×

Varga Imre: Mielőtt kimondaná

Sturm László

2013 // 01
Varga Imre (1950) a hetvenes évek elején jelentkező felföldi (szlovákiai) magyar költőnemzedék egyik vezéralakjaként indult. Hol vannak már a viták és várakozások, amelyek fogadták az avantgárdos technikájú, egzisztencialista felhangú ifjakat! Ahogy összeálltak az évtizedek alatt az életművek – Varga a mostani előtt (1975 és 2006 között) tizenöt verseskötetet, valamint elbeszéléseket és egy jógakönyvet adott ki –, lassan a figyelem félárnyékába kerültek az alkotók.

A költő „egyberostált” – tehát az összegyűjtöttnél valamivel szűkebb merítésű – verseinek kötete már ránézésre fölvet két lényegi kérdést. Hogy lehet ilyen sok verset írni, majd kilencszáz nagy oldalt költészettel betölteni? És aki ennyiszer mondja el, miért adja azt a címet, hogy „mielőtt kimondaná”?

Természetesen nem a Mielőtt kimondaná lesz az életmű rangját fölmutató kötet. Egy hatvan és száz oldal közötti szigorú válogatás tudná kiemelni az igazi, maradandóságra esélyes költészetet. Ez inkább öndokumentálás, nyersanyaggyűjtés. Praktikusan nézve költői öngyilkosság: nyilvánvalóan elriasztja az olvasókat. Ebből a műfajból ennyit csak hónapok, sőt évek alatt lehet befogadni. Ennyi időt meg nem érdemes rászánni, hiszen rengeteg törmeléket görget magával, átlagos vagy annál középszerűbb verseket. Ott vannak rögtön a korai művek. Bármilyen újszerűnek, izgalmasnak látszhattak is a maguk idejében, ma már a kötet első száz oldalából alig néhány figyelteti föl az olvasót (persze, ennyiből az ember könnyebb szívvel selejtez). Közvetlensége kimódolt, hirtelen váltásokkal akar valami szellemit kiugratni anyagából. De problémaérzékenysége jelzi a kétségtelenül meglévő tehetséget. A sikerült művek már a pálya későbbi alakulását vetítik előre. Az egy misztikus költőre a csend – és az eredet – misztikáját pendíti meg, A szoba az alkotást mint a rend, a normalitás helyreállítását értelmezi. Az 1971-ben keletkezett Feltételes pedig a kötetcím fölfejtéséhez is jó kiindulópont. „Ha fű voltál / Ha egyetlen fűszál legalább / Napban és szélben / Kimondhatod hogy rét” – szól az első strófa. Az igazi kimondás tehát valamivé válás. Aminek a végső közege nem a szó, hanem a telítettként fölfogott csönd. Nem az esetleges én, hanem az egyetemesre ráhangolódó belső mag, amely állandó túlcsordulása, átömlése miatt inkább személytelennek tűnik, mint személyesnek. Az érett költészetén belül is késeinek mondható Mozdulatlanul mindezt összefoglalóan vetíti elénk: „Szavakon, időn, figyelmen átég. / Túlkerültem. Megszűnt az én, te, más. / A fű, a fű most néma zöld futás. / Fölötte mályvaszín tér haránt ég. // Már ökörnyálként lengnek utánam / emlékeim és volt-fogalmaim! / A Hold ferdül, kék udvara vakít – / öröme elönt s kiold az árral. // Majd sziklába, fába elszivárog, / felhőbe, földbe, vízbe a zúgás, / s mindent a vagyok szele fúj át – // mozdulatlanul átzeng az árok. / A térből kihullanak az álmok. / Csend mutatja, csend, színét és túlját.”

A tartócölöpök tehát már a korai művekben megvannak, ám sok idő kell még, hogy lehessen rájuk építkezni. Előbb ki kell próbálni, majd le kell vetkezni a kor divatjait, zsákutcába kormányzó dacokat és ellobbanó lelkesedéseket. Például szinte semmi érdemlegeset nem hoz a modernkedés, avant­gárdoskodás, csak később, a jelentésessé váló szófacsarásokban kap némi értelmet a rá fordított idő. Tartósan eszméltető hatása lett azonban a misztikával és a keleti tanokkal, módszerekkel való megismerkedésnek. A kései versek alapvető témája az elmélkedés közben szerzett tapasztalat. A kiérlelt gondolatiság azért itt sem válik mindig valódi költészetté. A kimondhatatlant vagy a hétköznapi logikával megközelíthetetlent ostromló elszántság gyakran csak rutinszerűen nyúl az elmaradhatatlan paradoxonhoz, az eleve adott végeredmény sokszor kiszorítja az élményszerűséget. Vagyis néha inkább leckét mond föl, mintsem saját megrendültségét. Máskor azonban sikerül a varázslat. Sikerül eljutni a jelenségtől a minőségig. Ahogy a gyümölcs átvált „színbe szagba jó zamatba” (Egy barackfa emlékére), amely: „Megállít de hívogat is. Itt kezdődünk; / de jöjj csak térj be ízeimen, / nedveimen át magadhoz” (Az Öreghegyen) A természetességhez visszatalálva eltávolodhatunk a „művitől” („Kicsalt az áldott januári nap / s elhagytad, lélek a művi világot” – villant bukolikus daktilusokat a [Fényes januári nap] már első soraiban). A tolakodó sok visszavezetődik az egyhez. A Feleink például üdítő komolysággal játszadozik a fél és a – „megváltó” – egy származékaival (feleséget, felét, félszeg, félelmeit, fölöslegeid [?] – egymást, egyezkedni, egységben, telebarát [!]). Ugyancsak az egység és a sokaság vonatkozási rendszerében érzékelteti a gyermek és a felnőtt létét: „Egy tízegynéhány éves picilány – / dús, összenőtt szemöldökkel. Igéző / s ábrándos nézéssel (te volnál?), vidám / arccal bújt apjához. Mosolya fényből. // De már sejlik benne a szigorúság. / Mélázó lett olykor s bambán néző / mert a játék-világból ő kibújt már, / s látja: titok minden, ami élő. // Bár még önmaga. Ha mozdult párszor / előre hátra s oldalt nézve, / hogy magát a változókhoz mérje. // S föl­érezhette hogy benne már bomlik / ami volt. S csu­pa sötét meg rossz íz; / noha tegnap még méz volt és tánc volt” (A helyiérdekűn írtam).

Mire való a költészet, a szó, ha a lényeg a csönd, a kimondhatatlan? Talán éppen arra, hogy megszabaduljunk a lényeg felismerését akadályozó görcsöktől, szeszélyektől, csábításoktól, elfogultságoktól. Röviden: a káprázattól. Ami megfogalmazható, az káprázat. Szerelmek, vágyak, emlékek: kiderül róluk, hogy csak szavak. Csak képek: „Egyszer elmondtad kiféle társra vársz, / séta közben s terveidet; néztem dideregve / hogy képeidbe burkolózva magamra hagysz /…/ Visszatérve /…/ kazettát csaptál a magnóba s körbe szökelltél /…/ idétlenül. A hitvány dalra s zenére hogy / átszellemültél. Lesújtónak láttam / miféle silány erők sodornak el. Megint.” (Mindkettő lehetsz) Tovább kell lépni tőlük: „Emlékszem, hogy megörültél / akkor a sünnek, / mint kinek ettől / gondjai szűnnek. /…/ S az az emlékkép a sünnel / nyugtot sehogy sem hagy ma. / Leírom / s így lebírom. /…/ (Emlékkép sünnel. Marad a). Minden jó megfogalmazás szabadulás, hogy a végén fölszárnyalhassunk: „Kiront belőlem füstölgő farokkal / egy kutya, ércfogú eb zsokésapkában. / Elég s harang kondul érte. Nagy fehér kalapú / gyilkos galócám szétkáprázódik. / Évekig lakott engem belül májam mögött. / Leválik homlokcsontomról néhány / darázsfészek-mandala szürkén; alászakad. / Tövises iglice mellemben, álmomból / kikelve aranyollóval nyesegeti ágacskáit / a belső gyermek. Örömre nyílik az ész / zölden s gyomrom alól a kígyókan és / bagolysün eloson. Kristályos erezésű a tér. / Két szó között. Az izzás fölszivárog; / átláthatóbb. Az utcák kifutnak. / Folyó fölébe fölszárnyaló madár. Az idő / tükrözi mélyülve az emelkedést. ” (Emelkedés a mélybe) Persze, hogy valóban izzásig hevüljön a szabadulás, a kimondható kevéssel (a „sokkal”) szemben a kimondhatatlannak is valamiképpen meg kell mutatkoznia.

A költemény tehát nem az élmény vagy gondolat megfogalmazásában teljesedik be, hanem a tőlük való megszabadulásban. A szó nem rögzíti, hanem eloldja ezeket (miközben, paradox módon, persze meg is örökíti). Ez a felismerés magyarázza a kötet címét és terjedelmét. Az igazi kimondás a csend, az azonosulás. A teljes azonosulás talán csak a halálban lehetséges: „Majd ott lebeg / az üszkös föld és sötét / napja között az arc / ami lehetnénk belep / rubin hullámaival / a végső csend / lángolva helyünkre / zuhan” (jövendölés). A szó, a vers – az élet? – mindezt csak előkészítheti. A vers másrészt nem annyira irodalomként érdekes ebben a szemléletben, hanem állandó lelkigyakorlatként. Lelki higiénia, folytonos önfelszabadítás. Az út a lényeg, így a pálya gyarlóbb dokumentumai is érdekessé válhatnak: innen a mellbevágó terjedelem. Hátha épp az esendőbb művek üdébb sorai, strófái hoznak valakinek fölismerést? (A gyakorlatban erre aligha van esély, hiszen a kötet elriasztó vastagsága nem az összes olvasására, hanem nem olvasásra ösztönöz. Úgyhogy a kevesebb mégis több lett volna, viszont a kevés valóban jelentős lesz, ha majd egyszer összeáll.)

Válasz ez az út a ki­sebb­ségi lét nyomorúságára is. Kitörés abból is. De nem cserbenhagyva, nem eltagadva. Van sors ebben a költészetben (például a Más és mégis ez-ben: „hogy egyetlen sorsodat betölthesd”), vagyis az adottal, a körülményekkel is számolni kell. Az adott sorslehetőségek szabják meg, mitől kell folyamatosan eloldódni, mit kéne szüntelenül minőségig emelni, mit kell megváltani. (Kalligram, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben