×

A beilleszkedés nehézségei

Márai Sándor: A teljes napló 1957–1958

Rónay László

2013 // 01
A teljes napló olvasása közbeni ismételten felmerül a kérdés: ezt vagy rövidített változatát szánta-e kiadásra az író. A jelek szerint az 1945-től 1957-ig terjedő szerényebb változat kiadásra készen állt, kiemelt, átírt, módosított belőle részleteket, olykor az időrenden is változtatott, a hosszabbikat viszont nem nézte át hasonló célzattal. Kihagyta – érthető módon – az Amerikát, az ottani életformát és szemléletet keményen bíráló részleteket, hangsúlyosan szerepeltetve az Európára és Magyarországra utalóakat, amelyekben elidegenedését és csalódását taglalta. Azt többször is hangoztatta, hogy a felelős, önállóan gondolkodó értelmiséginek kötelessége számot adnia tapasztalatairól és a belőlük leszűrhető véleményéről.  Jellemző „másik” megfogalmazásában vallott erről: „Nem fáradni el a megvetésben, amellyel ezt a romlott, aljas világot eltaszítani kénytelen minden ember, aki még emlékszik a megegyezésekre; ez a nagy feladat, utolsó pillanatig.”

A napló írása közben állandóan módja volt számvetést készítenie, beváltatlan művei között újra meg újra emlegette Rómában történt valami című regényét, Föld, föld!… című önéletírását és egyfelvonásosait, utóbbiakat nyomatékosan, az volt ugyanis a meggyőződése, hogy lejárt a hagyományos, a kort és a hőst alaposan bemutató, a cselekményt részletező próza kora. Számot adott utolsónak gondolt művelőiről, s haláluk hírét olvasva méltatta az irodalom fejlődésében betöltött szerepüket.

A naplóírásának azonban nemcsak irodalmi jelentőséget tulajdonított, hanem a korról való reflexiók megalkotását is kötelességének vélte. Idézte Arany János Csaba királyfi töredékéből a következő sorokat: „Mi emel? mi tart fönn? mi sugall? mi biztat?… / Kebelem egy hangja. Követem is aztat / Egy hang, mely csilingel az éji madárban / Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban; / Mely a pók fonalát százszor megfonatja / Noha füstbe százszor menjen áldozatja; / S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad: / »Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!«”  S hozzáteszi a maga számára adódó következtetést: „Erről van szó. Ez nagyon nehéz, de nem lehetetlen… A nehézségeket elsősorban az okozza, hogy Amerikában megszűnt az irodalom »légköre«, a kiadók a haszonszerzésre törekednek, erre figyelve adnak ki és utasítanak el könyveket. A cinkosság, amely minden műveltségi körön belül a társas élet, aztán az irodalom légköre, megszűnt. Mint a vadbarom, úgy bámulnak mindenre, ami nem félreérthetetlen, és aki nem pontosan olyan, ahogy megszokták.”

Márai nézete szerint az emberiség elhülyülését az is bizonyítja, hogy korlátlanul fejlődik a technika, helyettesítve az alkotó emberiséget fejlesztő gondolkodást. „A világban – írta – »perspektivikus zavar van« – a szaktudományok mindent madártávlatból, a Nagy Perspektíva távlatából néznek, az Embert is, aztán mindazt, amihez az Ember tartozik,­ és mindent, ami az Emberhez tartozik.”

Ez a környezet szülte azt az érzését, hogy véget ért a 19. század egyensúlya, a világot egyre inkább a képtelenségek uralma jellemzi. A Szputnyikban döglött kutya keringett a Föld körül, ennek történelmét pedig egy beteg, gutaütött elnök, Eisenhower irányítja. Goethét idézte – nem egyszer –, talán ő volt a legelső, aki felfedezte és megfogalmazta a lét abszurditását. A gondolkodó embert ennek tudata mélységes pesszimizmussal tölti el.

Kevés éve volt Márainak – talán a szegénységben és kilátástalanságban töltött posillipói időszakot kivéve –, amelyeket már-már depressziósan élt át, ez a két esztendő mindenesetre ilyen volt. Nyilván alkata is predesztinálta erre, de új környezetében csak erősödött borúlátása. Minde­nütt, a művészetekben is, a bomlás jeleit tapasztalta. Megszemlélve a Museum of Modern Art kiállítását, a következőkben összegezte lesújtó véleményét: „A falakon ezek a színes gennyfoltok, amelyeket ma művészetnek neveznek. A közönség zöme: matróznadrágos, szakállas nők, férfiak – a nők is szakállasak –, vadzsenik falkában. Egy világkép szétesőben van, a művészet és az emberi élet harmóniája széthull, atomjaira esik – a megegyezések kohéziója nem tart többé össze semmit.” Művészetszemlélete szerint az alkotónak a korral és személyiségének gazdagodásával párhuzamosan kell fejlődnie, harmonikusan alkalmazkodva a világhoz, nincs  szüksége váratlan megújulásokra, bohóc változatokra és mutatványokra, amelyek – szerinte – Picassót jellemezték. „Egy folyóiratban Picassót kérdezgeti egy amerikai. A Mester hetvenöt éves, a francia Riviérán villájában fogadja a látogatót, fiatal szeretője társaságában. A közhelyek, amelyeket mond, elképesztően együgyűek. De Picasso beszélgetés közben felkiált, mondván, hogy soha még ennyi bölcsességet nem mondott a nyilvánosság számára (sic!). A reneszánszban megpofozták volna ezt a buja, arrogáns öreg pojácát és csalót.”

A közeg – úgy vélte – a mutatványosoknak és a szélhámosoknak kedvezett. A művész tiltakozásának módja a magány, a közöny és a harag. Ortegát olvasva jegyezte föl: „Ortega […] figyelmeztet, hogy az értelmiségi, aki 1800 és 1900 között szerepet és hatalmat akart, feladta Európát. Nincs más szerepe, csak amit Keresztes Szent János tanácsol:  az élet zengő magánya.” „Azt hiszem – jegyezte fel másutt –, elérkezett az ideje, hogy verseket írjak – az emberekhez már nem érdemes beszélni, mert a teljes Gyalázat, Kegyetlenség és Elhülyülés ideje következett el. A Világot kell megszólítani versekkel – az elemeket, a mókusokat, a mirigyeket, a kenyérpirítót, a tárgyakat és a moszatokat, a reggelt és a pillanatot. Ez minden, amit tehetek.” Ez  a kemény kijelentés rendkívül jellemző Márai szemléletmódjára, amelyben a figyelmet érdemlő súlyos gondolatok mellett megje­lenik a tetszelgő önsajnálat is, amelyet sok változatban bíráltak magyar kritikusai egy-egy kevésbé sikerült regénye után (legélesebben Lovass Gyula és Örley István).

S egy másik, hatásosnak szánt gondolata: „A haragnak van egy felsőfoka, amely csakugyan veszedelmes: a közöny. Ez az igazi harag.” A harag olykor  megakadályozta abban, hogy elfogulatlanul értékelje az eseményeket, embereket, jelenségeket. Különös ellenszenvet érzett Amerika és az amerikai életforma iránt, meggyőződése szerint Amerika több szempontból is megbukott. Ebben a hitében nem volt egyedül. Az 1956-os szabadságharc leverése után sokan vélekedtek hasonlóképpen, a várt segítség elmaradt, a nyugati hatalmak saját pecsenyéjüket sütögetve csak szavakkal buzdították kitartásra és ellenállásra a forradalmárokat. 1957 novemberében – pontosabban november 5-én – jegyezte föl e sokatmondó sorokat: „Amerika megbukott – talán nem hatalmilag, de morálisan feltétlenül. Megbukott ma egy éve, amikor Zsukov legyilkoltatta Magyarországot (és közbül már Zsukov is megbukott), és az Elnök reggel templomba ment, majd golfozott. De előzőleg […] [azt] ígérték, hogy these peoples can count on us (ezek a népek számíthatnak ránk). Megbukott, mert egy társadalomban, ahol a hasznossági princípium mindezek felett való, a morális felelősségérzet elsorvad. Ahogy a házak ornamentika nélkül épülnek, mert a hasznossági princípium lemond az ornamentika erőfeszítéséről, úgy az emberek is ornamentika nélkül valók lesznek, befelé és kifelé, mert csak a hasznossági értékük számít, másnak is, önmaguknak is.”

Az első szputnyik megjelenése sokkolta az amerikaiakat. Megkezdődött a fájdalmas önvizsgálat,  bűnbakkeresés. „Az amerikaiak talán pótolják a technikai elmaradást – jegyzete föl Márai –, ha ugyan elmaradtak. Amit nehezebb pótolni, a kispolgári hedonizmusból való kiválást, tehát a műveltség igényét. Erről lemondtak, amikor beültek a technikai civilizáció kényelmébe. Ez az igazi veszély – és a haszonprincípium mint vallásos meggyőződés –, a hit, hogy az ember annyit ér, amennyire sikere van.” Úgy érezte, „van Amerikában valamilyen félelmetes, torz és érthetetlen kegyetlenség. Gyerekek tudnak ilyen érthetetlenül és meglepően kegyetlenek lenni.”

Mélységesen lenézte, megvetette a befolyásolható, véleményét a hatalom sugallata szerint válogató tömeget és ennek egyedeit. Amerika azt is példázta számára, hogy az erőszakos milliomosok képesek országot csinálni, igaz, olyan, amilyen, mégis ország. Azt azonban az erőszak sem tudja elfedni, hogy a tömegembert egzisztenciális gyávaság jellemzi: ez készteti megalkuvásra a gyengéket, akik nem azért gyávulnak el, hogy kenyérhez jussanak, hanem attól félnek, hogy kiderül, nem értenek igazán semmihez.

Sorsuk irányítását a hatalomra bízzák, de a hatalmak alig különböznek tőlük: „Bele kell nyugodni abba, hogy a Hatalmak […] cselekszik, ami érdekeik szerint való. Nyugtalanítóbb, hogy úgy teszik, nem ismerik az érdekeiket, csak cselekednek, ahogy eszükbe jut, és mert éppen lehet. Mint az emberek.” A hatalmak iránt érzett megvetését 1956 novemberének eseményei fokozták a végsőkig, de már a háború alatti följegyzéseiben is mélységes megvetéssel írt róluk, elsősorban azért, mert a hatalmat és megvalósítóit végletekig fokozott embertelenség jellemezte. Azt a véleményét, hogy a hatalmasok többnyire kivetkőztek emberi habitusukból, olvasmányai, elsősorban Suetonius műve, a Cézárok is erősítette.

A magyarság erkölcsi nagysága abban mutatkozott meg, hogy fellázadt a Hatalom ellen, a Hatalom érdekközpontúsága, megegyezésekre való hajlandósága, erkölcstelensége pedig abban, hogy nem segített a hősiesen ellenállóknak. „Más megbukni, mint elbukni. Magyarország – s mint mi, magyarok, akik Magyarországgal élünk, halunk, akárhogy is van sorsunk, papír és helyzet szerint – nem megbukott, hanem elbukott. És ezért egy napon a világ felelős. Most még azt hiszik, akik felelősek, hogy bagatell, egy kis nép sorsa, közjáték. A nyugati világ erkölcsi hitele belerendült ebbe a »közjátékba«; a franciák, angolok egyidejű gaztette Szuezben csak tetézi ezt az erkölcsi bukást, és a szovjet világ hatalmi presztízse belerendült.”

A hatalomba beleszédült, deformált ember megjelent az amerikai művészetben is, amelyet az európai hagyományokat őrző író döbbenten szemlélt. Már jeleztük, mennyire taszította a művészetekben is jelentkező haszonelvűség, de még fájdalmasabban élte át, hogy ebben a környezetben az emberi jellem is veszélyeztetve van: „Itt Amerikában, az maradni, aki vagyok, vagyunk… Ez mindennél nehezebb. És mégis, erre a kis időre is, mindig ezt kell akarni, csinálni.” Hogy ehhez milyen erő, kitartás szükséges, annak igazolását Tennesse Williams Macska a forró bádogtetőn című darabjában is érzékelte. „Ebben a darabban mindenki buzeráns vagy impotens vagy rákja van. Az amerikai korszerű színjátékban nagy ritkaság egy ember, akit nem lehet az idegklinikán mutogatni. Talán […] életbeni ritkaság… Nem tudni róluk semmi biztosat.”

Igazság szerint Márai Magyarországról nem hallott semmi biztosat. Emigránsoktól gyűjtött hírei félbe-szerbe tartalmazták a teljes igazságot, s ítéletalkotásában érzékelhető az a fölényeskedés, amely egyébkor is jellemezte a világgal szemben kialakított magatartását. „Nem akarok ítélni az otthoni eunuchok, stricik, keretlegények felett – írta –, akik az elmúlt húsz évben, különböző színű lobogók alatt, mindent elkövettek, hogy elpusztítsanak mindent, ami otthon becses és érték volt. De megbocsátani nem tudok nekik. Ítéljenek felettük az otthoniak.” Hogy nem ítélkezett? Dehogynem! A naplók tele vannak ítéletekkel, s nemcsak a politikusok, hanem az itthon maradt írók, művészek fölött is. Legendásította a honi közérzetet, hatalmat, közönybe burkolózó tömegként mutatva az egyszerű embereket. „Mi van otthon? A teljes közöny. Ennivaló és terror van, mindez már homályos, alaktalan. Az ennivalót megeszik, a terrorral nem törődnek. Mindenesetre tízmillió ember szolidaritása vesz körül mindenkit, aki otthon van és nem kommunista. Ez sok mindenért kárpótol.”

A valótlan, legendás közlések sorában hitelt adott annak is, amelynek hozója arról tudósította, hogy a Rajk-perben előre kiosztották a szerepeket, s a tanúkihallgatások közben a szomszéd szobában békésen konyakozó Rajkot Péter Gábor rábeszélte: vállalja magára nyugodtan az új és új bűnöket. Így is történt, s Rajk csak a végső napokban döbbent rá, hogy Rákosi és társai félrevezették. Akkor Péter Gábor az ajtóhoz ment, és kiszólt a fegyőröknek: „Vezessék el az elítéltet!” Rajkot elvezették, és két nap múlva felakasztották.

Márai igenis ítélkezett, objektivitásának hangsúlyozása inkább indulatainak és elfogultságainak – mert ilyesmi is jellemezte – leplezésére szolgált. A New York Timesban  Howard Fast nyílt levélben követelte, hogy akik tehetik, emeljék fel szavukat Déry és Zelk elítélése ellen. Márai indignálódva a következő kommentárt írta naplójába: „Az amerikai exkommunista igazságot és védelmet követel a magyar exkommunista számára mindenkitől, aki nem kommunista... De Fast és Déry mélyen hallgattak az elmúlt évben, amikor nem arról volt szó, hogy a gang tagjai, tehát a kommunisták, egymást hasba késelik, hanem arról, hogy a kommunisták kiirtottak mindenkit, aki nem volt kommunista, és a kezük ügyébe került. És ezt a tiltakozást leközli a NYT, amely nem közölte az én levelem, amelyben Don’t forget Hungary című mozgalmat ajánlottam Magyarország megsegítése érdekében. Déry ügye nyilvánosságot kap. Magyarország ügye nem érdemelte meg ugyanazon a helyen egy nyílt levél nyilvánosságát. Ez így megy körbe-körbe fáradhatatlanul.”

Persze nem lehet vitatni, hogy olvasmányai és tapasztalatai sokszor olyan megfigyelésekhez segítették, amelyeket a finom és találó társadalomtudományi analízisek szerzői is csak később fogalmaztak meg. (Ez persze nem meglepő, az írók gyakran megelőzik a filozófusokat, a történelem- és a társadalomtudomány művelőit.) A szocializmusról írta a következőket: „Mi is ez a szocializmus, ahogy az elmúlt évszázadban valóságosan megmutatkozott? Van egy jogosult és gyakorlati, szükséges értelme: a munkásvédelem, a szakszervezeti védekezés a munkáltató rendszer kihasználása ellen. Ez az értelme. Ami erre ráépült mint »termelési rend«, eddig mindenütt tökéletlen maradt; elmaradt a szabad vállalkozás rendszerei mögött. A »szocialista termelési rend« mindenütt döcög, kátyúba jut, nem bírja a versenyt, bürokrata lesz vagy korrupt és tehetetlen, mert hiányoznak a vállalkozás és munka stimulusai. Évszázados kísérletezés után végre lehet mérleget csinálni: a szocializmusra szükség van mint szakszervezeti, munkásvédelmi rendszerre, de a szocializmus mint termelési rend nem tudja eredményesen felváltani a szabad vállalkozás rendszerét, ha azt korszerűen megszervezett közösségi kontroll – adózás, reálbérek – szabályozza. Az embereket meg tudja védeni a szocializmus a kizsákmányoló rendszerek önkényétől – ezért gyűlölik a kommunisták a szocialistákat –, de nem tud szocialista termeléssel eleget adni az embereknek, legalábbis nem Nyugaton.”

Márai félelmetes olvasó volt. Sokoldalú műveltségét részben a frissen olvasott könyvekből, folyóiratokból gazdagította, nyelvét, stílusát magyar írók művein pallérozta. Naplóiból összeállíthatnánk egy kis magyar irodalomtörténetet – ahogy ő látta. Mindennap olvasta – a Biblia mellett – Arany János valamelyik művét, a töredékeket is. Általában azonban inkább a 20. századi magyar írókról formált véleményt, az egyetlen kivétel Vörösmarty, kinek nyelvében az igazi romantika zengését vélte tetten érni. „Reggel Vörösmartytól néhány töredék sora: »Borzadva jártam harmatos útamon / Az éj borongó kormaiban, / Világgal úszott a szelíd hold / A ragyogó sorokon keresztűl.« Ez a legtisztább romantika, minden szó ugyanabból a hangulati elemből merül elő, csillámosan. »A ragyogó sorok«, milyen ritka ez a világirodalomban. Az ősi jellemzésnek különös súlya van: lényegesen nagyobb nyelvi értéket tulajdonított a régi magyar nyelvnek, mint a nyelvújítással felhígítottnak.”

Ahogy többi naplójában, ebben is Krúdyról ír legtöbbször és a legnagyobb méltányolással, azzal a bámulatos beleéléssel, amely Szindbád utolsó napját ábrázoló regényét is felejthetetlenné tette. Jellemzései sokszor mélyebbek, találóbbak, mintha hosszú kritika született volna az adott műről. Visszatérő olvasmánya volt az Írói arcképek. „Két vaskos kötet, tele apró, ízes, színes, sajátos írásokkal. Úgy olvasom, ahogy idegenben a hazulról érkezett elemózsiás csomag tartalmát ízleli az ember, bicskaheggyel kanyarítok egy karéjt Vörösmartyból vagy Justh Zsigmondból. Ez volt a legjobb otthon, ez a közelség és cinkosság. Talán mégis azoknak jobb, akik otthon maradtak – tízmillió ember, szolidaritás veszi körül őket, minden rossz közepette. Idekinn száz- és százmillió ember szolidaritásnélkülisége veszi körül az emigránst. Kevesen bírják […] Ez a békésen cinikus ember csak az irodalmat tisztelte. Minden másra köpött. Nem sokat olvasott, inkább csak ösztönszerűen, de pontosan tudta, mi a jó és a rossz. Többet írt, mint olvasott, de csodálatos erővel tudta a kevés olvasmányból felszívni a munkájához szükséges nedveket, ízeket, a nyersanyagot.” Abban Krúdy követője volt, hogy ő ugyancsak az íróból, az emberből, életéből, szokásaiból következtetett műveinek lényegére: „ez a […] hevenyészett irodalomtörténet-írás érzékletesebben mutatja a magyar irodalom sok vonását, mint a hivatalos. Kemény depresszióját egy novellaszerű kis írásban tökéletesen írja le – és Jókai lányos félelmét Petőfivel szemben –, mint egy pszichoanalitikus […] Ady-rajzai tökéletesek: közelebb ment Adyhoz, mint a szakemberek. De minden sora jó, igaz, okos, erős, nagy honvágyat ébreszt.”

Márai legtöbb írói portréját, például az Ihlet és nemzedékben közölteket nagyjából ugyanilyen módszerrel formálta meg. Mindenekelőtt a művet alkotó ember személyiségét ragadta meg, hisz szerinte az revelálódott a művekben. Kosztolányiról néhány sor olvasható a Föld, föld!… kötetben, de a néhány sor elénk varázsolja a sietős, kicsit felületes zsenit, amint a Vár oldalán lohol lefelé, nehogy elszalasszon valami fontosat, jellemzőt az életből. Az 1958-as naplójából megtudhatjuk, hogy mennyire nagy írónak ítélte szomszédját: „Kosztolányi novellái... A novellák némelyike megrendítő. A Kínai kancsó remekmű. Kosztolányi nagysága felette van mindennek, amit amerikai írótól eddig olvastam. És itt soha egyetlen sorát sem adták közre.”

Babits talán kicsit távolabb állt tőle, netán ingerelte vezérszerepe és az az aggályos gond, amivel verseit csiszolta. Távolságtartását az is bizonyította, hogy a húszas években Németh Andorral meg akarta szervezni a Nyugat ellenlapját a francia Marianne mintájára. Babits azon képességét értékelte, hogy olykor szakított szerepével, mert pongyolán rímelni, például a Jónás könyvében, de pongyolában is „nagyúr” maradt. Nem volt ilyen nagyúr Karinthy, az Így írtok ti paródiáit mégis szívesen olvasta: „…egyetlen torz vonással többet mond el áldozatairól, mint a nagy arcképfestők a teljes képpel, mint a regényíró sok oldalon.”

Pontosan, hitelesen, kitűnő érzékkel jellemezte nemzedéktársait. Kedves barátja és kiadója, Illés Endre Krétarajzok című tanulmánykötetét joggal dicsérte stílusa miatt – közhely, hogy az egyik legelegánsabban fogalmazó író volt –, ugyanakkor észrevette azokat a hajszálrepedéseket is, amelyeket a marxista irodalomszemlélethez történt alkalmazkodása okozott némelyik portréjának vonásain. Ezek voltak azok az irodalmat kicsit meghamisító tendenciák, melyek fontosabbnak és jellemzőbbnek mutatták a társadalmi mondanivalót, mint a mű valós értékét.

Pár sorban, de a legnagyobb elismeréssel búcsúztatta viszont Szabó Lőrincet, a nagy nemzedék méltó utódát, Tóth Árpád és a többiek követőjét.

Miközben az „öreg hajós” félálomban azon elmélkedett a Szindbád hazamegy-ben, hogy hová lettek az írók, megemlítette „Attilát”, József Attilát is. Az 1957-es naplóban remek jellemzését olvashatjuk: „Babitscsal egyidőben a legnagyobb magyar költő; másképpen költő, de nagy erővel szólalt meg költészetében ez a másféleség […], szóképei, titkos utalásai az őrültnek és a költőnek ez a jajgató jelbeszéde egyedül való az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Rimbaud és Juhász Gyula  között  valahol… Arany János nagyobb művész volt, de József Attila az őrület erejével néha mélyebbre nyúlt, mint bárki előtte.”

Közismert, hogy irodalmi értékítéleteit, ha élő íróról alkotott véleményt, politikai meggyőződése is motiválta. Társutasnak nevezte Illyés Gyulát, szánalmasnak Veres Péter vállalt szerepeit, szívesen idézte – többször is – Kéthly Anna véleményét, mely szerint a hazai írók szélhámosok, akik azt hitték, ők kukorékolták a hajnalt. De nem volt jobb véleménnyel az emigrációban működő magyar költőkről sem. Osztozott Kéthly Annával, miközben a Költők forradalma című antológiát olvasta, azokat a verseket, amelyek 1956 előkészítői voltak. „A bizánci stricik és eunuchok kórusa szólal meg üvöltő és jajveszékelő sopánkodással, a kegyetlen  strici és a vérszomjas eunuch, aki megijedt, mert Bizánc kapuján kopogtatott a Végzet.”

Márai számára olvasmányai azt a szerepet töltötték be, amit regényében az „erősítők”: belőlük nemcsak ismereteket nyerhetett, hanem tájékoztatást és gondolatai igazolását is. Legendás olvasó volt, általában azonban nagyon tudatosan válogatott ezernyi könyv közül. Az nyilvánvaló, hogy igyekezett tájékozódni a világirodalomban, főként az európaiban, de a modern írói eljárásokat erős kritikával illette, szívesebben kereste szellemi rokonait, akik megalkották vagy folytatták azt a prózai ábrázolásmódot, amelynek megtestesítője az ő szemében például Roger Martin du Gard volt. A nyomában következő francia írók már kevésbé lelkesítették, de még a megbecsült, világszerte elismert francia írókban is érzett valami „hígat”, „fecsegőt”. Meggyőződése szerint ugyanis az igazán hatásos műveket tömörség, lényegre törekvés jellemzi, s ezt kevés szóval is el lehet érni. A 20. századi világirodalomban az olyan típusú prózai írókhoz vonzódott, amilyen például Charles Morgan volt. „Temperált, fegyelmezett író, van írásában egyféle szemérmes erő, ami nagyon ritka… A férfi és a nő találkozásának végzetes pillanata: ezt mesterien írja le, az örök baleset útszéliségét túlemeli néhány szóval az örökkévalóság erőinek térfogatába.” Morgan személyes ismerőse volt: 1940-ben Genfben találkoztak, s elsősorban azt értékelte benne, hogy akárcsak ő maga, „csak író” volt. „Ez a fajta úgy vész ki, mint a munik, jógik vagy a szentek.” Kikölcsönözte Voyage című művét, s éjjeli olvasmánya nyomán arra a meggyőződésre jutott, hogy ez az angol író még műveket ír, „folytatja az irodalom nagy hagyatékát”, szemben azokkal, akik „csak könyveket” írnak.

Morgan ugyanis abba a „jó iskolába” járt, amelyet Henry James és Roger Martin du Gard vezérelt. „Ez jó iskola volt. Túl a naturalizmus sivárságán, leírni a valóságot, de úgy, hogy  a leíráson mindig átüt az emberi, a szellemi, az ösztönző, a lelkes. Ezt ma már nem tudják a bohócok, a nyavalyatörősök, a Faulknerek, Waugh-ok, Graham Greenek, aztán a Cocteau-k és Camus-k.”

Ítéleteiben érezni elfogultságát. Radiguet könyvét „nagy örömmel” olvasta, úgy vélte, van tartása és fegyelmezett. „Ez a nagy próza” – írta, s így jellemezte ideálját: „A nyelv, a villámgyors és szűkszavú utalások, egy nagy beavatottság feltételezése, író és olvasó, formanyelv és cinkosság jelbeszéde minden mondatban.” Ezt a prózanyelvet Proust és Giraudoux „szétfecsegte”. Mauriac és Gide „emlékeznek rá”. Mauriacról másutt is elismeréssel szólt: „Kitűnő író, soha nem szól közbe. Mindig a regény beszél.”

Néhány nemzedéktársához hasonlóan vonzódott azokhoz az írókhoz és művekhez, akikben és amelyekben a gondolkodás és ábrázolás teljes szokatlanságát érzékelte. Szerb Antal mániának, ő őrületnek nevezte ezt. Ezért olvasta kettőzött figyelemmel a császárok szélsőséges tetteit elbeszélő Suetoniust, a váratlanul megváltozott, angyalaival és démonaival csevegő Swedenborgot, kinek életvitele szöges ellentétben volt a műveiben megidézett, valóságtól elszakadt álmokkal, s akit azért is rokonszenvesnek érzett, mert „kissé emlékeztet a San Gennaro hősére”, s érzékelte műveiben a „csodát”, amelyet az irodalom egyik legfontosabb mozgatójának vélt. Amikor Kierkegaard-ban elhallgat a „sápító prédikátor”, megjelenik a „mélyen érző és mélyre látó ember”, kinek szavai és gondolatai üdítő forrásként hatnak. Ám az is lehet, hogy a megromlott világban, a homoksivatagban nem is fakad forrás. „Rajtunk már csak a csodálatos segít, a reménytelenül csodálatos. Azt kell hinni mindenáron, akkor is, ha reménytelen.” Természetesen beszélni a képtelenről – ez az igazi írói mutatvány, ezt cselekedte például a Márai által nagyra becsült Blake.

Figyelmesen hallgatta a rádióban az egyik divatos szekta vezetőinek „közhelyekkel zsúfolt előadását”, amelyben az imák hatására bekövetkezett csodás gyógyulásokról is szó esett. Az imádság lényegét azonban merőben másként értelmezte. „Isten halhatatlan lelket adott az embernek abból a célból – írta –, hogy ennek a halhatatlan léleknek kutató és alkotó erejével feltalálja a penicillint, az inzulint és mindazt, amit valóban feltalált. Az ember nem akkor »imádkozik«, amikor nem csinál semmit, csak bólogat és az ima szavait mormogja, hanem amikor helytáll, óvatos, erős, tevékeny, szorgalmas. Ez az igazi ima.” Tulajdonképpen a naplók, a folytonos előremutató gondolkodás lenyomatai is ezt az imádságot jelképezik. Ezért sincs igaza Márainak, amikor pesszimistán azt jósolta, mire életműve  hazaér, már el is öregszik. (Helikon, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben