M. S.

A nyomdászmester

Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára érkeztünk Kassára, hogy az országos tavaszi vásáron Sebastian mester számára az oltárképek festéséhez szükséges ritka festékanyagokat beszerezzük, köztük egy Lapis Lazulinak nevezett ritka, arab követ, amelyből, miként a föstő magyarázta, gyönyörű ultramarin nyerhető. Emellett apát urunk megbízta Pelbártot, hogy egy nagy hordónyi misebort s egy kisebb hordónyi aszút vásároljon rendházunk számára a híres kassai borból. Az én föladatom az volt, próbáljak nyomára bukkanni a betűkészletnek, amellyel ama istentelen nyomat készült, mit Lőcsén láttam évekkel korábban, egy papírkereskedőnél.

A kassai domonkos testvérek kolostorában kívántunk megszállani. Nagy idegenkedéssel fogadtak. Rózsás arcú, kövér perjelük soká várakoztatott, míg végre kegyeskedett velünk szóba állani. Velünk, mondom, noha négyőnk közül csak engemet fogadott, miután egy novíciusuk által kitudakolta, melyőnk milyen tisztséggel bír odahaza.

– Úgy? – méregetett savós disznószemével. – Te volnál hát a selmeci kódisok scriptora? – Munkám felől kérdezett, latinra fordítván a szót, mintha vizsgáztatna. Röviden feleltem, mivel első perctől láttam és éreztem, milyen hideg szívvel viseltetik irányunkban, s engem oly lenézőn, már-már undorral méreget a kihallgatás közben, hogy legszívesebben faképnél hagytam volna. De hát nem lehetett, nem a magam dolgában jártam.

– Nos, rendben van – mondotta végül –, örvend a szívünk, amiért fölkerestetek. Mindazonáltal csak kettőtöknek tudok szállást adni, vendégszobáinkat az egri püspökség magos küldöttsége lakja, a vásár miatt egyéb helyiségeink is telve vagynak. Piktorotokat és segédjét szívesen látjuk falaink közt. Ketten pedig keressetek másutt szállást. Nagy ez a váras, bizonnyal helyet talál benne egy borissza és egy pederaszta.

Kedvem lett volna képen törölni, de ekkorra már két megtermett, vigyorgó novíciusa állott mögöttem, kik inkább látszottak útonállónak, mintsem szerzetesnek.

– Köszönöm kedvességet, perjel úr – mondtam hát. – Szívből kívánom, hogy miként te fogadtál minket, Szent Péter éppúgy fogadjon téged a mennyek kapujában, s minél előbb, hogy ne kelljen e bűnös világban túl soká időznöd.

Remegő lábbal hagytam el a fogadószobáját.

– Mindent tud rólunk – mondtam az udvaron várakozó társaimnak. – Hallotta hírét a művészetednek, Sebastian mester, ezért neked és személyi szolgádnak – pillantottam Nyulacskára – örömmel ad szállást, de neked és nekem – fordultam Pelbárthoz – nem tud helyet szorítani, mivel a kolostornak egyéb magos vendégei vannak.

Pelbárt mindjárt elértette, honnan fúj a szél.

– Úgyse tudtam volna sokáig meglenni ebben az ájtatos fingszagban – bömbölte az egyik novícius kerek képébe.

A fiú rámeredt, felmérte, s belátván, hogy a nagy testű baráttal ketten se bírnának, a föstőhöz fordult.

– Megmutatjuk a hálóhelyeteket, piktor. Jöhet a kordé is a csacsikkal! – intett új, vasalt szekerünk felé.

Pelbárttal odakint, a kapu előtt vártuk meg őket. A kolostor kisebbik istállójában kaptak szállást, együtt a szamarakkal.

– Lesz még ennek böjtje! – fogadkozott Pelbárt.

Gyalogszerrel igyekeztünk a vásártér felé, megbeszélvén, hogy miután elváltunk, ki-ki felderíti a maga lehetőségeit, azután délben találkozunk a közeli fogadó udvarán. Hamar elsodródtunk egymástól a várast ellepő irdatlan tömegben. A vásár jószerivel egész Kassát beterítette. A fülsértő zsivajban német, magyar, tót, lengyel szavak kavarogtak. A százféle öltözetű népség egymás sarkára hágva türemkedett le s fel, némely gazdag vevőnek botos szolgái vágtak utat a tömegben. Nyomukban tolvajok és koldusok serege. Minden sarkon sebtében vert konyhasátrak álltak, sülteket, káposztát, cukrozott süteményt, szárított gyümölcsöt vagy éppen frissnek mondott vizet kínálván.

A városháza a ring nyugati oldalán áll, közelében a bűzölgő mészárszékek. Míg a mi Selmecünk csöndesen hanyatlik, lám, Kassa gazdagszik. Nem győztem bámulni. A Forgách utcában új fürdőház emeltetett, nem messze tőle a „dy kalde herbrig” nevű fogadó várja a vastag pénzű kereskedőket és egyéb nagyurakat. A külvárosi Béka utcán még egy fürdőt láttam, a Szent Lénárd-templom tövében új kórház nyílt. Mióta itt jártam, a Szent László utcai régi kápolnát felújították, miként az Ispotály utca Szent Lélek-templomának öreg kórházát is kibővítették. A ferences rendiek is megtollasodtak a várasban, Szent Miklós tiszteletére emelt templomuk tornyát megemelték, hogy a domonkosokénál magasabb legyen.

Immár esztendeje is múlt, hogy otthoni papírkereskedőnktől megtudtam a fiatalember nevét, aki talán elvezethet ama fémbetűk lelőhelyéhez, melyeket az apát úr engedelmével megvásárolhatnék, hogy otthoni scriptóriumunkban megpróbálkozhassak a nyomtatással. Konrad Ruppertnek hívják, kassai írnokként keresi kenyerét, ha igaz. Ismervén az általa nyomtatott lap fertelmes tartalmát, nem tartottam valószínűnek, hogy Ruppert egyházi személy, netán a várasi tanács írnoka volna. Inkább valamely nagy kereskedőház alkalmazásában állhat, vagy afféle elcsapott deák, kik minden vásárkor megtalálhatóak az árucsarnokban, hol a frissen kötött szerződéseket vetik papírra, vagy a templomkertben sebtében állított írópultok egyike mögött körmölik az írástudatlan vásári népség által diktált leveleket. Találomra választván a két lehetőség közül, a Szent Erzsébet-templomhoz indultam.

A templom falai őrizték még János Albert herceg ágyúgolyóinak nyomát, mintha az itteni plébánia papjai is előbbre valónak tartanák a saját boldogulásukat, mint az egyházukét. Nem véletlen, hogy mintegy húsz esztendőkkel később Martin Luder tanai alapjukban rengették meg a pápaságot, s hoztak új hitet, melyben magam is megbékéltem. Ma már úgy gondolok vissza hajdani kötelmeimre, melyekből éppen e kassai látogatásom nyomán szakadtam ki, mintha előző életem a büntetéstől való szakadatlan rettegésben telt volna.

A templomkert teli volt emberrel. Kispapok és ferences barátok „kedvezményes árú” búcsúcédulát árultak, a gesztenyefák árnyában írnokok dolgoztak. Hevenyészett pultjuk előtt hosszú sorok álltak. Odaverekedtem magam a legidősebbhez, megszólítottam. Írómunkájából föl se pillantva mordult rám. Latinul szólítottam. Erre már fölnézett.

– Pusztulj innen, csuhás, ne rontsd a boltomat! – förmedt rám ékes magyar nyelven.

Odébb verekedtem magam a tömegben a következő pulthoz, de ott se jártam több szerencsével. Emez se nézett fel, miközben a füléhez hajló öreg paraszt szavait jegyezte. Tudtam, mi az oka nagy siedelmüknek. Fél garasnál többet nemigen kérhetnek egy-egy alkalmi levélért. Ugyancsak igyekezniük kell, hogy hajnaltól napszálltáig szaporítsák a fél garasokat. Nem úgy, mint a búcsúcédulát áruló papok, kik a semmit érő (bár szépen nyomtatott) leveleikért nagy pénzeket gomboltak le az üdvözülést töredelem nélkül óhajtó, mohó tudatlanokról. E pénzek java kézen-közön eltűnik a reverendák zsíros ráncaiban, de még így is bőven jut belőlük a Vatikán bíborosainak kincsesládáiba, hogy azon maguknak palotát vegyenek, ahol vagyont érő pompában tarthatják híres ágyasaikat. Nekik mindent szabad. Zabigyerekeiket fényes állásokhoz juttatják, szeretőikkel nyíltan üzekednek. A mi rendünket is bomlasztja a ragály, lám, a kassai domonkosok is dölyfösek. Kivagyiságukban nem adnak szállást a „kódis regulát” híven megtartó testvéreiknek. A mi rigorózus apát urunk szent ember. Nem is rá haragudtam, mikor kegyetlen büntetést mért rám „szörnyű eltévelyedésemért”, melyet nem tudtam, s talán nem is akartam titokban tartani. Mások is éltek a szodómia bűnében, többek közt az a fráter, ki a korbácsütéseket rám mérte. Arcát nem láthattam, de éreztem, hogy mosoly nélkül nevet, miközben teljes erejéből sújt rám újra meg újra. Sose voltam kéjenc. Teljes szívemmel szerettem azt a gyereket. Testem, lelkem a poklok tüzében égett érte. Ma már, mikor ezen sorokat diktálom a szavaimat jegyző fiatalembernek, nyolcvanéves vagyok. Csak Jézus Krisztusba és az emlékeimbe vagyok szerelmes. De az érzés nem zaklat fel, nem szolgáltat ki senki megvetésének. Immár nem félek. Éltem, ahogy tudtam. Ahogy lehetett. Negyvenesztendős múltam egynehány évekkel, mikor a kassai vásárba küldettem. Akkor úgy éreztem, öregember vagyok.

Gondoltam, beállok a harmadik írnok előtt tülekvő sorba, megfizetem figyelmének árát. Ám ekkor hátulról valaki leütött a lábamról. Zuhantomban megragadtak, s mintha sebesült volnék, kezem-lábamnál fogva kivonszoltak a tömegből. A templomkert kerítésének hátsó falánál dobtak le.

– Nem így megy ez nálunk, kódisbarát! – Szakállas arc hajolt fölém. – Fizess egy fél tallért, ha körmölni akarsz! – Két segítője guggolva vigyorgott mellettem. – Érted, amit mondok? Vagy ezzel magyarázzam el? – sandított a zekéje alól kikandikáló görbe késre.

– Segítség! – kiáltottam volna, de egy szőrös kéz betapasztotta a számat.

– Hagyd csak, hadd üvöltsön! – mondta a szakállas. – Úgyse hallják.

Igaza lehetett. A templomkertben mindenki kiabált.

A szőrös mancs elengedett.

– Nem írni akarok, te gyilkos! – köptem a fogaim közé keveredett szőrszálakat.

A szakállas nevetett.

– Nem vagyok én gyilkos. Ellenkezőleg! A fiúkkal ügyelünk, hogy minden rendben menjen. De a vigyázatnak ára van, szentfazék!

Nem gondoltam, hogy a rablókkal vitatkoznom kéne.

– Nem tudok írni! – hazudtam. – Egy Konrad Ruppert nevű írnokot keresek.

Nem festem tovább a szóváltásunkat. Megtudtam tőle, hogy Ruppert nincs az írnokok közt, mivel nagybeteg, talán el is patkolt, amit megérdemel, mondta a szakállas, amilyen különc, élhetetlen fráter. Fél garasom bánta, hogy azt is megtudjam tőle, hol lelem fel Ruppertet, ha még életben találom.

A Só utca utolsó háza volt az övé. Háznak mondom, pedig akkor még csak vert falú, toldott-foldott kalyiba volt. Belöktem az ajtót, nem volt kitámasztva. A tömésfalba vágott apró ablakon kevés fény jutott be. Megrogyott búbos kemence térdelt a sarokban, középütt durván ácsolt asztal, két ülőkével. A falon edényneműk, a földön üres pléhtányér és egy rühös, nagy pofájú macska. Éhesen, nyávogva bámult rám diónyi szemével. A helyiségből alacsony ajtó nyílott. Bezörgettem rajta. Válasz helyett csak valami vernyogás érkezett az ajtó mögül. Beléptem. Láz, hányás és ürülék szaga ülte a félhomályt. A deszkapadlós szoba szemközti falánál faragott támlájú, széles ágy terpeszkedett. Valaki feküdt benne. Az ágy mellett, a padlón hétéves forma gyerek kuporgott.

– Apád? – kérdeztem a gyereket.

Térdét karjával ölelve, dideregve hintált a sarkán.

Közelebb léptem. Sápadt, fekete ajkú férfi feküdt a mocskos pokróc alatt, felakadt szemén légy mász­kerált. Fölé hajolva felismertem a fekália édeskés szagát: vérhas.

– Ne nyúlj itt semmihez! – mondtam a gyereknek.

Kibotorkáltam a napfényes tavaszba.

Az ég fölhőtlen volt, mintha a mi föstőnk pingálta volna Lapis Lazulival makulátlan kékre. Különös módon az utcán senki se járt. Bezörgettem a szomszédos kapun. Nem érkezett válasz. A szemben lévő házból két nő lépett az utcára. Feléjük in­dultam.

– Ne gyere közelebb, atya! – szóltak rám. – Láttuk, hogy bent voltál – intettek Ruppert kapuja felé.

– Halott van odabent – mondtam.

Keresztet hányva siettek el.

Álltam a néptelen utcán, nem tudtam, mitévő legyek.

Ekkor egy gerle suhant el előttem, kiterjesztett szárnnyal nagy kanyart írván fölém, leszállott Ruppert házának ferde kéményére, s ott burukkolni kezdett. Sose hittem, hogy minden közönséges galamb a Szentlélek hírnöke volna, mégis úgy éreztem, mintha nekem szóló üzenetet hozna valahonnan, ami talán nincs, és nem is volt soha. Kétségeim világéletemben gyenge hitemnél erősebbek voltak.

Mégis visszamentem a házába.

A gyerek ugyanott kuporgott, ahol addig. Koszos volt és vézna, de nem látszott betegnek. Egyetlen kérdésemre se felelt.

– Ha itt maradsz, meghalsz – mondtam neki végül.

Maszatos mancsát a szájába lökte.

A ház mögött két nagy értékű dologra leltem. Az egyik egy mélyen ásott kerekes kút volt, láncán öreg favederrel. Felhúzván úgy láttam, tiszta vizet emel. Belekóstolni mindazonáltal nem mertem. Otthon elkísértem párszor a felcserünket a selmeci alvégre vezető útjára, melynek során végiglátogatta a szegényes portákat. Bár a várasi doktorok nem osztották a véleményét, én lehetségesnek véltem, amit a víz és a mosakvás gyógyhatásáról mondott; miként abban is igaza lehetett, mit a kólika és az általa latin szóval dysenteriae-nek nevezett vérhas időnként megállíthatatlan ragályáról magyarázott nekem. Az alvég szegényei nem állítottak árnyékszéket, Isten bocsássa meg a szót, de összevissza szartak a házak mögött. A fekália nedvei az esővel leszállnak a földbe, utat találván a sekély kutak vizéhez. A ragály így nemcsak az ürülék mocskával, de a kútvízzel is terjed.

Ez itt mély kút volt, oldala kikövezve.

A ház hátsó falához ácsolt segédtető alatt nagy rakás tűzifát találtam. Ezek szerint Ruppertnek volt pénze. Ha volt, lehet is még. Talán a betűkészletet és a sajtót is elrejtve őrzi.

Bevittem egy ölnyi fát a kemencés helyiségbe.

– Hozz még! – mondtam a gyereknek.

Csudák csudája, engedelmeskedett.

A sutban találtam szalmát és kovakövet. A gyerek szótlanul figyelt a sarokból. Akkor nem gondoltam még, hogy a magam hasznára dolgozom. Eszem ágában sem volt, hogy odaköltözzem. A gyereket saj­náltam.

A kemence megroggyant falának résein hamarosan sűrű füst szüremkedett ki. Ez jó, elűzi a ragályt. Ha a gyerek eddig nem kapta meg, talán ezután se fogja. Először a csatakos pokrócot és az ágy körül talált ruhaneműeket vetettem tűzre. Nem tudtam, mit tegyek a holttal. Vásár idején senki sem vesződne az eltemetésével. Nekem se volt kedvem gödröt ásni. A kemence etetőnyílását elég nagynak láttam ahhoz, hogy a vézna testet betuszkoljam rajta. Édeskés bűzt árasztván, sercegve égett. Elmormoltam egy imát a lelki üdvéért. Utána vetettem mocskos derékalját. Az ágy deszkáit is elégettem. Mindkét helyiséget hamuval súroltam fel. Csak ezután láttam a maradék holmi átfésüléséhez.

A belső lakóhelyiség ablaka mellett szúette, rozoga írópult állt, alatta láda. Az írópult üres volt, a ládában néhány rét gondosan hajtogatott, megsárgult papír alatt hasonló állagú, nyomtatott lapokra leltem. Mindegyiken ugyanaz a gyalázatos szöveg állt az asszonyi pélcsa használatának gyönyörűségeiről, amely nyomatnak egy példányát évekkel ezelőtt a lőcsei vásáron láttam. A metszett betűk rajza – erre jól emlékeztem – azonos volt ama nyomtatványokéval, melyek Hess Andrásnak a budai árvízben elpusztult műhelyében készültek.

– Hol vannak a betűk? – szóltam a gyerekhez.

Mivel álló nap hallgatott, nem igazán számítottam rá, hogy felelni fog. Pedig mocskát leszámítva ovális arca meglepően értelmesnek látszott. Torzonborz, dús hajzata sovány vállát verte. Nagy, barna szemének sötét pillái voltak.

– Verj meg! – mondta. – Ő is mindég megvert.

– Apád?

Megrázta a fejét.

– Akkor kid volt neked?

– Uram – mondta a gyerek.

Esteledett.

Pelbárt, Nyulacska és a föstő talán már nem is kutatnak utánam. Reménytelen dolog meglelni valakit ebben a hatalmas várasban, hol a vásár miatt ötször annyi az ember, mint más napokon. Meg aztán nem is tudhatják, merre keressenek. Bolond voltam, hogy órákig veszkődtem itt, ahelyett, hogy siettem volna a déli találkozónkra. De hát ki tudja, mit miért tesz, avagy nem tesz meg az ember? Odahaza, a kolostorban a zsolozsmák rendje kiszabja az idő szeleteit, minden testvér tudja, mikor mi teendő. Kiszakadván a rend vigyázatából, a szabadság gyomorszűkítő szédülete fogott el. Gondolataim csapongtak. Mi volna, ha soha nem mennék vissza? Rettentő eszme! Hogy juthatott ilyesmi eszembe? Bár talán nem véletlen. Akkoriban már egyre többekben sejlett fel, hogy másutt, másként is élhetnének, nem úgy és nem ott, ahová az Úristen állította őket. Szökött katonák, elcsapott cselédek, munka és fizetség nélkül maradt bányászok hagyták maguk mögött korábbi sorsukat, s szöktek más vidékre. Mesteremberekből olykor kereskedők lettek, kereskedőkből bankárok, papokból kujonok és viszont. Nagy jövés-menés volt a háborúk verte környéken. Miért ne gondolhattam volna, hogy elhagyjam a szerzetet? Éltemet talán Isten nem arra adta nekem, hogy éljek vele? Használjam képességem és hajlamaim szerint, az Ő nagyobb dicsőségére. Hosszú évek óta áhítoztam arra, hogy felhagyjak az írás fáradságos mesterségével. Hátam meggörbült, jobb kezem ujjait görcs rántja össze; kézfejem, csuklóm akkor is sajog, ha nem fogom a tollat. Aztán meg a könyvek, miket huszonöt év alatt nagy gonddal másoltam, alig néhány tucat kézhez juthatnak el. Márpedig az írás csudáját azért adta nekünk az Úr, hogy mások olvashassák a beléjük foglaltakat. Akkoriban már a korábbinál többen tanultak olvasni. Ha fellelném a betűkészletet, gondoltam, bárhol berendezhetnék egy kis műhelyt magamnak, hol olyan nyomatokat készíthetnék, amilyeneket akarok. Búcsúcédulát is nyomtathatnék! Félpénzért árulván őket, egész vagyonra tennék szert! Nem dőzsölnék, de beutaznám a teremtett világot, hogy mindeneket lássak. Keletre tartanék, Arábiába, vagy egész délre, Itáliából átkelvén a tengeren, a Szentföldre, ahol mindég nyár van, s a nap hevétől feketére égnek az ott lakó hitetlenek. De nem volna muszáj csalónak lennem. Újabban nagy divat, hogy az úrasszonyok nyomtatott imádságos könyvet tartanak otthon. Arra gondoltam, magam is tudnék szerkeszteni olyat.

De hát szabad-e kedvünk szerént élni?

Hányinger tört rám.

Ha meggondolom, soha életemben nem voltam szabad.

Pelbárt mindhármónknak két-két garast adott a kolostor pénzéből reggel, hogy ne haljunk szomjan, míg a dolgunk után járunk. Ki-ki megalkuszik a maga beszerezni kívánt portékájára, mondta, az­után majd ő kifizet mindent. Se a sajtónak, se a betűknek nincs nyoma. Üres kézzel térhetek a kolos­torba vissza. A helyemre. Mindegy, ha már így esett, megalszom itt, holnap hajnalban a nyugati kapunál beérem őket.

– Várj meg! – mondtam a gyereknek.

A belsőváras terein tüzek világoltak, a lacikonyhák és italmérő sátrak körül még sokan nyüzsögtek. Némelyek a fák alatt, a puszta földön tértek nyugovóra, holott a föld ilyenkor még hideg, az éjszaka fagyot is hozhat. Fél garasért kaptam egy vekni fekete kenyeret, tömlőmbe két meszely édes bort töltöttek. Mire visszaértem vele a Só utca végébe, a gyerek már nem volt a házban. Jobb is így, gondoltam, a Sátán nem kísért meg. Lefeküdtem a deszkapadlóra, elhadartam egy Salve Reginát, és szinte azonmód álomba zuhantam.

Álmomban tejszagú fiúgyerekkel kucorodtam össze. Ölembe fészkelte magát, úgy aludt mellettem. Orromat tarkójának pihéi közé nyomva szaglásztam, puha csókokat lehelvén a nyakszirtjére. Magom oly bőséggel ömlött, hogy arra fölriadtam.

Hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Jobbomon elnyúlva feküdtem, ahogyan szoktam volt, jobb könyökömet használván fejpárnának. Bal kezem ilyenkor rendszerint lucskos szemérmemet markolta, most másutt pihent. Ölemet nem éreztem nedvesnek, csupán forrónak, és furcsa mód petyhüdtnek. Visszatartottam a lélegzetemet. Úgy hallottam, mintha mégis szuszognék, s szívem duplán dobban. Ahogy megmoccantam, hogy zsibbadt oldalamról a másikra forduljak, egy kéz megérintett.

– Verj meg!

Mikor idáig értem az elbeszélésben, szavaim jegyzője kezében megállt a toll.

– Jól értem? – kérdezte. – Megrontottad a fiút?

Hallgattam, hosszan.

– Uramatyám! – Kezében remegett a lúdtoll. – Micsoda gyalázat!

– Mit tudsz te a bűnről?! – horkantottam. – Hogyan ítélhetsz olyasmi felől, amiről halvány fogalmad se lehet!

– Hála a magasságos Úristennek!

– Úgy van – mondtam. – Hálálkodj csak, amiért sötétségben tart. Ostoba vagy. Az is maradsz. Eh… Hagyj magamra. Aludnom kell.

Nem mozdult. Nézett.

– A bűn maga a sötétség, nem? – kérdezte végül, meghunyászkodva.

Nem kezdtem magyarázni neki a vér és a szerelem sötét útjairól.

– Tehet a vakondok arról, hogy vak?

– Az ember nem vakondok – válaszolt kapásból.

Nem volt kedvem további vitába keveredni vele.

– Ha írni akarsz, márpedig tudom, hogy ez a terved – mondtam neki –, nem ítélkezned kell, hanem megérteni, amit ábrázolni akarsz.

– Hánynom kell – felelte.

– Ne itt! – mordultam rá. – Az én szobámban csak én okádhatok. – Krákogtam, köptem. – Egyébiránt lány volt. És nem érintettem.

Nem is tudtam volna, mert alighogy megszólalt, görcs rántott össze. Próbáltam felkelni, hogy a ház mögé kitámolyogjak, de erőm elhagyott, láztól verve vacogtam. A gyerek felült mellőlem, sivalkodott.

– Verj meg! Verj meg!

Elvesztettem az eszméletemet.

Öt nappal később tértem magamhoz. Tiszta pokrócon feküdtem, meztelen. A gyerek mellettem guggolt, kezében nedves rongy.

– Megmostalak – mondta. – Tiszta vagy, Ruppert.

Mintha maga az Úr szólított volna meg, vagy Keresztelő János, miután megmerített a Jordán vizében.

– Johannesnek hívnak – mondtam nagy nehezen.

– Ruppert – bólintott a gyerek.

Így lett belőlem az, akinek ma ismernek.

Johannes Ruppert, a nyomdászmester.

Részlet a szerző Bogárvérrel című regényének folytatásaként jelenleg készülő M. S. című könyvéből.