szerintem ősgermánnal. Mert kincsek. És még mennyi minden, amiről az ember alig tud! Hogy mi van mélyen a tudata alatt. Csak néha kinyílik egy ajtó, feljön, és valósággal elüti. Érzelmi viharokba, tettekbe sodorja. Jók vagy rosszak, hatalmas erők ezek. Mint az indiánok segítő szellemei. Nem véletlen, hogy az indián így gondolkodik. S nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Nagyon erős tekintettel mondod ezt nekem, és ez jólesik. Most még valami: egy csomó nőfigurád van. Viszont magadról fiatal korodban talán írtál, de aztán nemigen. Inkább szerepverseket írsz. Mégpedig nőkről, nyilván.

Ha az ember tudja magát kívülről szemlélni, olyan, mint egy rendező. Addig élete egyik szereplője volt. S a rendező már nagyon nehezen megy vissza abba a szituációba. Ez persze a szokásos példa, csak ösztönös meg tudatos oldalakról. Az alkotó ilyen egyszemélyes meg nem is, bonyolult műhely. S nagyon fontos, hogy hiteles legyen. Hogy őszinte és egyetemes – vagyis szabad. Egyébként az egész csak lépegetés.

A költészet „szabadság, szerelem”, ugye, szerelmes verseket írnak fiatal nők, te is biztosan írtál, bár azt hiszem, hogy olyan egyértelmű szerelmes verset talán sose. Inkább szerepversekben írtad meg magad.

Én azt hiszem, hogy azok nem szerepversek. Beszélek rendezőről meg színészről, de itt nem erről van szó, hanem arról, hogy nemcsak magamról, sokkal többről, a nőről írok. Ilyenkor minden nő én vagyok, s úgy igaz, ennek van köze a színészethez, ahhoz a fajtához, mikor a színész nem azt játssza, hogy olyan, mintha, hanem hogy az.

A jó színész az! Te ismerted Latinovitsot.

Igen. És nem volt nehéz látnom, hogy az övé nem szerepjáték. Hogy igazi színészet. És ha úgy veszem, még annál is több, sokkal több. Valami olyan elemi, mint a tenger vagy a kő. Vagy ahogy az ember tud lenni úgy, ahogy van, az elvárásoktól szabadon. A fiatal magához illő verseket ont magából. De én akkorra már öreg voltam. Ötvenhat után még öregebb lettem. Még az is lehet, hogy már úgy születtem. Nem tudhatom. Lényeg az, hogy különböztem. Mást akartam kifejezni is.

Két könyved címlapjára emlékszem: egyik egy nagy csigakövület, amit itt, a budai hegyekben is lehet találni, a másik pedig egy medencecsontban egy embrió.

A farfekvéses gyermek. Akiből farfekvéses felnőtt lesz. Természetesen szellemileg értem, nem máshogy. Ez a könyv is arról szól, a hátsó borító is, hogy valami módon az embert a sorsa meghatározza. Hiszek ebben. Abban is, hogy jobb, ha kiteljesíti a sorsát, máshogy nem lehet szabad.

Nem gondolod, hogy az ember maga határozza meg a sorsát?

Nem gondolom.

Nem szándékosan. Hanem a születésétől benne van a sorsa. Úgy él, amilyen.

Igen, azt gondolom, hogy van sorsa, amit ha felfog, akkor ura lesz annak, ha nem, akkor vonszoltja. Ezt már a görögök is így gondolták. Ha nem ismerem fel a sorsomat, vagyis nem ismerem saját magamat, módom sincs a javamra cselekednem. Mint mondtam korábban, nagy futós vagyok, ha rájövök, hogy rossz helyen ragadtam, köd előttem, köd utánam, mert az olyan alkat, amilyen én vagyok, végül dűteni-borítani fog, s jobb, ha nem várja meg. Nemcsak magát kímélendő – mindenkit. Ha már ilyen nagy természetű valaki vagyok. Úgy is mondhatnám, hogy rossz természetű.

Úgy gondolom, a két végtelen közötti egészet akartad megírni, véletlenül egy nő szemével nézve. A nő szül, és a nő temet.

A nő egyetemesebbnek látszik, mint a férfi, azzal, hogy ő szül. Hogy ő is temet. A férfinak viszont útjai vannak. Hosszú és messzi útjai. Embert próbálóak. Akit otthon hagy, nélküle tartja a világot, törődik gyerekkel, öreggel. Régi nagy státusa újra és újra visszatér. Ismerem, és büszkévé tesz ez a mérhetetlen erő. Nő vagyok, mit csináljak! Többre értékelem a teljes nőiséget annál, hogy milyen virágokat hajt ki a férfiakból percekre. Meg hát a világot tartó, erős nők is virágszál lányokból lesznek. Vagyis hiszem, a nő teljesség, és hiszem, hogy a férfi is az, s hogy együtt a kettő is. És ezt szentségnek gondolom. Magát az életet is szentségnek gondolom, az embert templomnak, az otthonát is. De azt, hogy szebben vagy igazabban élnék, mint bárki más, azt nem. A féleség nem mérce. Viszont féleség. Amivel lehet, hogy sokat veszítettem, de lehet, hogy sokat nyertem. Ezen már tűnődjön valaki más.

„bagolyasszonyka
erre járt
valamiért, meg is
lelte, még
lustálkodni is
volt ideje,
ki más felejtene
rézgyűszűt
a hóban?”

„neki szánt
italát,
neki szánt
ételét ugyan ki
vinné utána ingyen
vadlúdszellem
se látta
útra?
Meg se térnék
két edény tea nélkül!
Legalább
ne szégyellnétek
bevallani, hogy
kéne az üzenet odaátról, de a
teát is sajnáljátok!”

„földanya keblei,
mikor
pihenni dől,
egyik hegy
meg a másik,
vízanya tömérdek
combja közén
mivé leszünk!
Szélanya
ujja-járatlan hajában
kéregsátrunk
pernyéje meg se látszik!
Nem várhatjuk, hogy
minden
szavunkat meghallják”

(Tovább! – részlet)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben