×

Végenincs történetek 6.

Szigethy Gábor

2013 // 01
Múlik az idő…

Néhány éve poros papírok között matatva került kezembe Mezei Mária 1970. július 31-én, pénteken este született írása. Megsárgult papírlapok, javítgatott kézirat. Ki tudja, a színésznő miért épp azon a nyári estén érezte úgy, hogy írásban idézze fel Csortos Gyulával történt találkozásai édes-bús emlékét. S ha már felidézte, leírta, miért nem tette közzé? S ha akkor – 1970 nyarán – nem is gondolt arra, hogy jó lenne, ha mások is olvasnák írását, tíz évvel később – amikor élete során keletkezett írásait kötetbe gereblyézte –, a Vallomástöredékekbe miért nem illesztette be a szöveget?

Talán megfeledkezett róla. Vagy ma már kideríthetetlen, személyes oka volt írása mellőzésére. Amikor évekkel ezelőtt a színésznő kéziratos hagyatékának rendezgetésekor megtaláltam a kéziratot, én sem éreztem úgy, hogy fontos lenne azonnal valamelyik színházi lapban megjelentetni.

Múlik az idő. Most (2013 januárjában) úgy gondolom: Mezei Mária írása közkincs, Csipkerózsika-álmából érdemes fölébreszteni.

Tíz évvel ezelőtt Mezei Mária visszaemlékezésében az utolsó előtti bekezdés gondolatjelek közé zárt félmondata ingerelt ellenkezésre. Most meg épp ez a félmondat késztet arra, hogy továbbgondoljam azt, amitől tíz éve elzárkóztam.

Változnak az idők, mi is változunk.

A színikritikus Molnár Gál Péter Olvasópróba című könyve 1968-ban jelent meg, a kötet záró fejezete tűszúrásokkal ékített áhítatos tisztelgés Mezei Mária kivételes színészi tehetsége előtt. A színésznő körül sündörgő színházi kritikus hódolatát boldogan vette tudomásul Mezei Mária, s épp ezért két évvel később keletkezett írásában komolyan gondolta a Molnár Gál Pétert dicsérő, odavetett félmondatot: „[Kellér Andor] a múltban úgy ismerte valódi lényünket, mint ma Molnár Gál Péter.”

Zavart a Molnár Gál Pétert dicsérő félmondat: tehetséges, de rosszindulatú, erkölcsi tartás nélküli embernek tartottam. 1973 augusztusában a miskolci színház előcsarnokában ezt többek füle hallatára meg is mondtam neki. A Csongor és Tünde évadnyitó díszbemutatója (finoman fogalmazva) sikerületlen előadás volt. Szünetben, miközben a nézőtérről igyekeztünk kifelé (akkor épp fiatal színikritikus voltam), Molnár Gál Péter halkan megjegyezte: „Ez milyen szar előadás!” Némán egyetértettem vele. Aztán a forgatagban elsodródtunk egymás mellől. A szünet végén feltűnt, hogy Molnár Gál Péter milyen lelkesen tartja szóval a színház igazgatója és Simó Jenő miniszterhelyettes körül alázatos karéjban felsorakozó helyi nagyságokat. Remek, nagyszerű, izgalmas – áradozott rókamosolyával cukrozva mondandóját a színikritikus. Fejembe tódult a vér. Ma már nem emlékszem a szavakra, de nagyon indulatosan közöltem Molnár Gál Péterrel, hogy hazug fráter, s élete további részében kerülje a velem való találkozást. Kínos botrány volt, szerencsére kezdték oltogatni az előcsarnok fényeit.

Az elkövetkező harmincöt évben, ha színházban, messziről megpillantottuk egymást, Molnár Gál Péter mindig előre köszönt. És mosolygott. Ocsmány rágalmakat a hátam mögött terjesztett rólam. Nem törődtem vele.

Mezei Mária férjét, Lelbach Jánost a nyolcvanas évek végén – amikor megtudta, hogy János rám testálta Mezei Mária kézirat- és fényképhagyatékát – szabályosan megfenyegette, merthogy nagyon meg fogja még bánni e botor lépését. Atyai jó barátom nem bánta meg, ő sem állt többé szóba Molnár Gál Péterrel. Az elmúlt két évtizedben, tartva magam a Jánosnak tett ígéretemhez – és Mezei Mária iránt érzett személyes elfogultságom okán is –, folyamatosan dolgoztam fel a színésznő hagyatékát: könyvet írtam róla, két válogatott kötetben közzétettem írásait, budakeszi házában életéről dokumentumfilmet forgattam, a hagyatékból számtalan kiállítást rendeztem.

De a Csortos Gyuláról írott emlékezés szövege asztalfiókomban porosodott: Molnár Gál Péterről vagy rosszat, vagy semmit.

Isten malmai lassan őrölnek, de őrölnek. 2004-ben kiderült: Molnár Gál Péter évtizedeken át nem csupán a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapjának, a Népszabadságnak volt rettegett színházi ítésze, de szorgalmas besúgóként is szolgálta a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúrát.

Volt, aki ezért leköpte, volt, aki sajnálta.

Hallgattam.

Néhány hét múltán Molnár Gál Péter nagy hangon nyilatkozott: amióta kiderült róla, hogy III/3-as ügynök volt, nagyon sokan megértéssel fordulnak felé, barátkoznak vele, amit tett, nem tartják bűnnek. A rókamosolyú színikritikus nyilvánosan az ártatlan áldozat szerepében tetszelgett. Ingerelt Molnár Gál Péter arcátlansága, s amikor véleményemet kérdezték, harminc év múltán újra leírtam a nevét.

„Molnár Gál Péter tehetséges színházi kritikus, és jellemtelen, gerinctelen ember. Már harminc évvel ezelőtt is ez volt róla a véleményem, akkor ezt – nyilvánosan – meg is mondtam neki. Azóta nem álltam vele szóba. Most, miután bizonyítottan kiderült, hogy III/3-as ügynök, azaz besúgó volt, az egész szakma számára új helyzet teremtődött. Eddig is tudták Molnár Gál Péterről a színházi emberek, hogy cinikus és rosszindulatú, gonosz kritikus, hogy évtizedeken át a politikai hatalom védelmező hátszelével gátlástalanul taposott bele művészekbe, és azt is többen elmondták, leírták már (jómagam is), hogy 1976 tavaszán az Operettszínház Bozzi úr előadásáról írott hazug és elvtelen kritikája halálos sebet ejtett Latinovits Zoltánon – de most az igazi kérdés az: Molnár Gál Péter besúgó múltja (és jelene?) alapján hogyan ítélhető meg színikritikusi életműve. Nehéz elképzelni, hogy van egy besúgó-életműve, és ettől függetlenül létezik, létezhet egy kritikusi életműve. Színházi írásai egy részét minden bizonnyal politikai rendelésre írta, és ráadásul a Népszabadságban, az egyeduralkodó Magyar Szocialista Munkáspárt hivatalos lapjában.

A hetvenes évek elején mutatták be Kecskeméten Ruszt József rendezésében a Hamletet. Sikerületlen, hosszadalmas, unalmas előadás volt. Írni sem kellett volna róla a Népszabadságban. Ha igen – Molnár Gál Péternek ezt akkor megmondtam –, legfeljebb egy rövid kritikát, ám ő – számomra meglepő módon – szokatlanul nagy terjedelemben döngölte földbe a színházi előadást, és nem elsősorban művészi elhibázottságát rótta fel, hanem ideológiai tévedéseit, kártékonyságát hangsúlyozta. Akkor azt hittem: magánügyeik miatt gyűlöli Ruszt Józsefet, és mint afféle feminin hiszterika, így áll bosszút. Ma azt kell hinnem: a Belügyminisztérium rendelte meg kedvelt színházi besúgójától a goromba politikai támadást.

Molnár Gál Péter sok emberről írt, sok művész életét keserítette meg, nem egy színész pályáját törte derékba. Eddig a szakma azt tartotta róla: tehetséges, de gonosz kritikus. Ettől kezdve majd úgy beszélnek róla: jellemtelen, gerinctelen besúgó.

A magánember cinikus gonoszsága és a politikai rendszer tudatos aljassága együttesen szülte Molnár Gál Péter életművét. A bolsevik rendszer erkölcsi silánysága szövetkezett és egyesült egy gerinctelen ember gyengeségével értékpusztításra, rombolásra. Molnár Gál Péter (olvasható, hozzáférhető) életművének egyetlen mondatát sem fogja az utókor hitelesnek tekinteni. Ez lesz a besúgó igazi büntetése. Hogy a szakma Molnár Gál Pétert kiközösíti és megveti, ez már csak a ráadás.” (Heti Válasz, 2004. december 9.)

Írásom megjelent, úgy éreztem, a magam számára lezártam a történetet. Molnár Gál Péter hallgatott.

Eltelt néhány év. A színikritikus ma már halott. Újraolvasva nyolc évvel ezelőtti írásomat, ma egy kérdés foglalkoztat: kiderülhet-e valaha is, hogy egy III/3-as besúgó valójában mennyit ártott? MGP – így szignálta legtöbb írását – sérült lelkű, gonosszá keseredett ember volt, de tagadhatatlanul rettenetesen sokat tudott a színházról, a színészekről. Az Olvasópróba ma is izgalmas, gondolatébresztő olvasmány, és számtalan tárgyi tévedése, alázatosan illeszkedő politikai és személyes elfogultsága ellenére tanulságos színháztörténeti forrásmunka.

Egy régi történet jutott eszembe. Hajdan, az 1790-es években létezett Pesten egy sokaktól látogatott könyvkereskedés, Strohmayer Ignác könyvesboltja. A könyvárus nevezetes személy volt, boltjában az akkori pest-budai szellemi élet szinte minden jelentős alakja megfordult. Nála gyülekeztek az Első Magyar Játszó Színi Társaság Kelemen László kormányozta teátristái. Itt találkoztak a „magyar jakobinusok”, Hajnóczy József és társai. A bolt mögötti olvasókabinétban a kiváltságosok olyan könyvekhez is hozzájutottak, amelyeket csak Strohmayer Ignác tudott külhonban beszerezni és átcsempészni a határokon, megkerülve az 1793-ban megszigorított cenzúrát. Ferenc császár rendelete alapján ugyanis még a korábban megjelent könyveket is betiltották. Strohmayer Ignác azonban nem csupán áldásos tevékenységű könyvkereskedő volt, de a bécsi polícia szorgalmas besúgója is. Rendőrségi engedéllyel „csempészte” a tiltott könyveket Magyarországra, ez volt a csapdába csaló mé­zes­madzag. Sok-sok éve olvastam először Stroh­­mayer Ignác történetét, sok-sok éve nem tudom – soha nem fogom, más sem! – eldönteni: ártalmas besúgó szerepe volt károsabb, vagy mézesmadzag ügyködése hasznosabb. Kétkulacsos magatartásából mennyi kár s mennyi haszon származott?

Olvasom Molnár Gál Péter besúgó jelentéseit. Jól, néha szellemesen fogalmazott írások. De kommunista állambiztonsági kérdésekben járatlanként is az az érzésem: ezekkel a szellemi röppentyűkkel az elvtársak nem sokra mentek. Ronda dolog a besúgás, de ezek az írások sok kárt nem okozhattak. MGP titkos jelentései alapján az állambiztonság kevés embernek árthatott. Csakhogy a besúgó „védett” személy: a pártonkívüli Molnár Gál Péter a pártlapban kedvére támadhatott, rágalmazhatott, alázhatott meg színészt, rendezőt, színházigazgatót. Mint besúgó, a kommunista állambiztonsági szervek számára többnyire hasznavehetetlen volt. De amíg besúgó volt, a neki nem tetsző művészeket gátlástalanul és kíméletlenül támadhatta a párt, az egyeduralkodó párt lapjában.

A hetvenes évek elején még beszélő viszonyban voltunk. Emlékszem egy mondatára, amit a Ruszt Józsefről írott kritikájának megjelenése után – éles hangú vitánk közben – mondott: „A bosszú hidegen jó.”

Tudta, hogy ő „védett”; tudta, hogy Ruszt József védtelen. Belerúgott. Tehette.

Múlik az idő. Ma már nagyon sokan azt sem tudják, hogy valaha létezett egy erkölcsi tartás nélküli, gonosz színikritikus, aki nem besúgóként, hanem színikritikusként keserítette meg, tette tönkre, törte derékba számtalan művész életét. Ha most közkincs lesz Mezei Mária 1970-ben Csortos Gyuláról papírra vetett visszaemlékezése, talán ma már senkit sem fog zavarni a színésznő írásában a zárójelek közé zárt, a színikritikust dicsérő félmondat. A becstelen besúgó felejthető. A zseniális színész és színésznő felejthetetlen.

„Emlékezés Csortos Gyulára Tévériport Buda­keszin.

Hogy azzá lehettem, ami vagyok, valóban tulajdonképpen Csortos Gyulának köszönhetem. Ha ő nem az a kivételes nagy művész és nagy ember, aki volt, én talán soha nem kerülök fel a vidéki színészet árnyékából a pesti színpadok reflektorfényébe. A történet rendkívül jellemző Csortosra, ezért mesélem el részletesen.

37 éve már, hogy Csortos lejött Pécsre vendégszerepelni híres szerepével, a Naplemente Clau­sen tanácsosával. Én, a színház drámai hősnője játszottam Inkent, az öregedő nagy ember fiatal szerelmét. Harmadik éve voltam színésznő, minden szerepet szent áhítattal fogadtam magamba, s bár voltam már partnere Miskolcon a világhírű Beregi Oszkárnak, Jávor Pálnak, Honthynak, Latabárnak, azt a mély megrendülést és tökéletes átlényegülést, amit Csortos mellett éreztem, addig nem ismertem. Varázslat volt vele a játék. A darab záró jelenetében a haldokló, búcsúzó, csodálatos ember lábainál térdelve a zokogástól már alig tudtam a szövegem mondani, a szívem majd megszakadt, mikor a megtört szemű halódó azt hörgi nekem:

– Siessen, mert ééhes vagyok!

Mintha fejbe vertek volna. A szerepből kiesve dermedten néztem föl rá: mi ez? Hát ez a nagy művész most, itt ételre tud gondolni?! Hogy tud így hazudni, hogy mer így becsapni engem és a közönséget?! Undor és kétségbeesés fogott el, alig bírtam kinyögni az utolsó mondatokat. Lement a függöny, s én kiabálni kezdtem: »Csortos Gyula, maga megölte a hitemet a művészetben. Ha ez a művészet, akkor én nem akarok tovább színész lenni, mert ez így nem művészet, hanem kóklerség, csepűrágás, undok hazugság.«

Felhúzott szemöldökkel nézett rám és csendesen mondta: »Kislány, maga túl fiatal ahhoz, hogy felettem ítélkezzen, és jegyezze meg magának: a játék fontos dolog, de az élet még fontosabb, és én cukros vagyok«. S falni kezdte a sonkás zsemlyét, amit az öltöztetője remegve nyújtott neki.

Ha Csortos csak egy kicsivel kisebb művész, örök ellenségem lett volna. De ő felutazott Pestre, s a Fészekben Ő – a bálvány, a soha nem dicsérő, a tehetségteleneknek vissza sem köszönő – mesélt egy fiatal tehetséges pécsi színésznőről, akit sürgősen fel kellene hozni. S én ősszel már Pesten játszottam. Hogy neki köszönhettem a szerződésem, csak hosszú évek múlva mondta el Harsányi Rudi, a rövid életű Kamara Színház igazgatója.

Úgy tett jót, hogy nem várt hálát érte. Azt a pécsi színpadi csalódást én csak hosszú évek múlva értettem és bocsátottam meg neki, amikor már engem is elfogott időnként a halálfélelem, s nemcsak siettem a szöveggel, de ki is szaladtam néha a színpadról, mert bizony az élet fontosabbá lett a játéknál is.

Pedig milyen boldogító dolog játszani. Csortos még a játékon belül is folyton játszott. Ő volt a leghíresebb színpadi tréfacsináló. Mint egy huncut gyerek, úgy örült, ha sikerült a partnerét megnevettetnie. Nem azért, hogy megzavarja, hanem hogy megajándékozza a gyerekkori iskolai mámoros tilos röhögések örömével. Igen, ajándékozó kedvű, melegszívű, ártatlan lelkű nagy gyerek volt Csortos. A gőgös bálvány magatartása a világ felé védekezés volt. Félt a sérüléstől, hiszen olyan iszonyúan érzékeny lehetett. Ártalmatlan lények mellett leolvadt a páncél róla. Egyszer meglestem. Egy filmforgatás szünetében egy elhagyott folyosó sarkában ketten ültek egy padon, ő és a filmben szereplő hatalmas farkaskutya, előttük két tálcán két komplett reggeli. Csortos átölelte a kutya nyakát, és mosolyogva duruzsolt, sugdosott a fülébe, és ettek – egy falat saját magának, egy a kutyának. Sugárzott róla a boldogság. Szerette a jó ízeket és a jóindulatú lényeket.

Bizonyosan nem véletlen, hogy munkahelyeit állandóan változtatta. Korlát nélküli színész volt, minden műfajban egyformán tökéletes.

Nekem életre szóló útravalót is ő adott. Már jó nevű színésznő voltam, csak pénzem nem volt soha elég. Leszerződtem hát egyik nyáron a ligeti Erzsébetvárosi Színházhoz egy Erdélyi Miska-féle operettbe. Nagy szereposztás volt. Honthy, Jávor, Latabár, Fejes Teri, s mint minden nyáron, Csortos is benne volt a darabban. Én, aki folyton meg akartam váltani a világot, a harmadik próbán felvágtam a fejem, és visszaadtam a valóban kissé bárgyú szerepet. Kisebb botrány után kifelé vágtatok a színház udvarára. Csortos a napon ült botjára támasztott állal, s utánam szólt:

– Elmegy, művésznő? Nem kell a pénz? (Köztudomású, hogy ő is örökké pénzszűkében volt.)

– De, nagyon kell – feleltem indulatosan –, de inkább éhen halok, mint ilyen szemétséggel megalázzam magam.

Lassan felemelkedett, és elém állt.

– Ez butaság. Jegyezze meg, kérem: a maga rangját nem a szerep adja meg. A maga emberi értéke teszi rangossá a szerepet. És minden szerepet. Érti? Na, Isten vele!

S utolérhetetlen eleganciával kezet csókolt nekem. Zavartan és boldogan botorkáltam ki az utcára, mint aki valami nem várt nagy kitüntetést kapott.

Hányatott színészéletemben hányszor nyugtattam meg magam ezzel a bölcs útravalóval. Akár a Cirkusz söröző söntéspultja előtt énekeltem a puszta kenyérért, akár ha rangos színház rangos szerepét hagytam ott azért, hogy csorba nélkül megőrizhessem emberi értékemet.

Kellér Andor, a nagyszerű újságíró és író – aki a múltban úgy ismerte valódi lényünket, mint ma Molnár Gál Péter – írta le egyszer rólam: »Mezey a női Csortos.«

Találóbb és nagyobb dicséretet ennél nem kaphatok, hiszen a színészet nagy családjában felmenő ágon valóban Csortost érzem legközelebbi rokonomnak.

(1970. júl. 31. péntek este)

Mezei Mária”

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben