×

Végenincs történetek 5.

„Ha majd jobban leszek, elmesélem…”

Szigethy Gábor

2012 // 12
Egymás mellett ültünk az első sorban 2006. szeptember 30-án a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Nagy Gáspár Magyar Örökség-díjat kapott. A kezdés előtti tétova jövés-menésben hozzám lépett Juhász Judit, a Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettese, és halkan annyit mondott: „Gábor, a szék alá tettem egy pohár vizet, ha Gazsi rosszul lenne…”

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

Ünnepélyesen hömpölygött a formaruhába keretezett ceremónia, nem nagyon tudtam odafigyelni.

Negyedszázada ismertem Nagy Gazsit, harminc éve került először kezembe verseskötete. 1978-ban jelent meg a Halántékdob, a dedikált példányt feleségem édesanyjának asztalán találtam.

Arra emlékszem, hogy december volt, mert háromszor is újraolvastam a Hótalan a hegyek inge című verset: „el kell érnünk Betlehembe!”, és mert Huszárik Zoltán A piacere című rövidfilmjét én is szerettem, többször láttam moziban, a Világtemető verssorait is újra és újra átmorzsoltam magamon. Hosszan töprengtem, vajon véletlen vagy tudatos sajtóhiba olvasható a könyv 63. oldalán, amit a költő ebben a példányban tollal kijavított. Mert valóban nem mindegy, hogy: „ebben a józan helybenzsákfutós korban”, vagy „ebben a józan helybenzsákbanfutós korban” adatik meg nekünk élni!

1978-ban megjegyeztem magamnak az ifjú költő, Nagy Gáspár nevét. És 1982-ben magától értetődő természetességgel tértem be a könyvesboltba, hogy megvásároljam új kötetét, a Földi pöröket.

Ma újraolvasva ugyanazt érzem, mint harminc évvel ezelőtt. Néhány gyönyörű költemény, himnusz, nyílt szívvel kitárulkozó tisztelgés nagy művészek, költők, alkotók – Nagy László, Latinovits Zoltán, Szilágyi Domokos, Dsida Jenő, Huszárik Zoltán, Pilinszky János – emléke előtt.

Aztán néhány „szerkesztett”, modern vers; nekem akkor is, most is megfejthetetlenségig egymásba zsúfolt-zsugorított képek rejtjelezett kavalkádja – verslátszatok. De a kötet második felében felizzik a rejtekező hang: „októbervért fröcsköl asztalodra”. Lüktetni kezdett bennem a politikai indulat, engem is feszített a kényszerű álruhában igazmondás vágya, mint Gazsit. Nagy Gáspár költő: tudja, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát. És mert költő, az igazságot világba kiáltani akaró poéta: nem hallgathatott.

Benézünk majd a Múltidőbe… ősszel

Társakat keresett, készült kilépni a csatamezőre.

Nem sokkal később ismerkedtünk meg személyesen. 1983-tól Ruttkai Éva kérésére mint a Latinovits Zoltán Baráti Kör mindenes titkára havonta szerveztem programokat a Fészek Klubban.

Volt úgy, hogy Ruttkai Éva olvasott fel Latinovits Zoltán írásaiból; máskor a színész hajdani játszótársaival, igazgatójával, tanítványaival beszélgettem; lejátszottunk ismeretlen hangfelvételeket, elhangzottak kiadatlan kéziratokba, levelekbe rejtett gondolatok; és mesélt, varázslatosan mesélt Dajka Margit, akit Ruttkai Éva kinevezett Baráti Körünk elnökének.

A hivatalosan csengő nevű Baráti Kör tulajdonképpen jogilag nem létezett; az volt tagja, aki eljött. Nagy Gáspár is gyakran velünk töltötte az estét.

Kedveltem egy kockafejű elvtársat, aki sohasem hiányzott, mindig az első sorban ült. Amikor egyszer a hosszúra nyúlt pódiumbeszélgetést félbeszakítottam, mondván, most már kell egy kis szünet, s majd folytatjuk a beszélgetést, ha kedvünk úgy tartja, kötetlen formában, a nagy eszű kockafejű mellém lépett és tudakozódott: „Gábor, akkor én most már elmehetek?” A kockafejű háta mögött Gazsival cinkosan összevillant a szemünk.

Nincs magyarázat: néhány baráti szón kívül hosszabban, mélyebben sohasem beszélgettünk. Köl­csönös szeretettel üdvözöltük egymást, mondtam: „gyönyörű kötet a Földi pörök”, ő gratulált a Gon­dolkodó magyarok sorozatom éppen megjelent füzeteihez. Nem magunkkal foglalkoztunk, hanem Latinovits Zoltán szellemi hagyatékával, emlékével… Nagy Gáspár akkor már egyre inkább a politika kereszttüzébe került, én még a magyar múltban laktam, gondolkodó régi magyarokat olvastam, gondolkodó régi magyarokról írtam.

Aztán Ruttkai Éva halála után, 1987. november 23-án kaptam meg Nagy Gáspár új kötetét: Kibiztosított beszéd.

Fontos versek hiányoztak a kötetből; az 1984 októberében az Új Forrásban megjelent Öröknyár, elmúltam 9 éves, amelytől vértolulást kapott a kommunista párt egész vezérkara; A fiú naplójából, amely Gazsi kéziratos leírása szerint a Szélben és szemben ciklus záró verse lett volna, és eredetileg a kötet harmincharmadik oldalára tördelték, onnan emelték ki utólag.

Így is komoly gyúanyagot tartalmazott a kötet. Akkor húztam alá a két sort: „október vértanús lapjain veletek / vannak a megszakadt szívűek.”

Nehéz nem érteni, mi fáj a versben megszólaló halott Kormos Istvánnak és a verset író Nagy Gáspárnak.

Gazsival néha később is találkoztunk. Baráti kézfogás. Olvaslak… Olvastalak… A Katolikus Rádió folyosóján gyakran összefutottunk. Jó lenne beszélgetni! – sokszor és őszintén sóhajtottunk így. Aztán rohantunk a dolgunk után.

2006. szeptember 30-án egymás mellett ültünk az első sorban a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Nagy Gáspár Magyar Örökség-díjat kapott. Én a bal oldalamon helyet foglaló Raksányi Gellértet laudáltam. És figyeltem, hogy a székem alá tett pohár vizet véletlenül föl ne rúgjam.

Gazsi homloka gyöngyözött. Néma volt. Amikor a díj átvétele után lassan visszajött, és leült, megszorítottam a kezét. Amikor a laudációm felolvasása után visszatértem, és leültem, megszorította a kezem.

Már mindennek vége volt, mindenki állt, álldogált, a díjazottaknak gratulált, én még a helyéről nem mozduló Gazsi mellett maradtam. Mellénk lépő feleségemet átölelte, és halkan annyit mondott: „Amikor Éva beteg volt, a kórházban többször beszélgettünk. Ha majd jobban leszek, elmesélem…”

Egy korty vizet kért.

Megölelt. Megöleltem.

Néhány hét múlva a történet, amit el akart mesélni, vele együtt égbe szállt.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben