Előszó
Illyés Gyula Ostromnaplójához
Horváth István
2013 // 01
Illyés Gyula nemcsak verseivel, prózájával, drámáival van jelen az irodalmi köztudatban, hiszen ki ne ismerné a Naplójegyzeteknek a könyvespolcokon már messziről szembeötlő, jellegzetes, szürke kötésű köteteit. Nem volna meglepő tehát, ha e sorozat újabb elemét olvashatnánk szerzőnktől, de az Ostromnapló soraival mégis egy Illyéstől eddig nem ismert műfajú szöveget tart kezében az olvasó. Az Illyés-hagyatékban nemrégiben megtalált szürke kockás notesz – az 1945 januárjától áprilisáig tartó időszak naplója – ezúttal valóban csak jegyzetelésre volt alkalmas.
Az évtizedeket felölelő Naplójegyzetekben nagyon kevés szó esik 1944 és 1945 fordulójának eseményeiről. Illyés maga is azt írta 1945 decemberében, visszatekintve a mögötte álló évre, hogy „az ostrom szörnyűségei csak átmentek rajtam, még mindig nem éltem át őket: még nem nyúlok hozzájuk, még nem vagyok elég erős az elviselésükhöz... Félek a tavalyi évtől. Úgy félek tőle, mintha előttem állna.”
Szélsőséges helyzetek, életet veszélyeztető körülmények éppúgy késztethetnek naplóírásra, mint az élet lassan csordogáló vagy éppen eseményekkel teli pillanatai. A 20. század közepének borzalmait is sokan örökítették meg naplóikban, a túlélők is, és azok, akik odavesztek. Budapest ostromának, a második világháború egyik utolsó, szörnyűségekkel teli záróakkordjának idején Illyés, ahogy korábban mindig, ekkor is írt: az alagsorban megbújva, rettegve, rendszeresen, gyorsan, sokat rövidítve, szinte olvashatatlanul, gyertyafénynél, ceruzacsonkkal. Sebtében írt, vagy az események (bombázások, bujkálás, élelemszerzés) kellős közepén, vagy az adott napot szerencsésen túlélve este vetette papírra a nap történéseit. Jegyzeteiben egy rendkívüli történelmi pillanat eseményeit rögzítette, de számára ezúttal nem a téma megragadásának lehetősége volt a naplóírás, hanem a túlélésé. Menekülésként írt, az írók ösztönös késztetésével, de főleg azért, hogy – ha esetleg mégis túlélné a háborút – a cserbenhagyó emlékezetet támogassa meg a segítségével. Nem az író Illyéssel találkozunk ebben a naplóban, hanem a családjáért küzdő apával és az ép elméjét a borzalmak között is megőrizni akaró emberrel, a fel-felbukkanó személyek nem ismert írók és művészek itt, csak az eseményeket elszenvedő emberek, barátok, szomszédok, családtagok.
A szélsőséges helyzetet és a pattanásig feszült idegeket jól tükrözik az alagsorba összezsúfolódott emberek gyakori feszültségei és a Németh Lászlóval folytatott reggeli beszélgetések, melyeknek tárgya a családjukkal együtt elkövetett közös öngyilkosság, amely megmentené őket a további borzalmaktól.
Mint az olvasó is látni fogja, ebből a műből hiányoznak az Illyéstől annyira megszokott szépen fogalmazott mondatok, az irodalmi igényű, jellegzetes mondatritmus és gondolatfűzés. A szinte egyszavas mondatokba oldalnyi történések, lelki vívódások sűrűsödnek, s éppen ez a disszonancia adja a napló átütő erejét: az olvasó képzeletének kell meglódulnia ahhoz, hogy követni tudja a történések menetét.
Az Ostromnapló évtizedekig várta, hogy beilleszkedhessen a Naplójegyzetek-sorozatba. Feldolgozását Illyés Gyuláné Flóra kezdte meg, de végül nem fejezte be. A nehezen olvasható sorok felfejtése most készült el, az 1945. január 10. és április 8. közötti időszakot felölelő napló így már hátborzongatóan szuggesztív erővel tárja elénk az elképzelhetetlen szenvedések apokaliptikus képeit.
Minthogy a jegyzetek gyorsan, nehéz körülmények között és feltehetően saját használatra készültek, sok rövidítést és egyszerűsítést tartalmaznak. A szöveg gondozásakor tehát a helyesírást a mai nyelvtani szabályok szerint javítottam, a rövidítéseket értelemszerűen kiegészítettem, és néhány szót a könnyebb érthetőség kedvéért – szögletes zárójelben – beillesztettem. A személyes utalások miatt a szöveg sok jegyzetet igényelt, amelyek az olvasó tájékozódását hivatottak segíteni.
Budapest, 2012. november 6.
