×

Németh László és a Napkelet

Ekler Andrea

2013 // 01
Németh László és a Napkelet kapcsolata öt évet ölel fel, 1927 szeptemberétől 1931-ig. Különös történet bontakozik ki a forrásokból, melynek kezdetét és végét is a szükségszerűség hozta. Ahogy más-más indíttatásból a Protestáns Szemle, a Nyugat és a Napkelet szerkesztői egy időpontban érezték szükségét annak, hogy Németh Lászlót magukhoz vonzzák, megnyerjék, úgy elkerülhetetlen volt a szakadás is, mely voltaképpen inkább önállósulás volt. Készülődésnek nevezik ezt az időszakot Németh László életében, s ebben a készülődésben Tormay Cécile is szerepet játszott. Míg a Napkelettel nem volt teljesen harmonikus Németh László kapcsolata, Tormay Cécile iránti rokonszenve, tisztelete nem változott. Tormay ritkán tűnik fel ebben a történetben, de minden alkalommal a meghatározó pillanatban. Közbelép a „filoszemita-ügynél”, láthatatlan motorja az Emberi színjáték megszületésének, pártolja Németh László kísérletező kedvét, ötleteit, így a világirodalmi Kritikai Naplót is. Több ez, mint amennyivel az irodalomtörténet ezt a kapcsolatot elintézi, nem merül ki annyiban, hogy a Napkeletnek szüksége volt egy kis „modernitásra”. Tormay végigkövethette azt az utat, amely a készülődéstől a Tanúig, tanúvá válásig vezetett. Bölcsességgel, figyelemmel, ha kellett, türelemmel is segítve azt.

A – mind Németh László, mind a Napkelet életében, létében – rövidnek tekinthető időszak jelentőségét az ekkor született művek, némethi alapgondolatok, sajátosságok kialakulása mellett a recepció is igazolta. A kortárs reflexiók, Vekerdi László, Görömbei András, Monostori Imre, Dr. Lakatos István, Füzi László, Márkus Béla, Máriás József és mások mind különböző szempontból értelmezték a húszas évek második felének és a harmincas évek elejének alkotói korszakát, nemkülönben eltérően ítélik meg a Napkelettel való kapcsolatát.

A közös történet vizsgálatát a forrásokból kiindulva négy fő részre osztottam, hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek, akár a Németh-életmű egésze, organikus egységet alkotnak. Négy forrástípust különböztettem meg, négyféle megközelítését Németh László és a Napkelet kapcsolatának: levelezés; életműbeli utalások és visszatekintések; Napkelet-beli közlések; recepció.

Ezúttal a levelezés tükrében vizsgálom Németh László és a Napkelet kapcsolatát.

Földessy Gyulának 1927. december 24-én írja sokat idézett levelét, amelyben hangot ad a Nyugat iránti csalódottságságának, nem is kissé sértetten felméri kitaszítottságát. Ez azonban csupán az első törésvonal a Nyugat és közötte, Babitscsal továbbra is jó kapcsolatot tart fenn, s folyamatosan publikál a Nyugatban. Visszatekintve maga is látja, nem ez volt az ő ideje a Nyugat történetében. Lelkesen nyilatkozik a Protestáns Szemle és a Napkelet nyújtotta lehetőségekről, kiemelve a Napkelet-pályázatba vetett hitét. Ezzel kapcsolatosan fogalmazza meg a pályája felől visszatekintve programadó gondolatát, a szintetizáló szerepet magára vállalva egy új nemzedék, „egységes irodalmi közvélemény” megteremtését. Ezúttal is kifejezésre juttatja köztes helyzetét a jobboldali és liberális szemlélet, világkép között.

„Én nem kerestem, ki zsidó, ki nem zsidó közülük, s lelkes levélben írtam meg nekik az én nagy hitemet a magyar irodalom jövőjében, s hogy minden erőm egy új nemzedék felszínre hozásának akarom szentelni. A Nyugatnak ennyi magyarság sok volt. Ők novellámban a társadalom kíméletlen s már-már cinikus kritikusát vélték horogra kapni, s az idiótaság határát súroló fanatizmusra bukkantak. A Nyugat engem légmentesen elzárt fiatalabb íróktól, a Nyugat körébe, mely mindenkinek nyitva áll, sosem eresztettek be, ellenben ismételten föláldozták egy délutánjukat, estéjüket, hogy farkasszem-diskurzusokban az ő emberükké idomítsanak. Ez a lelki vesztegzár végleg elkeserített. Láttam, hogy akármilyen érdemei voltak a Nyugatnak a múltban, őköztük sosem tehetek semmit sorsos társaimért. […] Fél esztendeig ténferegtem kétségbeesetten, hivatásomból kizökkentve, s új vágányokat nem találva. S ekkor emelt föl a Protestáns Szemle. Egész sereg embert ismertem meg, akik a döntő dolgokról hozzám hasonlóan gondolkoztak, s érezték, hogy a két hazug Magyarország közt egy harmadikat kell föltámasztanunk. […] Akit tehetségnek tartok, azért árkon-bokron át küzdök. Erdélyi József és Tamási Áron pozícióját az én kritikáim erősítették meg. S elértem, hogy a Napkelet szabad kezet adott nekem egy pályázatban, amely, remélem, új íróneveket fog kiemelni a magyar közöny ködei alól. Ha volna egy olyan magyar szerv, amely a magyar demokrácia s a népet reveláló irodalom szerve volna, nem lenne, csak neki, tollam és tüdőm. Így azonban meg kell csinálni, ki kell verekedni! Talán egész íróenergiámat szétpazarlom ebben a harcban, de mi az egy az egész érdeke árnyékában! Gúny és piszok fog a nevemhez tapadni, de ha lesz tíz magyar író, aki gúny és piszok nélkül hághat a megillető helyre, akkor elértem a célomat. Tisztában vagyok vele, kik azok, akik ma szövetségesüknek tartanak. De én csak a jövőnek vagyok a szövetségese.”

Áprily Lajosnak 1928 márciusában írott levelében is kiemeli a Napkelet-pályázat jelentőségét, hangsúlyozva, mekkora lehetőséget lát benne, segítségét kéri abban, hogy a pályázatot népszerűsítse az erdélyi fiatalok körében. Megszállottan kereste az új nemzedéket, az új esztétika felé vezető utat. Ebben a levélben is jelét adja annak a „modern” szemléletnek, amelyért véleménye szerint a Napkelet magához vonzotta. Az erdélyi magyar irodalommal foglalkozó állásfoglalása már ekkor sem múlt nélküli, s később jelentős művek követik. (Márkus Béla és Bertha Zoltán mélyreható elemzését nyújtotta ezeknek az írásoknak.)

„Most is olyan ügyben keresem fel Önt, amely nekem sok, nehéz munkát jelent, de gúnynál egyebet alig fog gyümölcsözni, ti. a Napkelet-pályázat ügyében. Ennek a pályázatnak én vagyok a selejtezője, ami azt jelenti, hogy 200 pályamű közül negyedévenként tízet-tízet odaválogatok a bírálótársaim elé. Nem mintha megbántam volna. Az első negyedév hozott két-három embert, akiknek a mutatóba küldött írásai mögött írót sejtek, s hogy lehetne a magyar irodalmon másképp segíteni, mint úgy, ha a fizetett tollforgatók híg oldatába a lelkiismeret elhivatottjainak: az íróknak a koncentrációját emeljük? Ebben kérem az Ön segítségét. Tudom, hogy a Napkelet felé sok megérdemelt bizalmatlansággal néz az az ifjúság, amelyre én várok, s amelynek nevet szeretnék kiverekedni. Kérem Önt, mint erdélyi vezérírót s olyan embert, akiben, mint hallom, nem kell hiúságában megvágott ellenséget szimatolnom: népszerűsítse az én ügyecskémet, legyen rajta, hogy az erdélyi fiatalok java részt vegyen ezen a pályázaton, melyet én a mi induló nemzedékünk díszszemléjének szántam. Abban a tudatban szeretném lezárni ezt az áldozatévet, hogy népem minden írófia próbálkozott nálam, s ha egy tehetséget elhullajtottam, az kritikai korlátoltságomon múlt, s nem restségemen vagy állhatatlanságomon.

Az erdélyi fiatalokra különösképp számítok, bár nem vagyok az erdélyi irodalom fanatikusa, sőt egyáltalán nem ismerek erdélyi, csak magyar irodalmat. Számítok, mert tudom, hogy Önöket – a sors paradox – kevesebb külső és belső gátlás akadályozza, mint minket, akik a klikkszempontokat ránk erőszakoló ellenirodalmi áram s a jaj-ezt-sem-szabad mimózaság undora ellenében akarjuk az új igazságainkat elrebegni. A nagy szerencsétlenség azzal, hogy rossz üzletté tette, féregtelenítette az Önök irodalmát. Nem gátfutás az érvényesülés, s nem önnön lelkiismeretük átugrása a gát. Épp ezért vagyok kíváncsi az erdélyi fiatalokra: van-e sok Tamási és Bartalis köztük?”

1928. május 19-én egy vallomásos levélben írja Földessy Gyulának:

„27 éves vagyok, de a valóságban sokkal kevesebb. Az emberek életsebessége különböző, s én most lehetek talán 20-22; hosszú tanulóéveket érzek magam előtt, eddigi írásaim az én pályám szempontjából első és bizonytalan szárnycsapások. Ezért húzódozom annyira a könyvkiadástól is. Egy új magyar kultúrát megalapozó könyvekről álmodom, s a szívósságom mindenesetre meglesz hozzájuk. Ebben a külső változás-vágyammal oly éles ellentétben álló koncentrikus szívósságomban érzem magam Molnár Albert rokonának. Kérlek, így lássatok engem, s ne tegyetek meg olyasvalakinek, aki nem vagyok.”

Három – egész pályáját meghatározó – vállalás, „vállalkozás”, „terv” tűnik ki a sorok közül: az új magyar kultúrát megalapozó könyveké, a változás, változtatás vágyáé és a saját úté.

A Napkelet-pályázat alkalmat adott számára, hogy tehetségeket fedezzen vagy karoljon fel, valamint arra is, hogy új barátokra leljen. (Ellenségeket is szerzett szép számmal, nemcsak a pályázók körében, például József Attilának írott levelei – és persze későbbi kritikája – miatt sokan támadták.) Kapcsolata Gulyás Pállal nem indult zökkenőmentesen, de az 1928. június 5-én kelt levelet még sok követte, melyekben nyomon követhető barátságuk, eszmecseréik folyamata. Azonban ez a levél nem csupán egy visszajelzés. Megmutatkozik benne a kritikus Németh László, aki több ízben tanúságot tett arról, hogy nem ízléseket, esztétikai trendeket, irányokat kíván kiszolgálni, nem ezek jegyében gondolkodik és dolgozik, mellőzve a prekoncepciót, előzetes elvárásokat. A műre koncentrál, saját véleményét is felülírva az arra érdemes esetben.

„Tisztelt Uram,

ma este, a Napkelet-pályázatok selejtezése közben őszinte elragadtatással olvastam végig a Hegedűszó az erdőn c. füzetet, amelyet nyilvánvalóan Ön írt. Ez a levelem enyhe palinódia a verspályázat-bejelentésben megjelent kritikámért; aki ezeket a verseket írta, igenis, erős egyéniség, s a magyar lírának nemcsak ígérete, de értéke is. Mentségem, hogy ez a füzete hasonlíthatatlanul jobb az előzőnél […] Úgy hiszem, a klasszikus formák »nyelvbe-törése« körül Önnek hivatása van. Az 1800 körüli költőket viszi az ütem, a klasszikus strófa, átgázol szón, mondaton, mindenen; az Ön verse egészen más. Én az ilyen óklasszicizmust sokkal modernebbnek érzem a nyugat-európai versnél. – Csak azért írom ezt, mert remélem, hogy új próbálkozásokra biztatom vele.”

Gulyás Pál válasza is a fent említetteket támasztja alá, iróniával, öniróniával hosszú magyarázatokat mellékelve versei mellé. (Debrecen, 1928. szeptember 22.)

„Az esztétikai értékek objektivitásának jegyében veszek Öntől búcsút. Ön az első – s talán utolsó – komoly kritikusom, ezt a premiert egy hosszú levéllel akartam meghálálni (ill. megbosszulni).”

Három évvel az Ember és szerep Napkelet-beli közlését követően Gulyás Pál nemcsak a recepciót, de az alkotó Németh Lászlót is befolyásoló, alapos értelmezést írt a regényről. Tanulmánya túlmutat a regény értelmezésén, megragadva az életmű egészét jellemző némethi alapfogalmakat, pontos értőjeként annak az „organizátori” szerepnek, amelyet Németh László ebben az időszakban be kívánt tölteni, valamint annak a folyamatnak, amely az egyik legnagyobb vállalkozás, a Tanú elindításához vezetett.

Pintér Jenőnek írott levelében a beteg Harsányi Kálmánnak kér anyagi segítséget az Akadémiától. A levél kisebb részében foglalkozik személyes ügyeivel. Említést tesz az Emberi színjáték Napkelet-beli közléséről, valamint irodalomtörténeti tanulmányterveit ajánlja a neves irodalomtörténész figyelmébe.

„Édesapám említette, hogy Főigazgató Úr érdeklődött az írásaim iránt, s szívesen hozna tőlem cikkeket. Most egy nagyobb regényen dolgozom, amely ha januárig elkészül, a Napkelet jövő évfolyamában jelenik meg, addig a félben álló tanulmányaimat pihentetnem kell. Természetesen a regénnyel párhuzamosan esszéim nemigen jöhetnek, s így szívesen adnám egy részüket az Ön lapjának, annál is inkább, mert érdeklődésem egyre inkább a távlatba állítható irodalomtörténeti jelenségek felé terelődik, viszont aktualitásra számító lapjaink nem szívesen hoznak ilyen »előráncigált« témájú dolgozatokat. Míg a modern irodalom egyéniségeit társadalmi összefüggéseikből kiemelten figyelem, s a jellegdiagnózis a kenyerem, mint történészt a csoporttünetek foglalkoztatnak; szívesen írnék az 1800 körüli debreceni írókról, a centralistákról, a századvég elvetélt nagyságairól. Ha Főigazgató Urat e témák valamelyike érdekli, december vége felé örömest állok rendelkezésére; hálás volnék, ha bele tudna lódítani egy olyan munkakörbe, amelyben talán érdemlegesebbet alkothatnék, mint a kérészéletű napi kritikában.” (Budapest, 1928. október 5.)

A levelezésből más filológiai részletekre is fény derül a regény vonatkozásában. A Földessy Gyulának írott leveléből tudható, aggályai voltak, hogy a regény átmegy-e a Napkelet konzervatív szűrőjén... Mint tudjuk, átment, s ez – csupán Németh László életművét tekintve – sem először jelezte a Napkelet, s főleg Tormay Cécile nyitottságát. A regény 1929. január elsejétől december 15-ig huszonnégy folytatásban látott napvilágot a Napkelet hasábjain.

„A regényről nem beszélhetek; rettenetesen dolgozom rajta, közel negyven ív lesz, csak azt sajnálom, hogy fáradt gőzzel írom: mindenesetre meglepetés lesz azoknak, akiknek »kialakult« képük van rólam. Hogy a Napkeletben jön-e: legalábbis kérdéses; erkölcsrendészeti cenzúránknak egy kicsit enyhülnie kell. Ezt azonban elém ne harangozd, mert ha Tormay megtudja, hogy már nekem is aggályaim vannak, el sem olvassa. Én úgy akarom átadni, mintha szüzességi fogadalomtétel volna, s a dolgok legmélyén talán az is.”

A Németh László-levelezés elsődleges forrása erre az időszakra vonatkozóan a Németh László élete levelekben 1914–1948 (szerk. Németh Ágnes, jegyz. Grezsa Ferenc, Szépirodalmi, Budapest, 1993). A később előkerülő levelek közül Füzi László közölte Németh László Hartmann Jánoshoz, a Napkelet szerkesztőjéhez írott néhány levelét. Ezeket Kőhegyi Mihály találta László Gyula professzor kéziratgyűjteményében. Valamennyi levél Németh László Napkelet-beli munkájához kötődik. Hartmann János 1927 őszén felkérte Németh Lászlót, hogy írjon kritikát Ady Endre és Hatvany Lajos levelezéséről. Kritikáját azonban nem közölték filoszemita jellege miatt. Tormay Cécile találkozót kért tőle, beszélgetésüket ötéves közös munka követte. Ennek hátterébe enged bepillantást az előkerült tizenkét levél és egy, amely az említett kötetben is szerepel.

Az első levelet 1927 szeptemberében írta Németh László, ajánlva – később Lelkes László néven meg is jelent – novelláit. Kéri Hartmannt, hogy támogassa szépirodalmi terveit. Megemlíti a Pirandello-tanulmányt, jelezve, hogy a Napkeletnek egy részét, a Pirandello színpadát szánja, melyet 1927 novemberében közölt is a folyóirat. Felvázolja a világirodalomhoz kapcsolódó terveit, egyben szabadkozik, hogy ennyi munka mellett nincs ideje kritikaírásra. A levél egyik izgalmas része éppen ehhez kapcsolódik. Füzi László is felhívja a figyelmet arra, hogy Németh László az ismeretségek kezdetén „bemutatkozó” leveleket ír. A levelezéskötetek bővelkednek az ilyenekben, amelyeknek célja nem feltétlenül a konkrét helyzetre, problémákra irányul, inkább a megértés vágya, magasabb rendű célok vezérlik.

„...én minden hajlamom ellenére, a magyar irodalmi viszonyok fölötti elkeseredésemben lettem kritikussá. S ma ott tartok, hogy főként az vagyok, mert annak kell lennem. De író ösztönöm sem akarom parlagon hagyni, s szükségét érzem, hogy mindazon műfajokban, amelyben eredményt értem el, tovább dolgozzam. A magam neve alatt azonban nem tehetem. Nem kompromittálhatom a kritikai munkásságom az íróival, viszont író-kedvemet sem bocsáthatom oly ösztönösen szabadjára, ha a kritikus nevét írom verseim, novelláim alá. […] Ezért […] egy új nevet csináltam, s ez új név alatt egy másféle irodalmi pályát. Tervemről eddig csak Zsinka Ferenc tud, aki […] már […] hozza is egyik novellámat...”

A levél másik, a Napkelet szempontjából érdekes része egy olyan momentumra vonatkozik, amelyet többször említ a műveiben is. A Napkelet átalakulására, kibővítésére céloz, az évi hatvanról százharminc ívre szökő terjedelmére.

A következő levelet 1929. április 4-én küldte, amelyben szabadkozik, hogy betegsége miatt nem tudott megjelenni egy találkozón, valamint a Nyugatban megjelent Kassák-kritika miatt is (Kassák Lajos: Angyalföld, Nyugat, 1929. április). Meglehetősen ambivalens ez a magyarázat. Egyfelől arra hivatkozik, hogy már nem tudta visszakérni a Nyugattól a szóban forgó kritikát, másfelől arra reflektálva, hogy tudomására jutott Hartmann neheztelése, utal arra a köztes vagy inkább összekötő szerepre, amelyet be szeretett volna tölteni. Hozzáfűzi, hogy a Napkelettől kapott lehetőség ugyanakkor elkötelezetté is teszi. Valóban, 1928 és 1930 között publikációinak zöme a Napkeletben jelenik meg, de ez sosem válik kizárólagossá.

„Én ugyan épp a kritikának folyóirat fölötti szuverén helyét szerettem volna ezekkel az írásaimmal […] dokumentálni, de tekintve azt, hogy eddigi pályámon érdemleges támogatást csak tőletek kaptam, név szerinti kötelességemnek éreztem a Napkelet érzékenységének a honorálását.”

Itt már utal az Emberi színjáték munkálataira, leterheltségére, panaszolja, hogy annyi energia- és pénzbefektetés, valamint két és fél év alatt több, mint harminc esszé megírása után nincs ideje a tanulmány- és kritikaírásra. Ebből kitűnik a sokoldalú tehetség vívódása, hogy melyik területen fejtse ki írói energiáit, a műfajok, ötletek vonzásában melyiket hívja életre. Az Emberi színjáték befejezése terhes számára, ugyanakkor hol a kritikát, hol a szépirodalmat kárhoztatja, mint amely a másik elől elszívja a levegőt. Ajándék számunkra, olvasók számára, hogy az írói érzékenység szavai mögül előtört a hatalmas munkabírás, s a regény befejezése mellett meghatározó tanulmányok, kritikák születtek.

Az Emberi színjáték gépelése hatalmas terhet jelentett számára, nemcsak az időhiány, a leterheltség miatt, annak gépiessége miatt is, mely nyilván elvette az időt az alkotó munkától. Erről panaszkodik egy május eleji levélben. Szintén májusban a megjelenés szempontjából egy újabb problémás tanulmányra utal, A magyar kritika feladataira, melyet felesége a Napkeletnek ígért, később azonban a Nyugat decemberi számában jelent meg. A Napkelet-pályázatot is odaadással felügyelte, ezúttal például az egyik nyertes novelláinak közlése felől érdeklődött.

1929 júliusában is a regény munkálatairól ír. Emellett utal tanulmányaira, esszéire is, közöttük a Kosztolányi írására reflektáló Ady-tanulmányára, a Pamflet és kritikára, amelyet szintén a Napkeletben közölt (1929. szeptember 15., 388–390.). Az írás, amelyre utal, ebben a formában nem ismert. Tolsztojról a levéllel egy időben megjelent egy írása a Nyugatban (Két Tolsztoj-könyv), később négy másik 1956 és 1975 között, köztük a nagy Tolsztoj-tanulmánnyal, a Tolsztoj inasaként cíművel. Dosztojevszkijről 1974-ben közölt két kritikát. Írásaiban elragadtatással ír a Tolsztoj- és Dosztojevszkij-élményről. Utóbb, életművét vizsgálva, Tolsztoj hatása mutatkozik erőteljesebbnek, ekkor azonban mindkettőjük műveinek befolyása érzékelhető az Emberi színjáték alakulásában. A Két Tolsztoj-könyv filológiai érdekessége, hogy 2006-ig a Nyugatban jelent meg először és utoljára teljes szövegével a kritika. A recepció is a későbbi, csonkított változatot idézi, annak megváltoztatott címével: Két könyv Tolsztojról. A több mint egyoldalas rész egyértelműen a cenzúra áldozata lett olyan kitételei miatt, mint „az állam sosem lehet jobb a benne élő emberek átlagánál”, vagy „ha a fölfelé felelős és körül adakozó lelket nevezzük vallásosnak, akkor az emberiség csak egyfajta komoly forradalmat ismer, a vallásosság forradalmát”. És ami a korszak művei szempontjából alapvetően meghatározó gondolat: „A vallásos szempont salaktalansága avatja a mi kultúránkban élő emberiség legnagyobb vállalkozásává a kora evangéliumi kereszténységet, s azt az új eszmeárt, amelynek Dosztojevszkij és Tolsztoj az első szívverései.” Erre a kitérőre azért kellett sort keríteni, mert a tanulmány, tartalmát tekintve különösen meglepő módon, nem a Napkeletben jelent meg. Feltehe­tően Németh László gondolkodott további tanulmányokon, mint ahogyan azok a fentiek szerint évekkel később meg is születtek. Emellett folyton küzdött a túlterhelés gondjával, azaz a regény részleteinek hosszadalmas közlései mellett vonakodott attól, hogy ugyanabban a számban hosszú tanulmányokat is közöljön. Másfelől a megnyugtatás szándékával is hivatkozhatott készülő tanulmányaira, hiszen nyilván tudta, hogy a Két Tolsztoj-könyv a Nyugatnál jelenik meg.

„Bocsáss meg, hogy a kézirattal kissé megkéstem. Július elejéig Dunántúlott voltam, s hazaérkezésemkor a gépírónőmet betegen találtam. Akkor láttunk hozzá a gépeléshez, amikor te a kártyád föladtad. Nem gondoltam, hogy olyan sürgős, hiszen múlt hónapban is csak 13-án adtam át, különben fogadtam volna másvalakit. Van egy Dosztojevszkij és Tolsztoj című tanulmányom, amelyet a Napkeletnek szántam, de nem adtam föl, mert a regény túl hosszú lesz, s a kővetkező vagy a szept. 15. számhoz úgyis van egy kiadósabb és aktuálisabb témám. Kosztolányi Dezső A Toll című folyóiratban nekiment a beteges Ady-kultusznak, de véleményem szerint a legvadabb Ady-rajongóknál is jobban elvetette a sulykot. Az ő tanulmányával szeretnék foglalkozni s az »Adybessz«-t egészséges irányba terelni. Az esszé kb. 7-8 oldal lesz. Tormaynak már Tirolból írok a külföldi folyóiratok és világirodalmi kritika ügyében. Holnap utazom a Zell am See körüli Krimmlbe, s körülbelül 3 hétig maradok ott. Lehet, hogy a regényrészletet nem gépelve, hanem írásban küldöm kb. 10-re.” (Fel­ső­göd, 1929. július 16.)

1929 októberében már derűlátóbb, novemberre tervezi az Emberi színjáték befejezését, s kritika- és tanulmányterveiről számol be. „Alig várom, hogy tanulmányokat írhassak.” Shakespeare drámáinak bűvöletében újabb nagyszabású tanulmányterveket dédelget. Az Erzsébetkori drámákon kívül ennek hat tanulmány lesz a hozadéka 1938 és 1955 között.

Decemberben örömmel ígéri a regény befejező részét. Egy jegyzetet is tartalmaz a levél, melynek közlését kéri. A Napkeletben jegyzete meg is jelent.

„Az Emberi színjáték utolsó felvonása ez. A mű egyelőre ott marad, ahol megjelent: a Napkelet évülő köteteiben várja, hogy kiássák: bölcsője lesz ideiglenes koporsója is. Egy pillanatot nem érdemel a mű, amely nem várhat éveket, s illik is, hogy aki isteni dacosságra oktatott, a tetszhalált válassza s ne a kínálkozást.

Ki tudja, felénk szalad-e az idő vagy elszalad tőlünk? Megszerezhetik-e szegény ifjabb öccsei bátyjuknak a figyelmet, mely megjelenése idején elmaradt? Nincs kiadó és nincs magyar folyóirat a Napkeleten kívül, amely e regényt vállalta volna. Érdem lesz-e valaha, ami ma oktalanság? Ha igen; álljanak e sorok a Napkelet szerkesztője mellett, aki művemet erényeivel és hibáival, a biztos gáncsokkal és bizonytalan kihívásokkal együtt a maga ügyévé tette.

A regényt Csordás Elemérnek, a nagylelkű orvos-adminisztrátornak ajánlom. Az ő támogatása indította el a Színjátékot, s az ő barátsága segítette át megbicsakló erőm döccenőin. Ne maradjon el e nemes olvasó neve könyvem homlokáról.”

Köszönetet mond a Napkeletnek és Csordás Elemér tisztiorvosnak, aki iskolaorvosi álláshoz, így állandó keresethez juttatta. A levélben említett Móricz- és Tamási-kritika megjelent a Napkeletben. Katona Józsefről szóló tanulmánya csak 1941-ben jelenik meg (A rejtélyes költő).

Egy másik levél furcsa párbeszéddé alakul az író jegyzetével. A közlésben a jegyzetet tartalmazó áll elöl, de lehetséges, hogy ez a levél korábbi (dátum nem szerepel rajta). Ebben ígér egy regényrészt, és hangot ad bánatának, együttérzésének, amiért a lapot és Tormay Cécile-t inzultusok érték a regény közlése miatt.

„Hallom, hogy a regény miatt sokat piszkálják a Napkeletet. Én előre tudtam, hogy mindazok, akik kritikáimért gyűlölnek, szívósabbak lesznek az érdeklődők kis csapatánál; megjósoltam ezt a kis hangulatváltozást, még azt is, hogy melyik fejezetnél következik be, s csak azért bánt a lelkiismeret, hogy Tormay érzékenységét mégis kitettem a gáncsoknak. Soha többet folyóiratnak nem adok regényt. Inkább maradjon a fiókomban, mint hogy másokkal kelljen az ellenem irányuló gyűlölködést megosztanom.”

1930 júliusában utal a Napkeletben júliusban megjelenő Ehrenburg-kritikájára és jelentős Ortega-tanulmányára, valamint az augusztusban megjelenő Byron-tanulmányra.

Az 1930. szeptemberi levelében vázolja a világirodalmi kritikáit közlő Kritikai Napló sorozat első ciklusát, valamint jelzi a megjelenéssel kapcsolatos technikai kéréseit. A sorozat hét ciklusa 1930–31-ben jelenik meg a Napkeletben, később a Tanúban folytatja ugyanezzel a címmel. Újabb lehetőséget jelent ez Németh László számára. Világirodalmi érdeklődésének, kutatásainak eredményeit rendszeresen publikálhatja.

Feltehetően októberben a Kritika Napló újabb ciklusának terveit ismerteti, s előre jelzi a költő kétezer éves fordulójára tervezett nagy Vergilius-tanulmányt. Marconnay Tibor verseit ajánlja a szerkesztő figyelmébe, többször is közöl írást Marconnayról (nem a Napkeletben).

1931 márciusában Joyce Ulysseséről szóló írását ígéri (meg is jelenik), s anyagi okokra hivatkozva a Kritikai Napló megszűnésének tervét latolgatja. Meglepő, hogy Bohuniczky-cikkének félredobását emlegeti, mert ez az írása áprilisban megjelenik a Napkeletben. Sérelmeit emlegetve mintha már búcsúzna a laptól:

„Amióta azonban a szerkesztő kikötése lehetetlenné tette, hogy nagyobb tanulmányokat is írjak a lapba, Móricz-polémiám sorsa, hogy elvi kérdésekhez hozzászóljak, s Bochuniczky-cikkem félredobása, hogy magyar íróról többé bírálatot közöljek, ezt az áldozatot kis fizetésemből nem hozhatom meg. Úgy hiszem, május-júniusra még lesz anyagom, s ha ősszel nem jövök, senki sem veszi észre.”

S valóban, utolsó Napkelet-beli írása 1931. március 1-jén jelent meg.

1932 januárjában a „Kedves Barátom!” megszólítást felváltja a kimért „Kedves Uram!”, s a levélben csupán arra szorítkozik, hogy közölje, a Rothermere-díjasok kiválásztásában szívesen részt vesz.

1929. augusztusi levelében Basch Lorántot tisztelettel kéri, hogy a Baumgarten-alap által számára megítélt összeget elvi és morális okokból Harsányi Kálmán családjának küldjék el. Óvakodik attól, hogy bárkit megsértsen, kívánsága, hogy Babits ne is tudjon az esetről. Emelett indoklása során rendkívül karakánul fogalmaz, utalva Tormayék nagylelkűségére is: „Ez a »kellenek, akik a díjakat kapják, s kellenek, akik az irodalmat csinálják« elv állít vele szembe, vagy az a tudat, hogy a Harsányi Kálmánnak szánt összeg jutott nekem, az a pénz, amely az én felfogásom szerint a családjáé. Röstellek segélyt elfogadni, amikor a Napkelet szívesen ad nekem szinte korlátlan előleget, vagy egyszerűen az ostoba dölyf bánt, hogy segélyt kapjak ott, ahol jutalom van; ki ismeri meg, lelkiismeret-furdalás vagy sértődés az, ami a pénz ellen van bennem: magamnak sem tudom megmagyarázni.”

Többször utal arra, milyen fontos az a lehetőség, amelyet a Napkelet nyújt számára. Földessy Gyulának írja: „A regényem utolsó és nagyon hosszú folytatását írom; a Nyugat kritikai rovata, úgy látszik, lehetővé teszi számomra, hogy legmerészebb kritikusi álmaimat is megvalósítsam, úgyhogy itt is nagyban készülődöm, viszont a Napkeletben is helyt akarok állni úgy a kritikában, mint szépirodalomban, ha ők ezt összeférhetőnek tartják – szóval van dolog elég.” (Budapest, 1929. november 26.)

Tormay Cécile előtt sem titkolja a regénnyel kapcsolatos kételyeit, sem kritikai nézeteit, szemléleti „szabadságtörvényét”. Levele ugyanakkor nem merész. Szerzője pontosan tudja, hogy egy kivételes műveltségű, széles látókörű, világpolgár asszonyhoz szól, akivel szemben tisztelete nem a szóforgatásban, hanem az őszinteségben nyilvánul meg legtisztábban. Mo­nostori Imre is kiemelte e levél jelentőségét mint a „harmadik Magyarország” vagy „harmadik oldal” gondolatának irodalmi, szel­lemi téren való megelőle­gezését.

„Méltóságos Asszonyom!

Sürgönye nagy örömömre és elégtételemre szolgált: úgy látszik, az év folyamán elhangzott rosszallások nem vehették el Méltóságod kedvét e regénytől, melynek a közlésére egy év előtt (most már elmondhatjuk) oly vakmerően vállalkozott.

Magam sem látom tisztán, mi lesz a regény sorsa, de remélhetem, hogy néhány éven belül jobbal állíthatok be a folyóirathoz. Szépprózai termésem az enyém, s engem a hála arra kötelez, hogy legjobb darabjaimat ezután is a Napkeletnek mutassam be, mielőtt máshol elhelyezném. A jövő évben több novellát akarok írni, verseim publikálását is megkezdem talán, amennyiben a Napkelet igényt tart rájuk, a választás joga az övé lesz.

Kritikai tollam persze nem az enyém, hanem az országé, s itt a magyar kultúra mai helyzetéhez kell alkalmazkodnom. Egységes irodalmi közvéleményt akarok teremteni, közös ideálokat fölállítani, s minél szélesebb olvasó réteget kényszeríteni a »nagy irodalom« tiszteletére. Minden lobogót el kell fogadnom, és minden fület meg kell becsülnöm. Lapok fölötti pozíciót kell teremtenem; alig sikerült ez még magyar kritikusnak, de én inkább lemondok a kritikáról, mint erről a kritikust megillető pozícióról. Remélem, hogy Méltóságod ezen a ponton sem vonja kétségbe céljaim tisztaságát. Sor kerülhet még rá, hogy a teljes elhallgatás fog mellettem vallani.

Jóságát és kitüntető figyelmét még egyszer megköszönve kezeit csókolja igaz tisztelője

Németh László” (Budapest, 1929. december)

Németh László nehéz időszakot él át. 1930-ban kislánya, Pocó meghal. Hatvany cikke és a Nyugat körének bírálatai arra késztetik, hogy visszautasítsa a Baumgarten-díjat (levelet ír a Baumgarten Alapítványnak, amelyben júliustól felajánlja a neki ítélt összeget a segélyalap növelésére és az alapítvány által tervezett könyvtár céljaira). Tiszteletteljes levelet ír Babitsnak (Babits Mihálynak 1930. május 8.), majd kevésbé eufemizált levelet Gellért Oszkárnak (Felsőgöd, 1930. június 6.). A Napkelet vonatkozásában nem Németh László Nyugattal és Babitscsal való kapcsolatának (irodalom)története, hanem a Napkelet mellett megfogalmazott érvei hangsúlyosak. A levelek arról árulkodnak, hogy a Napkelet és Tormay Cécile sokkal toleránsabban fogadta Németh László Nyugat és (Nap)kelet közötti, feletti „saját útját”, amely 1928-tól követhetően a Tanú felé vezetett. Az érzékeny író reflexiói alapján úgy tűnik, hogy az általa is sokszor emlegetett nagy lehetőségek mellett a Nyugat egyfajta „nagyhatalmi (irodalom)politikát” folytatott Németh Lászlóval szemben. Mintha vádjaik éppen saját sértettségükből eredtek volna. Úgy érezte, a Napkeletnél nem megtűrték, nem megvásárolták, hanem becsülték. S abban az időszakban ez nagyon fontos volt számára. Ezt a képet – különösen a Nyugat vonatkozásában – erőteljesen árnyalja majd későbbi visszaemlékezései, önéletírása során.

„Az egész írói közvélemény nyomása kényszerített rá, hogy a Baumgarten-díjról lemondjak; elsősorban az írók hallgatása, s csak másodsorban a tollforgatók támadásai. A fütykösökkel fölszerelt írócseléd szerepében főként azok marasztaltak el, akik négyszemközt nem győztek magasztalni, s a nyilvánosság előtt szégyenkezve letagadtak.

Az írók söprűztek ki, s én nem kívánok közébük visszatérni. Ha mégis írok: az a szokás tébolya vagy egy adott képesség gyakorlása: monománia vagy sport. Legalábbis egyelőre…

Az azonban tagadhatatlan, hogy »szegénységgel küszködő író« vagyok (ezt a jelzőt találta rám a Nyugat, amikor arról volt szó, hogy becsületes vagyok-e), s nem lehetetlen, hogy bőrbajom miatt az állásomat sem tarthatom meg soká. Nem mondhatok le tehát teljesen a nyilvánosságról, hiszen lehet, hogy nemsokára az írásomért kapott garasok lesznek az utolsók. A Napkelet opció-ajánlata biztosít egy igen alacsony létminimumot, s márcsak az önirónia is azt parancsolja, hogy ott legyek, ahol megbecsülnek. Mihelyt mint orvost véglegesítenek, innen is kihúzódom, és elteszem magam jobb időkre.

Ha ezt ti úgy minősítitek, hogy »eladtam magam a Napkeletnek«: tessék. Bennem mindenesetre lesz annyi ízlés, hogy annak az irodalomnak a belügyeibe, amellyel meghasonlottam, többé nem avatkozom.

Nem tisztán a sértett önérzet rugódozása ez. Lehet, hogy egy nagyon is egészséges szervezet akar ily brutálisan elzárkózni egy nagymúltú, de haldokló nemzedék hullamérgei elől.”

Aki forgatta Németh László igen terjedelmes levelezésének köteteit, meggyőződhetett arról, hogy a nem üzenetszerű levelek egy író levelei. Azaz mind nyelvi megformáltságukat, mind tartalmukat tekintve csekély spontaneitást mutatnak. Némelyik a korabeli kritikus, esszéista stílusjegyeit idézi. Az ezekben megnyilatkozó személyesség, indulat azonban – levelek lévén, nem meglepő módon – az adott pillanathoz köti őket.

Kissé módosul az időszak megítélése a későbbi művekben, amelyek utalásszerűen vagy számadásként idézik fel a Napkelettel való kapcsolatát. Az idő távlatában sem változik azonban véleménye, megítélése Tormay Cécile-ről.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben