×

Az áruló Vénusz

regényrészlet

Hász Róbert

2013 // 02

[János]


Élt egy nő Nagyszombat főutcáján, aki Jánosban félelmet keltett. Soha előtte nem tartott nőtől, de Heintzné Vilma, a nagyszombati patikárius felesége révén egészen közel került ahhoz, hogy meggyőződése ellenére beismerje, boszorkányok márpedig léteznek.

Másfél éve volt már annak, hogy 1766 januárjában megérkezett Nagyszombatba, s beköltözött a jezsuita rendházba, pontosabban az egyetemi épület egyik szobájába. Bécsből, a császárvárosból nem hozott magával mást, csak kisméretű utazóládáját, benne rajzkészletével és a Rend egy váltás fekete öltözetével. No meg hozta a lelkében a keserű csalódást, amiért nem maradhatott a bécsi csillagvizsgáló asszisztense. Viselte a vidéki kisváros unalmát, és meg sem fordult a fejében, hogy bármi különleges vagy szokatlan történhet ott vele. Múltak a hetek, hónapok, Weiss atya felügyelete mellett az egyetemen tanított, esténként pedig az obszervatóriumban tanulmányozta a csillagos égboltot. Élte azt a vidéki életet, amit a sors – illetve a Rend tartományfőnöke – kiszabott rá.

Ott-tartózkodásának első hónapjaiban a négyszögletű egyetemi épület udvarán talált magának egy öreg háziberkenyét, melynek lombjai alá, ölében a rajzeszközeivel, olykor Klopstock vagy Wie­land valamelyik kötetével hosszú órákra visszahúzódhatott. Amiért a háziberkenyét többre becsülte a többi fánál, annak az volt az oka, hogy bár széles lombkoronája kellemes árnyékot nyújtott a nyári melegben, mégsem zárta el a világosságot, vékony ágai, ritkás levelei között a napfény át tudta magát verekedni. És nem utolsósorban olyan helyen állt, ami nem volt szem előtt. A berkenye a refektórium háta mögötti udvarrészen, egy kicsiny négyszögben nőtt, amit a kerítés és a konyha fala zárt közre. Ki tudja, ki és mikor ültette, ha egyáltalán emberi szándék telepítette oda a fát, és nem egy vétlen madár pottyantotta el a magot sok évvel azelőtt, s a fa zavartalanul, a kíváncsi tekintetek elől elrejtve terebélyesedhetett kedve szerint. Májustól már zöldellt, szeptemberben körte formájú, diónyi gyümölcsökkel volt teli a lomb, novemberben pedig rozsdavörös levelei jelezték a közelítő telet. Az is megfordult a fejében, hogy rajta kívül tán nem is tud más az épület mögötti területről, magáról a fáról sem, hiszen a túloldalról, a refektórium és a nyugati épületszárny közti sétányról egyik sem látszott. Talán nem is tartozott ahhoz a világhoz, amelyben évek óta növekedett. A berkenyefa nem volt része a hétköznapok forgatagának, s amikor János odaült lombjai alá, egy időre osztozott sorsában.

A győri jezsuita gimnáziumban, alig tízévesen jött rá, hogy rendelkezik egy képességgel, amely kiemeli társai közül. Ami lehetővé teszi a számára, hogy olyan lelkiállapotokat is ki tudjon fejezni, melyekre a szavak nem alkalmasak. A napfény villódzása a fa lombjai közt, egy ablakpárkányra röppenő rozsdafarkú madár fejbillentése, az esőcseppek egymást üldöző kicsi folyamai az üvegen, egy barát vagy tanár arcának hirtelen átalakulása az öröm, a meglepetés, a félelem hatására szavakkal pontosan körül nem írható érzelmeket ébresztettek benne: felismeréstöredékeket, melyek révén, ha csupán villanásnyi időre is, fölsejlett egy ritkán érzékelhető, mégis létező másik valóság. S mikor alkalmanként meglesett valami hasonlót, valami oda nem illőt, és gyorsan papírt, szénceruzát fogott, sikerült megörökítenie az elmesélhetetlent. Néhány sebes mozdulat, eleinte különálló, majd egymásba kapaszkodó vonalak, és pár perc múlva megjelent előtte annak a pillanatnak a mása, amely annyira különbözött a többitől. A iskolában hamar híre ment ügyességének, de sok hasznát nem vették tanárai, mert hiába állították oda egy fa elé, vagy kérte meg a rektor, hogy rajzolja meg a portréját, a megszokott vonásokkal nem tudott mit kezdeni. Nem másolásra született, ismerte fel, amikor már majdnem felnőttként meg tudta fogalmazni tehetségének lényegét. Szüksége volt a pillanat hevére, a felajzottságra, a rendkívülire – nem tudott jobb szót rá, mint amit magában annyiszor megfogalmazott: a felismeréstöredékre. Biztos volt benne, hogy emögött az Úr akaratának – jobb kedvében úgy fogalmazott: játékának – megnyilvánulása áll. Mert mi különbözteti meg egyik momentumot a másiktól? Egyik madarat a másiktól? Mitől válik egyik pillanat már-már szakrálissá, míg a következő megmarad a mindennapok banalitásának szintjén? Az udvarban álló fa egyszer olyan, mint másszor, évekig ugyanolyan, de nagy ritkán, egy elsuhanó gondolat erejéig megmutatja igazi valóját, elénk tárja a puszta létezéséből fakadó csodát. János kegyelmi állapotnak hitte az ilyen pillanatokat.

Talán nem is zökkentette volna ki semmi e magányos órákkal tarkított szürke egyhangúságból, melyben a napjai egymás után peregtek, mint malomkövek közé hulló búzaszemek, ha nagyszombati életének második évében, 1767 tavaszán nem kezdődnek el gyomorbántalmai, amit ő a helyi fűszeres és nehéz ételeknek tudott be. A tünetek, legalábbis számára, ijesztőek voltak, egyre gyakrabban érezte úgy, mintha hasának bal oldalán, valahol mélyen belül, egy éles kő akarná magát kifúrni. Rendszerint esténként, a vacsora elfogyasztása után jelentkeztek a fájdalmak, emellett torkában folyton savas, maró ízt érzett. Tűrt, ameddig tűrhetett, ám amikor egy éjjelen arra ébredt, hogy mindezen szimptómák mellé elviselhetetlen hányinger párosul, olyan intenzíven, hogy alig volt ideje kibotorkálni a mellékhelyiségbe, rászánta magát, hogy felkeresse az ispotályost. Szilveszter atya, meghallgatva panaszait, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy savtúltengése van. Ő irányította a patikáriushoz, aki kiváló főzeteiről, kenőcseiről volt híres.

Heintzné Vilma, a patikárius felesége nem volt rossz asszony. János soha sehol, a város semmilyen társaságában nem hallotta, hogy jellemét illetően bárki rosszindulatú feltételezéssel, két­értelmű célzással vagy akár sanda gyanúsítgatással élt volna. Rosszmájú megjegyzések inkább férje urát érték, Vilmost, a patikáriust, az elálló fülű, pápaszemes, aprócska embert, akinek fog-, fül- vagy torokfájásra, aranyérre mindig volt kéznél egy-egy üvegcséje, benne zöld, kék vagy vízszerűen átlátszó csodaszerrel, de tartott köpölyözőket, üvegharang alatt tekergőző piócákat is. Vilmos hadarva beszélt, ha kérdezték, sosem válaszolt többet, mint amennyit a helyzet feltétlenül meg­kívánt. Komorsága, szűkszavúsága már-már az udvariatlanság határát súrolta. Folyton lesütött szemmel járt, még a vendégeit is úgy szolgálta ki, hogy maga elé mormolva felelgetett nekik, mintha bizony szégyellni- vagy titkolnivalója akadna a világ előtt, mintha állandó bűntudatban lenne kénytelen élni az életét. Pedig irigyei szépszerével akadtak, elsősorban a nagyszombati férfitársadalom köréből, mivel a feleségében tökéletes ellentétpárjára talált: Vilma asszony szép volt, formás, folyton jó kedélyű, nyílt tekintetű, őszinte teremtés. Azt beszélték, Vilmosból azért vált ilyen savanya ember az évek során, mert rájött, felesége személyében kincset bitorolt el a világtól, amihez kora, külleme okán nem lett volna joga. Nem nőtt fel hozzá, mondták gúnyolói. „Vilma és Vilmos”, szokták emlegetni őket, mintha a két ember nevének hasonló hangzása, paradox módon, éppenséggel a nevek tulajdonosainak össze nem illőségét bizonyítaná.

De hogy Heintzné miért számított kincsnek, illetve hogy mi lehetett az a felbecsülhetetlen érték, mellyel állítólag rendelkezett, azt János nem tudta megállapítani. A női szépséghez nem volt érzéke. Ismert ő korábban is asszonyokat, előkelő hölgyeket, beszélgetett is velük a csillagászatról, filozófiáról, hiszen amikor két évig Bécsben tanult Maximilianus Hell mellett, hogy elsajátítsa az asztronómia tudományát, sokféle körökben volt kénytelen megfordulni. Mestere már akkor nagy hírű, sőt mondhatni, közkedvelt tudós volt, örömmel látták a szalonokban, s mivel rajongott a zenéért, ha alkalma adódott, szívesen látogatta a koncerteket. Egyszer még – igaz, fatális félreértés következtében – kezet is csókolt János egy nőnek. Madame Losinczkyval esett meg a dolog. Koncertre voltak hivatalosak a szalonjába, és tévedésből, mert azt hitte, Losinczky asszony kézcsókra nyújtja kezét, holott csupán üdvözölni akarta őket, megragadta a feléje közeledő kézfejet, és ajkához emelte. A teremben derültség lett rá válasz, és Madame Losinczky tréfásan megjegyezte, örömmel látja, hogy az ifjú jezsuita tudósok nevelése változik, méghozzá előnyükre. Jánost elöntötte a pír, és egész este baklövése miatt szégyenkezett. Hell utólag megrótta a kézcsókért, bár nem vitte túlzásba a szigorúságot, mondván, tanulni jött Bécsbe, hát most is tanult valamit: egy jezsuita tudós sosem illeti ajkaival a fehérnépek végtagjait. Egyébiránt Jánosnak ha nem is volt érzéke a női szépséghez, a rútsághoz annál inkább, mert Madame Losinczkyt ritka csúnyácska teremtésnek találta, égnek meredő orrával, amiről azt tartották, még az eső is beleesik, hegyes állával, metszően vékony, vértelen ajkaival. Haragudni azonban nem haragudott János egyetlen nőre sem, egyszerűen azért, mert sosem került hozzájuk olyan közel, hogy bármiféle érzelmet kiválthassanak belőle.

Így kellett volna történnie Heintzné esetében is, annál inkább, mivel a Nagyszombatban eltöltött év alatt egyetlen szót sem váltottak egymással. Egészen addig, amíg rendszeresen fogyasztani nem kezdte a patikárius zsályafőzetét, és kénytelen volt hetente megjelenni a patikában. Felváltva, hol a férjre, hol a feleségre nyitotta rá az ajtót. Eleinte nem volt semmi ok az aggodalomra, bement, rendelt, ha volt készen az orvosságból, átvette, ha nem, megmondták neki, mikor térjen vissza érte. Heintzné Vilma hosszú időn át hétköznapian volt kedves hozzá, nem jobban, semmiképpen sem tolakodóbban, mint Deréky tanácsos úr neje vagy Gizella asszonyság, a postatiszt felesége, akikhez egyedül vagy Weiss páter társaságában hébe-hóba eljárt a Posztómető utcába egy-egy vasárnapi ebédre. Ők mindig mosolyogva kérdezgették a csillagos égbolt rejtelmeiről, jóllakatták húslevessel, töltött káposztával, megetették finom süteménnyel, majd a vizitáció végeztével ugyancsak hétköznapi módon elbúcsúztak tőle. Vilma asszony sem bántotta soha, egyetlen szóval sem. Csak nézte. Képes volt pusztán a tekintetével felsérteni őt, pillantása hegyes tőrként hatolt át sebezhetetlennek hitt páncélján. Fejét szüntelenül kissé oldalra billentve tartotta, nagy, kerek, barna szemeivel, ajkainak elkeskenyedő, kétoldalt lefele hajló ívével mintha folyton a környező világra csodálkozott volna rá. János úgy érezte, sőt meg volt róla győződve, hogy Vilma asszony a gondolataiban olvas.

Emlékezett a napra, amikor az egész elkezdődött. Forró augusztusi délután volt, és az ebédet követően elindult szokásos sétájára. Végigment a Pálosok utcáján, egy sikátoron át elballagott egészen a jezsuita rendházig, majd keleti irányba visszafordulva a díszes Posztómető utcán haladt vissza délnek. Sokadszorra megszemlélte a városi előkelőségek házait, aztán onnan a Magas utcát választotta, megkerülte a Szent Miklós-templomot. Ott gondolt egyet, és a Hosszú utca felé fordult.

A Hosszú utca főtérhez közeli részén, nem messze a Szentháromság-szobortól és a pellengértől, melytől kicsit mindig megirtózott, látta, hogy a városi torony árnyékában lévő patika még nyitva van. Gyógyszere fogytán volt, s ha már arra járt, útba ejtette. Belépve kellemesen hűvös levegő érintette meg. A tűző napfény után néhány pillanatig csak árnyakat látott maga előtt – Heintznét is a pult mögött valami elmosódó homály vette körül. Ahogy közeledett feléje, kontúrjai fokozatosan tisztultak, formái, idomai még a hűvösnek tűnő falak között is izzani látszottak. Tekintetével elkapta a mozdulatot, ahogyan a nő egy kendővel megtörölte a nyakszirtjét. Egy egészen kicsinyke ideig, egy lélegzetvétel erejéig meglegyintették a mozdulat láttán a bűnös, illetlen képzelgések, amiket egyébként jól ismert, és amiket mindig ügyesen és fegyelmezetten tudott kezelni. Sosem jelentettek rá komoly veszélyt, nem tartott tőlük, különösen attól nem, hogy ezek a belső, kísértő gondolatok egy kívülálló számára is érzékelhetők lennének. Mire a pult elé ért, látása kitisztult, és ő gyanútlanul belenézett Heintzné szemébe.

Az asszony mosolygott, mosolya, tekintete pedig egészen mást tükrözött, mint korábban. Azt súgta Jánosnak, egyértelműen és tisztán: „ismerlek”. És hogy: „tudom, mire gondolsz éppen, belestem a zárt ajtód mögé.” Jánost, annak felismerése nyomán, hogy beleláttak gondolataiba, hogy gyakorlatilag lemeztelenítették, elöntötte a forróság. A nő barna szemeiből mást is kiolvasott, bizalmat, jókedvet és, igen, egyfajta cinkosságot, mintha éppen egy közös csínyen lettek volna túl, mondjuk, elcsentek volna egy dinnyét a szomszéd kertjéből. Dadogva kérte a gyógyszerét, és szinte menekülve távozott. Boszorka, mondogatta magában hazáig, ez egy boszorka.

Nem tudhatta, más férfiak esetében is hasonló érzéseket váltott-e ki Vilma asszony pillantása. Több rendtársa is rendszeresen járt a patikáriushoz, de azon kívül, hogy a férj és neje szemmel látható, már-már közhelyszerű össze nem illőségét ismételgették, senki sem tette szóvá Vilma asszony pillantásának rendkívüli hatalmát. Úgy tűnt, egyedül neki, egyedül az ő számára tartogatta tekintetének varázserejét. Ettől ijedt meg igazán János, mert a meggátolhatatlanul felburjánzó, a házasság szentségét semmibe vevő képzelgései bizony azzal a veszéllyel fenyegették, hogy lesüllyed a mindennapi emberek szintjére, ahol a testi ösztönök utáni sóvárgás nyomán kihuny benne a tudós elmét éltető szikra. János rádöbbent, mennyire alábecsülte az ördög hatalmát, akinek nem volt szüksége kincsekre, hatalomra, ezüstpénzekre, hogy megkísértse őt, és kibillentse elhivatottságából, még szavak sem kellettek hozzá, elég volt egyetlen asszonyi szempár, és a háló máris kivettetett rá. Méghozzá nem is Bécsben, a nagyváros tarka és zavaros forgatagában, hanem egy eldugott, vidéki kisvárosban.

János haragudni kezdett Heintznére. Nem értette, s ez volt neheztelésének legfőbb oka, mi jogon veszi magának a bátorságot, hogy így nézze őt. Szolgáltatott valaha is ennek táptalajt? Ő csak megjelent a patikában, hetente egyszer, és kérte a gyógyszerét. Miért következhetett ebből az egyszerű cselekedetből az a nézés, az a perzselő, szavak nélkül is beszélő, mélabús, ugyanakkor a boldogságtól felcsillanó pillantás, amellyel onnantól kezdve fogadta őt? János kíváncsi volt, ha ő nincs ott, Vilma asszony tekintete mások felé is ilyen nyílt és odaadó-e. Egyszer megállt az ablak előtt, amikor éppen volt bent valaki, és belesett az üvegen át. Semmi különöset nem vett észre, Vilma kedves közönnyel szolgálta ki a vevőt, úgy, ahogyan ő is szerette volna, ha kiszolgálják. Félve nyomta le a kilincset, és amikor belépett, egyszeriben más asszony állt a pult mögött, mint néhány perccel korábban. Szemében a fény hirtelen megkétszereződött, kisugárzott rá, forró volt, égette az arcát. Lesütött szemmel közelítette meg a pultot, és szólnia sem kellett, a hófehér kéz hosszú, vékony ujjaival már tette is elébe a gyógyszeres fiolát. A kezét nézte, de az ujjak szemérmesen tenyerükbe záródtak, akár a mimóza levelei, ha megérintik. Felpillantott, összerezzenve, mint akit illetlenségen értek, de nem volt hova máshova, csak abba a nagy, barna szempárba, amelyikben éppen kihunyni készült a korábban kigyúlt fény, visszahúzódott a szemtükör mögé, és az asszony elfordította fejét. Minden alkalommal ez történt. A tekintet felhevülését látogatásának végére a szemtükör mögötti mélység bezáródása követte, amitől neki, maga sem tudta, mi oknál fogva, lelkiismeret-furdalása támadt.

János semmit sem értett. És amit nem értett, attól félt is. A félelem amennyire el tudja riasztani az embert a tárgyától, olyannyira képes vonzani is hozzá. Egyfajta önkínzó mártíromsággal járt ezután a patikárius házába, holott megtehette volna, hiszen ismerték már panaszait, hogy valamelyik diákját küldi maga helyett a gyógyszerért. Mégsem tette. Mint kicsi korában, amikor a győri gimnáziumban a hálószobából lelopózott a konyhába, onnan az éléskamrába, egyenesen a lekvárosüvegek közé, de nem azért, hogy felbontson egyet is, és megdézsmálja, hanem hogy bebizonyítsa magának, képes ellenállni a kísértésnek, akkor is, ha csak karnyújtásnyira van tőle. János valójában sosem gondolta végig a hasonlatot, hogy Vilma asszony csupán egy lekvárosüveg lenne, amin, illetve akin az önmegtartóztatást gyakorolja, valahol azonban elfogadta, hogy nem szűnő látogatásainak csakis ez lehet a magyarázata. Hogy edzésben tartsa lelkét, kitartását. A másik lehetőségre nem is mert gondolni. Hogy tudniillik függővé, az asszony tekintetének rabjává vált.

Ahogy telt az idő, János észrevette, hogy Heintzné pillantásainak tüzébe egyre gyakrabban vegyül valami más is. Mintha bosszankodást, türelmetlenséget vélt volna felfedezni benne. A bűn egy októberi estén próbált meg szárba szökkenni, amikor János a megszokott útvonalait járta be a város utcáin. Annyira elmélázott sétálás közben, hogy föl sem tűnt neki, valaki követi. Mikor tudatosult benne a könnyű cipők lassú kopogása a járda deszkapallóján, ösztönösen megtorpant és megfordult. Heintzné jött mögötte, kalapban, könnyű pelerinben. Ő is megállt, mint akit rajtakaptak, de nem szólt semmit, kis ideig várt, aztán elindult, elsétált mellette, olyan közel, hogy arra semmi szükség nem volt. Széles volt a járda, ők meg egyedül, három ember is kényelmesen elfért volna rajta, vállával mégis súrolta a mellkasát. Parfümjének illata megszédítette Jánost, és biztos volt benne, hogy amikor elment mellette, az asszony egy pillanatra behunyta a szemét, és visszatartotta a lélegzetét. És a lépteit nem gyorsította meg azután sem, hogy lehagyta őt, sőt mintha lassított volna a tempón, komótosan, kényelmesen haladt, várta, hogy János utánainduljon. A gondolkodás mezeje azon a ponton szertefoszlott számára. Ha Newton úr elmélete igaznak bizonyul, hogy tudniillik a bolygóközi tereket a semmi tölti ki, hát akkor ő ott járt éppen, egy ilyen gondolattalan, üres semmi közepén, mert ha nem így lett volna, akkor minden bizonnyal képes lett volna parancsolni a lábainak. De nem tette. Sőt, föl is gyorsított, amikor az asszony befordult a sarkon.

Egészen a patika ajtajáig követte, ahol a nő bevárta. Akkor sem szólt semmit, János sem, de hálát adott az Úrnak, hogy sötét van, és senki sem látja az arcát, amely halálos lázban égett. Vilma asszony bedugta a kulcsot a zárba, közben egy pillanatra sem fordította el a fejét Jánosról. Az ajtó kezének enyhe lökésére kinyílt, majd belépett rajta, és eltűnt az üzlet sötétjében. Az ajtót nyitva hagyta maga mögött. János pánikba esett. Sírhatnékja támadt, s ha lett volna rá mód, hogy ott helyben kettéváljon, bizton megteszi, csak hogy két irányban rohanhasson el, egyik fele be az üzletbe, a másik minél messzebbre onnan. A sötét ajtórés, egy másik világ bejárata, egyetlen lépésre volt tőle. Tudta, ha belép rajta, többé semmi sem lesz olyan, mint korábban volt. Percek teltek el, vagy csak másodpercek, nem tudta megmondani, kezét ökölbe szorítva állt a járdán, izmai megfeszültek, mint aki küzdeni kész, csak még az ellenségét nem találja. És egyszer csak, mintha az őt körülvevő világ maga unta volna meg a tétovázását, egy láthatatlan kéz becsukta az ajtót, ugyanolyan lassan, mint ahogyan kinyitotta, majd, tisztán hallotta, ráfordította belülről a zárat.

Harag, megkönnyebbülés, hála és düh keveredett benne, amikor sikerült végre megmozdítani a lábait. Egyre szaporábban sietett, az volt a lényeg, hogy minél hamarabb érjen minél messzebbre, szájában érezte könnyeinek sós ízét, de haragját fokozatosan elnyomta a diadal érzése, a győzelemé, mert végül is megküzdött a gonosszal, és nem maradt alul. A szomorúsággal azonban, amely napokig vissza-visszatérő vendég volt nála, nem tudott mit kezdeni. Hetekig nem ment a patikárius házának a közelébe, gyógyszerét mással hozatta el. Sétáit beszüntette, és ha ki kellett lépnie az utcára, előtte mindig körülnézett, mintha attól tartott volna, Heintzné Vilma lesben áll valahol a közelben, hogy számon kérje tőle gyávaságát.

Egy alkalommal azonban úgy adódott, hogy nem volt kit elküldenie a főzetért, ezért kénytelen volt erőt venni magán, és megjelenni Heintzné Vilma színe előtt. Rettegve, az izgatottságtól verejtékezve lépett be a patikába. Heintz Vilma azzal a pillantással üdvözölte, amelyikkel mindenki mást is fogadott az üzletében. Udvarias közönnyel nézte őt, és szó nélkül tette elébe a kért főzetet. János elmormolt egy köszönömöt, majd elindult kifelé. Mielőtt kifordult volna az utcára, akarata ellenére, valami nálánál erősebb parancsnak engedelmeskedve visszanézett, és tekintete találkozott az asszonyéval. Szánalmat, sajnálatot és, igen, együttérzést látott benne. Kicsi lett ettől, egészen kicsi. Úgy ment végig a főutcán hazafelé, mint akinek bélyeget sütöttek a homlokára, hogy mindenki lássa: íme, egy jelentéktelenné vált emberke. Egy niemand.

Mikor azt hitte, kigyógyult Vilma asszony tekintetének igézetéből, kínjai igazából csak akkor kezdődtek. Azon kapta magát, hogy éjszakai magányában a nő korábbi pillantása után sóvárog, és legyőzhetetlen késztetést érzett, hogy visszamenjen hozzá rendbe tenni a dolgokat. Mert erősödött benne egy meggyőződés, hogy valamit elrontott. Ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé volt büszke rá, hogy legyőzte a kísértést, hogy erősebbnek bizonyult a csábításnál. Végső kétségbeesésében elővette rajzkészletét, és életében először nem egy madarat, egy fát vagy valamelyik rendtársát próbálta meg papíron megörökíteni. Idegesen, lázasan, karcolta a papírt a szénceruzával, de Heintzné Vilma arca sehogyan sem akart megjelenni előtte. Hiába idézte fel magában a tekintetét, ajkainak lágy, hullámos vonalát, apró, előreugró állát. Amit a ceruza elébe tárt, az nem Vilma asszony volt. Pontosabban nem az a Vilma.

Időközben más érzések is felerősödtek benne, amik legalább annyira megrémítették, mint Heintzné Vilma égető pillantásai.

Jelentkezett páter Weissnél, hogy gyónni szeretne. Amikor azonban betérdelt a gyóntatófülke homályába, egyszeriben elakadtak a szavai. Kényelmetlenül mocorgott, nem tudta, hol kezdje.

– Vétkeztél, fiam? – tette fel az obligát kérdést Weiss páter, csak hogy lendítsen rajta.

– Az igazság az, hogy nem.

– No, ezt örömmel hallom. Akkor mit keresel itt?

– Nem az a baj, hogy vétkeztem, hanem hogy bánom, amiért nem.

– Gondolatban vétkeztél, nem cselekedetben…

– Nem érti, atyám: azt bánom, hogy egy adott időben és helyen ellenálltam a kísértésnek. Sőt, néha már azt hiszem, azzal vétkeztem, hogy bűntelen maradtam. Vétkeztem egy olyan parancs ellen, amit nem ismerek, de érzem a fájdalmat, amit a csábításnak ellenállva másnak okoztam. S biztos vagyok benne, hogy ha ismét abba a helyzetbe kerülnék, engednék a kísértésnek.

– Talán nem ártana, ha részleteznéd…

János ekkor elmesélte Heintzné Vilma történetét. Nem feledkezve meg a legapróbb részletekről sem, kezdve onnan, amikor azon a nyári fülledt délutánon betévedt a patikába, s megpillantotta a nőt a pult mögött, megérezte átható tekintetét, egészen addig az estéig, amikor szembeszegült az ösztöneivel, és nem ment be a nő után az üzletbe. Beszámolt az elmúlt hetek belső viaskodásairól is, amikor megingott abbéli hitében, hogy helyesen cselekedett.

– Attól félek – fejezte be vallomását –, hogy immár gyógyíthatatlan betegségben szenvedek, számomra nincs kiút, és jövőm sincs már a Rendben.

Weiss atya válaszában furcsamód megkönnyebbülés érződött.

– Csak egy asszony? Egy nő miatt estél ennyire kétségbe? Fiam, elárulom neked, én is megéltem a magam kísértését, és látod, még mindig itt vagyok. Az ilyesmi elmúlik, hidd el…

– Nem csak egy nőről van szó, atyám!

Páter Weiss riadtan felszisszent:

– Több nőről?!

– Nem, dehogy, Isten őrizz! Úgy értem, nem csupán egy nő miatt érzem úgy, hogy menthetetlen vagyok a Rend számára. Még senkinek nem meséltem arról, mi hozott engem a jezsuita testvérek közé. Persze eredendően anyám döntése volt, hogy gyermekkoromban a jezsuita gimnáziumba írasson, de arra, hogy letegyem az első, majd a második fogadalmamat, senki sem kényszerített. Jobban mondva igen, valami mégis kényszerített: egy gondolat, egy hit, legalábbis egy őszinte remény, hogy csillagászként, az égbolt mélységeit fürkészve rálelhetek egyszer Isten országára, a Mennyek Birodalmára! Tudom, ez szerfelett gyerekes, naiv képzelgés, így kimondva minden őszinte, lélekből szóló érzés a visszájára fordul, de az én gyermeki lelkem ebben a hitben erősödött meg, s felnőttként, jóllehet tisztában voltam már ennek a vágyálomnak a képtelenségével, valahol legbelül továbbra is abban reménykedtem, hogy a bolygók és csillagok terében megtalálhatok valamit, valami bizonyosságot arra nézve, hogy Isten mégiscsak ott van valahol, abban a sejtelmes űrben. Hogy egyszer majd rajtakapom figyelő tekintetét, amellyel a világunkat gondozza. De odafönt csak néma, közönyös bolygók keringenek magányos pályáikon, egyik a másik körül. Átkozott dolog a távcső, ha létezik a sátán, akkor az az ő találmánya, mert mialatt mi árgus szemekkel kutatjuk az üres égboltot, ő kárörömmel vihog a markába, ő saját szemünk által bizonyítja be nekünk, hogy az Isten, akit imádunk, akinek törvényeit betartjuk s másokkal betartatjuk, nincs sehol!

– No de János fiam – szólt közbe páter Weiss csitítóan, és egészen közel hajolt a rácsos ablakhoz –, attól tartok, láz gyötör téged, valami betegség fogott el, amitől félrebeszélsz…

– A kételyeim a betegségem, atyám. Ha keresem Istent, miért nem találom? Miért rejtőzik előlünk? S miért ír elő olyan parancsolatokat, melyek ellentmondanak a Teremtés elvének?

– Nem értem, miről beszélsz…

– A szeretetről, páter Weiss, amely a legfelsőbb parancsunk, nemde? Kérnék feloldozást, de nem vagyok benne biztos, hogy kérésem őszinte lenne. Inkább időt kérek, s ha úgy látom a közeljövőben, hogy állapotom nem javul, számítok majd a segítségedre, hogy fogadalmam alól felmentsél…

– Menj szépen haza, János, és aludd ki magad! – tanácsolta Weiss páter. – Egy Tamás testvérből elég volt Nagyszombatban. Tisztában vagyok vele, mennyire kiábrándított, hogy otthagytad Bécset, páter Hellt, és itt, a vidéki porfészekben kellett tanyát verned. De szedd össze magad, János, mert én biztos vagyok benne, hogy a Jézus Társaság nem tévedett, amikor a sorai közé fogadott. Türelem. Legyen ez a te varázsszavad: türelem. Én úgy teszek, mintha nem is hallottam volna semmit.

Tamás testvér, akire Weiss atya utalt, a nagyszombati jezsuita rendház szégyenfoltjának számított, ő volt a fekete bárány a családban, akiről idegenek előtt nem volt illendő beszélni, sőt még maguk között is kerülték felemlegetését. Amikor Jánost áthelyezték Bécsből Nagyszombatba, Tamás testvér a könyvtár vezetésével volt megbízva. Nem nagyon volt alkalma és ideje alaposan megismerni, mert kilenc hónappal az ő Nagyszombatba érkezése után Tamás testvér eltűnt. Halk szavú, magába húzódó ember volt Tamás. Mélyen ülő, nagy, fekete szemeivel mintha mindig távolról figyelte volna az őt körülvevő világot. Vagy mint aki örökké álmos, és akkor is alszik, amikor ébren van. A rendtársaknak eleinte nem volt gyanús, hogy egyik testvérüket napok óta nem látják, hiszen előfordult, hogy a feljebbvalóik valakit hosszabb útra küldtek Bécsbe, Prágába vagy Egerbe. Talán egy hétig sikerült Weiss atyáéknak szűk körben tartaniuk Tamás testvér igazolatlan távollé­tét, utána azonban, ahogyan az lenni szokott a titkokkal, kiszivárgott az igazság: Tamás testvérnek nyoma veszett. Szobájából egyedül téli cipője, kabátja hiányzott, s mivel október volt, ebből arra következtettek, hogy hosszabb időre tervezte kimaradását. Egyébként mindent tökéletes rendben hagyott maga után, akárha a városba ugrott volna ki egy órára: könyvei, levelei, személyes holmija a helyén, ágya bevetve, még a mosdótál is tisztára volt takarítva. Semmi másról nem szólt a pusmogás a kollégium falai között, mint hogy mi történhetett Tamás testvérrel. Ahogy múltak a hetek, és novemberre december jött, hó és hideg, amikor szinte lehetetlen volt hosszabb távon közlekedni, egyre nyilvánvalóbb lett mindenki számára, hogy Tamás testvér megszökött. Cserbenhagyta a Rendet, és dezertált. Okát senki sem tudta. Soha többet nem hallottak róla. Neve lényegében tabuvá vált, és hivatalos kontextusban többé nem hangzott el. Tamás testvér felemlegetése vele kapcsolatosan rosszulesett Jánosnak. Addig sose jutott eszébe önmagát Tamás testvérhez hasonlítani.

Ahogy kilépett a gyóntatófülke, majd a templom homályából, és szembe találta magát a kinti világossággal, már bánta, hogy Weiss atyának megvallotta a kételyeit. Feje fölé a november eleji égbolt mélykék kupolája borult, az ősz melankóliája benne volt a száradó széna, az erjedő must illatában, a piacról hazafelé tartó kofák egymással évődő nevetésében, a házak ablakából kihallatszó vasárnapi edénycsörgésben. Az élet egyszerűségét dicsérő hétköznapi világ a szemébe nevetett. Megállt, felpillantott az égre, a nappali fényben megbúvó láthatatlan csillagokra, mint egy cserbenhagyott hadvezér, aki reménytelenül tekint menekülő szövetségesei után. Lelke mélyén tudta jól, hogy hiába érzi magát különbnek Tamás testvérnél, ha tehetné, és alkalma adódna, ő is azon nyomban elmenekülne Nagyszombatból. Ezzel azonban várnia kellett tavaszig, Maximilianus Hell meghívóleveléig.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben