×

Az olvasás dicsérete; Eltérítés; Valóságirodalom

Markó Béla

2013 // 01

Az olvasás dicsérete


Bepárásodott már a telihold,
de idebent még csupa fény minden,
míg ülnek egymással szemben,
és belemerülnek egy könyvbe,
látszólag nem is figyelnek egymásra,
néha lapoznak egyet könnyű suhogással,
mintha a blúzt vagy az inget,
de egyáltalán nem látják a másikat,
ott jönnek-mennek egy francia kastélykertben,
vonszolják nehéz terhüket az orosz télben,
dudorászik körülöttük a szél az északi mezőkön,
lábuk alatt ropognak az összetört kagylók
a mediterrán homokban,
aztán megint s megint lapoznak,
mint egy nadrágot vagy szoknyát,
egy szemüveget, egy fülbevalót,
hajcsatot, melltartót, harisnyát,
karórát, nyakláncot, zoknit,
mind izgatottabban verdesnek a lapok,
verébszárnyak az aranyesőbokorban,
kívülről, persze, fel sem tűnik,
hogy egyre gyorsabban olvasnak,
mert alig-alig moccan a testük,
pedig már szinte futva járnak-kelnek
a sötétzöld cserjék között,
nekilódulnak a felforrósodó havon,
rohannak a térdig érő fűben,
el-elugornak a tajtékos hullámok elől,
majd mégis belevetik magukat a tengerbe,
s most végre felpillantanak,
hogy vajon észreveszi-e a sietséget a társuk,
ha nem bírják ki azt a néhány oldalt,
s kihagyva néhány ruhadarabot
hirtelen előrelapoznak,
és megnézik a történet végét,
hiszen még mindig szeretik egymást.

Eltérítés


Légzsákként felfújódnak Isten felhői,
s már várod a fehér robbanást,
ahogy a száraz lomb elkeveredik a bőrcafatokkal,
aztán az utolsó pillanatban elkanyarodsz,
ezek a rövid visszagörbülések,
vértelen kampók egy-egy út végén,
elhajlások, csikorgó fékek, fordulások
néhány méterre a faltól,
vagy csak néhány centiméterre,
érezni a mész hideg, kemény illatát,
s közben a darazsak is lecsapnak,
majd eltérülve horgot hajlítanak
a zúgó, nyílegyenes vonalból,
a túlélés folytonos terrorja,
az örökös gépeltérítés,
a minden alkalommal visszatartott zuhanás,
a kicsorbult dárdahegyekkel teleszórt éjszakák,
ahonnan nyilván mindig visszatérsz,
mint egy bevehetetlen Trójából,
vagy ahogy kétségbeesve felszakad a vízből a száj,
a hatalmas lélegzetvétel,
s az is, hogy végül elsiklunk egymás mellett,
amikor már éppen széthasítanálak,
és amikor te is kettészakítanál,
vagy ahogy egymásból hirtelen felbukkanunk,
és gyáva, elernyedt kapcsokkal heverünk
egy félbemaradt hídon,
s ahogy a pillangó, a légy, a szitakötő,
de még a veréb is hihetetlen ügyességgel
kerüli ki az akadályokat,
egymás után hajlítják a láthatatlan kampókat,
mintha csak pulóvert kötne anyám,
villognak a fényes kötőtűk,
aztán ha elfárad, vagy más dolga akad,
tűjével átszúrja a gombolyagot,
s a félkész pulóverrel együtt bedobja a kosárba,
de később sok-sok visszahajlítással,
felröppenéssel, eltérítéssel
mégiscsak befejezi,
magamra öltöm ezernyi puha ujjbegyét,
soha el nem múló pulóverét,
s csak nézlek téged, kedvesem,
mert jól tudom, én is csak addig élek,
amíg teljes testemmel
hozzád nem érek.

Valóságirodalom


Mi is akkorákat kacagtunk,
hogy anyám szeméből megállíthatatlanul
csorogni kezdett a könny, és bepárásodott a szemüvege,
nekem meg mindig belenyilallt hátul a tarkómba,
mint egy ki tudja mikor elcsattant pisztolylövés,
mert mindenféle játékot kitaláltunk ketten,
amikor éppen nem azzal foglalkoztunk,
hogy beküldjük a keresztrejtvényt a gyermeklapnak,
és nyertem is egyszer egy könyvet,
egyszer egy tábla csokoládét,
egyszer pedig egy összeszerelhető villanycsengőt,
szerettünk versenyezni bármiben,
boldog volt, hogy első lettem a rollerversenyen,
és cipeltük haza a győztesnek járó
sötétzöld asztali kuglit,
igaz, soha nem játszottunk vele,
unalmas volt, mint utólag a megnyert rollerverseny,
inkább bolondnál bolondabb ötleteken törtük a fejünket,
mindig büszke volt anyám a hajlékonyságára,
ezzel bosszantotta apámat is,
leült, és a saját nagylábujját
könnyedén a szájába vette,
aztán nevetve nézte, amint kínlódom,
hiszen nem örököltem tőle ezt a hajlékonyságot,
egy alkalommal még apámat is rábeszélte,
de neki sem sikerült, hiába erőlködött,
ha jól számítom, már sokkal közelebb voltak
a negyvenhez, mint a harminchoz,
s tulajdonképpen csak évtizedek múlva
jutott ismét eszembe
ez az együgyű játék a nagylábujjal,
amikor halála előtt néhány nappal
anyámnak levágták a lábfejét,
persze, akkor már rég nem élt apám,
lüktetett hátul a tarkómban a fájdalom,
anyám szeméből szivárgott valami könny,
végighullámzott bennem az iszonyú szégyen,
miközben ott álltam mellette,
és nem értettem, miért nem tudok másra gondolni,
csak arra, hogy akkor most, Istenem, hogyan?

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben