×

Lászlóffy Aladár dolgozatai

Kántor Lajos

2013 // 01

Buktatott dolgozat


Harcban a szabad versért


Időben néhány évet visszalapozva, de tulajdonképpen a „munkadalok” problémaköréhez kapcsolhatóan, régi tartozásomat próbálom leróni itt Lászlóffy Aladár első – 1959-ben a bizottság által visszautasított – államvizsga-dolgozatának kései értékelésével. Valamelyik fiókomból szerencsére előkerült a dolgozat gépiratos másolata. Nyilván magától Aladártól kaptam meg, föltehetőleg a megírása (és elutasítása) évében, és bizonyára át is olvastam akkor – a 2012-es olvasat azonban teljesen más, mint az a korai lehetett. Mindenekelőtt általános felháborodást keltett évfolyamunkon, hogy Csehiék elvágták Ali diplomaszerzési útját; ennek ellenére nem úgy maradt meg bennem a történet, hogy Lászlóffy Aladár írt egy kitűnő, tehetségéhez méltó államvizsga-dolgozatot, de az átmenő jegy megtagadása kétségtelenül botránynak számított. Több mint félszázad múltán, három évvel barátom halála után most lehetőségem van csak a szövegre figyelni, lehetőleg elfogulatlanul véleményt nyilvánítani a nyolcvan oldalt kitevő dolgozatról.

Megfogalmazás és költői kép (Irodalomszemlélet) – olvasható a címoldalon, vagyis mindjárt kizárható egy olyan sejtetés (Széles Klára „szubjektív nemzedéktörténetében”, a 2005-ös kiadású, Lelkünkre így ül ez a kor című, Lászlóffy Aladár életútját követő könyvében utal rá), hogy ez volna a Szabó Lőrinc költői helyzetei címmel 1973-ban megjelentetett kötet eredeti szövege, netán előképe. Szabó Lőrinc neve elő sem fordul a gépiratban, tehát nyilván nem értelmezhető így a Szélesnek később (mikor is?) küldött Lászlóffy-levélnek az államvizsga elmaradására vonatkozó mondata: „Az első dolgozatom nem fogadták el, és azóta még 3 év alatt nem sikerült újra.” Tudomásom szerint Ali sosem tért vissza az 1959-es dolgozatra, nem tudok róla, hogy akár részletet közölt volna belőle. Ami távolról sem jelenti azt, hogy nem érdemes az utókori értelmezésre, legalább futólagos kísérletre: beilleszteni az életútba-életműbe.

Kipipálni egy feladatot az egyetemi elvárás szerint, a kor (egy eléggé sötét kor!) igényeihez és lehetőségeihez igazodva: így indul a dolgozat, átpolitizáltan, többször is Engels-idézetekkel, illetve „a napok újabb gazdasági tények halmazát” szülő és „új eszmei bizonyítékokat” adó folyamatára utalva. „Tehát mindennapi életünkre jellemzőek a mindinkább egy szintre emelt életszínvonal, közös és közösen megoldott problémáink, együtt elviselt nehézségek és milliós tömegekkel megoldott azonos terveink.” Ezután következik utalás arra, hogy a művészetben ennek nyomát „mind egyéni tettek, egyéni mű-teljesítmények, egyénileg elkövetett, maradandó vagy kevésbé maradandó (csak korunk számára értékes) művek jelzik”. Elérkezve az esztétikához, az irodalomelmélethez, a megismerés, a művészi tükrözés marxista tételeit mondja fel, és még Csehi Gyula egyetemi előadásaiból is idéz – általánosságokat. Ugyanakkor dokumentálható, hogy kiváló tanárunk, Szabédi László idetartozó újabb tanulmányaira figyel, hosszan hivatkozik például a Természeti formák, ember alkotta formákra (Korunk, 1957). De kortárs szerző, a nagybányai festőművész Mikola András kéziratából is kölcsönvesz idézetet a művészetek rendeltetéséről. Meglehetősen vegyes hát a kép, a friss olvasmányok esetlegessége váltakozik a marxizmus klasszikusaira történő hivatkozásokkal. A költészetről szóló bevezető hangvételével nagyjából megegyezik a II. fejezeté, a Determinizmusé is, hiszen A költészet determinizmusa alfejezet „ideológiánk klasszikusainak idézeteivel” indul, és ilyen mondatokat sző be irodalomelméletet ígérő szövegébe: „Például az irodalom élvezetének virágzása nálunk most, az írástudatlanság megszüntetésének korában kétségtelenül összehasonlíthatatlan minden eddigi korral. A szocialista rendszer emberfelszabadító győzelmének érdeme, hogy minden művészet élvezetére képessé és alkalmassá teszi a tömegeket. A kommunista társadalomban pedig az ember teremtő tevékenységének felszabadítása a termelés maximális gépesítése által, ugyanannak az elvnek az alapján, mint annak idején a rabszolgatartó társadalom kialakulásának korában a munkamegosztás volt – a művészi és irodalmi tevékenység ezáltal az emberi szellem fejlődésének fellendülését fogja hozni, csakhogy ezúttal a szabadság, a természet legyőzésének jegyében és szorozhatatlanul nagyobb méretekben.”

A korszak közismert ideológiai közhelyei mindaddig folytatódnak, amíg előbb szerény utalá­sokkal, majd mind határozottabban elő nem kerülnek a huszonkét éves kolozsvári költő saját problémái. Először a modernség „egészséges” értelmezésében, Adyra (illetve a budapesti irodalomtörténész Bóka Lászlóra) hivatkozva, majd amolyan védekező ellen-idézettel ismét a festő Mikolára utalva (szintén az „egészséges” megérzést emlegetve). Meglehetősen zavaros rész következik a „halódó osztályok” politikájáról, a haladást képviselő erők egészséges érzékéről. A költő deter­mináltsága alfejezetből nem hiányozhat az osztályalap, de az ideológia sem, melynek hatása alatt „a halódó osztályból származó alkotó a feltörekvő új mellé” állhat; harmadikként a „sík” (?) szerepel – divatok, formai áramlatok és tartalmi tendenciák hatása az alkotóra. (Az avantgárd néven nevezése csak egyszer, korábban és elmarasztalólag említődik, a Mikola Andrástól vett idézetben.)

Ott kezd érdekesebbé válni Lászlóffy Aladár okfejtése, ahol az érthetőség kerül szóba. Bár itt is inkább védekező az álláspontja. Mit tegyen az alkotó, legyen vagy ne legyen tekintettel a forrásaira, a fogyasztóira? „Talán, a gyakorlat szempontjából, mégsem égető a kérdés ilyen élére állítása. Ha vitákra, magyarázatokra, változatok felfedezésére ad alkalmat a mű, akkor is elérte célját. Volt már eset (s nagy, öntudatos alkotó életművében), hogy a mű rögzített fázisa mások számára érthetetlen volt, de elindítója lett a felvetődött problémák lényegét-megértés, felfogás, a hasonló gondolás lavináinak.” Szabédinál is talál Lászlóffy mentő magyarázatot (a költői kép jelentésén nem csupán fogalmi, értelmi mozzanatokat kell érteni, érzelmiek és akaratiak is szerephez jutnak) – és saját javára értelmezi Szász János frissen megjelent cikkét fiatal költők verseiről. Szász ugyanis 1958 júniusában az Előre hasábjain azt írta a megfogalmazásnak és a költői képnek a költészet gyakorlatában betöltött szerepét vizsgálva, hogy noha az első az értelmi mozzanatot hordozó alakulat, a második pedig művészi tartalmat hordozó nyelvi alakzat, s az értelmi mozzanat a tudományos nyelv alkati eleme, „de különleges esetekben (a gondolati lírában pedig közönségesen) előfordulhat a költői kifejeződéseként”. Erre József Attilánál lehet ragyogó példákat találni.

És lassan eljutunk a Lászlóffy Aladárt kiérezhetően a leginkább foglalkoztató poétikai kérdéshez: a szabad vershez. Szerzőnk szerint „az eddigi formákban tökéletesebbet adni, elérni lehetetlen (lévén, hogy a költészet nagyjainak teljesítményei közt a forma kínálta lehetőségek maximális realizálódásai jelen vannak). […] Meg kell tehát próbálni és találni kell egy fekvő formát, mely a most már végérvényesen konvencionálissá merevülőnél őszintébb lesz, kiküszöbölni azt, hogy a beleöltöztetett gondolat érzelgésnek, póznak tűnhessék a racionális, praktikus pszichikumú új emberiség szemében. Szóval egy olyat, amelynek stílusa, eljárásai nagyon közel állnak a modern, a mai gondolkozáshoz, amelyik megfelelő az emberi öntudat és társadalmi szituáció azon harci fázisának, mikor a költőiséget nem kell óvni a nála erősebb és vele ellenkező tulajdonképpenitől, mikor az emberi életnek saját, gyönyörű poétikuma van alakulóban: az ősi, örök álmok megvalósulása.” A formai és a gondolati líra fontosságát hangsúlyozó tartalmi érvet összekapcsolva – mindegyre Bóka érveléséhez, illetve József Attila költészetéhez térve vissza – a szabad vers mellett tör lándzsát. Így összegez: „a tartalom gyökeres reformot hajt végre a formában. A kötött forma híveinek intenzív tiltakozását (elhallgatásos vagy hangos reagálás) tekintve, mondhatnánk, forradalmasítja a formát! Csakhogy persze nem olyan értelemben, ahogy ellenzői és ellenfelei veszik! Nota bene: nem a versforma megszüntetése, hanem formabontás! Mert a szabad vers is forma. […] S akik ezt nem fogadják el, azok egyrészt ezzel azt állítják, hogy a gondolkodás formátlan, másrészt tagadják, hogy a gondolkozás költői lehet – márpedig ennek bizonyítása a világirodalom lírai termésének jelentős része, sőt tulajdonképpen egésze, mert – érzelem ide, érzelem oda – gondolkozó lények hozták létre: költötték. Kigondolták – nem pedig a papírra sóhajtották, lehelték.” Egyre jobban belelovalva magát a vitába, sorolja az érveket ahhoz, hogy a kötött forma nem tartozik már a költészet lényegének ismérvei közé: „szükségünk volt, hagyomány lett, aztán konvenció”. De az új forma „kiérett – ez már nyilvánvaló!”. A lehetséges ellenérveket sorra véve a nagy líra és a zene, a dallam kapcsolatáról is van Lászlóffynak határozott, bizonyítónak látott új véleménye: „ami a dallamot illeti, elég tág értelmű, ha a modern zenére, Debussy, Ravel, Bartók dallamvilágára is gondolunk, teljesen érvényes a tétel a továbbiakban is.” A szabad vers mellett érvelve beveti az adott helyzetben cáfolhatatlannak tűnő politikai szempontot, „az irodalomnak a proletár nemzetköziség szellemében fellépő egyetemesen való értékesítését”. Mi több, visszafordítja a versei ellenében annyiszor felemlegetett közérthetőség kritériumát is: „A szabad vers mind a költő oldaláról, mind az emberi tömegek szempontjából a gondolati líra legdemokratikusabb formája, mert lehetővé teszi a maradéktalan és legmesszebbmenően pontos kifejeződést a művész számára, s ezáltal megemeli a közérthetőség szintjét. Azonkívül a szabad vers, az eddigi lírai formák korlátai nélkül, produkálni képes az eddigi lírai kritériumoknál többet, elsősorban a gondolati líra területén. Márpedig az emberben a többlet létrejővén – ki kell fejezni.”

Ezt a már-már kassákos keménységű fellépést (miközben Kassákról szó nem esik, csak József Attilát emlegeti, sűrűn) a fejezet végén enyhíteni próbálja – ha valaki úgy ítélné meg, hogy túlságosan előreszaladt. „Természetesen a formabontás, főleg az idő előtti formabontás, valamint a kötött forma intézményes kiirtásának elvi igényével fellépni éppen olyan káros és nevetséges volna, mint azoknak az álláspontja, akik megtagadják a szabad vers művészi létjogát. Formák kizárólagos uralma csak formában szegény időszakokban következhetett be, s ha ez megtörténik, nyilván megsínyli a kifejeződés és az élvezhetőség szempontjából egyaránt változatosságot igénylő művészet, irodalom.” És még egy megengedő bekezdés a szabad verssel szemben táplált előítélet magyarázatára: a kis tehetségűek valóban veszélyt jelenthetnek („akiket a formai kötöttség nehézségei talán távol tartottak volna az irodalomtól”), ugyanúgy, mint a „formalisták, irodalmi anarchisták és dekadens irányzatok”.

A dolgozat VI., záró fejezetében újra előkerül a marxista irodalomszemlélet, irodalomtörténet és irodalomkritika őrző szerepének hangsúlyozása, ám a következő mondat visszavon ebből az állításból: „Persze a túlságosan pontos irodalomelmélet, értékelő és normatív rendszer kidolgozása nyomasztóan hat az élő alkotókra.” A klasszicizmus ars poeticáját nevezi meg történeti példaként. És itt jut el az egész dolgozat talán legköltőibb megfogalmazásához: „Az irodalom esetében a csatorna-rendszer – ami az ingoványokat lecsapolja – kiszikkasztó jellegű. Pedig a költészet kiszikkaszthatatlan.” (Az utolsó két mondatban visszatér a költő marxista világnézetéhez, a korszak irodalompolitikájával szembemenő korábbi fejtegetését hűségesküvel ellensúlyozva: „A szocialista és kommunista társadalom költőjének minden szempontból módjában áll, hogy azt akarja, ami kell!”)

Bő ötven évvel az esettanulmányként felfogható történet után sem könnyű megmagyarázni: mi volt az igazi oka Lászlóffy Aladár államvizsga-dolgozata visszautasításának. Az irodalomelméletinek mondott szöveg marxista átideologizálása aligha lehetett a munkásmozgalmi múlttal rendelkező öreg professzor, Csehi Gyula ellenére. A kifejtés elnagyoltsága – a dolgozat nagyobbik részében – talán nem indokolhatta, hogy legalább az átmenő jegyet rá ne írják a Megfogalmazás és költői képre. Személyes okokat nem tudnék megnevezni – bár Csehi föltehetőleg nem örült katedrabeli ellenlábasa, Szabédi László többszöri idézésének. A legelképzelhetőbb feltételezésként a gondolati líra és a szabad vers néhol már kiáltványszerű programba foglalása marad, ami ugye nem lehet feladata egy államvizsga-dolgozatnak – különösen, ha a hivatalos irodalompolitika vonalát keresztezi.

Mindenesetre kordokumentumként, Lászlóffy Aladár költői útjának egyik állomásaként vissza kell iktatnunk ezt a buktatott dolgozatot az életmű egészébe.

Költő a költőről


A második dolgozat


A Forrás-nemzedék (az első) két kiemelkedő költője, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár egy-egy, rendhagyó voltában is irodalomtörténeti figyelemre érdemes kismonográfiával ajándékozta meg az utókort. Történt, hogy 1968-ban az Ifjúsági Könyvkiadó – életképesnek bizonyult – könyvsorozatot indított útjára, amelyet aztán 1970-ben a Dacia vállalt át. Most utólag regisztrálom, hogy amiképpen a Bolyai bölcsészkarán, a magyar szakon, ebben a Kismonográfiák sorozatban is összetalálkoztunk. Az én Vallomásos Móricz Zsigmondom, epika és líra határvidékén kalandozva, 1968-ban jelent meg, Szisz szabályos-szabálytalan vallomása Aranyról, a Kortársunk, Arany János 1969-es jelzettel, Ali könyve, a Szabó Lőrinc költői helyzetei már a Daciánál, 1973-ban. (A Lászlóffy-kötet ajánlásában „vén barátságunkra” emlékezik a szerző, Szilágyi Domokos viszont ’69. június 16-án a korra és a kapcsolatunk sajátos voltára konkrétabban utal, ezekkel a szavakkal: „Kántor Lajosnak – akit ugyan Edgár kinevezett utódjává, de eztet megbocsátjuk. Üdv. Szisz” Arról van itt szó, hogy Balogh Edgárt már foglalkoztatta a Korunk-beli utódlás, amiről – javamra, ellenemre? – többször is írt, nyilatkozott. Balogh viszonyulása a Forrás-ifjak költészetéhez nem volt konfliktusmentes, vitáink – az irodalmi szerkesztőé és a főszerkesztő-helyettesé – azonban nem akadályozták a közléseket folyóiratunkban. Idetartozik Balogh Edgár már többször fölemlegetett egyik kiszólása a szerkesztőségben: „Mikor fog már Lászlóffy Aladár olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos?”)

A három említett kismonográfia nyilván más-más indítékból született. Szisz a bevezetőben tudatta az olvasóval: „Nem rajongok az olyan művekért, amelyekben a szerző a lángelme szájába csócsálja saját sületlen szavait, megpróbálja beleélni magát hősének érzelem- s gondolatvilágába.” Ennek ellenére kiérzik a könyv egészéből, hogy Arany-olvasata egy – mindenkori? – költői magatartás átgondolását teszi lehetővé, szükségessé. „Mert ami Aranyt illeti: mint költő tökéletesen tudta, hogy újat nem lehet alkotni régi szabályok szerint; hogy a verstan törvényei a fűzfapoéták ellen íródnak – az igazi tehetséget csak abban segítik, hogy fölismerhesse a kivételt, az újat, s hogy tovább haladhasson az úton –: elvégre ez a cél.”

Lászlóffy Aladár a Szabó Lőrinc költői helyzetei cím alá azt írta: „vázlat egy monográfiához”. Arra már nem tudok visszaemlékezni, hogy e szöveg távolabbi előzménye valóban egy szemináriumi dolgozat volt-e (amint ezt Aladár életművének leghűségesebb követője, Széles Klára állítja), de hogy a második, a hetvenes évek elején sikeresnek nyilvánított államvizsga-dolgozatnak köszönhetjük e könyvbeli megjelenést, az bizonyítottnak tekinthető. Innen adódik a többféle összehasonlítás lehetősége; vagyis nem csupán a Kismonográfiák sorozat munkáival, mindenekelőtt Szilágyi Domokos Arany-elemzésével, hanem az első, Csehi és csapata által elutasított dolgozat hangvételével, módszerével, szintjével. Persze azon is el lehet gondolkodni, mi magyarázza Szilágyi higgadt, fogalmazásában is visszafogott tárgyalásmódját a 19. századi klasszikus művének értelmezésében, amikor pedig ő, mármint Szisz, a Búcsú a trópusoktól új formát kereső-találó nagy verseit írja – ezzel szemben Lászlóffy úgy olvassa végig a modern kortárs Szabó Lőrinc költészetét, mint aki folyamatosan izgalmi állapotban szembesül ezzel a tőle részben idegen, ugyanakkor érdemben becsült jelentős lírával. Olykor – szinte a kismonográfia egészén – azt érezzük, mintha nem is irodalomtörténeti, sőt nem csupán kritikusi magatartás vonulna végig Lászlóffy könyvének öt fejezetén, hanem a versszerkesztő dicsérné meg vagy marasztalná el a hozzá került „anyagot”. A Megfogalmazás és költői kép után jó évtizeddel már nem a gondolati líráért és a szabad vers jogáért harcoló ifjú költőt halljuk (aki még távolról sincs későbbi eszközeinek birtokában, ezért több irányban is bizonyítani akar), hanem a sikeres, elismert poétát, aki újabb köteteivel, így a Színhelyekkel, a Szövetségekkel, A hetvenes évekkel a romániai magyar irodalom élvonalába tört, véleményére a kortársak odafigyelnek, maguk közül az élre, mindenesetre a legjobbak közé sorolják. Amiben kapcsolatot lehet találni a régi, a megbuktatott és az új dolgozat között, az mindenekelőtt a József Attila iránti feltétlen elkötelezettség. Természetesen le is írja: „Szabó Lőrinc a modern magyar irodalom elsőrendű csillaga, de József Attila a jelenkori világirodalom szuper-novája.” És még kiegészíti: „József Attila óriás-kagyló volt, kiben a teljes lét is csak homokszem szerepet játszott.”

A Szabó Lőrinc halálára írt, első, Igaz Szó-beli verse, amely az 1965-ös kötetben, a Színhelyekben Sermo super sepulchrum cím alatt olvasható – vagyis „szentbeszéddé” minősült –, tulajdonképpen már hasonló költői megítélésről tanúskodik. Kétségtelenül felmutatja az idősebb kortárs, illetve előd lírájának ismeretét, e költészet mély emberi üzenetét, örök viaskodását az elmúlás gondolatával, ám elégikus hangulata nem annyira a lezáruló esztétikai értékteremtésre utal, mint inkább önmagára vonatkoztatja az élet törvényét. Szabó Lőrinc hatása kihallatszik a verssorokból, de ezek legalább annyira Lászlóffy Aladárról szólnak:

Ha amit szólt, kiáltott,
Nem menne, jönne, menne
Embertől emberfiáig, –
Hozzám és akikké én leszek…
Levéltől átveszik levelek.
Sőt: fától is marad a fáig. –

Én, akinek még határa van.
És árnyéka egyenes, jár –
Én, aki mellől elmúlik most a nyár,
Aztán az ősz, a tél, az évek, –
Köszöntöm a térben árnyékát-vesztve
Megszületett új végtelenséged!

Visszatérve a kismonográfiához, azaz a dolgozathoz, szembetűnő, hogy noha az 1959-es államvizsga-kísérlethez hasonlóan itt is felvázolja a gazdasági-társadalmi hátteret, amelyből kibontja majd az esztétikai érvelést, ezt sokkal kevésbé átideologizáltan, sokkal oldottabban teszi, természetesebb kapcsolatot vázol fel a külvilág és az irodalom világa között: „…esedékes, elhalasztott forradalmak a levegőben, a szellem levegőjében, a közérzet atmoszférájában. A társadalmi igazságtalanságok évezredek óta égbekiáltanak, most úgy látszik, a földön nagy fogékonyságú fülekre találnak. Tisztességes, önfeláldozó harc keveredik a számító demagógiával. Bosszú, terror és diktatúra. A századelő izgalmas és látványos avantgarde lendülete után még izgalmasabb és még látványosabb avantgarde-tűzijáték a művészetekben: a sokáig alvó kultúra impozáns hadgyakorlatai, valódi vérrel és áldozatokkal. A fegyverek közt elhallgattatott múzsák állig felfegyverkezve, szuronyosan és kézigránátokkal érkeznek a béke tornaünnepélyére. Modernség a művészetben, divatban, életformában.”

Világos, hogy Lászlóffy Aladár itt már nem az iskolai (egyeteminek mondott) vizsgaelvárásnak kíván megfelelni. Itt a világban saját szemével szétnéző, látó költő szól a korról, amelyben – és ezt hangsúlyozza – a poétának megkülönböztetett helye, hivatása van. Szabó Lőrincet ebbe a folyamatba állítja be, a konzerválás, akadémizmus és újítás harcába: „A közízlés csak felajzott csataközeg, csatatér ebben a háborúban, s a legkisebb, de igazi fölény hatására kedvező tereppé alakul ahhoz, hogy az új befejezettség-eszmény egy időre örök szent helyet foglaljon az esztétikában. Hát persze korunkban s a magyar irodalomban is még tartanak az ilyen irányú hadműveletek, az évszázad végére újabb ádáz küzdelmek várhatók; de nem szabad elfelejteni mások mellett Szabó Lőrinc költő-közkatona eredményes működését – feddhetetlen s támadhatatlan poeta doctusként – nem éppen az akadémiák oldalán.” Lászlóffy tehát megvédi, „befogadja” Szabó Lőrincet a saját táborába, ebbe a gesztusba azonban – amikor „költő-közkatonának” nevezi – bizonyos leminősítés is beleérezhető, már ami Szabó Lőrinc valóságos helyét (meg)illeti az egyetemes magyar irodalomban. Kötete valamennyi fejezetében visszatér az elfogadás és bizonyos távolságtartás Szabó Lőrinc költészetével szemben. Például: „Ez egyetlen »korszerűtlen« vonása: hogy még a kaland, a kísérlet erejéig se, legalábbis a megőrzött, általa továbbengedett, közzétett anyag tanúsága szerint, még a kaland erejéig se hatotta meg a nagy formabontás. Különös, hogy mégis avantgarde költő, ha az avantgarde-ot nem »öltözködés« dolgának tekintjük a költészetben. […] Ám a kor nagy avantgarde, »értelmet« elvető, közérthetőséget zavaró és tagadó irányzatai, kísérletei, külsőségei és lényegbeli forradalmai egyaránt nem hatottak rá. Nem volt fogékony más formára, mint saját áradó reflexióinak legegyszerűbb, legkézenfekvőbb nyelvi megformálására.”

Közben Lászlóffy mindegyre bizonygatja, hogy nagyon jó olvasója, értője egy részben másfajta lírának, mint amit ő maga elsődlegesen művel, művelni akar. Szabó Lőrinc szerelmi költészetéről pontos látleletet ad: „Ezek néha már több mint szerelmi versek, már mindenről tudnak, ami emberi öröm és fájdalom, tanítnak és átkoznak, becéznek és eltaszítnak egyszerre. Férfias és impozáns, de lélekbe markoló és ijesztően okos szerelmi líra ez, mindentudó és mindenható; nehéz a szó, de agresszív szerelmi líra ez: egy létét és megmaradását intéző szellem, aki mintha gyöngének tekintené a test ilyen ajándékát, mellékesnek, és bosszúsan venné tudomásul, hogy örül, hogy ellágyul tőle, hogy nem tud meglenni nélküle.” A huszonhatodik évről pedig két, maradandó szépségű és igazú, irodalomtörténeti érvényű mondatát idézhetjük: „Mint minden gyönyörű elégia, a magyar költészet be nem gyógyuló sebe A huszonhatodik év is. Ilyen sebeket osztva vallja meg a művészet, hogy még az elmúlással is összefog, hogy megmaradjunk.”

Bőven tallózhatnánk Lászlóffy Aladár Szabó Lőrinc-könyvében, nem csupán a tárgyát képező költőt-költészetet, hanem önmagát is jellemző passzusokat keresve. Még egyet emeljünk ki ebből az áradó, gyakran vallomásos szövegtengerből (amely ugyanakkor Sz. L. életművének lelkiisme­retes végigolvasására is példa). Az Operába indul az autó a legegyértelműbb, legtisztább Szabó Lőrinc-versek egyike. Magyarázatában ezt Lászlóffy is átteszi a saját stílusába, igazi Lászlóffy Aladár-os kavalkád (K. Jakab Antal szavával: hadargás) születik belőle, kétségtelenül költői erejű: „Operába indul az autó. Valami nagy komédiába érkezett ez a kiáltás, mint a legpontosabban soron következő szöveg, ami kellett; itt már érzik, hogy veszélyes emberi éberség csapódott a törékeny, kevésbé törékeny és még törékenyebb dolgok közé, egy kor asztalára, agyába, szobájába, színpa­dára. Műsoron a földindulás; nem ő tűzte műsorra.”

És még két reflexió a kismonográfia újraolvasása során – immár a Lászlóffy Aladár halála utáni időből. A mintegy húsz évvel a Szabó Lőrinc költői helyzetei megírását követő korszakból idézem föl magamban a Vándor idő balladája című, emlékezetes Lászlóffy-verset, amely most egy Szabó Lőrinc-motívumra látszik visszhangozni. Könyve vége felé Lászlóffy kiemeli a Tárlat, A sátán műremekei nagy metaforáját, megjegyezve, hogy „kevés szebb és pontosabb kép született az egyetemes gondolati lírában a történelemről”, és idéz három sort: „örökre előtted / az idő vándor falain / az Ember égő tárlata”. Korábban nem gondoltam volna, hogy a Vándor idő balladáját, egy új kor kételyekkel teljes nagy költeményét rokonítani lehet Szabó Lőrinccel.

A hetvenes évek elején nem volt oka Alinak a végre, saját utolsó költői idejére gondolni. De a Szabó Lőrinc-könyv egyik utolsó bekezdésében – ma olvasva és 2009-re visszanézve – mintha későbbi önmagáról is vallana: „Mégis haláláig kitartott; ott ült a fülsiketítő dübörgésben a vízesésnél a csúnya fiú, aki arcát akarta meglátni. Arcát s a világ arcát, ebben az egyetlen tükörben, a zuhogó, áradó emberi tény- és eszmeözönben, melyben minden részlet egyszer lefut, a teljes, a szabályos, az örök kép: tehát úgy tükör, ahogy a vízesés: száguldó, zuhanó, mozgó tükör, ezer darabra törve, de van; tulajdonképpen térben sohasem áll össze, áll elő, de időben megvan, megvan rég, s meglesz sokáig.”

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben