Sára és Azrael: a testvérek találkozása

Két nappal azután, hogy Maxit és Azraelt az egymásra találás kába és alkoholmámoros örömével, tökélyre fejlesztett bajtársi bambulásban a Bólogató félreeső asztalánál hagytuk, fekete limuzin állt meg a kastélyszálló főbejárata előtt. Akár egy film kiszámított hatáselemeként a főcímzene elhalkulását követő koncentrált pillanat kellős közepén.

Sofőr vezette, de nem szállt ki, hogy ajtót nyisson a hátul ülőknek. Ketten voltak, de csak az egyikük szállt ki. Ahogy becsukta maga mögött a kocsi ajtaját, az máris tovasiklott.

Még a madarak sem rebbentek szét a közeli fák ágain. Az ugrásra készen várakozó két egyenruhás alkalmazott ekkor lépett elő a forgóajtó prizmatikus homályából.

Biztosra akartak menni. Abból, hogy a sofőr nem szállt ki, tudták, nem a főnök érkezik. Egyetlen másodperc késlekedés az állásukba kerülhet. Egyetlen elsietett lépés az állásukba kerülhet. Itt nem lehet hibázni. A megfelelő pillanatban, két oldalról, összehangolt mozdulattal vették át az érkező nő egy-egy csomagját. A kézitáska marad, tudták, nem is nyúltak érte.

Magas és csontos nőt látunk. Húsa alatt fel-felsejlenek a hosszú, erős, hajlékony és tőrszerű formák. Gyöngyvászon kiskosztümben feszít. Szó szerint, mert a nyilván gonddal kiválasztott öltözék azt hangsúlyozza, amit érdemes, a nő karcsúságát, és azt fedi, amit kell, a fiúsan csontos vállat és mellkast. Huszonéves, de az a típus, aki ha ügyel magára, ha nem hízik el vagy nem fogy le nagyon, tíz év múlva is huszonévesnek hazudhatja magát.

A vastag, lapos, egyáltalán nem kiugró ajkak félig nyitva. A hőség miatt, vagy a várakozás, vagy a fogak miatt. Nem próbálta rúzzsal elfedni bizonytalan körvonalukat.

A figyelmes szemlélő tekintete azonban óhatatlanul lejjebb siklik, le a hegyes áll alá, a hosszú, inas nyak közepén nautilusz módjára föl-le járó, férfiasan erős ádámcsutkára. A figyelmes szemlélő konstatálja, hogy a nő ideges. Robbanásig feszült, hiába igyekszik elleplezni.

Egy közelképben feltűnhetne az is, hogy csukva van a szeme. Pontosabban szinte csukva van, mert befelé figyel, közben sztendbájon a szem, majd vakuvillanásnyira nyílik a tekintet.

Nem keres, hanem vár valamit. Vagy valakit.

És amit vár, azt úgy várja, olyan belső bizonyossággal, egyszersmind feszültséggel, hogy tudja, bármelyik kikockázható pillanatban elkövetkezik.

És amit várt, elérkezett.

Sára.

Mintha nem létezne rossz a világon, egy hosszúnak megélt másodpercig hagyta magát sodródni a feléje úszó ismerős hang hullámain.

Sára.

Sára.

Félig csukott szemmel is látta, hogy kicsapódik a személyzeti ajtó.

Látta a feléje siető egyenruhás fiatalembert.

Látta az öccsét, akit már öt éve nem látott.

Azután már nem látta őt a könnyeitől.

Összeborultak, mint a túlélők a háborús filmekben.

Majd Sára, mintha attól tartana, hogy minden kis gyöngesége kartotékba kerül, gyorsan kibontakozott öccse öleléséből.

Megfogta a kezét, jól megszorította néhányszor, és a személyzeti ajtó felé indulva egyetlen szó nélkül elvonszolta őt a reneszánsz épületszárny hátsó traktátusában kialakított irodájáig.

Ott bent megint összeborultak.

A karok emlékezete őrzi leginkább a régi öleléseket.

Amikor Azrael a frissen vasalt portásegyenruha zakójának belső zsebéből ünnepélyesen előhalászta mohazöld szalaggal átkötött ajándékát, a négyszög alakú, bársony bevonatú kis ékszeres szelencét, Sára a nyakától a homlokáig elpirult.

Ez a zöld olyan puha és mély, mint a szemed, mondta meghatottan, és a szalagot gyűrögette.

Egészen így mondta. Mint régen.

És még azt is mondta, hogy nem kellett volna.

És zavarában, vagy talán egészen másért, csókot nyomott a fiú homlokára.

Amióta a nagyanyjuk nem élt, senki nem csókolta meg Azrael homlokát.

Mintha a szavakat és a látványt nem tudnák egymáshoz illeszteni, hol egymást bámulták, hol szavakat keresgéltek. Ami viszont ürügyet szolgáltatott arra, hogy Sára, otthonosságot láttató gesztussal, itallal kínálja Azraelt.

A viszontlátás örömére.

S ezzel valamelyest fel is függesztette saját törvényeinek hatályát.

Az üres poharak tennivalót adtak a kezeinek.

A vörösboros üveg dugóját öccsével húzatta ki.

Megdolgoztatunk a pénzedért, nevetett, de inkább idegességében, mint jókedvében.

Fogva tartották egymás tekintetét.

Vajon előnyére változott-e, vagy hátrányára, kérdezte a fiú önmagától.

Az ellenfényben hamar észrevette a nővére szeme körül megülő levendula-rózsaszín árnyékokat.

Szemzugából nyíló finom ráncai legyezőszerűen hordták szét a távol töltött évek örömeit és fájdalmait.

Milyen vékony. Az alakja akár a penge.

Az esze is, de vajon boldog-e.

Azt kéne megértenie, amit Sára elhallgat, és talán soha nem is fog elmondani.

Több titka van, mint neki, ebben biztos volt.

Fogva tartották egymás tekintetét.

Gyönyörű férfi lett az én kis göndör fejű, ábrándos öcsi-manóm.

Tisztára mint apu.

Egész életében üldözni fogják a nők.

Az a legszebb és a legveszélyesebb az egészben, hogy nem is tudja.

Ártatlannak születtél, öcsikém.

Neked szükséged van érzelmekre, az lesz az iránytűd.

Mostantól mindig itt vagyok neked.

Koccintottak, már nem lehetett a pillanatot tovább nyújtani.

A viszontlátás örömére.

Azokra, akiket szerettek, és mindig szeretni fognak.

Egymásra.

Sára viszontlátta öccse arcán a legbensőbb emlékeit.

Azrael a szívében mindig fenntartott valamennyi helyet a nővérének.

Lassan beszélgetni kezdtek. Régi sztorik jöttek elő, halványan felsejlő arcok, csínyek, apró galádságok, ilyesmi.

Sára racionális arcát egy-egy percre sikerült szentimentálisra cserélnie.

Azrael egy kicsit azért továbbra is feszengett.

De a nevetésük már valódi volt.

Mint két tesó.

Távolról bárki akár szerelmespárnak is gondolhatta volna őket, akik hosszú és kényszerű távollét után ismét egymásra találtak.

Meghitt jelek cseréje folyt a pazarlóan megvilágított, főúri eleganciával, ugyanakkor praktikusan berendezett menedzseri szobában.

Azrael igazán még körül sem nézett. Bár a gazdagságot, az igényesen kidolgozott  faborítást, a vastag szőnyegeket és a drága csillárokat tekintete peremén azonnal érzékelte.

Az egészben valamiféle ellentmondást érzett, nem ilyen Sárára emlékezett.

Igaz, azóta sem tudja, hogy akkor miért ment el. Hová vitte a hosszú, szürke limuzin. Miért nem maradt velük, miért nem maradt vele. Abban a puha, öröknek tűnő gyermeki melegségben.

Nem értette, és most azért van itt, hogy megértse.

Hiszen az élet is jórészt az, hogy ami amott van, emitt akarna lenni.

Nehezére esett a kíváncsiságát legyűrnie. Nem akarta bántó vagy buta kérdésekkel elrontani a viszontlátás régóta gyűjtögetett örömét.

Hangosan kellett volna kimondania, ami a fejében járt, de nem volt elég mersze hozzá.

Ha van olyan dolog, amiről nem beszélhetünk, akkor hirtelen sok másik is lesz, amiről ezért jobb hallgatni.

Tudata ekkor rögzítette, hogy a hatalmas íróasztal szélén, a bal kéz magasságában, egy bőrborítású, nagyméretű képkeretben Sára azt a fényképet tartja, amelyen utoljára láthatók együtt ők ketten a nővére november végi születésnapi zsúrján.

Fájt a látvány, a torkát szorongatta.

Kisütött a nap, lomhán, de ellentmondást nem tűrően. Égette az arcát.

A késő délelőtt éles fényei szinte felszeletelték az íróasztal zöld filcfelületén heverő tehetetlen tárgyakat.

Észre sem vették, hogy valaki a félig nyitva hagyott ajtóban áll.

Gratulálok, szólalt meg a magas, kisportolt, őszülő halántékú és feltűnően választékos öltözetű ötvenes férfi. Újra együtt a család. Hát eljött a várva várt pillanat. Az én Sárám már nagyon várta.

A hangja mély volt, lassú és megfontolt, mintha minden egyes szót a föld alól ásott volna ki.

Fesztelen léptein látszott, hogy szabad bejárása van mindenhová.

Először Sárához ment.

Kiszámított, merev, tulajdonosi gesztussal szinte futólag szájon csókolta, és egy Azrael számára még ismeretlen nevű vendégről érdeklődött.

Azrael figyelmét nem kerülte el, hogy nővére térde kissé reszketett.

Izmainak finom, fegyelmezett remegése lassan átterjedt a mellkasára és a vállaira. Fejét felszegte, lágy tekintete valósággal megbénult.

Megállapíthatatlan színű szomorú szeme, nem lehetett tudni, hogy a meglepetéstől vagy a rémülettől, most szinte égett.

Mintha egy olyan mondatot értene meg, amit ki sem mondtak, Azrael ösztönösen Sára mellé lépett.

Azrael vagyok, mondta semlegesnek szánt hangon.

Örvendek, fiatalember, nyújtott kezet a férfi, és úgy mosolygott, mintha autogramot osztana.

Valter. A Ház és Sára szívének tulajdonosa.

Azrael a nyakszirtjén érezte a másik nevetését. Ő maga még csak el sem mosolyodott, ami a saját védekezési mechanizmusát ismerve szokatlan volt. Ha oldalra néz, láthatta volna, hogy Sára sem mosolygott.

Üdvözlöm a fedélzeten, folytatta a férfi kedélyesen, a megnyerő kommunikáció tankönyvbe illő szabályai szerint.

Hallom, gyorsan beilleszkedett. A lányok mindenesetre hamar a szívükbe zárták.

Csak most engedte el Azrael kezét.

Jól áll magán az egyenruha. Véletlenül nincs ma szolgálatban, tette hozzá kérdőleg, de omnipotens hangsúllyal, mint aki előre tudja a választ.

Műszakot cseréltek, lépett közbe Sára, mint aki veszélytől tart. Való igaz, egy nappal korábban telefonon megkérte Elzát, hogy cseréljenek.

Megértő ajakbiggy, érti, de a másik is értse meg, értse és érezze minden pillanatban, rejtve őelőtte ebben a házban semmi nem maradhat.

Hogyne értette volna Valter úr, akit mindenki csak Vezérnek nevezett, hogyne értette volna Sára ragaszkodását a rég nem látott, ábrándos tekintetű, furcsa nevű és bosszantóan jó kiállású öcsikéhez.

Egy nő csak akkor él teljes életet, ha mindig vigyázhat valakire, óvhatja széltől, naptól, rossz- és jóakaróktól. Ha kiélheti az anyai ösztöneit, és hivatásos aggódó módjára vehet részt annak mindennapjaiban.

A Vezér túl sok pénzt és időt fektetett ahhoz belé, hogy most, egy kisöcsi felbukkanását követően vesszen kárba a befektetés.

Jóindulatú, atyai félmosollyal adta Sára tudtára, hogy részéről minden rendben, ne nyugtalankodjon, a kisöcsi sorsa neki is szívügye.

Ne féljetek, amíg engem láttok.

Ádáz melankóliával átitatott mondásainak egyike volt ez. Főleg Sára, a Százados és a lányok jelenlétében hangoztatta öntetszelgő eleganciával.

Kettejük, azaz Sára és az ő kódrendszerében ez azt jelentette, hogy a lány csak végezze a dolgát, ugyanazzal a lelkiismeretességgel és kreativitással, amellyel rövid idő alatt tekintélyt, megbecsülést és nem elhanyagolható módon pénzt szerzett magának, a többit bízza őrá, a rend legfőbb őrére.

Sára azonban nem nyugodott meg teljesen. Újratöltött magának a vörösborból, és szívesen rá is gyújtott volna, ha legutóbb nem felejti el kikapcsoltatni a szobai füstérzékelőt.

Amit nem tudunk: az ötnapos külföldi üzleti úton, amelyre Valter az ő, Sára beleegyezése vagy akár megkérdezése nélkül magával cipelte, többször szóba került a fiú jövetele. Valter ígéretet tett, hogy mindenben, így mondta, mindenben támogatni fogja, és cserébe csak annyit várt el, hogy rendesen lássa el a munkáját, ne hozzon szégyent a nővérére, és ne rontsa a ház jó hírnevét.

Sára nyugtalanságának legfőbb oka éppen ez utóbbi kitétel volt.

Kinek mondhatta volna el, hogy Azrael, ha csak nem változott meg gyökeresen az elmúlt években, olyan ártatlan lélek, aki képtelen alakoskodásban, hazugságban tölteni egyetlen napot is. És ha így van, és a zsigereiben érezte, tudta, hogy így van, nem lehet másképp, akkor idővel rá fog jönni, hová került, mi zajlik itt a fényes kulisszák mögött.

Féltette őt is, magát is.

És az is nagyon bántotta, hogy nem lesz ott, amikor Azrael érkezik, de nem volt választása.

Valter a bizalmasai és a tőle függő üzletfelek körében az egyet nem értés legkisebb jelét is árulásnak tartotta. Azok közé a férfiak közé tartozott, akiknek abban rejlett a bölcsessége, hogy nem foglalkoznak a részletekkel.

Sára vele tart, kimondta, punktum. Így kerek a világ.

Gondolkozzunk globálisan, cselekedjünk lokálisan.

Szeretett olyan színben feltűnni, mintha a saját kútfejéből pattant volna ki az összes örök érvényű igazság.

Úgy tartotta, hogy ő a Nagy Egészben gondolkozik, és elvárta, hogy mások is ezt tartsák róla. Valahol, nem is olyan mélyen, univerzálisnak tételezte magát. De nem volt buta ember, és ha bárki különvéleményét a kimondásakor vagy utóbb megalapozottnak vélte, viszonylag gyorsan és feltűnés nélkül a magáévá tette. Mintha ő találta volna ki. Mintha csak azért provokálta volna ki a környezetéből, hogy meggyőződhessen logikája és döntései helyességéről. Azután persze diszkréten megjutalmazta azt, akitől a használható ötlet származott, de gondosan ügyelt rá, hogy valami másért, lehetőleg máskor, nehogy összefüggést találjanak a jutalom ténye és az azt megelőző események szekvenciája közt.

Amit Sára sem tudott: Azrael érkezésének reggelén a Vezér telefonon utasította egyik beosztottját a fiú folyamatos megfigyelésére és napi jelentéstételre.

Ennyit arról, hogy Valter nem foglalkozott a részletekkel.

Ne igyál többet, hosszú nap áll előttünk.

Az öccsének sem örülhet, kérdezett vissza Sára némi támadó éllel, és ádámcsutkája izgalmában ezúttal is föl-le járt, akár a nautilusz.

Szíve szerint azt kellett volna mondania, hogy menj a pokolba, ki hívott ide, miért nem hagysz minket kicsit örülni egymásnak.

Valter egyetlen lépést tett a lány felé, majd lassan kinyújtotta a kezét, és elvette a poharát.

Ennyi elég volt. Nem a személyzetre tartoznak az érzelmeid. És hozd rendbe magad, amikor innen kimész.

Sára szíve úgy vert, mintha próbarepülésre készülne.

Megszégyenítik őt a saját testvére előtt.

Megalázzák, nevetségessé teszik.

Valter nevét még gondolatban sem mondta ki.

Úgy bánnak vele, mintha ő is csak egy volna az alkalmazottak közül. Egy senki a harmadik sorból. Egy csicskás. Mint az öccse.

A sírás határán egyensúlyozott.

Valter arcán a már jól ismert kegyetlen gyöngédséget érzékelte. Tartott ettől a tekintettől, egyszerre gyűlölte és szerette. Most gyűlölte, és a legszívesebben megfojtotta volna a tekintet gazdáját.

Nem ő, hanem valaki, aki benne lakozik.

Mint az a gyermek, aki gyanítja, hogy a felnőttek nem teljesen őszinték hozzá, Azrael feszélyezetten álldogált kettejük között, egészen pontosan két lépéssel hátrébb, a háromszögletű dohányzóasztal egyik élének szorítva a térdét. Érezni akarta a testét, vagy inkább a saját létezését, és a térdébe nyilalló fájdalom tudatosította benne a helyzet valóságosságát.

Reflexei percről percre megfejtésre váró morzejeleket továbbítottak a központi idegrendszernek.

Bizonytalan értelmű szavak zakatoltak a fejében.

Szeretett volna megszólalni, megvédeni a nővérét, kiállni érte, mivel azonban Sára egyetlen fáradt csuklómozdulattal jelezte, maradjon csendben, nem tette.

Szomorúan konstatálta, hogy Sára jóval sérülékenyebb volt, mint amennyit látni engedett. Fájt neki a kiszolgáltatottsága. Ugyanakkor csalódást érzett a viselkedése miatt.

Vajon miért nem ment még el innen.

Miért maradt itt ebben a pokoli paradicsomban. Eszébe ötlött Maxi kifejezése.

Nem értett semmit, de amit érzett, az afelé hajtotta, hogy neki is itt kell maradnia, és összeszorított foggal, módszeresen végig kell csinálnia, amit vállalt.

Meg fogja fejteni a titkot, hallotta a saját eltökélt belső hangját.

Már csak Sára miatt is. És az önbecsülése miatt. Meg azért, mert gyerekkorában kevesebbet játszhatott detektívesdit, mint szeretett volna.

Hosszan, rezdületlenül, alig észrevehető mosollyal a szája szélén figyelte a férfi kimért mozdulatait.

Olyan embernek látta, akit akkor sem hagy el a hidegvére, amikor a gesztusai már erőszakról árulkodnak.

Olyan embernek látta, aki nem szokott hozzá, hogy bármiféle komolyabb ellenállásba ütközzék, bármi gátolja akarata érvényesülését, vagy hogy a dolgok nem az ő elképzelései szerint alakulnak.

Ő alkotja a szabályokat.

És csakis ő hághatja át.

Ismerős volt a képlet. Azrael őrizgetett magában idevágó képeket az apjáról az emlékezet házi archívumában.

A kordában tartott érzelmeket palástoló tárgyilagosság sokat élesített Azrael látásán.

Nem irgalom elve járatja srófra a természetét, annyi szent.

Ebben a mondatban összegezte első találkozásuk tapasztalatát, amikor Valter fejbiccentéssel adta tudtukra, hogy távozik.

Amilyen meglepetésszerűen érkezett, olyan hirtelen távozott is. Egyetlen lassú karlendítés utáni félfordulattal lépett ki a szoba nyitott ajtaján. Arcára tapadt, kötelező szolgálati mosolyát úgy húzta maga után, mint rovar a piszkát.

Fellélegeztek.

Sára töltött magának, majd egy hajtásra kiitta.

Van huzata. Már kislánynak is ilyen mohó volt.

Nem is koccintunk, kérdezte Azrael nevetve, és gyorsan töltött mindkettőjüknek még egy pohárral.

Reload.

Rájuk fért a nagy ijedség után.

Már Sára is tudott nevetni. Nevetés közben eltűnt felső ajka fölül az apró, finom ráncok hálózata.

Hülye picsának érzem magam.

Igyál még.

Azt hiszi, a tulajdona vagyok.

Te nagyon is a magadé voltál mindig.

Ma már egoutazásának állandó személyzetéhez tartozom.

Valamit csak tehetünk, nem, kérdezte Azrael, vagy inkább csak úgy mondta, bele egyenesen az ólomkristály pezsgőspohárba.

A keze messzebbre elér, mint a gondolatai.

Azrael letette a poharat, és nővére vibráló tekintetét kereste.

Kezdetben ez lesz a fegyverünk, szólt végül, minden egyes szót jól megrágva.

Ki ne mondd ezt a szót.

Már kimondtam.

Nem tudsz te semmit.

Mit kellene tudnom.

Beszéljünk másról, legyintett Sára, már másodszor azóta, hogy megölelték egymást.

Régen sem volt erősséged az őszinteség.

A fiú a legszívesebben visszaszívta volna ezt a hideg, gyerekesen vádló mondatot, de már késő volt, kimondta. Szégyellte magát.

Igazságtalan vagy velem, hangzott a válasz, és Sára ismét töltött magának. Sok idő telt el azóta, és te annyi mindent nem tudsz.

Kivel legyek igazságtalan, ha nem veled.

Itt vagy, és csak ez számít.

Hívtál.

Jöttél.

Megcibálom a hajad.

Csak azt próbáld meg, leharapom a kisujjad.

Elfenekellek.

Kevés vagy, mint a vasárnapi tízórai.

Kihúzod a gyufát, nevetett Azrael, és örült, hogy a nővére nem bántódott meg, hogy a kínos percek után végre megint ott folytatják, ahol öt éve abbahagyták.

Mondd meg, milyennek látsz, parancsolt rá évődve az öccsére Sára.

Szép vagy. Sudár, elegáns és sikerillatú. De többet mosolyoghatnál.

Gebe vagyok, mondd meg.

Legalább van hova híznod.

Szemtelen.

Házsártos.

Nagyképű macsó.

Kosztümös mimóza.

Felfújt hólyag.

Főnök macája.

Ezt nem kellett volna.

Tényleg nem, de te provokáltad. Tudod, milyen vagyok, próbált korrigálni Azrael, mintha csak egy ralipályán volna, és néhány kormánymozdulattal kellene visszaszerezni uralmát a kicsúszni készülő jármű fölött. Közben arra gondolt, honnan is tudná Sára, ha ő maga sem tudja, milyen.

Nem hiszem, hogy bárki nője lennék. Talán épp ez az én bajom.

Mindenki azt mondja, hogy a főnökkel élsz.

Ki az a mindenki.

A fiúk. A Bólogatóból.

Egy húsközösségben élünk, ennyi. Hamar beilleszkedtél.

Sok mindenen mehettél keresztül, amióta nem láttuk egymást.

Majd rájössz, hogy az emberek többsége nagyjából ugyanazokon a dolgokon megy keresztül.

Nem hibáztatlak...

Az jó, ha nem hibáztatsz senkit. Magadat sem.

...de biztos kiszállhattál volna.

Nem tudsz te semmit.

Ezt már mondtad. Tényleg nem tudok, de megérte, kérdezte Azrael, ha lehet, még az eddigieknél is bizonytalanabb hangon.

Minden viszonynak ára van. És Valter nem szűkmarkú, ha az érdekei úgy diktálják.

Azt látom. Te lettél itt a második ember. Főmenedzser.

Papíron. Valójában én is csak egy sorszámozott marionett vagyok.

Én meg egy ideiglenesen nálatok állomásozó közkatona.

Annál azért jobb. Zsoldos, ha már szóba hoztad.

Köszönöm is.

Jól jön az, ha elkezded az egyetemet. Apánk azt mondaná, mindenki készüljön fel a nagybetűs életre.

Apánk sok mindent mond, túl sokat is.

Egyszer még hálás leszel neki ezért. És tényleg nem árt felkészülni bizonyos dolgokra.

Nem szeretnék egy életet azzal tölteni, hogy az életre készülök.

Bölcsességed, ó, lenyűgöz ’s elvarázsol, nevetett fel Sára teli szájjal, kissé már felszabadultabban.

Na, megállj, csak kerülj egyszer a kezem közé.

A lányokat riogasd, ne engem. Van itt belőlük épp elég.

Nekem mondod, horkant fel rosszul tettetett méltatlankodással a fiú, és azon nyomban hajtőig elvörösödött..

Nocsak, te becsajoztál, a füleden látom.

Azért az túlzás.

Uramatyám, három napja van nálunk, és tessék. És az én erkölcseimről prédikál.

Nem húzol ki belőlem semmit úgy, mint régen.

Dehogynem. Mindig okosabb voltam nálad. Na. Cserébe én is elárulok valamit.

Ez nem fair.

Csak ez fair.

Találkoztam egy lánnyal.

Na, ne mondd. És milyen pózban.

Teljesen hülye vagy.

Sokan ezért szeretnek.

Egy szó kevés, annyit se mondok többet.

Beépített kémhálózatot működtetek. Leleplezzük a besurranókat.

Nem fogsz rájönni, amíg meg nem mondom.

Adj egy hetet. Egy üveg száraz pezsgőbe.

Elveszíted.

Ha elveszítem, én állom a szülinapi bulid költségeit. Cakkpakk.

Ez új, szóval lesz szülinapi bulim. Jól hangzik. A nagyi halála óta nem ünnepeltem.

De most fogod, kezet rá.

A kézfogásból az lett, hogy ismét megölelték egymást. Azrael rosszul leplezett elérzékenyüléssel lapogatta Sára csontos vállát.

Köszönöm, hogy veled lehetek, szólt összeszűkült szemmel, és nem tudta, hogy most sírjon vagy nevessen.

Szeretném megvédeni azt, amit irántad érzek, öcskös.

Szeretlek, és nagyon hiányoztál.

Az utolsó szó valósággal fennakadt a levegőben.

Addig olyan gyorsan, és olyan hőfokon beszéltek, mintha minden következő hang megfulladni készülne a torkukban. Észre sem vették, hogy beszéd közben az egész testük áthűlt és nyirkossá vált a forróságtól. Kiszáradt a torkuk, lelassultak a mozdulataik, szinte belezsibbadtak az örömbe, hogy ennyi idő után újra együtt vannak. Honnan is sejthették volna, hogy eközben valaki valahol minden szavukat hallja, és minden gesztusukat követi.

A hirtelen beállt csend már csak arra volt jó, hogy kivezesse őket a szobából.

Az ajtó csukódásával egy időben a kastélyszálló valamelyik alagsori zugában elsötétült egy monitor.