×

Megúszni, mindenáron

Odze György

2013 // 01
Pentik Anna konzul egy esős, őszi délután érkezett meg első kiküldetésének helyszínére, egy kellemes, mediterrán éghajlatú szigetország Koppel nevű fővárosába. Persze tele volt izgalommal. Huszonhat éves, ez volt az álma, nagykövetségen dolgozni. Korábban ügyvéd is volt, a jó nevű doktor Kotári irodájában unalmas ingatlanszerződésekkel foglalkozott, azután korábbi tanára, Neszté professzor munkatársa lett egy önkormányzat jogi osztályán, de ott sem érezte jól magát. Vagy inkább: nem érezte fontosnak magát. Lehet, hogy nem is volt fontos. Talán most megkapja a nagy lehetőséget. Rávoly Kornél, a fiatal, jókedvű, ám kissé álmos tekintetű hivatalsegéd fogadta a repülőtéren. Anna többre számított. Nem, nem a nagykövetre, de legalább egy diplomatára vagy egy virágcsokorra. Rávoly beemelte a csomagokat az autóba, és már indultak is a Periviolta utcába. A lakásban Rávoly átadta a kulcsokat, van a sarkon egy kis üzlet, ott beszerezhet magának mindent, és különben is, minél előbb lesz az ember önálló, annál könnyebb lesz később az élete, persze, felelte Anna, megérti, ezt a fontosságtudatot valószínűleg el kell majd felejtenie, különben csalódásokkal lesz tele az élete itt is. Megbeszélték, hogy aznap este Anna náluk vacsorázik, a feleségem, Luci, aki mellesleg a nagykövet titkárnője, zseniálisan főz, hétre itt leszek.

Körülnézett a lakásban. Két szoba, szerény bútorokkal berendezve, régi, poros televízió, oldalán kis fémlapon a leltári szám, szűk konyha, a falak mellett hangyák, a mosogató szemlátomást eldugult, a sütőre ráégett ételmaradékok, a sarokban felmosórongy vödörrel, a klasszikus igénytelenség. De hát a kiküldetést nem lehet panaszkodással kezdeni. Belenézett a fürdőszoba tükrébe. Ott áll, egyedül, külseje közepes vagy inkább átlagos, magánélete rendezetlen, pályafutása csupa kérdőjel. Felhívta Julit, a nővérét, minden rendben van, jól érzem magam, mondta.

– Furcsa a hangod – felelte Juli. Őt nem tudta becsapni, túlságosan jól ismerték egymást. Gyerekkorukban hosszú éveket töltöttek közös hálószobában, és azóta is mindent megbeszéltek.

– Csak most érkeztem. Még minden olyan idegen.

– Skrebinszkyvel már találkoztál?

– Még nem.

– Aztán csak óvatosan.

Kiment a kis erkélyre. Az azért mégiscsak luxus, egy erkély. Lenézett a mozgalmas utcára. Szerette az erkélyeket, annak a kis lakásnak is volt erkélye, a Böszörményi úton, ahol lakott. Egy ideig egyedül, azután hat hónapot a megbízható, de unalmas Selbach Palival.

– Ne bízz benne – tanácsolta neki akkor Juli. – Egy napon szó nélkül elhagy majd. Ne bízz senkiben.

Ő azonban bízott benne. Aztán Selbach Pali egy nap szó nélkül összecsomagolt, és elhagyta.

Juli sok mindent megjósolt. Mindig ő volt az okosabb, a talpraesettebb, a bátrabb, aki elmondta, amit gondol, és kevésbé számolt a következményekkel. Anna óvatosabb volt, félt, hogy megbánthat másokat, ha őszinte. És mégis, Juli volt a sikeresebb, könnyebben megtalálta azokat a férfiakat, akik kedvesek voltak hozzá, a csalódásokat is könnyebben heverte ki, miközben Anna sokat volt egyedül. Meg is szokta. Vajon nem ez a természetes életforma? Gyakran gondolt erre. Volt már együtt férfiakkal, de mindig magányosnak érezte magát mellettük. Mit jelent ez a szó, hogy magány? Hogy nem figyeltek rá? És ő? Ő vajon figyelt rájuk? Megtanulta, hogyan kell figyelni a férfiakra? Inkább csak azt tanulta meg, hogy Juli hogyan csinálja. De hát Julinak könnyen ment. Vagy úgy tett, mintha könnyen menne, de hát ez majdnem ugyanaz. Visszament az erkélyről a lakásba, elővette a vasalódeszkát az előszobaszekrényből. Végignézett szerény ruhatárán. Kedvenc, ám egyszerű fekete szoknyája az egyik kartondoboz mélyén lapult, keserves munkával előkereste, és választott hozzá egy hagyományos vonalú fehér blúzt. Ezt veszi majd fel első munkanapján.

Skrebinszky András nagykövet már tudta, hogy meg fogja hódítani Pentik Annát. Ez volt a harmadik éve ezen a kis mediterrán szigeten, és már nagyon unatkozott. Reggelente így ébredt, tudta, hogy kihívások és feladatok nélkül telik majd el a napja, legfeljebb munkatársait bosszanthatja majd. Régen nagyobb követségeket vezetett, de most munkatársa is már csak kettő volt, Lampány Ernő tanácsos és Rávoly Kornél, a hivatalsegéd. Még külügyi államtitkárként dolgozott Budapesten, amikor élvezetet látott abban, hogy félelem és lelkifurdalás nélkül apró hibákért váltott le nagyköveteket, ez egy ilyen kemény pálya, mondta a munkatársainak, akik csodálták. Talán örökölte, talán így nevelték. Elkerült bajokból tevődik össze a boldogság. Tanuljatok meg kibaszni másokkal, ennyi az egész. De már ez sem okozott igazi izgalmat. Maradtak a szerelmi kalandok. Persze ez sem olyan egyszerű egy külképviseleten, nincsenek titkok, mindenki tud mindent, vagy legalábbis azt gondolja, hogy mindenki tud mindent, és mindenki szeretne tudni mindent. Skrebinszky teraszáról belátni Rávolyékhoz, Rávolyék konyhaablakából látni, mi történik a Lampány-lakásban. Így aztán mindenki azt tudja, amit lát. Pedig sejteni – ezt ő, a diplomata jól tudja –, az az igazi művészet.

Szóval elhatározta, hogy meghódítja. Nem túlságosan szép lány, vékony, de nem kecses, afféle külügyes hivatalnok, aki szívesen ül estig az íróasztalánál, ebédidőben pedig barátnőivel nézegeti a környékbeli kirakatokat. Könnyed szórakozás, amivel múlik majd az idő, ennyi az egész. És ő pontosan tudja is, hogy hogyan kell. Amúgy is, ez a diplomácia. Társaság, italok, révedezések. A testek összefonódása érzelmek és következmények nélkül. Skrebinszky hatvanéves volt, soha nem érzett bűntudatot az elkövetett hibákért, és nem vállalt felelősséget téves döntéseiért. Ilyen egyszerű. Így is lehet. Vagy csak így lehet.

Ezen a reggelen az asztalánál ült, fehér ingben, nyakkendőben, és elmélyülten olvasott egy iratot, vagy legalábbis úgy tett, mint aki elmélyülten olvas egy iratot. Elfoglaltnak, gondterheltnek és felelősségtudónak akart látszani. Felpillantott, amikor Anna belépett, megkerülte az asztalt, hellyel kínálta az elegáns bőrfotelekben.

– Üdvözlöm Koppelben – mondta. Alacsony, elhízásra hajlamos, kopasz férfi volt. Igyekezett barátságos lenni, de nemigen sikerült. Anna úgy érezte, már szívesen befejezné a beszélgetést, ami még el sem kezdődött. – Remélem, jól érzi majd magát nálunk. Nem áltatom, mozgalmas hely, sok a munka, amiből mindnyájan egyformán kivesszük a részünket. Természetesen mindenkinek van magánélete, ezt én tiszteletben tartom, de a munkában könyörtelen vagyok. Nálam a kiváló az alapfok. A lakása megfelelő?

– Vannak apróbb hiányosságok… – felelte ő, és kezdte volna részletezni, mit cserélne ki szívesen.

– Persze, egyikünké sem tökéletes – a nagykövetet azonban szemlátomást nem érdekelte az, amit Anna mondott. Ezek voltak a jellegzetes főnök–beosztott beszélgetések, amiket ő már budapesti munkahelyeiről is jól ismert. – Az elődje, Peczeli Zituska kissé elhanyagolta, de hát most már azzal kell beérnünk, ami van. Felületes lány volt, sokat törődött a szórakozással, nem csodálom, hogy a lakását is elhanyagolta. Kornélt már ismeri, ő mindenben segít, amire csak szüksége van. És persze rám is számíthat.

És persze számíthatott is. Skrebinszky olykor fogadásra és kiállításmegnyitókra is elvitte, néha meglepetésszerűen együtt vacsoráztak, általában a munkáról beszéltek, Skrebinszky amúgy sem tudott másról beszélni. A munkáról beszéltek, ami azt jelentette, hogy Skrebinszky önmagáról beszél. Nem volt szerény, úgy tartotta, hogy a szerénység nem más, mint önmagunk ostobaságának vállalása. Ha Anna véletlenül hibát követett el, Skrebinszky nagyvonalúan legyintett, és egy jól irányított telefonhívással helyrehozta. Ő mindent tudott, és úgy is viselkedett, mint aki mindent tud. De nemcsak Anna volt az életében, voltak mások is, Elizabeth, egy svájci attasé, Katryna, a lengyel kulturális titkár, egy-egy együtt töltött délután vagy este, pezsgő az ágy szélén a tengerparti Horta panzióban, vagy könnyű vacsora a Time Beach közelében, ahol nem találkozhattak ismerősökkel.

Most azonban Anna érdekelte. Nem is Anna pontosan, hanem a hódítás kényszere, ez pedig minden más szenvedélynél erősebb volt benne. Szerzett kulcsot a lakásához a Periviolta utcában, ahol alaposan körülnézett, mialatt a lány ügyeletben volt a nagykövetségen. Miért is? Kíváncsiság, környezetismeret. Volt kulcsa Rávolyék lakásához is, csak a rend kedvéért. Oda is néha benézett. Kis lakás volt az irodaépület alagsorában, egy szűk folyosóról nyílt, a házaspár ott, a gázóra alatt tartotta a cipőit. Majd egyszer szól nekik, hogy tegyenek rendet. Legyél-mindig-rosszfiú kényszer. Most megnézte Anna hálószobáját, a konyhát, rend és tisztaság volt mindenütt, és ez elnyerte Skrebinszky tetszését. Finom, nem hivalkodó ékszerek, családi fényképek, klasszikus regények, Martin du Gard, Camus, klasszikus lemezek, operák, főleg Puccini, elektronikus levelek a szülőknek, de szemlátomást semmi komoly kapcsolat. Sejtette, hogy Rávoly is udvarolni próbál majd a lánynak, mert ő is unatkozik Luci mellett, szeret tetszeni a lányoknak, Annával is tegeződtek az első naptól, kirándultak is hármasban, Lucival, Rávoly feleségével. De hát Rávoly buta, képzetlen és öntelt fiatalember volt, visszavonult sportoló, aki még mindig testépítő szalonokba jár. De nem, az ilyen alakoknak nem lehet esélyük Annánál.

– A fiam Amerikában él – mesélte a nagykövet Annának, amikor egy este az elegáns El Capricio kávéház teraszán ültek, a koppeli tengerparton. – A maga életét éli, ez így természetes. A házasságom már korábban széthullott…

– Sajnálom – felelte erre kedves közvetlenséggel kevert sajnálattal Anna. – Nem volt szerencsés kapcsolat – Skrebinszky gyakran használta ezt a semmitmondó kifejezést, mert ügyesen leplezte el a lényeget.

– Ismertem az édesapját. Minden könyvét olvastam – mondta Skrebinszky, amikor az autóhoz sétáltak. Igyekezett a lány mellett úgy sétálni, hogy a testmagasságuk különbsége ne legyen feltűnő. – Pentik Zsigmond a jogi egyetemen valóságos legenda volt.

– Sajnos, hamar elveszítettük.

– Tudom – felelte Skrebinszky. – Kint voltam a temetésén. Akkor éppen Rómában dolgoztam, kizárólag ezért utaztam haza.

– Megható – ismerte el Anna. Nézte a férfit: kellemes, udvarias, majdnem jóképű, határozott, elvált ugyan, de nem tekinti magát selejtnek, mint legtöbb sorstársa. De azt is pontosan tudta: milyen veszélyes.

Alig ért haza, csengett a telefonja. A rendőrség kereste.

– A magyar konzullal beszélek? – kérdezte egy komor férfihang.

– Igen, Pentik Anna vagyok.

– Letartóztattunk egy férfit, aki ittas volt, és verekedett. Magyar állampolgár. Kléber Levente.

Este Anna bement a börtönbe, hogy meglátogassa a férfit.

– Tudom, hogy butaság volt – mondta rosszkedvűen Kléber, amikor leültek a kihallgatóhelyiségben. – Egy hirdetésre jöttem ki, abban mindent ígértek, én pedig mindent elhittem. Egy bizonyos magyar származású Spíler Róbert állt a dolog mögött, ő ajánlott munkát. Otthon gépészmérnök voltam, itt meg nem becsültek semmire. Tarixban működött ez a vállalkozás, a főnökünk gyanús ügyletekben is gyakran vett részt, járt már a bíróságon is, amikor beperelték, mert tudatosan hibás televíziókat és más készülékeket adott el. És amikor szóltam neki, hogy ebből bajunk lesz, kirúgott, és a béremet sem fizette ki. És akkor verekedtünk.

– Van valamennyi pénze?

– Egy fillérem sincs. Holnap kiengednek, megpróbálok munkát keresni a kikötőben.

– A rendőrség szerint el kellene hagynia Koppelt.

– Nem szeretnék hazamenni. Tudna nekem segíteni?

Éjfél volt, mire végzett. Felhívta Kornélt, megkérte, hogy jöjjön érte.

– Ez csak természetes – felelte a fiatalember.

Kellemesen elbeszélgettek az úton, még megálltak egy világítótoronynál, ahol éjjel-nappal működik egy kávézó.

– Szívesen találkoznék veled többször is – mondta Kornél, amikor megálltak a Periviolta utcában.

– És mit szólna ehhez Luci?

– Szigorúan baráti alapon – mosolygott a fiú.

Juli szombaton reggel érkezett Koppelbe. Csak egy gyors üzenetet küldött, Feri vigyáz a gyerekekre, ő nem kapott szabadnapot, és csak vasárnapig marad, már Ferihegyen áll sorba, nemsokára indul, Annának pedig igyekeznie kellett, hogy időben kiérjen a repülőtérre. Megölelték egymást.

– Aggódtam érted – mondta Juli.

– Megvagyok – felelte ő.

– Éppen ez az, ami nem tetszik nekem – mondta Juli. – Ez a „megvagyok”.

– Majd elmagyarázom – felelte ő. – Hazamegyünk, jó?

– Persze. Kíváncsi vagyok a lakásodra.

Anna megkönnyebbült, hogy újra együtt voltak. A repülőtér előtt leintett egy taxit, beszálltak, bemondta a lakáscímét.

Juli körbejárta a szobákat, aztán kiment az erkélyre, nézte a tengert, és rágyújtott.

– Járt itt már férfi? – kérdezte.

– Van valaki, de nem egyszerű az eset – felelte komolyan Anna. Mindig úgy érezte, bizonyítania kell Julinak.

– Csak nem mész férjhez? – kérdezte jókedvűen Juli.

– Korai még erről beszélni…

Másnap reggel Skrebinszky korán érkezett az irodába.

– Hogy van? – kérdezte Lucitól, aki már éppen indult kávét főzni. Még soha nem tette fel ezt a kérdést a titkárnőjének, és soha nem is érdekelte a válasz.

– Minden rendben – felelte Luci.

– Gyereket vár?

– Nem… csak kicsit elhíztam… nem nagyon…

– Járjon maga is olyan testépítő szalonba… az segít.

– Persze – Luci zavarba jött, a nagykövet pedig élvezte. – Persze.

– Ha már itt tartunk: nem vett észre valamit Kornél és Anna között? – kérdezte Skrebinszky, szinte szórakozottan. Ezt alaposan megtanulta a szakmában, úgy érdeklődni fontos dolgokról, mintha azok mellékes dolgok lennének. Már hóna alá vette a napi újságokat, indult volna.

– Mire gondol, nagykövet úr? – kérdezte szinte ijedten Luci.

– Ugyan már, semmiség – legyintett mosolyogva Skrebinszky. – Csak éppen nem szeretem a követségen az ilyen… kétértelmű összefonódásokat. De hiszen érti, nem buta nő maga, Luci.

De, adta meg a választ magának Skrebinszky. Buta nő.

Aztán becsukta maga mögött az iroda ajtaját. Ez volt a szerezz-egy-rossz-napot-munkatársaid­nak kényszer.

Egy héttel később Skrebinszky és Anna a koppeli Szépművészeti Múzeumban sétáltak. Forró nap volt, jólesett barangolni a hűvösben a képek között. A nagykövet megállt az egyik festmény előtt, ami egy afrikai tengerpartot ábrázolt.

– Nekem erről mindig Camus jut eszembe – mondta könnyedén. – Méghozzá a Közöny.

– Olvasta?

– Camus az egyik kedvencem – felelte Skrebinszky. – Éppen a Közöny.

– Nekem a Bukás – mondta erre a lány. – Az önvizsgálat fontossága. Sokat tanultam belőle.

– Érdekes könyv – a nagykövet már a következő terem felé indult. Valójában nem szerette Camus-t, olcsó, az önmaguk lelkében vizsgálódó céltalan olvasók találnak örömöt naiv történeteiben, ráadásul soha nem hitt az önvizsgálat fontosságában. – Az embernek soha nem szabad eljutnia a bukásig, bármit kövessen is el. Én ezt tanultam az életemben.

Egyedül ment haza, megkerülte a St. John’s-katedrálist, és a Szent Anna utcáról fordult be a lakóháza elé. A kapuban legnagyobb meglepetésére Kléber Levente várta virágcsokorral a kezében.

– Van munkám – újságolta a fiatalember. – Holnaptól van szállásom is. Nem tudna befogadni egy napra? Nem ismerek itt senki mást. Igérem, hogy rendes fiú leszek. Takarítok, mosok, vasalok.

Azután következett a kirándulás Raymedbe. Kis vidéki város, magyar kulturális bemutató, péntek este, miért is ne mennének ketten Annával, legalább ő is megismeri az országot, elszakad Koppeltől, az egyhangú konzuli munkától, az úton jókedvűen beszélgettek, Skrebinszky mesélt az életéről, négy országban is dolgozott, azután államtitkár lett, látta, hogyan működik az ország, sőt, ő maga is részt vett a működtetésében, aztán a diplomácia, a nagykövet érzékelte, hogy a lány milyen nagy érdeklődéssel követi őt, igen, van ennek a munkának egy látványos része is, a fogadások, a vacsorák, az előkelőség és a látszat hatalma, ami olyan sok embert rabul ejt.

Az este gyorsan eltelt. Anna élvezte, hogy társaságban van, sokan kérték el a névjegyét, most először fontosnak érezhette magát. Ettől is óvta Juli, az ő tapasztalt és megfontolt nővére, mielőtt elutazott, sose érezd fontosnak magad, de hát más Budapesten beszélgetni erről, és megint más a raymedi társaság középpontjában állni. A telefonján talált néhány üzenetet, látta, hogy Kléber Levente is kereste, későre járt ugyan, de azért visszahívta. Megkedvelte a fiút, aki csakugyan elvégzett minden házimunkát, még főzött is, és örökké operettdalokat énekelt neki.

– Az igazság az, hogy szeretnék hétfőig maradni – mondta a fiú. – Találtam ugyan szállást, de van egy kis gond a fürdőszobával.

– Sajnálom, de nem ebben állapodtunk meg – igen, kedvelte a fiút, ám most olyan érzése támadt, hogy ezt a fiú is megérezte. Ne engedd, hogy kihasználjanak. Juli is mindig erre figyelmeztette. – Még ma költözzön el, kérem.

Tíz órakor indultak hazafelé, Skrebinszky magabiztosan vezetett, pedig már jó néhány pohár bort megivott. Zenét hallgattak, Puccinit. A lány közben Kléberre gondolt. Helyesen tette?

– Mi lenne, ha megállnánk éjszakára Hortában? – kérdezte egyszer csak a nagykövet, de nem is nézett a lányra. – Van ott egy ismerős panzió. Ne értse félre, szolgálati úton vagyunk… de holnap amúgy is szombat, a táj mesés, legalább napfényben is látná. A szállás nem gond, a hivatal fizeti.

Anna biccentett. Egész úton kísértette egy kellemetlen érzés, amitől sikertelenül igyekezett szabadulni. Így aztán ő is könnyen ráállt, hogy megálljanak.

Még ittak egy pohár bort a földszinti bárban, aztán illendően elköszöntek egymástól, és félóra múlva Skrebinszky kopogtatott Anna ajtaján, ingujjban, kezében egy pezsgősüveggel.

– Bejöhetek? – kérdezte kedvesen.

Anna szerette volna megkérdezni, hogy miért, de a kérdés álnaiv lett volna. Kinyitotta az ajtót, Skrebinszky bejött.

– Csak megismerjük egymást közelebbről, ennyi az egész – Skrebinszky egy ügyes mozdulattal kinyitotta az üveget, és töltött. – Semmi komoly. Az ilyesmire szüksége van a diplomáciai pályafutásához.

Anna ivott egy korty pezsgőt. Eszébe jutottak hosszabb-rövidebb szerelmi kapcsolatai, többségében szerencsétlenek. Eszébe jutott Selbach Pali, aki majdnem feleségül vette, azután egyszer csak eltűnt. Julira is gondolt, hogy vajon mit tenne. Mindig én kerülök ilyen kellemetlen helyzetekbe. Most hallgatott, minden egyes, csendben töltött pillanat a távolságot növelte közöttük.

– Tudok a gázolásáról – végül ennyit mondott, maga sem tudta, miért éppen ezt.

Skrebinszky letette a poharat az asztalra.

– Milyen gázolásomról? – a nagykövet közömbös maradt.

– Maga is pontosan tudja – Anna váratlanul bátorságot érzett, hogy beszéljen erről, pedig tudta, hogy nem kellene.

– De maga honnan tudja? – kérdezte komolyan Skrebinszky. Már nem akart tagadni, és nem akart úgy tenni, mint aki semmit sem tud.

– Apám tagja volt egy bizottságnak, amelyik vizsgálta az ügyet, én még egyetemista voltam, amikor mesélt róla. És azt is mondta, hogy maga ivott, a szeretőjével volt, és hogy a végén kimosták.

– Ez nem igaz – felelte Skrebinszky. Ivott egy korty pezsgőt. Pedig igaz volt. Romániában történt, egy vidéki úton, kirándult a titkárnőjével, Demis Verával. Ráadásul a szolgálati autóval mentek, amit ő titokban vitt el a követség udvaráról. Sötét volt, szakadt az eső. Már hazafelé tartottak a szállodából, ahol a délutánt töltötték, amikor egy kanyarban elgázolt egy kerékpárost. Nem is látta, csak az ütközést érzékelte. Félreálltak, ő kiszállt, látta, hogy a férfi meghalt. Mi lesz most? Ivott, gázolt, a szeretőjével autózik. Vége a pályafutásának. Vége a házasságának. Gyorsan döntött, mint mindig. Megkérte Verát, maradjon az autóban, amíg ő hívja a mentőket. Aztán egy autóbusszal hazament Bukarestbe, a felesége pedig igazolta őt.

– Esze ágában sem volt hívni a mentőket, így aztán Demis Verát találták meg az autóban egyedül, és elítélték gázolásért – mondta Anna.

– Soha nem volt bizonyíték ellenem.

– Volt bizonyíték – folytatta Anna. – A román rendőrség megtalálta a maga cipőjének a nyomait az autóban. Csakhogy a magyar hatóságoknak könnyebb volt lemondani egy kezdő titkárnőről, mint egy vezető diplomatáról. Különösen Romániában. Mindegy. Apám leírta, amit gondolt, aztán belenyugodott abba, hogy nem vették figyelembe. Igaza lett. Nekem elmesélte, már nem is tudom, miért. Sokat beszélgettünk. Azt is mondta, hogy ilyet csak egy kegyetlen ember képes megtenni.

– Mit tud maga ezekről a dolgokról? – kérdezte Skrebinszky. És micsoda világ. Hogy egy kis attasé az ő fejére olvas bűnöket. De akkor már a következő döntésen törte a fejét. – Az ügyet lezárták.

– De a felesége ezért hagyta el.

A férfi nem válaszolt.

– Ne aggódjon, nem beszélek róla senkinek. Maga egy megnyerő pasas, Skrebinszky, el kell ismerni. Nagykövet úr. De nem tudnék lefeküdni magával.

– Rendben van – felelte Skrebinszky. Letette a poharat. – Én most elmegyek, reggel pedig Kornél eljön magáért, és hazaviszi.

Hétfőn hajnalban Herbert Cox őrnagy, a koppeli rendőrség különleges osztályának vezetője személyesen kereste fel a nagykövetet. Magas, vörös hajú, erőteljes férfi volt, a rendkívüli időpont ellenére hibátlanul elegáns és jól fésült.

– Tájékoztatnom kell arról, hogy Pentik Anna konzulnőt vasárnap éjszaka meggyilkolták – mondta a nagykövetnek. – A szomszédból telefonált egy lakó, aki hangos kiabálást hallott. A házmesterrel bementek a lakásba, ahol a hölgyet a fürdőkádban találták. Halála nem természetes volt. Megfojtották.

Skrebinszky bólintott. Nem érdekelte, mit mond Cox.

– Találtunk a fürdőszobában és más helyiségekben is láb- és egyéb nyomokat, végeznénk néhány vizsgálatot, és beszélnék a munkatársaival, amennyiben ehhez hozzájárul.

– Természetesen – felelte a nagykövet. – Mindenben segítjük a munkáját. Csak jelzem, hogy én a vasárnap éjszakát egy független hölgy társaságában töltöttem, akit szükség esetén megnevezek.

– Ugyan, nagykövet úr – mosolyodott el Cox. – Önhöz a gyanú árnyéka sem férhet.

Juli még aznap este megérkezett Koppelbe. A repülőtéren Skrebinszky András várta, és felajánlotta, hogy legyen a vendége a nagyköveti rezidencián.

– Nagyon szerettük Annát – mondta neki a férfi, amikor első este együtt vacsoráztak a teraszon. – Én magam sokat tettem azért, hogy gyorsan beilleszkedjen. Tudom, hogy nem volt könnyű egyedül… a külszolgálatnak számos veszélye van. Nyilván ezekről ő maga is írt a leveleiben.

– Csak annyit írt, hogy jól érzi magát – felelte Juli. A nagykövetre nézett, aki éppen a borospoharat forgatta a kezében. – Utalt egy szerelmi ügyre is, ami azonban még kialakulatlan volt.

– Erről nem tudok – bólogatott Skrebinszky. – De hát nincs semmi közöm a munkatársaim magánéletéhez. Pénteken még egy vidéki útra is elvittem, hogy megismerje az országot.

– Ez kedves Öntől – ismerte el Anna.

– Ilyen a természetem – mosolyodott el Skrebinszky. Tetszett neki Juli. Más volt, mint Anna, határozottabb, keményebb, még magasabb. Skrebinszky úgy sejtette, mást gondol, mint amit mond. És hogy még biztosan lenne valami, amit el akar mondani. Járt már a vendégszobában, átnézte a fiókjait, egy könyvet is látott az éjjeliszekrényén Gauguin életéről.

Cox egy héttel később közölte, hogy a vizsgálat befejeződött.

– A fürdőkád mellett és a lakásban több helyütt is megtaláltuk Rávoly Kornél sportcipőjének nyomait, a cipőt pedig a hivatalsegéd előszobájában. A talpa még vizes volt, és kimutattuk annak a fürdőszernek is a jeleit, amit az elhunyt konzulnő használt – mondta a nagykövetnek. Juli is ott volt, hármasban ültek Skrebinszky dolgozószobájában. – Ugyancsak megtaláltuk nála Pentik Anna lakásának kulcsát.

– Kihallgatták a fiatalembert?

– Természetesen. Beismerte, hogy vasárnap este csakugyan fent járt a lakásban, mert szerelmi viszonya volt Anna kisasszonnyal…

– Ez lehetetlen – mondta Skrebisznky. Igyekezett leplezni csalódását.

Cox megkérdezte, hogy ezt miből gondolja, a nagykövet azonban nem felelt.

– Ám állítja, hogy csupán pár percre nézett fel hozzá, és a lány még élt, amikor eljött – folytatta a rendőr.

Skrebinszky hallgatott.

– Lenne még valami – Cox felállt, gondosan megigazította nyakkendőjét és zakóját.

– Éspedig mi lenne az? – Skrebinszky is felállt, remélve, hogy véget ér a beszélgetés.

– Pentik kisasszony terhes volt, az apa pedig minden kétséget kizáróan Rávoly Kornél. De hát ez már nem a mi dolgunk.

Cox udvariasan kezet fogott Julival és a nagykövettel, majd fejébe nyomta sapkáját, és elment. Skrebinszky az ablakhoz lépett, nézte, ahogy a rendőr kikanyarodik a kis utcából, és elhajt a Republic Street felé. Többet várt Annától. Ostoba nő. Még hogy sokat tanult Camus-től.

– Meddig marad még Koppelben? – fordult Julihoz.

– Holnap megyek haza. Vár a férjem – felelte ő.

– Mi lenne, ha elmennénk az El Capricióba? – mondta tettetett részvétteljes arccal a nagykövet. – Kis kávézó a tengerparton. Ahogy emlékszem, Anna is nagyon szerette. És persze bekukkanthatnánk a Szépművészeti Múzeumba. Van egy alig ismert Gauguin-képük…

Juli lábait nézte, amint besegítette a Mercedesbe. Semmi kétség, gondolta, este meghódítja.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben