×

A senki földjén létezés nyugtalansága

Tóth László (ott)hontalan (itt)honossága II.

Vilcsek Béla

2013 // 01
A senki földjén



Tóth László minden egyes megnyilatkozásából és megnyilvánulásából érezhető, hogy számára az elvesztett Éden megtalálását, a nyomasztó hétköznapokból való menekvést, a belső békét és biztonságot (azt a bizonyos „megtalált nyugtalanságot”) mindig is a versírásra kész és azt lehetővé tevő állapot, vagyis maga a költészet jelenti. Ez vezérli pályájának első korszakában („a hídon innen”), amikor az újfajta költői szemlélet- és alakításmód meghonosítása és elismertetése érdekében megvívja és elszenvedi a maga küzdelmeit, s alapvetően ez vezérli második korszakában is („a hídon túl”), amikor kényszerű száműzettetésében is mindent elkövet annak érdekében, hogy a szlovákiai magyar irodalom és művelődés értékei az összmagyar irodalmi és művelődési köztudat részévé válhassanak. Az önként vállalt, de egyre nagyobb tehertételt jelentő kötelezettségvállalások közepette mindvégig a nyugodt alkotómunka lehetőségére és az addig elért eredmények elmélyült összegezését lehetővé tevő alkotói létállapotra áhítozik. Mindegyre a „senki földjére” vágyakozik. Úgy kell elképzelnünk őt, mint versbeli vissza-visszatérő alteregóját, Ádámot. Emberi és költői léthelyzetét pedig úgy, mint egyik kulcsversének címe meghatározza: Ádám a határon. Figyeljünk csak rögtön a vershelyzet leírására: „Ádám a határon, a Duna-híd / kellős közepén, a korlátnak támaszkodva, / almát rágcsál mélán. Alatta faágakat, / ismeretlen rendeltetésű műanyagflakonokat, / szemetet, s egykedvű sirályokat ringat / a piszkosszürke víz.” (Jó szokásának megfelelően a költő szeren­csére  ezúttal is megadja versének pontos keletkezési helyszínét és időpontját: „Komárom–Komárno, Duna-híd, 1988. szeptember 11.” Ha hinni lehet az adatolás valódiságának, akkor ez a vers a szerző szempontjából a lehető legideálisabb helyzetben fogant.) S figyeljünk csak, mit is kezd a költői alakmás ezzel a versírás szempontjából ideálisnak nevezhető szituációval: „Az Édenre nem emlékszik már. / Évától is elvált néhányszor, / viszont az almáról, / amit most itt, a Duna-hídon rágcsál mélán, / azóta sem tudott leszokni. / Csend van most benne, / belső tereiben némaság honol, / csend van most, s e csenddel / pusztítja őt a pokol, / amikor hirtelen / ott terem mellette / az Introverzió Démona, / és verset írni, / zsebéből papírt s ceruzát / húzni elő támad kedve egyszeriben.” A versbeli versből azután nem lesz semmi, mert az alteregó megriad az esetleg rá leselkedő határőröktől és vámosoktól, s végül – a szerzőtől már megszokott eltávolító, ironikus gesztussal – „a csutkát messzire pöcköli a vízbe, / s a képzeletbeli küszöböt / szórakozottan lépve át, / elindul, / amerre mennie kell”. Mindeközben a költői pálya egyik legjellemzőbb verse – tehát nem a versbeli, hanem a valóságos vers – szinte észrevétlenül és mégis megszületik. Mert versnek – hiába a hídon inneni és a hídon túli világ „kézzelfogható valóságossága”, hiába a határőrök és vámosok fenyegető közelsége – születnie kell. Meg kell születnie. Szüntelenül meg kell kísérteni a nem levőt, a fölfoghatatlant, a transzcendenst, a semmit, a van is, nincs is kettősségét. Szembe kell nézni az „irdatlan nagy, kegyetlenül fehér papírlappal”, s az alkotás folyamata során újra és újra szembesülni kell „az éppen születőfélben lévő személyiséggel”. Önmagunkkal. Azután szépen menni kell tovább a magunk útján. Újra és újra keresnünk kell a magunk senki földjét, a bennünk honoló némaságot, a bennünk lakozó csendet.

Pécsi Györgyi – nem mellesleg a Tőzsér-monográfia szerzője, a szlovákiai és a magyarországi irodalmi viszonyok egyaránt jó ismerője – a miskolci Napjaink 1987. szeptember 9-i számában – közvetlenül az első válogatott verseskötet megjelenését és az áttelepülést követően – a következőképpen jellemzi Tóth László költészetének és fogadtatásának szituáltságát: „minden érvényes költészetre igaz, hogy a néhány oldalas recenzió, amely értelmezni, lényegét meghatározni kívánná, szükségszerűen leegyszerűsíti, vulgarizálja azt, s lényeginek tűnő megállapítása – szándékai ellenére is – éppen a költészet legegyénibb jegyeit képtelen mégis megfogalmazni. Tóth László esetében ez kétszeresen is igaz. Részint költészetének öntörvényűsége miatt, részint mert az általa képviselt költészeti modell – amely leginkább a cseh Vladimír Holanhoz s aztán Tőzsér Árpád későbbi alkotói periódusához hasonlítható – a magyarországi modern költészetben ha nem is ismeretlen, de mindenképpen szervesítetlen, nincs meg a maga megfelelő befogadói, értelmezői nyelve, még kevésbé a maga költészeti iskolája. Valószínűleg ez az oka, hogy noha Tóth László költészetének irodalmi rangja, értéke elismert, valójában még mindig félig-meddig »idegen test« a kortárs költészetben. Pedig Tóth modernségének, költői világának föltárása alighanem egyik alapvető kulcsa lehet a legújabb magyar költészeti modelleknek is.” Az ezredforduló időszakára maga a költő is valami hasonló felismeréshez jut el, amikor egyre sürgetőbb szükségét érzi – az egyéb területeken végzett munkája eredményeit összefoglaló nagy művek megszületését követően – addigi költői pályája összegezésének, a lehető legteljesebb formában való felmutatásának, a kortárs költészetben való „szervesítés” legalább esélyének a megteremtésére. 2003-ban a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó és a budapesti ISTER Kiadó együttműködésének köszönhetően párját ritkító vállalkozásra szánja el magát. Egyetlen vaskos kötetben nemcsak összegyűjtött verseit, hanem az azokról készült kriti­kusi-szaktudósi vélekedéseket is közzéteszi, Átváltozás, avagy Az „itt” és az „ott”. Mozdulatok egy múlt századi arcképhez címmel. Ezáltal egyetlen kötet áttanulmányozásával lehetőséget teremt a teljes költői életmű alakulás- és fogadtatástörténetének megismerésére, egyúttal a korábban herme­neu­ti­kainak vagy önhermeneutikainak nevezett, mesterségesen és tudatosan előidézett alkotói és befogadói szituációt tovább szélesíti vagy mélyíti. Valójában saját addigi költészetének „kritikai kiadását” rendezi sajtó alá, filológusi pontossággal és alapossággal. Újabb gyűjteményes kötetének első nagy fejezetében, Előidő. Előjáték (1967–1971) főcím alatt hozzáférhetővé teszi a ma már csak korabeli lapokban és az Egyszemű éjszaka antológiában fellelhető ifjúkori költeményeit s 1971-es bemutatkozó kötetének teljes anyagát. A második fejezetben – a harmadik verseskötetétől kölcsönzött Átkelés összefoglaló címmel – közreadja 1969 és 1979 között született verseit, annak részeként – Széljegyzet (1975–1979) alcímmel ellátva – közzéteszi azokat a verseit is, amelyek eddig csak különféle folyóiratokban jelentek meg, de ezen időszak köteteibe nem kerültek be. A könyv terjedelmének felét – Istentelen színjáték. Trilógia (1976–1994) főcímmel – a csaknem két évtized alatt és három verseskötet révén megformált „lírai regényének” anyagából állítja össze. E fő résznek külön érdekessége, hogy nemcsak szerepelteti benne, hanem utólag a helyükre is illeszti azokat a verseit, amelyek az egyes kötetekből egykor – cenzorális vagy szerkesztési megfontolások miatt – kimaradtak, s amelyek, úgymond, „gyakorlatilag s most már véglegesen – odatartoznak”. Végezetül a gondosan megtervezett kötetkompozíciót egy huszonöt, kizárólag eddig kéziratban lévő vagy csak folyóiratban, illetve versválogatásban megjelentetett verset tartalmazó összeállítással egészíti ki, melynek Utójáték helyett: prológus az utójátékhoz (1989 –2002) címet adja. Szándékosan nyitva hagyja és folytathatónak engedi a kötetszerkezetet, és ezáltal költői pályáját. Összességében pedig nem mást tesz, mint maga rekonstruálja és szöveggondozza eddigi teljes költői életművét, s ellátja a sokat emlegetett és sok alkotó esetében annyira hiányzó és hiányolt „ultima manust” szerzői kézje­gyének hitelesítésével. Ezenkívül könyvének négy nagy fejezetének végén, Visszhang I–IV. címmel – amolyan függelékként – készségesen rendelkezésre bocsátja az adott időszak lényegében véve teljes kritikai recepciójának anyagát. Ahol csak teheti, pontosan megadja az egyes versek keletkezésének helyét és idejét, lábjegyzetben felhívja a figyelmet egyes sorok vagy motívumok ismétlődésére, a kötetet részletes jegyzetekkel, betűrendes vers-, kötet- és cikluscím-mutatóval látja el. Késő korok filológusai csak hálával tartozhatnak majd neki. Részéről igazán mindent megtett a kortárs modern magyar költészetbe való „szervesülése” érdekében. A többi meg úgysem rajta múlik. (Újabb „magán-széljegyzetként” mindehhez annyi feltétlenül idekívánkozik, hogy a „szervesülés” elmaradása nem okvetlenül és nem minden esetben csak az alkotó terhére róható fel. Kisebbségi alkotó esetében különösképpen nem. Szintén egy áttelepült vagy az áttelepülést fontolgató írókkal, költőkkel és más művészeti ágak képviselővel folytatott őszinte beszélgetéssorozat adhatna számot arról, hogy – minden otromba támadás, értetlenség és megnyomorítottság ellenére – mekkora védőhálót, védőburkot jelent a határon túli magyar alkotó számára az a folytonos figyelem és megértés, ami megszokott környezetében egész tevékenységét övezi, s mekkora kiszolgáltatottságot és védtelenséget jelent az áttelepüléssel ennek a védőhálónak vagy védőburoknak a szertefoszlása. Megjegyzendő, és nyilván a tudatos pályaalakítás újabb bizonyítéka, hogy Tóth László ennek a védőhálónak vagy védőburoknak a szertefoszlásába – a két „part” közötti folytonos ingázásával – sohasem kívánt beletörődni. Az a tény azonban önmagáért beszél, hogy a gyűjteményes kötetében szereplő Visszhang négy fejezetrészében szinte kivétel nélkül olyan recenzensektől és véleményformálóktól olvashatók írások, akik pályaalakulásának maguk is személyes részesei és alakítói voltak és lehettek. Azért csak tőlük, mert – fájdalom – szinte kivétel nélkül csak ők írtak róla és a munkásságáról. Ugyanez mondható el egyébként összegező kötetének ezúttal meglepően élénk visszhangjáról is. Arra is az a jellemző, hogy főként a határon túli magyar irodalom kérdéseiben valamilyen módon egyébként is érintettek fejtik ki véleményüket vele kapcsolatosan A kizárólag szakmai alapokon nyugvó, objektív megméretés – minden szerzői erőfeszítés ellenére – egyelőre, úgy tűnik, továbbra is várat magára.)

Az Átváltozás… kötet – mint Tóth László minden más megnyilvánulása vagy megnyilatkozása – a teljesség megkísértése. Pályaalakításának van egy sajátos belső mozgása, öntörvényűsége, belső rendezettsége. Úgy is kell, és csakis úgy szabad értelmezni. Ne feledjük: Tóth László egyszerre költő és szerkesztő, könyvet író és könyvet kiadó, irodalomművelő és irodalomszervező, egyszerre alkotó művész és tudós szakember. Ez a fajta kettősség minden versének, minden verseskötetének megkomponálásán és költői pályája egészének megformálásán is pontosan érzékelhető. Első nagy korszakában módszeresen végigjárja és kimeríti a megismerés és önmegismerés legfontosabbnak tartott fokozatait. Első öt kötetében tudatosan szembenéz, mint azt a maga számára is megfogalmazza, a világ bennem és az én a világban, az én és a történelem/társadalom, valamint az én és a létezésem/testem problematikájával, hogy ennek a módszeres szembenézésnek mintegy lezárásaként összeállítsa első válogatott kötetét, elkészítse első költői számvetését (Éjjelenként a semmivel, avagy A tett nélküli színhelyek, 1987). Ezt követően gondolkodásában és költészetfelfogásában a megismerés és önmegismerés kérdéséről fokozatosan áttevődik a hangsúly a megismerés és önmegismerés folyamatára és annak tárgyiasítására, a megismerésnek és önmegismerésnek mint önépítésnek és a költészet révén való megtestesítésének problematikájára. Az alkotói pályának ez a határozott elmozdulása-elmozdítása teszi szükségessé a második versválogatás, költői számvetés elkészítését (Harangzúgásban, avagy A hús bohóca, 1996). A pályakezdő három kötet anyagának (A hangok utánzata, 1971; Ithakából Ithakába, 1975; Átkelés, 1977) bizonyos mértékű háttérbe szorítását, ugyanakkor a következő három verseskötet (Istentelen színjáték, 1983; Ötödik emelet…, 1985; Hármaskönyv, 1994) „regénytrilógiává”, „lírai regénnyé” bővítését. Valamilyen szűnni nem akaró és folytonosan kísértő benső késztetés hatására bizonyítania kell önmaga és a szűkebb vagy tágabb környezete számára, hogy képes a „nagy mű”, a tervezett „nagy trilógia” megalkotására. Élete és alkotói pályája nagy tervét csaknem hétszáz oldalnyi terjedelmű gyűjteményes kötetével és az annak mintegy felét kitevő Istentelen színjáték. Trilógia (1976–1994) részével maradéktalanul teljesíti is. Elismeri vagy nem – a nagy mű be van fejezve. A maga nemében zárt egész, fokozhatatlan és folytathatatlan. Fokozhatatlan és folytathatatlan, legalábbis az eddig megszokott, gondosan megtervezett és maradéktalanul megvalósított formájában mindenképpen az.

A több mint hatszáz oldal terjedelmű életmű-válogatást mindenesetre egy 1989 és 1991 között írott hosszúverssel (Elégia. A nőkhöz) és egy 1985 és 1989 között született prózai betéttel (Történet Gellért püspökről, a macskáról és a szobor-lét előnyeiről), valamint a nyolcvanas évek költészetét értékelő, csaknem százoldalas recepciós anyaggal zárja. Költő és értelmező számára egyértelműnek látszik tehát, hogy Tóth László költészete a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulójának tájékán lezárult. Az Átváltozás… kötet nem egyéb, mint a megtett költői életút eredményeinek összefoglalása és dokumentálása, a szerző és az olvasó számára egyaránt. „Mi volt az Átváltozással a célom?” – teszi fel a kérdést mintegy önmaga számára a szerző 2011-ben a Magyar Naplóban, éppen recenzensével, Pécsi Györgyivel folytatott beszélgetése során. S a válasza: – „Hogy együtt lássam addigi verseimet, s fölmérhessem az utat, amelyet ezek kijelöltek, bejártak. Én akkor már jó ideje, több mint tíz esztendeje, gyakorlatilag 1990-től, 1992-től szinte egyáltalán nem írtam (új) verset, talán csak egyszer-kétszer, ideig-óráig tartó hirtelen felbuzdulásból, s lehet, az addigi verseimmel való foglalkozástól kicsit az újbóli formába lendülést, a költő újraéledését is vártam (még ha újjászületését nem is feltétlenül). Meg aztán egyszer s mindenkorra rendet is kellett teremtenem – rendet is akartam teremteni – az addig írtak közt, s láthatóvá tenni az akkorra már egyre inkább magam számára is láthatatlant.” Érdemes figyelni az interjú folytatására is. A Tóth László-i személyiség, gondolkodás- és alkotásmód lényegére: „tőlem sosem esett távol valamifajta természetes rendigény (hiszen a természetben is teljes rend – és rendszer – uralkodik, nem?), még akkor is, amikor bizonyos – kívülről rám aggatott – kötöttségeket nehezen is viseltem, bár ezek kapcsán is mindig megpróbáltam kifelé-befelé egyformán fegyelmezett maradni. Tehát, szerintem, nem első fokon bennem van rend, hanem a világban, s mivel eleve én is a világ része vagyok (s nemcsak eleve, hanem tudatosan is igyekszem az lenni, illetve maradni), bennem sem lehet más, mint egyfajta rend. És mindig mindent, ami a világban – körülöttem vagy bennem, tőlem függetlenül vagy általam – történik, mániákusan szerettem volna megérteni. Mindennek a motivációját kutattam, hogy ez miért van, s az miért. S én, marha, ilyen alapon néha még azt is megértettem, aki bántott, aki – a természet valamiféle rendeléséből – bántani kényszerült engem. Még a feljelentőimmel is együttérző és megértő tudtam lenni, mondván, szegényeknek, nekik is meg kellett élniük valamiből, nemdebár?…” Rend, rendigény, rendteremtés. Életben, viselkedésben, munkában, irodalomban egyaránt. Világos beszéd. Ez a vezérlőelve a szerkesztői és az írói tevékenységnek egyaránt. S alapvetően ez az indoka az újra és újra ismétlődő versválogatásoknak is. (Az Átváltozás… után Kötélen, avagy Amint az ég... Versek 1987; 1993–2008 címmel és dátumozással a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Könyvkiadó adja ki „új” kötetét. 2009-ben a pozsonyi Madách-Posonium Kiadó jóvoltából verseinek újabb, Ma isten maga…, avagy Változatok a teremtésre. Válogatott versek 1968–2008 című gyűjteményes kötetével ünnepli költői pályakezdésének negyvenedik évfordulóját. 2010-ben a szintén pozsonyi AB-ART Kiadó sorozatának kilencedik darabjaként pedig Vida Gergely válogatásában és utószavával jelennek meg Tóth László legszebb versei.) A költői újraéledés vagy újjászületés biztos jele azonban – s ez a legfontosabb! – már az Átváltozás…-hoz illesztett tizenöt oldalnyi és húsz versből álló „prológus az utójátékhoz”. Darabjai – három kivételével – a kilencvenes években keletkeztek. A három kivétel közül az első még 1989 márciusában született, s címe: A toll. A másik kettő (Kései; A Költészet Napja) a 2002-es versünnepen íródott. Mindegyikük, jellemző módon és nyilvánvalóan nem véletlenül, a versíráshoz, a költészethez kötődik. S az is nagyon jellemző és egyáltalában nem véletlen, hogy amikor a kötet összeállítója már minden verses és prózai, költői és értelmezői szövegét közzétette – egy újabb finom szerkesztői megoldással – könyvének végére még egy 1985-ből származó versét is oda­illeszti. A vers címe mi más is lehetne, természetesen: „A szavak, a szavaim…” A szavak tehát, rögtön utána a személyessé, majd ezt követően – a talányos három ponttal – az azonnali bizonytalanná tételük. Szó és tett egységének összetettsége, a rendteremtés vágya és kényszere. A költői pálya valódi tétje most már végképp nem kétséges: a vers megszülethetősége és a megszülethetőség (ön)kínzó nehézsége. Mindegyre annak bizonyítása, hogy a világban – minden ellenkező híreszteléssel szemben – valójában rend van, rendezettség van. Vagy ha nincsen, akkor legalább a vers, a költészet eszközeinek révén a rend, a rendezettség megteremthető. Költő számára mi más adhatna reményt, hitet, elszánást a rendrakáshoz, a rendteremtéshez, ha nem „a szavak, a szavaim…”:

idegenül
s egyre idegenebbül lődörgök már
mondataim univerzumában
fáradtan leülök
s megpihenek verseim valamely szögletében
minél otthonosabban mozoghatnék bennük
annál inkább nem lelem helyemet
igék bolygói
főnevek napjai
jelzők kötőszavak meteorjai
írásjelek kusza miriádjai rajzanak köröttem
láthatatlan pályájukhoz titokzatos törvényeikhez
igazodva
és én nem értem
mit akarnak
mit akarhatnak
tőlem a szavak
a szavaim

(Dunaszerdahely–Komárom, 1985. június 5.)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben