Bálint Tamás: Visszaút a fekete folyón

Második verseskötete tanúsága szerint a fiatal Bálint Tamás a dolgok és világunk hiteles és higgadt megfigyelője, ugyanakkor költőként a pontos önismeretet is gyakorolja. Egyik verse (A sziklaszirten) alapján például azt mondhatjuk, hogy az éppen adott helyzet visszatarthatja az embert attól, hogy a végtelen lehetőségek bűvöletében éljen, vagy hogy a korlátlan szabadságnak adja át magát. A szikla­szirt-motívummal jeleníti meg a költő azt a gondolatot, hogy az ember vágyai elérésével szabadságát valósíthatja meg, sőt néha érzi az egyén, hogy utána nyúlnának a benne talán még meg sem fogalmazódott vágyak, mégis lemond azokról, mivel az adott helyzetben a félelem és a megszokás erősebb benne, mint az Ikaroszok bátorsága, amely áthidalni segíthet akár szédítő távolságokat is. Azt sugallja a költő, hogy a sziklaszirt magasában, mintegy „könnyű korlátba kapaszkodva”, nem a szabadság érzésével vagy a fenyőként való megkapaszkodás dacával telítődik az ember, hanem a völgy mélysége által kiváltott félelemmel, mivel az „émelygő-morajló mélység” visszariaszthat az ismeretlen szabadságtól, s így végül is a megszokás győzedelmeskedik.

A magányos fenyő Tompa László által egykor, a két világháború között megalkotott képére utal vissza a Bálint Tamás versében felrajzolt helyzet, bár a figyelmet érdemlő jelentésbeli különbségeket sem téveszthetjük szem elől: az egyik esetben a természet és a történelem zord körülményei között kell megmaradnia a fenyőnek, a másikban meg a korlátlan szabadságban rejlő veszélyek visszariasztják az egyént vágyai elérésétől, minthogy ilyenkor „görcs­be szorul a kéz az ismert rácsokon, / nem is te­kintve az ismeretlen szabadságra”. A dilemma a szabadságot és a megszokás kötöttségeit illetően feloldhatatlan e vers tanúsága szerint.

Másutt viszont azt mondja a költő, hogy abban is korlátokat állít az adott helyzet, hogy önmagad igazi valóját fölfedezd. Az csak természetes, hogy a lírai én jogot tarthat a másoktól való különbözőségre, de tudnia kell felismerni, hogy ez a szándéka akár saját gyengeségéről terelheti el a figyelmet, ugyanis fél szembenézni a gondolattal, hogy netán másokban, szolgalelkekben például önmagára ismerhet. A kétely felébred őbenne, hogy „különbnek gondolom magam, / mert bennük önmagamra ráismerni félek”, s e kettősségben marad számára egy keserű érzés, rezignáltan mondván: „marad nekem is a középszer” (Szolgalelkek). Aztán ennek az érzésnek és tapasztalatnak az eredetére is rávilágít a költő: „S számolom, hogy átlagul / csakugyan a középszert adja ki / az összes ötlet, minden eredetiség, / hogyha a gondolatfolyamok partjai / között örvényt keltenek a vaskos klisék / s egyéb képzavarok.” (A száműzetésből)

Ilyen és hasonló felvetésekkel találkozhat az olvasó, ha Bálint Tamás második kötetét olvassa. A költő persze vitában van az adottságokkal és kötöttségekkel, az előítéletekkel és sztereotípiákkal, a megszokással és beletörődéssel. A Színvakság című költemény egy olyan helyzetet vázol fel néhány vonással, amely nemcsak egy nyomasztó külsőt, de egy sivár lelki környezetet is érzékeltet („végül már belül is a megfakultság nyer teret”), de ugyanakkor a költő hangot ad egy belülről jövő erős hitnek is, önmegszólításos nyelvi formában: „Mégis hidd, nem ilyen a világ, csak alig meri / a tudatunk másmilyen módon már lefesteni.” Különben önmagát illetően is ilyen élesen, József Attila egy-egy nyelvi fordulatára emlékeztetően fogalmaz: „Hogy jól adjam el magam, mit tegyek? Hogy ne adjanak el, mit tehetek?” (Csak a mennyiség) „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis” – így szól József Attila Két hexameter című verse.

A két ciklusra tagolt kötetet különben egy-egy kis lírai helyzetjelentés foglalja keretbe, amely éppen egy „zaklatott, bús lélek” hely- és önkeresését („el­téved”, „magába fordul”, „muszáj volt menni, ha már elindultam”) állítja középpontba, eligazítva egyúttal a kötetcím értelmezésében, ezáltal válik ugyanis nyilvánvalóvá az Isteni színjátékra való utalás, s így a fekete folyó joggal azonosítható azzal, amely Dante víziójában az Alvilág határán folyik. Ennek az allúziónak köszönhetően a kötetet lezáró keretvers befejező mondata, amely a címbe foglalt visszautat értelmezi, sokkal gazdagabban bontakozik ki: „Csak a dombtetőn mertem visszanézni, / amikor a révész, az érmekkel a zsebében, / már félúton járt a folyón visszafelé.” A kötet második ciklusában aztán egy vers (A kárhozat útja) külön is a Dante-indíttatásra vall. „A hitvány emberélet útfelén, / a külváros kapujához menet, / felhagyva az irányt és a reményt, / mély fertőben készültem egy hetet / eltölteni” – hangzik a Prológban, hogy aztán az Alvilág helyett a hét főbűnt vegye a nyakába a lírai hős, mindegyiket a hét egy-egy napjára időzítve, s egy-egy pajzán helyzetre hegyezve ki, és más-más lánynévre „szerezve”. Szemléltetésként a Bujaságot idézzük: „Korábban, ami kimaradni tűnt, / Berta kamatostul megadta azt. / Öröm volt átalélni a rutint, / Mellyel dolgozott, imádta amazt, / S a férfiasság – felséges malaszt! – / Előtte már-már szinte meghajolt, / De bírni kell, még épp csak szerda volt.”

Tehát egy „lélek” útjainak, utazásainak lírai lenyomata e kötet, különböző városi helyszínekről, figurákról, helyzetekről, életérzésekről készült lírai híradások az egyes versek, de olyanok, amelyekben feltárul a lírai én belső világa is. Meg is fogalmazódik a lírai énben a törekvés arra, hogy megélje a legkülönbözőbb helyzeteket (vö. A szív előtt a vászon), más alkalommal pedig azt állapítja meg, hogy „bizony az acél lett az úr kívül-belül”. (Nagyvárosi séta) Ezt a negatív tapasztalatot tetézi egy, a lírai én számára  kényelmetlen, dilemmatikus helyzet („A második legszebbet tudni magam mellett, / vagy az elsőnél lenni örök második.” – Miniatűr) vagy a magányérzet („Fáradt voltam s a hideg konyhakőre tettem, / mert nem tehettem az öledbe a fejem” – Kibírni a nyugalmat).

Végül is úgy összegezhet a kritikus, hogy talán éppen világunknak a másmilyen módon való „lefestése” érzékelhető Bálint Tamás mostani lírai „alakításában”, amint egyéni szabadversben vagy klasszikus formákban, hol távolságtartóan, hol meg személyességgel szól világunkról – néha éppenséggel többes szám első személyben szólal meg! –, mondhatni, nevet ad, amiről csak ő tudhat elsősorban, vagy amiről sejtése neki van. A verseiben megnevezett dolgok, történések és sejtések általában az urbánus világhoz kapcsolódnak, egyfajta polgári, hivatalnoki munkához és szemléletmódhoz (nem véletlenek az olyan szószerkezetek, mint – egyetlen verséből, az Értetek és mindenkiért címűből ki­emelve –: „szürke robot”, „vélt fehérgallér”, „szolgálni a gyárat”), lévén a szerző foglalkozását tekintve közgazdász (és Kolozsvárt él), a költészetet viszont hivatástudattal műveli immár egy évtizede. (Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2011)